vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

VÉLEMÉNYEK, FÓRUM

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


2011 | 2010 | 2009 | 2008 | 2007 | 2006 | 2005 | 2004 | 2003

 

2004. 11. 22. | Lőrincze Péter


Köszönöm a megküldött és szinvonalas állásfoglalást. Sajnos a gyakorlat az, hogy a kormányok hajlamosak kellő szakmai előkészítés nélkül, az érintettekkel történő konzultációt mellőzve sietősen "egészségügyi reformot" kidolgozni, a lépést nagy büszkén...

 

2004. 10. 06. | Dr. Balogh Ádám | Baross Társaság, alapító tag


Gondolatok hazánk egészségügyének mai állapotáról. Van-e kiút a bajból?

Az egészségügyről megjelenő nyilatkozatok, reformtervek elképzelések közös jellemzője az, hogy csak a kérdéskör felszínét "kapirgálják", óvakodva attól, hogy...

 

2004. 08. 04. | Pakucs János | Baross Társaság, alapító tag


A Baross Gábor Társaság augusztus 2.-án kiadott Állásfoglalására nagyon sok kivétel nélkül egyetértő visszajelzés érkezett.
Néhány tagunk az egyetértése mellett megfontolandó gondolatokat is közölt, amit az alábbiakban közreadunk!

 

2004. 07. 02. | Molnár Pál | újságíró, Baross Társaság, alapító tag


Agyrém, amit a Társaság legutóbbi ülésén az állam képviselője mondott.
Szerinte tulajdon nélkül, állami szabályozással is megoldható a társadalom...

 

2004. 05. 26. | Dr. Balogh Ádám | Szegedi Egyetem Sebészeti Klinika igazgatója


Dr. Balogh Ádám, a Szegedi Egyetem Sebészeti Klinika igazgatójának véleménye a Baross Gábor Társaság önkormányzati vagyongazdálkodással kapcsolatos állásfoglalásáról:

"A memorandummal tökéletesen egyetértek, ha gondolod és szükséges az aláírásom is szívesen adom hozzá.
Annyival kiegészíteném, hogy az állami vagyon rabló- (vagy partizán-)privatizációjára példaként az egészségügyi intézmények kimazsolázó, sunyi, a felszínen folyó viták árnyékában félillegálisan, fűalatt végzett kisajátítását lehetne megemlíteni. A számtalan szennyes alkut az érdekeltté tett intézményvezetők, önkormányzatok és a magánosítás hiénái közt köttetett és folyamatosan köttetik."

 

2004. 05. 12. | Tarr Gyula | vállalkozó


Társaságunk tevékenysége iránt jelentős az érdeklődés, és sokan kísérik figyelemmel, azok is, akik nem tagjai a Társaságnak.
Az alábbiakban egy a Társaságunk címére érkezett külső érdeklődő levelét közöljük:

Lehet-e az Állam Jó Tulajdonos?
Igen lehet...

 

2004. 04. 28. | Solymosi Frigyes | akadémikus, biológus


A Baross Gábor Társaság tagjainak

Tisztelt Tagtársak!

Bármennyire is meglepő, de a Magyar Nemzettel Orbán Viktor védelme ill. az őt a Magyar Fórumban támadó militáns közíró elmarasztalása tárgyában írott ...

 

2004. 02. 13. | Dr. Árva László | közgazdász


Vélemény a B.G.Társaság Állásfoglalásáról

Megkaptam a társaság állásfoglalását, sajnos nem tudtam eljönni a találkozóra mert még mindig Franciaországban tanítok (-én jövök meg). ...

 

2004. 02. 04. | Fodor István | Ericsson elnök


Néhány gondolat a hazai privatizációról...

A magyarországi privatizáció szerepe, jellege, fontossága, minősége a közel másfél évtized alatt folyamatosan változott. Mellőzve az eddigiek értékelését...

 

2004. 01. 28. | Dr.Scharle Péter | rektorh. Győr


Nagyon sajnálom, hogy a hétfői vitaülésen győri elfoglaltságaim miatt nem tudok ott lenni, biztosan hasznomra vált volna megismertetni a hozzáértők érveit és szempontjait. Amint említettem neked, én a privatizációs ügyletek egy egészen szűk részterületén tájékozódtam két évvel ezelőtt, a PPP mibenlétét vizsgáltam.

...Mellékelem a témával kapcsolatos korábbi tanulmányom röviditett változatát:

"Közösségi-magán együttműködés a fenntartható infrastruktura-fejlsztésben címmel." (DOC)

 

2004. 11. 22. | Lőrincze Péter


Köszönöm a megküldött és szinvonalas állásfoglalást. Sajnos a gyakorlat az, hogy a kormányok hajlamosak kellő szakmai előkészítés nélkül, az érintettekkel történő konzultációt mellőzve sietősen "egészségügyi reformot" kidolgozni, a lépést nagy büszkén bejelenteni majd a teljes kudarcot látva az elképzelést csendben visszavonni. Most nem is igér senki sem egészségügyi reformot a ciklus hátralévő idejére.

Én a Társaság helyében azt is javasoltam volna, hogy most kezdődjék meg a szakmai vita arról, mit lehet majd 2006-ban a választások után bevezetni. Ha ugyanis a hátralévő mésfél évben sikerülne az ágazat mértékadó képviselőit egy közös koncepció mellett elkötelezni, úgy talán a 2006-ban hatalomra kerülő kormány is könnyebben léphetne fel a megvalósítás igényével, legyen bármilyen egyébként a szinezete. Ha rajtam múlna, ezt a munkát a szakma kiválóságaira biznám, a finanszirozást kellene a kormánynak biztositani. Az emberek nagy része úgy tartja, hogy Mikola egy jó szakember. Nagy része meg úgy gondolja, hogy Csehák egy jó szakember. Olyanok is vannak, kik azt mondják, mindkettő jó szakember. Személy szerint akkor lennék bizakodó, ha ezt a szakmai grémiumot ők ketten vezetnék. Wishful thinking. Ez az ország sajnos kezd "tulpolitizált" lenni józan szakmai munkára.

 

2004. 10. 06. | Dr. Balogh Ádám | Baross Társaság, alapító tag


Gondolatok hazánk egészségügyének mai állapotáról. Van-e kiút a bajból?

Az egészségügyről megjelenő nyilatkozatok, reformtervek elképzelések közös jellemzője az, hogy csak a kérdéskör felszínét „kapirgálják”, óvakodva attól, hogy a lényeges kérdéseket érintsék. Ennek oka az, hogy sem a (mai) kormánykörök sem az ellenzék nem mer még említést sem tenni a valódi problémákról, mert akkor cselekvési stratégiát is kellene adni, amire szemmel láthatóan mindkét oldal képtelen.

Most - 41 évi aktív sebészi és 20 évi vezetői múlttal és tapasztalattal magam mögött - megkísérelem igen röviden, három pontban összefoglalni álláspontomat.

1.) Meggyőződésem az, hogy addig semmi érdemleges változás nem történhet, amíg Magyarország egy határozott politikai döntéssel (egy parlamenti munkanapot igényel, az ellenzék nem opponálhatná a javaslatot), meg nem duplázza az egészségügyre fordítandó GDP hányadot (a jelenlegi 3-4 %-ról, 7-8 %-ra). Talán az egész Európai Unióban Magyarországon a legalacsonyabb ez a hányad, és ha ehhez az alacsony GDP-t is figyelembe vesszük, akkor a helyzet katasztrofális volta kirajzolódik.

2.) Addig egyetlen egészségügyi reformot sem vehetünk komolyan, amíg azt megfogalmazói nem úgy kezdik, hogy radikálisan meg szándékoznak szüntetni a paraszolvenciát. A paraszolvencia nemcsak azért végzetes jelenség, mert erkölcstelen, törvénytelen, anakronisztikus idegen test a korszerű demokratikus államot alakítgató közéletben és politikában, és nemcsak azért mert az egyik legjellegzetesebb indikátora a közélet züllött balkániságának. Másért. A legnagyobb hátránya ugyanis az, hogy lehetetlenné teszi az egészségügyi ellátórendszer korszerű szerkezetének kialakítását. Amíg egyéni érdekek a meghatározóak, nem képzelhető el a központilag szervezett, racionálisan működő, és a betegek érdekét szolgáló kórházi szerkezet. A "saját szemétdomb" szemlélet konzerválja a kórházak, klinikák egymástól elszigetelt XIX. századot tükröző - sok helyütt még mindig meglévő - pavilon rendszerét. Ha új kórház épül, annak a szerkezetét is egyéni érdekek mentén alakítják ki, nem használják érdekmentes racionalitással legtöbbször a rendelkezésre álló lehetőségeket sem. Elvileg ezek az új létesítmények korszerű szervezeti felépítést, és ellátórendszert tesznek lehetővé. A gyakorlat során azonban az elképzeléseket, célkitűzéseket gyorsan deformálja az egyéni érdek által vezérelt kisstílűség.

