vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

VÉLEMÉNYEK, FÓRUM

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


2011 | 2010 | 2009 | 2008 | 2007 | 2006 | 2005 | 2004 | 2003

 

2005. 12. 09. | Freund Tamás | Bólyai dijas akadémikus

 


Vélemény a Társágunk 2005 dec 5-i állásfoglalásáról

Köszönöm szépen, az összefoglalót. Örömmel olvastam benne az alábbi mondatot:
"a nemzeti kutatási és fejlesztési intézmények esetleges megszüntetése, a "tudásipar" teljes piacosítása ma Magyarországon nagyobb veszély, mint az állami "tehetetlenség és beavatkozás".

Teljesen egyetértek, és mindenfajta kezdeményezést, ami a kutatóintézet-hálózat leépitését, piacosítását célozza, merényletnek tartok a hazai tudományosság ellen. Körül kell nézni Európa fejlettebb felén, és belátható, hogy a főhivatású kutatóintézetek szerepe az R and D-ben kimagasló (CNR, CNRS, Max- Planck intezetek, MRC unitok, stb.), a spin-off cégek többsége ezekből hasad ki, egy-egy alaputatási felfedezésre alapozva.

 

2005. 12. 06. | Bolyárszky Dezső


Hozzászólása a nemzeti tudásvagyon kérdésköréhez

A tanulás, kutatás-fejlesztés, ipari hasznosítás lánc középső elemének költségvetése 15 év alatt kétszer haladta meg a hazai aktuális GDP 1 százalékát (Pungor Ernő 1992 és Pálinkás József 2002). ...

 

2005. 11. 08. | Töröcskei István | alapító tag


Köszönettel olvastam az állásfoglalást ami tetszik, de meg kell, hogy mondjam én nagyon nem voltam megelégedve az előadásokkal. Már ott voltam, hogy felállok s javaslom a lovas közlekedést, mert ami ma van az egy káosz. ...

 

2005. 11. 02. | Jeszenszky Géza


A kellemes, ám heterogén tartalmú vitaest alapján készült állásfoglalás kiváló munka, gratulálok.
Három kiegészítést javasolok: utalni kellene a tarifapolitikára, ...

 

2005. 05. 07. | Hardy F. Gábor | vélemény a május 5-i vitaesthez


A Budapest több mint város! Mi a budapestieké, és kié Budapest? címmel, a nemzeti konzultáció keretében 2005. május 5-én megtartott közgyűlésre hivatkozással gondolataimat az alábbiakban írom le: ...

 

2005. 05. 02. | Jeszenszky Géza


Budapest, a közlekedési csőd városa

Az 1970-es és 80-as években, amikor a magyar állampolgárok – ha nem tettek rossz fát a tűzre – háromévenként kiutazhattak a Vasfüggönyön túlra ...

 

2005. 01. 21. | Gyulai József


Az előzetes véleményem a kulturális értékek vitáról:

A téma fontossága vitán felüli. A vitaindító alapján azt kell mondanom, hogy a téma tartósan és súllyal állami feladat marad, mivel a történelmi tulajdonosok - akár épületekről, akár muzeális ipari létesítményekről, akár képzőművészeti gyüjtményekről van szó. ...

 

2005. 01. 05. | Kézdi-Kovács Zsolt | Baross Társaság, alapító tag


Előzetes véleménye a kulturális tulajdonnal kapcsolatos vitaest témájához.

Ott folytatnám, ahol Bod Péter Ákos befejezte: hogy ebbe nem lehet belenyugodni. Igen, a globalizáció veszélyt jelent a nemzet számára, de a globalizáció létét nem érdemes tagadni. Együtt kell élni vele, és tenni kell ellene...

 

 

2005. 12. 06. | Bolyárszky Dezső


Gazdálkodás a nemzeti tudásvagyonnal

A tanulás, kutatás-fejlesztés, ipari hasznosítás lánc középső elemének költségvetése 15 év alatt kétszer haladta meg a hazai aktuális GDP 1 százalékát (Pungor Ernő 1992 és Pálinkás József 2002). A közbülső és a második alkalmat követő évek jelentős visszaesést hoztak. A sikeres kutatás-fejlesztéshez program, anyagi támogatás és eredményes hivatal szükséges. A kutatás-fejlesztés hivatalát (OMFB, OM KFHÁ, NKTH) tizenöt év alatt a hatodik vezető irányítja, működését mindegyik átszervezte, a regnáló át is költöztette. (A hátrányos költözés évi ~kétszázmilliós kiadással csak nem a klientúra ingatlanhasznosítása érdekében történt?)