A tervezett működési séma fokozatos torzulásai azt tükrözik, hogy minden vezető törekszik megőrizni a saját izolált, magában is működőképes a „maszekolás” intimitását és a betegforgalom kisajátítását technikailag minél inkább biztosító mikrovilágát. Az ilyen funkcionális egységek kapcsolódását a szerkezet többi eleméhez ismét nem a racionalitás, vagy a beteg érdeke, hanem a személyi (érdek-) kapcsolatokkal meghatározott áttekinthetetlen hálózatok szövedéke alkotja. Ezek a torz rendszerek működőképesek, de financiálisan és a munkaerő-, eszközkihasználás, betegszállítás, stb. szempontjából egyaránt ésszerűtlenek. Működtető elemük még jelenleg is, szinte minden szinten a paraszolvencia. Változást csak radikális lépésektől várhatunk. Ez a változás – és ezzel együtt az egészségügy jelentőségének, a gyógyító tevékenység tekintélyének, az orvosi hivatás társadalmi megítélésének helyreállítása, - csak az egészségügyre szánt ráfordítás megkétszerezésétől, a bérek méltányos emelésétől és a paraszolvencia ezt követő megszüntetésétől remélhető.

3.) Az egészségügy harmadik fundamentális gátló tényezője a tőkehiány. Honnan lehet tőkét hozni egy olyan ágazatba, amelyik jelenleg ráfizetéses, de a működtetés kedvező feltételrendszere mellett is csak hosszútávon rentábilis?

A megoldást keresve felejtsük el a humanitárius államba vetett hit naiv illúzióit! Hosszú távú perspektívákban gondolkozó mégis racionális, igen tőkeerős partnerek, bevonására van szükség.

Egy hipotetikus cselekvési alternatíva lehetne a következő. A kiindulás alapját az egészségügy ingatlanvagyona képezheti, ami területek, telkek, központi fekvésű, vagy kiemelkedően értékes környezetű, elhelyezésű, műemlék jellegű, stb. - nagyrészt kihasználatlan, vagy ésszerűtlenül felhasznált - épületek formájában, az ágazat birtokában vannak. Ezeknek az ingatlanoknak a perspektivikus értéke az Európai Unió adta kereskedelmi, turisztikai stb. lehetőségek figyelembe vételével, hatalmas vagyont jelent. Az ilyen elhelyezésű egészségügyi intézmények folyamatos működése azonban nélkülözhetetlen. A megújulás tehát csak úgy képzelhető el, ha előbb, vagy az egészségügyi biztosító(k), (OEP?), vagy a befektető, korszerű intézményeket létesít annak a garanciának a birtokában, hogy az arányos értékű ingatlanvagyon majdan, az új létesítmény, működésbe léptével egyidejűleg, birtokába kerül. Ezekből a gyakran gyönyörű épületekből (pld. Gróf Eszterházy kastély Tata), gyógyszállók, fürdőszanatóriumok, luxus rehabilitációs központok létesülhetnének. Ez a jövőkép az egyik ígéretes kiút lehet az ország jelenlegi gazdasági pangásából is.

Sajnos a jelen tendenciái ezzel ellentétesek. Ma is regionális státuszszimbólumokként toldozzák-foldozzák a korszerűtlen, gyakran pavilonrendszerű, az egészségügyben legfeljebb egészségügyi skanzennek, vagy kórház-múzeumnak alkalmas műemlékeket. Sok olyan épületbe ölnek milliárdokat, amelyekben még középtávra (5 - 10 év) is reménytelen álom a korszerű betegellátás feltételeinek megteremtése, sőt megőrzése is. Legtöbbször a jelenleg érvényes minimum feltételek biztosítása sem lehetséges az épületek szerkezeti korlátai miatt.

A ma jellemző „barkácsoló” átalakítások során értékes építészeti egységeket bontanak meg, parkokat csonkítanak, vagy irtanak ki, műemlék épületek, épületegyüttesek semmisülnek meg, torzulnak, sérülnek helyrehozhatatlanul és veszítik el apport értéküket, miközben az átalakítások hozama még rövid távú "tűzoltás" jelleggel is kétséges. Ez az út semmiképpen sem járható és az ilyen beruházások sehová nem vezetnek.

Az a véleményem, hogy az egészségügyről sokat beszélhetünk, vitatkozhatunk, a gyengéiből képezhetünk politikai, erkölcsi tőkét, támadáspontot, vagy frontvonalat, de semmilyen terv, javaslat, reformelképzelés nem lehet hiteles az alapvető kérdések megválaszolása nélkül.

 

2004. 08. 04. | Pakucs János | Baross Társaság, alapító tag


A Baross Gábor Társaság augusztus 2.-án kiadott Állásfoglalására nagyon sok kivétel nélkül egyetérto visszajelzés érkezett.
Néhány tagunk az egyetértése mellett megfontolandó gondolatokat is közölt, amit az alábbiakban közreadunk!

Scharle Péter 2004. augusztus 2.-án:

" Kedves János,
a nyilatkozattal egyet tudok érteni - egyetlen hiányérzetet jelzek. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy lássuk: néhány év múlva lesznek olyan közfeladatot ellátó vállalkozások, amelyek csődbe jutnak és vissza kell őket államosítani - egy másik csoportban pedig a szolgáltatás drágul majd meg úgy, hogy többé vagy kevésbé leplezett módon állami hozzájárulást kell majd kapniuk (az ellátási színvonal és kör szerkezetváltozása is előre látható, de nem bonyolítanám a képet ...). Végül a mostani játszmákban már sok a keresztfinanszírozás-kiváltás, ami egyértelműen az állami terhek fajlagos növekedésével jár a semmiféle trükkel nem privatizálható körben. Az egész kérdésnek nagy irodalma van, szinte restellem, hogy szóba hozom ezeket a trivialitásokat.
Ezekre a következményekre rá lehetne mutatni, legalább akkora felelősség hallgatni róluk, mint amekkora most a privatizálásé. Nem lesz elgáns három-öt év múlva azt álítani, hogy előre nem látható fejleményeket kell kezelni közpénzen. Az egész dolog tétje pedig sokkal inkább a közgondolkodás ébresztése, semmint egy statikus megnyilatkozás lehetne.

Üdv, Péter"

Fodor István 2004. augusztus 2.-án:

" Kedves János!
Az állásfoglalással teljes mértékben egyetértek, csupán két fontos kitételt hiányolok:
1. Monopol piaci helyzetben lévő vállalatot privatizálni szigoruan tilos!
2. Annak hangsúlyozása kategórikusabban, hogy a legtöbb privatizáció helyett az energiát inkább a professzionális vállalatirányítás és professzionális igazgató tanácsok létrehozására kellene fordítani.

Üdvözlettel Fodor István"

Szirtes Gábor 2004. augusztus 3.-án:

"Kedves János!
Az állásfoglalás fő üzenete elfogadható - már ami az átgondolatlanságot, gyorsaságot illeti. Álláspontom szerint azonban a hatékony vagyongazdálkodás kulcsa állami szempontból nem elsősorban a tulajdonlásban rejlik. Az állam feldata a szabályozás és ellenőrzés, nem pedig a vállalkozás. Bár ez kicsit sommásan hangzik, de meggyőződésem, hogy vannak hatékony technikák az állami érdekből fontos vagyonelemek működtetésére a tulajdonosi beavatkozáson kívül. Ugyanakkor azokon a területeken, ahol az állam monopoliumokat hozott létre (vagy természetüknél fogva azok kialakultak) ott elméletben helyesnek tartom a meghatározó állami tulajdonlás fenntartását - a monopolium létét már kevésbé, még akkor sem ha állami.
Nem csak a nagy múltú ágazatokban kell a közhasznú és az üzleti tevékenységet elválasztani, hanem ha lehet mindenhol.
Végül de nem utolsó sorban ide kapcsolódónak érzem az egészségügy privatizációjának kérdését. Az állam gyógyítson, szikét vásároljon, takarítson avagy a társadalaombiztosítás révén gondoskodjon arról, hogy magasszínvonalú szolgáltatásokat kapjanak a polgárok? Persze nem zárja ki a kettő egymást, de ha erőforrásokat és szellemi potenciált kellene összpontosítani akkor egyértelműen ez utóbbi számomra a vonzó.
Megismételve a lényeget: az állam által birtokolt vagyonelemek stratégia szintű kezelését kell megteremteni és nem teret engedni a virtuozitásnak - ezt a kulcsüzenetet támogatom.

Üdvözlettel: Szirtes Gábor "

Pakucs János válasza Szirtes Gábor véleményére 2004. augusztus 3.-án:

" Kedves Gábor! Kösz a gyors választ, véleményed lényegével egyetértek egy lényeges és fontos kiegészitéssel.
Természetes törekvés a magánszemélyek, a családok, a vállalkozások részéről egyaránt a vagyonszerzés de legalább is a meglévő vagyon megtartása. A vagyon biztonságot, garanciát, fedezetet jelent a jólét vagy legalább is a jobblét irányába. Nem gondolom hogy ez a nemzet szempontjából másképpen lenne, sőt biztos vagyok benne, hogy a vagyon csökkenése /felélése/ nem csakhogy elszegényesedéshez vezet hanem véges volta miatt jövőbeli kilátásokat is veszélyeztetheti. Ugyvélem, hogy a legfontosabb a meglévő vagyonnal való jó gazdálkodás, illetve a növekedést /fejlesztéseket/ szolgáló hasznositása.
Bizva benne hogy a nemzeti /nem az állami/ vagyon a jövöben nem fog csökkeni.

Üdvözlettel P.J."