A kettős terhelés és a rossz vezetés hatására a hivatal már nem képes jól ellátni a feladatát. A támogatási források egyre kisebb aránya jut el a támogatottakhoz. Csökken a támogatottak köre, kevésbé kiszámítható a támogatás rendszere, és nő a klientúra befolyása.

Az egymásra épülő támogatási rendszerek (OTKA, KMÜFA, NKFP) fejlődése szétesett. Az OTKA nem kap pénzt, a KMÜFA elemeinek döntési jogát átadták a GKM működtette NFT GVOP szervezetnek, az NKFP sikeres programbizottságait kis létszámú, részben külföldi tagokból álló testületre cserélték. Felborult a pályázatok biztonsága és kiszámíthatósága, változott a célközönsége. (A közfinanszírozású kutatóintézetek támogatottsága visszaesett, megjelentek az egy nyertesre kiírt és a zavaros hátterű, kétséges kutatási tartalmú pályázatok)
Eredmény: a 2004 évi KTIA forrás harmadát használták fel az év végéig, újabb harmadát, kötelező tartalékképzést okozva a támogatottaknak az év utolsó munkanapján utalták.

A 2005 évi 47 milliárdból november végéig 23 milliárdos kötelezettségvállalást tettek közzé, ebből 3 – 5 milliárd kutatás-fejlesztési tartalma alig érthető. Az egyedi döntések, a működési kiadások (~3,5 Mrd) a korábbi háromszorosára emelkedtek. Jobb nem firtatni ezek részleteit.

A szorult költségvetési helyzetben lévő állam a több mint húszmilliárdos felhasználatlan forrást látva kibúvót keresett az innovációs törvényben előírt befizetési kötelezettségei alól. A hivatali vezetés másfél év alatt harmadszor sem volt képes megvédeni az alapot. (Először az off- shore cégek befizetési kötelezettsége szűnt meg, majd lehetővé vált az alibi kutatás-fejlesztési szerződéses leírás és végül az állam is kibújt a fizetési kötelezettsége alól) Ezek sokmilliárdos veszteséget okoztak az alapnak. A kutatás– fejlesztés külsősei a pályázatírási üzleteken túl talán már a kiírások szövegezéséhez is közel kerültek. A kötelezettségvállalásnál valószínűleg jóval hátrányosabb az aktuális kifizetések aránya. Ezek időbeni teljesítése ma jó, ha a fele a korábbi évek gyakorlatának. Ami egyharmad - fele nagyságrendű időben történő kifizetést feltételez. Jól látjuk, hogy a korábbinál sokkal több pénzt, a működő hivatal minden korábbinál rosszabb hatásfokkal hasznosít? Nem itt kellene keresni a kutatás – fejlesztés támogatásának rövid távú megoldását?

Mindezt összevetve nyilvánvaló, hogy a jövőben a hazai kutatás-fejlesztés élére egy alkalmas és koncepciózus embert kell találni, aki az erős pozíció birtokában képes programot készíteni és azt sikeresen megvalósítani.

PS: a helyzet groteszk voltát jelzi, hogy miközben az alapkutatásban érdekeltek százával írják alá a miniszterelnöknek szóló petíciójukat egy 1 milliárd forintos támogatásnövelés érdekében, addig az NKTH húszmilliárdnyi forrás sorsáról december elejéig nem volt képes dönteni. Az olvasói vélemény szerint a közzétett döntések sem jobbak. Legalább 3,5 milliárd támogatás mondvacsináltnak, vagy nehezen magyarázhatónak tűnik a híreket olvasó számára.

 

2005. 11. 08. | Töröcskei István | vélemény a rendezvényhez


Köszönettel olvastam az állásfoglalást ami tetszik, de meg kell, hogy mondjam én nagyon nem voltam megelégedve az előadásokkal. Már ott voltam, hogy felállok s javaslom a lovas közlekedést, mert ami ma van az egy káosz. S erre vártam volna valami utalást, hogy igen nagy baj van de így és így szeretnénk megoldani a problémákat. A szegény Névadónk ha így állt volna a problémához annak idején akkor most nem róla neveztük volna el társaságunkat.

Szerintem az országnak vagy nemzetnek pénze talán utoljára Árpád apánk idejébe lehetett. Tehát ez nem kifogás, hogy nincs pénz s akkor örüljünk , hogy van amink van. Nagyszerű.