 

2004. 07. 02. | Molnál Pál | újságíró, Baross Társaság, alapító tag


Agyrém, amit a Társaság legutóbbi ülésén az állam képviselője mondott.
Szerinte tulajdon nélkül, állami szabályozással is megoldható a társadalom érdekképviselete.
Sajnos nincs igaza.
Kormányok mennek, kormányok jönnek, az egyszer átadott tulajdon azonban marad.
A következő kormány korrupt is lehet, és feladhatja az elődje által még úgy-ahogy képviselt szigort.
Agyrém az is, hogy az állam képviselője úgy érvelt: az igazság "mindig" valahol középen van...
Ez a primitív bölcselkedés nagyjából annyit jelent: Jézus és Júdás között is valahol középen van az igazság.
Júdást is megilletik az alapvető jogok: ő is mondhassa el a véleményét.
Biztos kap ő is szavazatokat...
Ez a primitív "bölcsesség" használhatatlan és idegesítő 2004-ben.
A hatvanas, hetevenes években a megyei párttitkárok még böföghettek ilyeneket, ma azonban már nem azt a kort éljük.
Sokszor előfordul, hogy a két vitázó közül az egyiknek teljesen igaza van, a másiknak egyáltalán nincs.

Ezt Júdás is belátta, és önmaga hozta meg ítéletét önmaga fölött.
Az persze nem óhajtom, hogy az ország érdekeinek 1995-ös, 96-os elárulói most júdási megbánással ítélkezzenek önmaguk felett.
De ezt a primitív pártállami bölcselkedést állítsák le.
Ne hülyítsék tovább az embereket.
Hogy mekkora kárt okoztak az energiaszektor elkótyavetyélésével, azt az azóta többszörösére ugrott energiaárak mutatják.
Vigyék magukkal a korrumpálásukért kapott pénzt, és ne hazudozzanak nekünk tovább, ne ártsanak tovább az országnak.
Egyesületünk alapgondolata éppen az, hogy a tulajodon kihez tartozása egyáltalán nem mindegy. Udvariasságból ott nem küldtük el melegebb éghajlatra az állam képviselőjét - jöjjenekm máskor is -, de legalább itt, a kibertérben hagyjanak minket békén a további hazudozással.

 

2004. 05. 12. | Tarr Gyula | vállalkozó


Társaságunk tevékenysége iránt jelentős az érdeklődés, és sokan kísérik figyelemmel, azok is, akik nem tagjai a Társaságnak.
Az alábbiakban egy a Társaságunk címére érkezett külső érdeklődő levelét közöljük:

Lehet-e az Állam Jó Tulajdonos?
Igen lehet...

Sőt az is volt, több mint negyven évig.
Hogy igazán jó vagy rossz, az mindig nézőpont - vagy érdek - kérdése. Sokan még mindig visszasírják a totális állami tulajdont.
A korrupció egyik melegágya szintén a magántulajdon hiánya (pl. állami, de a Kft.-k sem mentesek a korrupciótól...) Többek között ezért is ki kell vonulnia az államnak a gazdaság és társadalom direkt működtetéséből, amennyire az csak ésszerűen megtehető. Az államnak az alapokra, alapszabályokra kell fókuszálnia.
A Víz, Csatornázás, Elektromosság, Gáz, Központi Fűtés, Vezetékes Telefon, Kábel TV, Vasút, Egészségügy, Oktatás stb. szolgáltatások a legnehezebb témakörei a privatizációnak, mivel ezek - jelenlegi működesi formájukban - alapvetően monopolisztikus helyzetben vannak. A demokráciáknak pedig védeniük kell magukat a monopóliumok kialakulása ellen, mivel azok a társadalom és gazdaság - természetes kivalasztódas alapján működő - fejlődését gátoljak és csődbe juttathatják. Az állam-monopólium is csődbe juthat...
Talán lassabban, de mélyebbe... Mint ahogy azt volt "szerencsénk" tapasztalni.
Monopólium jellegű szolgáltatások privatizációjához (1) jól működő monopólium ellenes, illetve azt jól szabályozó kormányzati mechanizmusra van szükség, vagy (2) a technológia már most meglévő lehetőségeit felhasználva csökkenteni lehet a szereplők monopolista helyzetét.
Igazi jó megoldás valószínűleg a kettő (Szabályozás és Technológia) kombinációjából születhet.
Van-e praktikus megoldás a mostani monopóliumok privatizációjára? Biztosan van...
Mivel hazánkban az állami szabályozás/beavatkozás még mindig erős hagyomány, bátorkodnék egy technológia-centrikus koncepciót javasolni kiegészítésképpen:
A monopólium jellegű szolgáltatásokat a közúti közlekedés mintájára lehetne megszervezni, mármint ahogy a közút (az elosztó rendszer) főleg a Köz (illetve az állam tulajdona), de a rajta közlekedő vállalatok függetlenek és egyéni jogokkal, kötelességekkel bírnak annak használatára.
Egy-két iparági példával szeretném ezt az analógiat kiterjeszteni:
Vasút: A sínpálya, állomások stb. állami tulajdonúak, a rajta közlekedő vonatok pedig különböző egymással versenyző vasúttársaságoké. Ezek a vasuttársaságok használati díjat fizetnek a közös állóeszköz (infrastruktúra) használatáért. (Más szóval ez a légitársaságok, légifolyosó és repülőtér használati modellje.)
Vezetékes Telefon: A vezetékhálózat állami tulajdon, amit egymással versenyző telefontársaságok használnak/bérelnek. A kábel TV hálózatok is alkalmasak telefon szolgáltatásra.
Elektromos Energia: Az elosztó rendszer (távvezetekek) állami/köztulajdonúak, de az "erőművek" magántulajdonban vannak, és előfizetőket szereznek. A fogyasztók pillanatnyi energiafogyasztása távméréssel mért. A szolgáltató annyi energiát "pumpál" a rendszerbe, amennyit az előfizetőik éppen kivesznek. Az erőművek alul-, vagy túlteljesítése a szolgáltatók közötti kiegyenlítéssel rendezhető, állami arbitrációval, ha szükséges.
Gáz és Víz: Hasonló az elektromos energiához...
Kábel TV: Egy meglévő kábel rendszeren több szolgáltató is szolgáltathat különböző frekvenciájú kódolt jelet, amit a fogadónal dekódolnak. Telefonhálózatok is alkalmasak TV szolgáltatásra.
És így tovább...
Mondandómat befejezve javaslom a technológiai lehetőségek utóbb felvázolt kihasználását egy olyan átmeneti privatizációval, amely ebbe az irányba vezet, és a szereplők (privát és állami) szerződéses kötelezettséget vállanak a szükséges rendszer(ek) kifejlesztésére és megvalósítására.
Ez a témakör egy speciális Magyar Kutatási és Fejlesztési területté is válhatna, amely különleges tudást és képességeket teremthetne. Az eredmények nemzetközi értékesítése pedig újabb jövedelmekhez juttahatná az országot és polgárait.

Üdvözlettel:
Tarr Gyula
Vállalkozó
 

2004. 04. 28. | Solymosi Frigyes | akadémikus, biológus


A Baross Gábor Társaság tagjainak

Tisztelt Tagtársak!

Bármennyire is meglepő, de a Magyar Nemzettel Orbán Viktor védelme ill. az őt a Magyar Fórumban támadó militáns közíró elmarasztalása tárgyában írott cikkem miatt még az elmúlt évben megromlott a kapcsolatom. (A cikk végül a Heti Válaszban jelent meg.) A lapjukban közölt több mint 200 cikk után a szerkesztőség B-listázott (!) így kénytelen vagyok baloldali ill. kevésbé ismert lapokban közölni, mely némiképp befolyásolja mondandómat!

Mivel ezeket a lapokat azoknak az értelmiségi köröknek a tagjai nem, vagy kevesen olvassák, amelyeknek tagja vagyok, azok számára, akiket esetleg érdekel, szíves tájékoztatásul csatolt formában megküldöm ezeket az írásokat. Jelen levelemhez a következő cikkeket csatolom:

"Kell-e félnünk a múlttól" Magyar Hírlap, febr.21. (Barátságos reflexió O.V. beszédéhez),
"Elkötelezettség és objektivitás" Magyar Hírlap, márc. 24. (Vitában Lengyel Lászóval),
"Torzsalkodások a jobbközépen" (Magyar Hírlap, április 7, a pirossal jelzett részt a szerkesztőség kihagyta a kéziratból!),
"Új egyházpolitika az MSZP-ben?" (Keresztény Élet, április, 16. szám)

Szívélyes üdvözlettel:
Solymosi Frigyes

 

2004. 02. 13. | Dr. Árva Laszló | közgazdász


Vélemény a B.G.Társaság Állásfoglalásáról

Megkaptam a társaság állásfoglalását, sajnos nem tudtam eljönni a találkozóra mert még mindig Franciaországban tanítok (-én jövök meg). Az állásfoglalással egyetértek; különösképpen a legfrissebb franca tapasztalatok tükrében: Franciaországban igen gyorsan privatizáltak a korábban önkormányzati tulajdonban lévő public utility-ket (víz, csatorna, városi tömegközlekedés); aminek a következményei francia szakértők szerint is a díjak emelkedése, és a szolgáltatások színvonalának csökkenése volt: Erre vonatkozóan éppen ma reggel a francia közszolgálati televízió 2. csatornája (antenne 2) reggel 8- kor egy rövid riportot mutatott be, amiből kiderült, hogy a víz ára Franciaországban a privatizációk óta háromszor olyan gyorsan emelkedett, mint a megélhetési költségek; egyértelműen azért; mert az olyan nagy magántulajdonban lévő szolgáltatok, mint például a gazdasági manipulációkról elhíresült Vivendi igen magas profitot épít be az árakba: amit a fogyasztókkal fizettetnek meg. Ráadásul az önkormányzati privatizációk; illetve koncessziós tenderek itt is áttekinthetetlenek és a befolyó pénz egy része (szintén a francia sajtó szerint) bizonyíthatóan
partfinanszírozást (illetve egyéb manipulációkat) szolgál.

Az állam (vagy az önkormányzat) a public utility-k esetében nem rosszabb tulajdonos, mint a magántulajdonos (ld. Enron botrany, az amerikai áramszolgáltatórendszer csődje, a brit vasutak, a francia vízszolgáltatás). Természetesen az önkormányzatok esetében megfelelő kontrol kell - ami sajnos ritkán hatékony, de ez mar más történet.

 

2004. 02. 04. | Fodor István | Ericsson elnök


Néhány gondolat a hazai privatizációról...

A magyarországi privatizáció szerepe, jellege, fontossága, minősége a közel másfél évtized alatt folyamatosan változott. Mellőzve az eddigiek értékelését, a további privatizációs tervek szakmai és társadalmi kérdéseket és kétségeket vetnek fel. Az aggodalmak - sokszor politikai szimpátiától függetlenül – néhány céget és intézményt szeretnének törölni a tervezett listáról. Indokként legtöbbször a társadalmi érdekek hangzanak el. Erőssé akkor válhat egy ellenvélemény, ha az megoldási javaslatot is tartalmaz.

A hazai privatizáció másfél évtizedének első felében hiányzott a megfelelő professzionális magyar menedzsertudás. (Ahol megjelent, ott általában eredményt is produkált!) Az évtized végére már egyre több lett ez a „képesség-vagyon”, amire ma már szervezett módon, professzionális, vállalatmentési programok építhetők.

Javasolt az ÁPV Rt. keretén belül létrehozni egy u.n. „Rehabilitációs programot” a privatizációra szánt, potenciálisan értékes cégek versenyképessé tételére. A cégenkénti 1-2 éves program befejeztével szükség esetén az érintett vállalat lényegesebben magasabb árfolyamon értékesíthető. A „Rehabilitációs program” minőségét és hatékonyságát a végrehajtó menedzsment eredményvezérelt tulajdonosi opciói, vagy az esetleges kudarc személyes felelősségvállalása jelentené.

Ne feledjük: Ha egy privatizáció egy vevőnek megéri, akkor a társadalomnak is lehet értékes! Egy vállalat irányításának minősége csak a menedzsment és a tulajdonosi jogokat gyakorlók profizmusától függ és független a tulajdonosi viszonyoktól! (Tehát állami tulajdonú cég is lehet profi!)

 

2004. 01. 28. | Dr.Scharle Péter | rektorh. Győr


Nagyon sajnálom, hogy a hétfői vitaülésen győri elfoglaltságaim miatt nem tudok ott lenni, biztosan hasznomra vált volna megismertetni a hozzáértők érveit és szempontjait. Amint említettem neked, én a privatizációs ügyletek egy egészen szűk részterületén tájékozódtam két évvel ezelőtt, a PPP mibenlétét vizsgáltam.

...Mellékelem a témával kapcsolatos korábbi tanulmányom röviditett változatát:

"Közösségi-magán együttműködés a fenntartható infrastruktura-fejlsztésben címmel." (DOC)

Ez a téma a 90-es évek idején a közlekedési és hírközlési állami költekezés által alkalmazott technikákhoz kötődik, kitüntetetten a koncessziós változatokhoz. Tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a PPP jellegű ügyleteket érdemes a gazdaságinál jóval szélesebb összefüggésben értelmezni és értékelni - ezek valójában társadalmi játszmák, amelyeket a résztvevők politikai, szociológiai, pszichológiai és kommunikációs területekre is kiterjesztve bonyolítanak le.

A 2001 elején Fulbright ösztöndíjjal végzett kutatásaim eredményét döntően külföldi konferenciákon és folyóiratokban publikáltam (egy meglehetősen terjedelmes különlenyomatot elnökünknek őszi győri vendégeskedése alkalmával átadtam, neki lehet erről halvány emléke). A kapott visszajelzések elismerik a megállapítások megalapozottságát és relevanciáját.

Van két-három hazai közleményem is, de ezek hatása érthetően elenyésző - a feltárható összefüggések köztudottá válása nem érdeke a játékosoknak (a köz kivételével, amely viszont többnyire tudtán kívüli fizető partnerként van csak bevonva a játszmákba, és nem szokott szakszerű elemzéseket figyelemre méltatni).

Most, a vitaest témájára való tekintettel, csatolok egy viszonylag közérthetőbben fogalmazott magyar nyelvű változatot, mert azt gondolom, hogy a BGNGT tagjait érdekelheti a kérdésfelvetés és a modell. Öt évvel ezelőtt ez a téma még nem volt annyira a figyelem terében, mint manapság, így elképzelhető, hogy a következtetések is kiválthatnak reflexiókat.

 

2003. 12. 02. | Zarándy Pál | ny. vezérigazgató (ERŐTERV)


Lehet-e az állam jó tulajdonos?
 

Egyes, magukat liberálisnak mondó politikusok kissé nyegle jelszavával szemben, miszerint az állam a legrosszabb tulajdonos és ezért mindent mielőbb el kell adnia, a Társaságunk mértékadó felfogása szerint mindig vannak olyan vagyontárgyak, gazdálkodó szervezetek, amelyeknek az adott gazdasági helyzetben állami tulajdonban kell maradniuk. A témát leszűkítve a gazdasági társaságként működő állami tulajdonban lévő javakra, felmerül a kérdés, hogy mi a „legrosszabb tulajdonos” minősítés alapja, illetve, hogy mik lennének a jó állami tulajdonlás feltételei. A tárgyat illetően az alábbiakban foglalom össze néhány gondolatomat, illetve kérdésemet. Véleményem szerint az ügy megérne néhány vitanapot a Társaságon belül, nálam hozzáértőbb résztvevőkkel. Ha a vitákból jó gondolatok kerekednek ki, indokolt lenne azokat a nagyobb nyilvánosság előtt is bemutatni, az értelmesebb közbeszéd elősegítése és a politikai blöffök semlegesítése érdekében. Esetleg érdemes lenne egy esetet, helyzetet a felvetett szempontokból nézve megvitatni (például a Paksi Atomerőmű Rt).
A kérdés kissé cinikusan megközelíthető negatív oldalról, visszakérdezésekkel: Miért pont tulajdonosként rossz az állam? Tanügyet reformálni, egészségügyet irányítani tud? Tulajdonolni nem tud de eladni igen? Ha az ezekhez hasonló kérdésekre a válasz az, hogy bizonyos területeken az állam nem háríthatja el a felelősséget és igenis hozhat jó döntéseket, akkor miért kell kizárni azt, hogy adott esetben jó tulajdonos lehessen.
 
Ha elfogadjuk azt, hogy az állam is lehet jó tulajdonos, meg kell vizsgálnunk ennek feltételeit és kritikus pontjait. Részletes elemzés és a teljesség igénye nélkül ilyenek:
 