Szervezéssel sok mindenen lehetne javítani. Egy biztos, hogy avval is saját dolgainkat rontjuk, hogy nincs normális súlyú ellenőrzés s olyan utakon is járnak hatalmas kocsikkal ahol nem szabadna. Eredményeként, sérülnek az amúgy is gyatra utjaink, balesetveszélyesek, s nem segíti a helyi foglalkoztatást. Talán előírásokkal és azok betartásával a forgalom egy jelentős részét vissza lehetne terelni a vasúthoz.

Ez csak egy felvetés a millió és millió problémából de az biztos, hogy a közlekedés az foglakoztatási, társadalompolitikai és természetesen gazdaságpolitikai probléma.

Ilyen szempontból kéne áttanulmányozni, hogy a világ milyen irányba halad, mi az ami jó mi az ami nem s ennek megfelelően kéne saját politikánkat kialakítani.

Erről nem hallottunk semmit.

 

2005. 11. 02. | Jeszenszky Géza | vélemény a rendezvényhez


A kellemes, ám heterogén tartalmú vitaest alapján készült állásfoglalás kiváló munka, gratulálok.
Három kiegészítést javasolok: utalni kellene a tarifapolitikára, ami kivált a városi/budapesti közlekedés esetében nagyban meghatározza a tömegközlekedést használók arányát. Ha olcsóbb két, vagy akár egyetlen személynek városon belül autóval utazni, mint hosszasan várakozni egy zsúfolt járatra, akkor ne csodálkozzunk a dugók növekedésén.
Ezzel függ össze a járatok sűrűsége is. A pálya és a járművek fenntartásához, vezetők bérezéséhez képest csekély költség a felhasznált energia ára. Ha állandóan ritkítják a járatokat, akkor egy adott pillanatban már nem is fogják azokat igénybe venni, majd az így kiüresített járat megszüntethető. (A legutóbbi est után 18 percet kellett várnom az 5-ös autóbuszra - néhány perccel este 8 óra után!)
Utolsó megjegyzésem: noha Aba Botond korrekt előadást tartott, de ma olvasom, hogy 600,000 fölötti havi fizetéséhez jön az évi húsz milliós prémium. Nem ő az egyetlen veszteséges, joggal bírált vállalatot vezető, aki magas jutalmat is kap. Országos szinten a túlfizetett vezetők is nagyban rontják a költségvetés helyzetét, talán erről is szólhatnánk.

 

2005. 05. 07. | Hardy F. Gábor | vélemény máj. 5-i vitaesthez


A Budapest több mint város! Mi a budapestieké, és kié Budapest? címmel, a nemzeti konzultáció keretében 2005. május 5-én megtartott közgyűlésre hivatkozással gondolataimat az alábbiakban írom le:

Budapest a világon talán egyedülálló fekvésű főváros.
Nem ismerek még egy olyan fővárost földünkön, ahol ennyi gyógyforrás lenne.

Mindezeket az előnyöket egyáltalán nem használták ki a rendszerváltás óta fővárosunkban hatalmon lévő képviselők, vezetők.

Elmaradottságunk, visszafejlődésünk egyik okát, mint gyakorló ügyvéd abban látom, hogy a fővárosban lakók, bár nagy többségében tulajdonosai az ingatlanoknak, és így a fővárosnak is, mégis ezt a tulajdonosi viszonyt egyáltalán nem érzik, nem érzékelik:

Több évtizede foglalkozom társasházakkal, így talán elég pontosan látom és érzékelem a hibákat, és annak okait:
- Rossz a társasháztörvény. Bár az utóbbi évtizedekben ez már a negyedik teljesen új törvény, mely szabályozza a társasházi tulajdonosi, kezelési viszonyokat, a tulajdonosokat még sem védi eléggé tulajdonosi viszonyukban, másoldalról viszont nem ró reájuk megfelelő kötelezettségeket, mely kötelezettségek elősegítenék, az ingatlannak, és annak közvetlen környezete rendben tartását.
- A háború előtt egy-egy lakóingatlannak többnyire egyetlen tulajdonosa volt, aki igyekezett a lehető legtöbbet beruházni az épületbe, annak környezetébe, mert ezáltal is magasabb bért tudott kérni.
- A háború után szintén maradt az egy ingatlan egy tulajdonos gyakorlat, csak itt most már az állam lett a tulajdonos, a házmester pedig a háziúr. A legtöbb házmester a tőle telhetően még igyekezett a házat rendben-, tisztán tartani, azonban ehhez igen kevés volt az anyagi erő. Erre figyelemmel azután a házak többségét teljesen lepusztulva értékesítették a bentlakó bérlőknek. A bérlő korábban is igyekezett a lakását karbantartani, mert azt bár nem volt tulajdonos, mégis magáénak érezte.
A bérlőből lett tulajdonos viszont változatlanul csak lakást érzi magáénak, az ingatlant, az egész házat nem. Ezért azután a ház karbantartásával, tatarozásával, tisztántartásával, szépítésével, és pláne a házon kívüli rész gondozásával, tisztításával egyáltalán nem törődik a tulajdonosok nagy része.
Mindezen az állapoton sürgősen változtatni kell, különben olyan mélypontra jut városunk, melyből a visszaút már majdnem visszafordíthatatlan.