• A gazdasági társaság állami tulajdonban tartásának különleges oka kell legyen. A mai stratégiai menedzsment szókészletben olyan gyakran használt „küldetés” legszigorúbban kidolgozott megfogalmazásában lehessen ezt a különleges indokot szerepeltetni. Ha nincs meg a magától értetődő összhang a cég küldetése és az óhatatlanul sajátos állami tulajdonlás között, a tulajdonlás valószínűleg indokolatlan és sikertelen lesz.
• Az állami tulajdonban lévő vállalat is el kell készítse éves, középtávú és távlati terveit. A gazdasági környezet fejleményei általában nem a politikai változások (választások) ritmusa szerint alakulnak. Ezt minden felelős politikai tényezőnek (kormány, ellenzék) mindenkor figyelembe kellene vennie. A vállalat teljesítményét, terveit - lehetőleg – a gazdasági ésszerűség és nem politikai szándékok alapján kellene megítélni.
• Ha az állami tulajdonban lévő vállalat valamilyen szempontból kitüntetett és fontos (egyébként nem kellene állami tulajdonban legyen), elengedhetetlen, hogy a társaság irányításának minden szintjén (a tulajdonosi jogok gyakorlója, igazgatóság, ügyvezetés, vezető munkatársak) a társaság küldetését értő, az iránt elkötelezett emberek legyenek. Rossz tulajdonos az állam, ha gazdasági társaságait azok küldetésétől eltérő célokra használja (politikai kedvezményezettek helyzetbe hozása, vagy újabban az ellenfelekkel való leszámolás).
• Minden gazdasági tevékenység kockázatokkal jár és minden vezető (testület) hoz rossz döntéseket. Ez legalább annyira így van a magántulajdonú vállalatoknál, mint az állami tulajdonúaknál. Elfogadva, hogy az állami tulajdon esetében a közösség iránti felelősség nagyobb, ki kellene alakuljon az elszámoltathatóságnak és felelősségvállalásnak egy olyan kultúrája, amelyben a gazdasági, műszaki döntések nem képeznek hivatkozási alapot politikai leszámolásra vagy rendőrségi eljáráshoz. (Természetesen a törvénytelenséget nem kell mentegetni.)
• Az állami tulajdonú vállalat óhatatlanul kapcsolódik a politikával, hiszen az állam valamilyen gazdaságpolitikai megfontolás és politikai döntés alapján tarja tulajdonában a társaságot. Mind ez nem zárhatja ki, hogy a vállalat irányítás (corporate governance) az adott vállalkozás küldetésének, stratégiájának megfelelő, szakszerű legyen, érvényesülhessen a versenyszféra „legjobb gyakorlata”. Ez vonatkozik a vezető testületek személyi összetételére, hatáskörére, a tulajdonosi jogok érvényesítésére, az ellenőrzésre, a felelősségi rendszerre. Ezeken a szinteken a közvetlen politikai befolyásolás (pártok, parlamenti bizottságok részéről) nagy károkat okoz.
• Külön kérdés, hogy a magyarországi politikai kultúra jelenlegi szintjén lehetséges-e hogy a vezetők, vezetői testületek kiválasztása szakmai és rátermettségi alapon, a társaság hosszú távú érdekeit szem előtt tartva történjék és azt az ellentétes oldalon álló politikai erők ne kérdőjelezzék meg.
• Helyes gyakorlat-e az, hogy az állami tulajdonú társaság munkavállalói munkaügyi vitáikat könnyebben terelik politikai szintre, mint a magán vállalatok dolgozói?
• A társaság küldetése, stratégiai céljai, a tulajdonosi (állami) elvárások lehetnek politikai viták tárgyai. De a (gazdaság) politikusoknak megfelelő előterjesztések alapján ezekről kellene vitatkozniuk, tudomásul véve a mindenkori kormány döntési jogkörét. Utólag a menedzsment felelősségét politikai megfontolásokból nem volna szabad felvetni, különösen nem volna szabad a gazdasági döntéseket kriminalizálni.
• Hogyan kell kommunikálni az állami tulajdonban lévő társasággal kapcsolatos döntéseket (stratégia, üzleti célok, kockázatok, vezetők kinevezése, válsághelyzetek)? A tulajdonos, az igazgatóság és az ügyvezetés kommunikációs felelőssége. A kritikusok felelőssége.

Összefoglalva, a nemzeti tulajdonnal kapcsolatban három témakörben lehetne vitafórumokat rendezni:

• A távlati és üzlet tervezés függetlenítése a választási ciklusoktól, a kockázatok politikai kezelése
• A vállalatirányítás és vezetők kiválasztásának szakszerűsége, azonosságok és eltérések a magántulajdonhoz képest
• · A szakszerű és felelősségteljes kommunikáció (kormány, igazgatóság, ügyvezetés, ellenzék).

Kíváncsian várom megtisztelő észrevételeiket.

Zarándy Pál nyugalmazott vezérigazgató (Erőterv)
Magyar Atomfórum elnöke 


 

2003. 10. 26. | Dr. Stadler János | OAÁH


Az uniós belépés után hatékonyabb kormányzati eszközrendszer szükséges a versenypolitikai célok eléréséhez
 

A gazdasági verseny minél tisztább érvényesüléséhez fűződő közérdek összetett fogalom, amely magában foglalja a fogyasztók és versenytársak törvényes érdekeit (egyik sem kevésbé fontos a másiknál), valamint a demokratikus berendezkedés azon fontos társadalmi érdekét, hogy mindenki, aki részt vesz a versenyben (vagyis: él a gazdasági szabadság nyújtotta lehetőségekkel), azt az üzleti tisztességnek megfelelő módon tegye.
Ezért a gazdasági túlhatalommal történő visszaélések ellen a közérdek nevében történő intézményes állami fellépés a fejlett piacgazdaságokban (elsősorban az USA-ban és az EU-ban) épp annyira megkívánt demokratikus minimum, mint a parlamentáris választási rendszer.
A magyar versenyjog - amely már egy haladottabb szemléletet tükrözve tulajdonképpen a „piaci magatartások joga” - a vállalkozások piaci magatartását vizsgálja abból a szempontból, hogy nem éltek-e vissza piaci hatalmukkal, amely lehet versenykorlátozó tilos megegyezés (ezek legsúlyosabbika a kartell) vagy erőfölénnyel való visszaélés, illetve nem sértették-e az üzleti tisztességet a fogyasztók megtévesztése, illetve egyéb tisztességtelen versenycselekmények útján.
 
Lényegében ezen a jogi mechanizmuson múlik, hogy milyen minőségben és hatásfokkal épül ki és működik a piacgazdaság, hogyan hasznosulnak a gazdaságfejlesztési erőfeszítések, a befektetések, milyen polgárosultság alakul ki, stb.
Sajnos, a mindenkori kormányzatoknak a gazdasági erőkhöz való viszonyulását eddig inkább jellemezte a tőke előtti behódolás és meghunyászkodás, mint a hazai fogyasztói-vállalkozói érdekek következetes védelmének felvállalása. Ha bizonyos területeken néhány évvel ezelőtt a technikai elmaradottság behozása volt a legfontosabb szempont, akkor annak leggyorsabb megoldását gyakran a monopólium jelentette. Ma azonban már inkább a monopóliummal bekövetkezett hátrányok kiküszöbölése a fontos, amihez egyidejűleg bátorítani, védeni kell a versenytársakat.
Az egyenlő elbírálás inkább a „hazai pálya” előnyeit erősíti! Ezért szükség esetén azonnal fel kell lépni a monopóliumok, de az oligopóliumok versenykorlátozásai ellen is. Az EU-belépéshez szigorítandók bizonyos élelmiszerekkel szemben támasztott követelmények, aminek jelentős kihatása lesz majd a kisvállalkozói szektorra, de a fogyasztókra is. Mindezek tekintetében az intézkedési jogosultság elsősorban kormányzati felelősségi körbe kell hogy tartozzék. Amihez viszont biztosítani kell a megfelelő eszközöket a kormány számára.
 
A versenyjog alkalmazása jelenleg kizárólag a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) feladata. A GVH felügyelete a jelenlegi alkotmányos szabályozás szerint nem a kormány, hanem a parlament hatáskörébe tartozik, és emiatt lényegében csak formálisan érvényesül.
A fogyasztóvédelemmel foglalkozó szervezetek egyrészt a központi államigazgatás szervei (GKM, BM, PÜM), másrészt az önkormányzatok irányítása alatt állnak. A kialakult szervezet széttagolt és erőtlen, működése messze van a hatékonyság minimumától is.

Lényeges, hogy az EU-belépésre egységes szövetű piacvédelmi-piacfelügyeleti rendszer alakuljon ki. Ehhez a legkézenfekvőbb megoldás az, ha a kormányon belül, a Gazdasági Versenyhivatal középpontba állításával minisztériumi hatáskörrel létrejön egy hatékony, centralizált piac-felügyeleti szervezetet, amely:
1. Egyrészt eleget tesz egy kvázi-kormányalárendeltségű „gazdasági ügyészség” és „szabálysértési hatóság” feladatkörének;
2. Másrészt illetékes a kartellmentességi és fúziós engedélyek kiadására.
3. Ezeken túlmenőleg pedig, mint a piacokat monitorizáló „piac-felügyelőség”, ellátja a fogyasztóvédelem egységes állami felügyeletét is.
 
A kormány aktív versenypolitikai szerepvállalásához a következő fontos intézkedések javasolhatók:
• A GVH vizsgálati-elemző részlegei kerüljenek kormány alárendeltségbe, ami által a jogellenes versenykorlátozó magatartásokat (kartell, erőfölénnyel való visszaélés), illetve fogyasztó megtévesztést tanúsító, vagy egyéb tisztességtelen versenycselekményeket (pl. üzleti titoksértést) elkövető vállalkozásokkal szembeni ügyek lefolytatásával és azonnali szankcionálásával a mindenkori kormány a GVH-n keresztül közvetlen felügyeleti-intézkedési jogkörhöz jutna. Ezen kívül ide tartozna az engedélyezési típusú eljárások (fúziókontrol és kartellmentesítés) tekintetében nemcsak az eljárás lefolytatása, hanem a határozat hozatal is.
Nagyon megfontolandó, hogy ez az új, „felturbósított” GVH ne kapjon-e a Pénzügyminisztérium pozitívan diszkrimináló iparpolitika lépései (pl. a külföldi befektetőknek adott adókedvezmények) fölött valamilyen versenypolitikai ellenőrzési jogkört is, ahogyan az az EU-ban van.
• A Versenytanács maradjon az a parlament által felügyelt, önálló, független állami szerv, amely egyrészt rendelkezik a jogsértő magatartásokat elbíráló versenyjogi ügyekben a másodfokú államigazgatási döntési jogosultsággal, másrészt ellátja a fúziókontrol és kartellmentesítés területén a törvényességi felügyeletet (ami természetesen nem terjedhet ki az ügy gazdaságpolitikai megítélésére és az érdemi döntésre, ami az új GVH feladata kell hogy legyen, hiszen azért végső soron a kormánynak kell vállalnia a felelősséget).
• A fogyasztóvédelmi felügyelőségek szervezete tekintetében a versenytörvény a Gazdasági Versenyhivatalt jelölné ki a felügyelet és irányítás ellátására (ez pl. Franciaországban így van). Így az ugyanazon területre (tehát a piacfelügyeletre) vonatkozó, valójában csak nagyítási arányaiban és munkamódszereiben eltérő szervezet zökkenőmentesen kapcsolható lenne a GVH-hoz. Ezzel megteremtődne a gyakori vagy jelentős nagyságú fogyasztótévesztéses ügyek szinte automatizált versenyjogi felelősségre vonásának lehetősége, ami eleve elrettentőleg hatna a jogsértőkre.

A versenypolitika-versenyjog alkalmazás és az állami fogyasztóvédelem hatósági jogainak egységes szervezetbe összpontosítása igen sok párhuzamosságot, egymásra mutogatós tehetetlenséget szüntetne meg. Például felszámolódna az a képtelen helyzet, hogy egyazon szerv képviseli az energiatermelők és szolgáltatók, valamint az energia fogyasztók érdekeit (Magyar Energia Hivatal).
 
A Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnál sincs jó helyen a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelet irányítása, u.i. ma már a fogyasztói panaszok kisebb része származik az ipari termékek minőségi panaszaiból (ott már jobban működik a piac), mert az ügyek zöme inkább az élelmiszerekkel, az energiaszolgáltatással, a távközléssel és a pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos.
 
Kőkemény versenyhelyzetbe kerül a magyar gazdaság rövidesen. A külföldön terjeszkedő vállalkozások általában sokkal gátlástalanabbul és erőszakosabban viselkednek, mint odahaza, mert a nagyobb kockázat miatt rámenősebben igyekeznek maguknak kedvezőbb üzleti környezetet teremteni, hogy minél gyorsabban learathassák annak gyümölcseit.

Az uniós országokból ideérkező vállalkozások sem csinálják ezt szemérmesebben, mint az Unión kívüliek. Fel kell készülni a legrosszabbra – ha ennél jobb jön, akkor majd lazíthatunk. Ám most a jelenleginél sokkal hatékonyabb eszközökre van szüksége a kormánynak ahhoz, hogy minél gyorsabban, minél hatékonyabban tudjon fellépni a hatalmasra nyíló piacok felől fenyegető veszélyek ellen.
 
Elengedhetetlen a jól működő piac-felügyeleti szervezet, de nagyon fontos az ú.n. „non commercial barriers” hálózat, azaz a hazai gazdasági környezet olyan védelmének kiépítése is, amely az Unióban elfogadott eszközökkel (pl. a hazai specialitásokat védő normák, a kartellek és erőfölények elleni szigorúbb fellépés, az élelmiszeripari termékek hatékonyabb ellenőrzése stb.) nem kifogásolható védelemben részesíti a hazai vállalkozók előállította jó minőségű termékeket azáltal, hogy kizárja az erőszakos eszközökkel itt terjeszkedni próbáló „európai” üzleti tisztességtelenséget és silányságot.



2003. 10. 10. | Dr. Botos Balázs | tanácsadó


„SZIGETEK”
 

Privatizálni jó, privatizálni érdemes, privatizálni kell. Hogy miért jó, arról nyílván könnyű általánosságok szintjén nyilatkozni, konkrétan viszont eléggé kockázatos. Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy aki privatizál, annak hatalom van a kezében, annak kegyeit keresik, és ez már önmagában is kellemes állapot. Érdemes is privatizálni, hiszen nyilvánvalóan a privatizátor és az új tulajdonos is jó üzletet vél kötni. Ellenkező esetben ugyanis az eladó nem adná el, a vevő pedig nem venné meg az áruba bocsátott vagyontárgyat.
 
Privatizálni pedig azért kell, mert a korszerű piacgazdaságok alapvető működésmódja a magántulajdonon alapuló érdekeltségi és hatékonysági rendszerek kialakulása. A rendszerváltás idején valószínűleg nem volt egyetlen olyan gazdasági szakember sem országunkban, aki azt mondta volna, hogy a reálszféra állami tulajdonát érintetlenül kell hagyni. S nem is csak azért a sztereotip vélekedésért, mert „a legrosszabb tulajdonos az állam” (ez körülbelül annyira igaz, mint amikor azt mondjuk, hogy „minden svéd nő magas és szőke”), hanem azért, mert az akkori merev struktúrák széttörésének ez volt egyik legkézenfekvőbb módja. De azzal már valószínűleg sokkal kevesebben értettek (értenek) egyet, hogy privatizálni mindent kell, beleértve a teljes közüzemi szférát, a pénzügyi szektort, az írott és nem írott médiát, stb. stb.
 
Ezen gondolatok felvetődésének apropója nyilvánvalóan az, hogy a kormányzat megkezdte az utolsó állami kézben lévő hitelintézetek privatizációját is. A Postabank már elkelt, s napirenden van a Konzumbank, valamint a Földhitel- és Jelzálogbank Rt. (FHB) privatizációja is. Hogy mennyire jelentett jó üzletet a 101 milliárdért eladott Postabank a gazdaság egészének, a volt tulajdonosnak, s nekünk a magyar adófizetőknek, erről eltérőek a vélekedések. A költségvetés – ha megkapja ezt a pénzt – nyilván örülni fog, bár alapvető gondjain egy ilyen összeg aligha segít. Örül a volt tulajdonos is, hiszen egy esetleges következő konszolidációnál nem kell újabb százmilliárdokat a bankra költenie. Az állampolgár viszont nem biztos, hogy jól jár, hiszen e lépéssel tovább folytatódik a bankszféra centralizációja, ami hosszabb távon már önmagában sem ígér sok jót.
 
Az igazi veszély azonban kettős. Egyrészt a Postabank és a Konzumbank eladásával tovább nehezednek a folyamatosan likviditási gondokkal küszködő magyar tulajdonban levő kis- és közepes vállalkozások hitelhez jutásának esélyei. A Széchenyi Terv egyik legnagyobb és eléggé méltatlanul háttérbe szorult pozitívuma az volt, hogy a bankok mindazok részére, akik a Terv kedvezményezettjei voltak, szinte korlátlanul biztosították a hitellehetőségeket, másrészt az igazi vesztes az a ma nehezen megfogalmazható magyar stratégiai érdek, melynek realizálása természetesen eszközöket és intézményeket igényel. De vajon elvárható-e egy osztrák vagy dán pénzintézettől ezen szempontok figyelembe vétele? Nyilvánvalóan nem, mint ahogy egy magyar tulajdonú magán vállalkozástól is csak kevéssé. Ilyen szempontból a legnagyobb kockázatot persze az FHB privatizálása jelentené, hiszen speciális tevékenységi körénél fogva olyan finanszírozási konstrukciókat működtet, amelyek hiánypótlást jelentettek a magyar piacon.
 
Privatizálni tehát kell, de a magántulajdon „tengerében” szükségünk van (lenne) olyan szigetekre, amelyek kapaszkodót, biztos hátteret biztosítanak a gazdaságpolitika mindennapjaiban. A szigetek ez esetben nem elszigeteltséget, hanem lehetőséget jelentenek. Lehetőséget a nem mindig kizárólagosan profitérdekek rövid távú dominanciájára, lehetőséget a stratégiai gondolkodásmód érvényesítésére, lehetőséget a választásra.



2003. 10. 03. | Dr. Árva László s.k. | közgazdász


Gondolatok a privatizáció szükségességéről és sürgősségéről
 

Dr. Árva László, közgazdász, kandidátus, címzetes főiskolai tanár
 
Az elmúlt évtized alatt módunkban volt a gyakorlatban is vizsgálni a privatizáció hatásait mind hazánkban, mind a többi volt szocialista országban, sőt, az ugyanezen időszak alatt jelentős privatizációs tranzakciókat lebonyolító Nyugat-európai és Észak-amerikai országokban is.
 
Ami nyilvánvalóvá vált, hogy azok az elképzelések, amelyek szerint a privatizált vállalat szükségképpen hatékonyabban működik, mint az állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő megfelelőik, nem bizonyosodott be egyértelműen. Még kevésbé tekinthetjük ezt a tételt igazoltnak, ha az externális, tehát a gazdaság többi részére spontán módon átgyűrűző hatásokat is figyelembe vesszük. Általános szabályként elmondható, hogy a feldolgozóipar, a kereskedelem és szolgáltatások területén azok a vállalkozások, amelyek gyorsan változó, széles spektrumú termékskálával rendelkeznek, rendszerint jóval hatékonyabban tudnak működni privatizált formában, mint állami tulajdonban -- bár erre is van ellenpélda, akár az autóiparból, akár a pénzügyi szolgáltatások terén. A Renault esetében például nem igazolható, hogy sokkal hatékonyabb és rugalmas ma a vállalat, mint amilyen korábban, a privatizálás előtt volt. Számos bank esetében is hasonló a kép. Különösen Franciaország jó vizsgálati terep erre, ahol a kilencvenes években számos nagybankot privatizáltak, majd ezek fúzióira került sor, aminek következtében sok esetben romlott a szolgáltatások földrajzi elérhetősége és minősége. Ugyanakkor Franciaország arra is jó példa, hogy megfelelő állami szabályozás mellett a privatizált helyi vagy helyközi autóbusz-közlekedés hatékonyabb és jobb szolgáltatást tud nyújtani, mint korábban állami vagy önkormányzati tulajdonban volt hasonló vállalatok.
 