Meg kell keresni a lehetőségeket, eszközöket, mellekkel a tulajdonosi szemlélet erősödik:
- Javaslom a civil szervezetek hozzanak létre egy közhasznú és egyben érdekképviseleti fórumot, mely fórum tagjai a társasházi közös képviselők lehetnének.

E közhasznú szervezet feladatai végelláthatatlanok. Csak néhány példa a sok közül:
- Szakmai fórumok szervezése a tulajdonosi szemlélet erősítésére;
- A ház, az udvar szépítésével, karbantartásával a lakás a befektetett érténél jóval nagyobb mértékben növekszik;
- Ne csak a házat, az előtte lévő járdát, mellékutcákban kocsiutat is érezzük a magunkénak, tartsuk tisztán, pormentesen, melegben locsoljuk fel, ezzel lakásunk is tisztább, hűvösebb, lakhatóbb lesz;
- A közhasznú civil szervezet, mely pályázatok útján jelentős állami pénzzel is gazdálkodhat, fenn tud tartani zárt kereskedelmi egységet, hol csak egyesületi tagok, mint közös képviselők vásárolhatnak, mégpedig önköltségi áron, és kizárólag csak olyan cikkeket melyekkel díszítik, tisztán rendben tartják a házakat. Így virágos erkélyek, a lebetonozott udvarok helyett zöld kertek között élhetünk. Utcai kiskertek, fák ültetése.
- Környezetünk védelmével nemcsak egészségi állapotunk javul, de szépül is városunk. A fagymentesítés nemcsak sózással lehetséges. A szelektív szemétgyűjtéssel pénzt is megtakarítunk.
Ha már magunkénak érezzük a házat lépcsőházastól, udvarostól, járdástól, magunkénak fogjuk érezni a tereket, parkokat, település körüli hétvégi kirándulóhelyeket is. Vigyázunk azokra, részt veszünk a karbantartásban, tisztításban.
- Ha magunkénak érezzük környezetünket is és ott bontásra kerül egy épület, mindent megteszünk azért, hogy a beépítés helyett a zöldterület növekedjen.
Úgy hirtelenjében ennyi javaslattal szerettem volna élni a nemzeti konzultáció keretében a Baross Gábor Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság részére.

Gondolataim mottója: Tulajdonosi szemlélet erősítése. Ne felejtsük: a fővárosi ingatlanok tulajdonosi létszáma cca. 1.000.000

 

2005. 05. 02. | Jeszenszky Géza


Budapest, a közlekedési csőd városa

Az 1970-es és 80-as években, amikor a magyar állampolgárok – ha nem tettek rossz fát a tűzre – háromévenként kiutazhattak a Vasfüggönyön túlra, a gyönyörű történelmi városok, gazdag múzeumok és teli áruházak megcsodálása mellett csak az autók okozta állandó közlekedési dugók okoztak némi bosszúságot. A szükségből erényt csinálva azzal vigasztaltuk magunkat, hogy nálunk legalább jó tömegközlekedés van és az autók nem akadályozzák sem a gyalogosok, sem