A privatizáció tehát önmagában nem feltétlenül javítja egy vállalat működését, ahhoz még egyfelől olyan piaci feltételek is kellenek, amelyek kikényszerítik ezt a hatékonyságnövelést, másrészt olyan finanszírozási lehetőségekkel kell rendelkezni, amelyek lehetővé is teszik a hatékony működést.
 
Jó példa a 19. század végi, 20. század eleji Bécs városa, ahol számos korábban magáncégek által ellátott, természetes monopóliumban lévő szolgáltatást (világítás, szemétszállítás, stb.) vett át a város és működtette saját vállalkozásaként. Ezekben az esetekben egyrészt sikerült a költségeket (a lakosság terheit) csökkenteni, másrészt jelentős bevételre tett szert a város.
 
A monopóliumok vagy kvázi-monopóliumok privatizálásának kiugró veszélyeit az amerikai energia-rendszer összeomlásai is mutatják: ebben az esetben a szolgáltatók nem igazi piacon működnek, és ezért a verseny nem készteti azokat hatékony fejlesztésekre. De a szintén amerikai Enron cég vagy a magyarországi K&H botrány is jól mutatja, hogy tisztán magáncégek sem mindig hatékonyak, sőt, politikai összefonódásokkal akár korrupt módon is működhetnek.
 
Még inkább fontos azon vállalatok esetében megfontolni a privatizálást, amelyeknek jelentős pozitív externális hatásai vannak. Ilyenek a tangazdaságok, alapkutatást végző intézmények, speciális finanszírozást végző pénzintézetek. Különösen megfontolandó a privatizálás abban az esetben, ha az illető cégek nyereségesek privatizálás nélkül is. Ugyancsak érdemes megfontoltan haladni olyan esetekben is, amikor az állam korábban jelentős támogatást nyújtott egy-egy vállalkozásnak (a teljes magyar bankrendszer szinte kivétel nélkül ilyen volt), mert ebben az esetben tulajdonképpen az adófizetők ajándékait osztogatjuk szét a privatizálandó vállalat vevőinek.
 

Végül és nem utolsósorban a privatizálás életveszélyes akkor, ha arra a költségvetési hiány szorítása miatt kerül sor. Éppen egy éve lehet, hogy az ÁPVRT vezetőivel egy rádióbeszélgetésen vettem részt, ahol felhívtam a figyelmet arra, hogy ha a Pénzügyminisztérium bevételi kényszere határozza meg a privatizációs lépéseket, akkor valószínűleg rossz helyen és rossz áron fog sor kerülni a magánosításra a sietség és kapkodás miatt.
Bár akkor biztosítottak az ÁPV.RT vezetői arról, hogy erről szó sem lehet, ma már egyértelmű, hogy hazánkban a privatizáció motorjává ismét a költségvetési lukak betömésének kényszere és nem a gazdasági hatékonyság növelésének motívuma vált.



2003. 08. 11. | Havass Miklós s.k. | SZÁMALK Rt.


Havass Miklós (a SZÁMALK elnöke) a Baross Gábor Társasággal kapcsolatos személyes véleményét levélben fogalmazta meg.
Engedélyével levelét közzétesszük, Dr. Pakucs Jánosnak, a Társaság ügyvezető elnökének válaszával együtt.
 
Kedves János!
 

A nyári szabadságok előtt néhány szóval beszélgettünk a Baross Gábor Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság megalakulásáról. Én egyrészt, mint Baross Gábor nagy ívű építő munkájának tisztelője másrészt, mint a konszenzusra törekvő stratégiai megalapozó-elemző munkák hiányolója, jeleztem azt, hogy ugyan az alakuló ülésen nem tudok részt venni, ám szívesen bekapcsolódom a munkába. A Társaság időközben megalakult olvastam honlapját, nyilatkozatait, s megkaptam kedves invitáló leveled.
Mindezeket figyelembe véve azonban, sajnálattal jelzem azt, hogy magam még várakozó állásponton maradok, bár továbbra is rokonszenvvel kísérem figyelemmel hallatlanul szívós, jobbító szándékú munkádat.
 
Jelenlegi tartózkodásomnak két fő indoka van.
 

1. Életvezetési-, politikai filozófiám egyik sarkalatos pontja a mérlegelő-megegyező demokratikus rendszer meghonosítása környezetemben, országomban. E berendezkedési forma alapértékei közé tartozik a racionális párbeszéd készsége, a méltányosság, a fair play. Jól tudom, ez az elv csak akkor és ott valósítható meg eredményes szépségében, amikor és ahol egy közösség, kellően nagy számú alapelvben, már elegendően homogén. A jelentős-mértékben inhomogén közösségekben a fő vegyérték az egyént nem a közösség egészéhez köti, hanem annak valamely (pl. faj, törzs, ideológia, szenvedély stb. által) elkülönülő részéhez, amely kötődés – sokszor éppen másokkal való szembenállásban történő – megvallása, a hiteles élet kikerülhetetlen, kényszerítő erejű velejárója.
 
Magyarország ma még nagyrészt az utóbbi szerveződés kötelékeivel küszködik. Ám a jövő útja kétség kívül a társadalom demokratizálódása kell, legyen. Ehhez azonban szükséges a társadalom homogenizálódása a főbb alapértékeket illetően, amihez, többek között, nyílt, hátsó szándék nélküli, bizalmat gerjesztő, őszinte párbeszédekre van szükség.
Meglehet, e történelmi párbeszédre a feltételek ma még nem érettek, ám úgy gondolom, hogy folyamatosan léteznie kell e párbeszédre képes, e célból különböző oldalakról egyaránt elfogadható embereknek, amit magam részéről fő hívatásomnak vélek.
 
A Társaság jelenlegi kiegyensúlyozatlan összetétele, bármennyire általam őszintén tisztelt emberekből is áll, ezt a nyugodt arbitrálási tevékenységet, egyelőre nem látszik biztosítani. Tartok kissé attól, hogy a Társaság könnyen átbillenhet egy spontán módon politikai küzdelmekre szerveződő csoporttá, márpedig reménytelen politikai küzdelmekben nem hivatásom részt venni. Elsősorban szakembernek tartom magam, s nem politikusnak.
 
2. A fenti potencialitásokat igazolni látszanak a Társaság első nyilvános szereplései, amelyek a privatizáció ellenőrzését tűzték aktuális teendőként zászlóra. Ezt akkor tudnám elfogadni, ha egy kormányzati felkérésre, objektív analízis lehetőségét helyezné kilátásba e tevékenység. A gyors privatizációt, nagyon helyesen, az átmenet legfontosabb princípiumai egyikeként tette központi kérdéssé az Antall-Rabár féle kormányzat, vállalva az átmenet ronda, romboló, erkölcsileg elítélhető lépéseiért a felelősséget, a nagyobb jó érdekében. E stratégiai cél megkérdőjelezése történelmietlen tévedés lenne. Ha ez viszont így van, akkor a privatizáció ellenőrzése csak a jelenlegi (vízió nélküli, gyengén teljesítő – ám legitim!) kormány helytelen, erkölcstelen tevékenységének kritikáját jelentheti (l. kórházak, energia szektor stb.) csak. Ennek útja viszont csak az elszánt oppozíció lehet, nem sokkal mélyebb szakmai alapon, mint amilyenen maga a kormányzat is tevékenykedik. Így az oppozíció pusztán egy lehetséges alternatívává silányul, s erről a talajról konszenzus nem, csak mélyülő ellentét, jöhet létre. Lám a Társaság első cselekedete, a megfontolt elemző munka helyett az, hogy tiltakozik.
 
Egyébként is, megrögzött konzervatív Thacheriánusként, magam hiszek a magánvállalkozások feltétlen elsőbbségében az állami szektorral szemben. Az önérdekből fakadó szigorú önkorlátozó racionalitással szemben a folytonosan változó politikai garnitúra klientúra építő akarata, és a magasan adóztatott társadalomtól elvont közpénzekből gazdagon támogatott vállalatok és vezetőinek kivonása a piaci törvények alól, nem tarthatók célnak.
Tudom, voltak, s lehetnek olyan történelmi pillanatok, amikor az oligarchák széthúzásánál eredményesebb, sőt kívánatosabb a tiszta szívű, centrális hatalom. Sajnos a Fidesz kormányzás négy esztendejének legnagyobb vesztesége annak a reménynek az elvesztése volt, hogy ilyen tisztaszívűségre egyhamar rábukkanhatunk.
 
Ami Magadnak egyik legutóbbi televíziós nyilatkozatát illeti is, megítélésem szerint a Hungaricumok akkor működtek, működnek jól, amikor tehetséges magán kéz (amely alkalmas kiválasztódását éppen a verseny biztosítja!) határozta/határozza meg tevékenységüket. A pécsi majolika Zsolnay és Mattyasovszky alatt, az Unicum Zwack alatt, a szegedi szalámi Pick alatt, a kalocsai terítők a hímzőnők vezetésével, a herendi porcellán a dolgozói tulajdonosi részvétellel értek, érnek el jó eredményeket. Az állami tulajdonlási kísérlete folyamatosan csődhöz vezetett (l. pl. manapság a MALÉV esetét). És ezt az elvet nem kérdőjelezi meg az egyedi balesetként, avagy talán tisztátlan politikai játékként lezajlódó szegedi dráma sem. Ez utóbbi nyilvánosság előtti tárgyalása persze fontos (törvényességi, törvénykezési!) feladat, ám ez nem az én terepem.
 