Azóta a nyugateurópai nagyvárosok jelentős részében korlátozták és drágították az autózást, aluljárók növelték az utak áteresztő képességét, földalattik és sűrűn közlekedő villamosok, buszok pedig vonzóbbá tették a tömegközlekedési eszközök használatát. A kommunizmustól megszabadult Prága, Varsó, Pozsony, de Tallinn, Riga és Vilnius is – velünk együtt – átélte az autók számának jelentős növekedését, de megtartották a jól bevált villamos- és buszjáratokat, új utak, aluljárók és metrók épültek, miközben a történelmi városközpontok megújultak, visszanyerték egykori fényüket – amennyire a háború és a „szocializmus” barbár pusztításai ezt lehetővé tették. A megnövekedett számú turista fölfedezte Európa elfeledett felét, s jól érzi magát a tiszta, barátságos, modern felhőkarcolók által el nem csúfított „új” Európában. Nálunk, Budapesten jóval lassabbütemben újulnak meg a régi épületek , a várost elárasztják a hajléktalanok, kéregetők, elönti a piszok, mindenütt falfirka, a közlekedésben pedig annak az ellenkezője történt, ami szomszédainknál: új földalatti, alul- és felüljárók nem épültek, számos villamosjárat megszűnt, az autóknak előnye van a villamossal szemben. A városlakók jelentős része elszegényedett, az utcán vagy leromló övezetekben lakik, kisebb része meggazdagodott és megelégelve a főváros romló színvonalát, kiköltözött az elővárosokba. Mivel azonban a közlekedési rendszer nem követte őket, a meglévő eszközök pedig ritkán járnak, koszosak és az ember pénztárcája sincs biztonságban, a kiköltözők autóval járnak be, intézik ügyeiket. Ezért vált lassan elviselhetetlenné a budapesti közlekedés.
Mindez már közhely, de kísérlet sem történik a helyzet javítására. Az egyetlen új hídon még ma sem jár villamos, pedig helyét elkészítették. A sok vitát kiváltott 4-es metró még most sem épül, de ha megvalósul, teljesen rossz nyomvonalon. Kelenföld és a Kálvin-tér között jórészt felújított pályán, villamos közlekedik, minek oda metró? És mire jó azt a Keleti és a Bosnyák tér között a föld alatt vezetni egy védett pályás villamos helyett? Vannak jól és kevésbé jól hangzó tervek a jövőt illetően, M 0-s híd a Szentendrei sziget fölött, a szentendrei HÉV összekötése a ráckeveivel, de a városi vasútvonalak bekapcsolása a közlekedési rendszerbe továbbra is csak ábránd, és teljesen bizonytalan az északi összekötő vasúti híd jövője. Pedig átépítése után milyen remek elővárosi vasút mehetne rajta Piliscsabától Újpestig, rácsatlakozva a 2-es metróra! Számos ésszerű, viszonylag olcsó megoldás létezik arra, hogy Budapest tömegközlekedése ismét vonzó legyen és ezzel – nem csupán tilalmakkal, kerékbilinccsel és vasoszlopokkal – csökkenjen az autózási kedv meg az ezzel járó dugók és bosszúságok. Ehhez azonban más városvezetésre és más gazdálkodásra lenne szükség.

Pár éve azzal vádolta ellenzéke a jobbközép kormányokat, hogy megbocsáthatatlan módon regionális vezető szerepet kíván adni hazánknak. Mára nemcsak Prága, de Pozsony és Varsó is jóval vonzóbb a befektetők, a konferenciázók és a turisták számára, nem is beszélve az ott lakók közérzetéről. De minderről mi, szavazók tehetünk.

 

2005. 01. 21. | Gyulai József


Az előzetes véleményem a kulturális értékek vitáról:

A téma fontossága vitán felüli. A vitaindító alapján azt kell mondanom, hogy a téma tartósan és súllyal állami feladat marad, mivel a történelmi tulajdonosok - akár épületekről, akár muzeális ipari létesítményekről, akár képzőművészeti gyüjtményekről van szó. A privatizáció ellenőrzése is körültekintő államot igényel. Én azért optimistább vagyok az ebbéli félelmekkel szemben: ez is azon kérdések közé tartozik, ahol pártokfeletti konszenzus lehet az elvekben, lehet ugyan egy-egy akció pártszimpátia-kérdése, de a váltógazdaságban is bízom.

A nemzeti tudat mellett az értékek külső elismertetése is rendkívül fontos. Az "akarom, hogy látva lássanak" ügyét a magyarság mindig is rosszul kezelte. De sose olyan jól, mint a 75. szonett dilemmája a bazárkózás, mutogatás kérdéseében... Én az irodalom jó külső fordításainak támogatását érzem fontosnak. Kertész Imre Nobelje a svéd és német fordításoknak köszönhető. Sajnalom, hogy a SzU szétbolásával az az literátus réteg, aki tudta ki "Petyefi" is elfoszlik. Maróth Mikóssal indítottunk pár éve egy MTA-akciót, hogy azt a teljesen elhanyagolt, de (annakidején a magyar adófizetők által finanszírozott) népes tábort, akik nem csak hungarofilek, hanem hungarofonok is Vietnamban, Kinában, Kubaban, Kongoban, stb. felkutassuk. Mondhatnám, hogy a szimpátián túl, semmit nem értünk még el. Ez is állami feladat lenne... Ezek szintén követeink lehetnének.

Ezek a példák mutatják, hogy mennyire széles a témakör...


vissza a lap tetejére