A fentiek miatt tehát ugyan szimpátiával, érdeklődéssel kisérem tevékenységeteket, ám kellőképpen azonosulni azzal jelen pillanatban nem tudok. De szívesen állok, külsősként, rendelkezésetekre minden érdemi, nyílt szakmai vitában, munkában.
Kérlek, ezt az elutasítást ne tekintsd barátságtalan lépésnek, inkább egy értelmiségi tétova kísérletének arra, hogy függetlenségét megőrizze, s végezze azt, amit lelkiismerete diktál.
 
Jó, és eredményes munkát kívánva, barátsággal üdvözöl: H. Miklós
 
Válasz:

Kedves Miklós!


Örömmel olvastam igazán őszinte és egyáltalán nem „barátságtalan” leveledet.
 

Gondolkoztam, hogy miért ezt a formát választottad. Kapcsolatunk elég szoros ahhoz, hogy esetleg szóban, telefonon beszélgethessünk, aztán rájöttem, mégis ez volt a leghelyesebb, írásban sokkal tömörebben lehet a gondolatokat megfogalmazni, míg egy kötetlen beszélgetés közben a lényeg esetleg elveszhet. Ezért én is ezt a formát választom.
 

Leveledben írtakhoz nincs mit hozzátenni, sőt azzal vitatkozni sem akarok, ill. nem is tudok, mert mondanivalód, gondolataid lényegével egyetértek. Annak ellenére, ill. annál is inkább, mivel nincs érdemi ellenvéleményem, néhány gondolatot - talán magyarázatként - azért leírnék.
 

1., Az ötletet, hogy egy társaságot létrehozzunk, az aggódás és - ne tekintsd nagyképűségnek - talán némi felelősségérzet váltotta ki. Az sem véletlen, hogy névadónknak a szabad elvű párt képviselőjét, Baross Gábort választottuk, a polgárosodással kapcsolatos gondolatait, eszmeiségét, szellemi hagyatékát szeretnénk a mai körülmények között újragondolni, továbbfejleszteni.
 

2., Az állami tulajdon magánkézbe történő átadása megtörtént úgy ahogy, ehhez valóban nincs mit hozzátenni, ezen már nincs mit tovább mérgelődni.
Ami azonban fontos és ma még nem késő, az az infrastruktúra kérdése (ahogy Baross Gábor is mondta) a posta, a telefon, az utak, a vasút, a vízi út, tágabb értelemben a pénzügyi bankrendszer, az oktatás, az egészségügy a legfontosabb területek, amelyek minőségétől, fejlesztésétől függ az ország haladása. Amikor nemzeti tulajdonról beszélünk, akkor elsősorban ezekre gondoltunk.
 

A nemzeti vagyon nagyon fontos része a magántulajdon is, természetesen a hazai magántulajdon. A Hungaricumok, valamint egy sor egyéb jellegzetesen magyar termék magyar magántulajdonban történő előállítása azt gondolom, nagyon fontos és nehezen vitatható. De akkor miért van az, hogy ez a hazai magyar állami és magántulajdon hátrányban van a külföldi tulajdonossal, a külföldi befektetővel szemben, erre már nehéz igaz választ adni.
 

Hol van a helyes arány a nemzeti tulajdon, a magyar (magán) tulajdon és a külföldi tulajdon között? Mi az ország, ill. a nemzet érdeke ezeknek az arányoknak a meghatározásában?
Ismert, közismert, hogy a magyar tulajdonos, a magyar befektető és a külföldi tulajdonos, ill. a külföldi befektető közötti óriási különbség a gazdaság stabilissá tétele, a foglalkoztatás biztonsága és a hozzáadott érték felhasználása szempontjából. A magyar befektető nehezebben vonja ki a tőkéjét egy magyar termelő üzemből, sokkal nehezebben zár be egy gyárat, mint egy külföldi, csak azért, hogy a tőkéjét pl. Kínába vagy Taiwanra vigye. Az érvelést folytathatnám, de úgy gondolom ezek mind elég közismertek.
 

3., A másik kérdés amivel foglalkozol, az sajnálatos módon a mai társadalom és a gondolkodó emberek részére a legnehezebben feldolgozható, a legnehezebben megérthető és a legnehezebben megoldható kérdés. Mi is, én is, azt vártam, azt szerettem volna a Társaságtól elvárni, hogy kiegyenlítő, kiegyensúlyozó, összekötő, párbeszédet folytató egyesület legyen. Ha ez nem sikerült vagy nem fog sikerülni, akkor a kitűzött céljaink egyik legfontosabbikát nem értük el.
 

A Társaságba - annak ellenére, hogy ismert és elismert résztvevőkben gondolkoztunk, - tudatosan nem hívtunk és jelentkezést sem fogadtunk el aktív politikusoktól, képviselőktől, politikai közszereplőktől. Nagyon óvakodtunk, hogy a túlzottan radikális szélsőséges vagy demagóg nézeteket is távol tartsuk. Ha ennek ellenére - az utóbbi kivételével - ez „kiegyensúlyozatlanra” sikeredett, akkor ezen változtatni kell és változtatni is szeretnénk. Minden esetre a 81 alapító tag az első telefonhívásra igent mondott, meg még néhányan az első beszélgetés után - Veled együtt - egyetértettek a szándékunkkal.

Sok idő nem volt, néhány hét alatt kellett, lehetett ezt a Társaságot létrehozni.
A megkeresett emberek nagyjából ismerték egymást, ismerték a kitűzött célokat, és amennyire én ismerem őket, kivétel nélkül mérsékelt, megfontolt gondolkodású „párbeszédre képes”, sőt vágyódó, és reményeim szerint a „különböző oldalakról” is elfogadható emberek.
Ha ez nem így van, ahhoz akkor kell a segítség, a Te segítséged is, (Vergílius mondta: Non verbis sed factis est) mert különben a terméketlen belső viták felemészthetik a fontos dolgokhoz szükséges energiákat.
 

4., Az Általad is említett „első nyilvános” megnyilatkozásra sem az oppozíció keresése és nem a tiltakozás volt a jellemző, hanem egy elfogadhatatlan eljárás minősítése mellett a jövőre vonatkozó módszertani javaslat, illetve kérés. Ebben az állásfoglalásunkban leírt „társadalmi egyetértés” elérésének vagy legalábbis megközelítésének egyik lehetséges terepe lehet a Társaságunk, ill. a Társaságunk honlapja, lényegében a korlátozás nélküli nyilvánosság.
 

5., Becsülöm a „független értelmiségi” definíciót, ez számomra is mindig a legfontosabb princípium volt. Mindeközben sajnos tudomásul kellett, ill. kell vennünk, hogy a közösség ügyeinek nyilvános vállalása és a politika közötti határvonal nagyon vékony. Annak ellenére, hogy a politikába – korábban a felszólítások, zsarolások, napjainkban a felkérések ellenére – közvetlenül sohasem kapcsolódtam be, független sohasem voltam és ma sem vagyok, mert gondolkodásom, életfilozófiám, meggyőződésem alapján tartozom valahová, mert kell tartoznunk valahová, de ez nem feltétlenül politikai hovatartozást jelent.
A politikával kapcsolatban sok bajom és még több kifogásom volt és van, de úgy gondolom, van élet a politikán kívül, sőt az igazi élet az a politikán kívül van, még akkor is, ha bizonyos dolgok látszólag átfedésben vannak. A politikától tehát lehetünk függetlenek, a közösségtől, a közösség érdekitől azonban nem. Társaságunk ezekben a dimenziókban mérve lehet egyidejűleg független és valahová tartozó is, de semmiképpen sem „egy politikai küzdelmekre szerveződő csapat”.

Kérlek, fogadd levelemet ugyanolyan barátsággal, mint én tettem. A magam részéről örülök és nyugodt vagyok, hogy gondolkodásunkban sok a hasonlóság és kevés az eltérés. Mindez biztos alap ahhoz, hogy a hasonló elképzeléseink, szándékaink – még akkor is, ha nem mindig haladunk pontosan ugyanazon a nyomvonalon– megvalósulhatnak.
 
Megértésedre, együttműködésedre, közreműködésedre mindenképpen számítva, barátsággal és üdvözlettel: P. János


 

2003. 08. 07. | Dr. Bodó Imre s.k. |


Tárgy: Mezőhegyes és Bábolna megmentéséért
Mottó: „Vétkesek közt cinkos aki néma”
 
Mindannyian attól tartunk, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásnak a mezőgazdaság lesz a vesztese és ezen belül az állattenyésztés még fokozottabb mértékben fogja megszenvedni az átállást. Kevesen vagyunk, a mezőgazdaság, az állattenyésztés érdekeit nem tudjuk kellő súllyal érvényesíteni. Pedig a mezőgazdaság és állattenyésztés áttételesen fél Magyarország népességének jólétéhez hozzájárulhatna, az élelmiszer-termelésen keresztül pedig a teljes lakosság fogja megfizetni ezeknek az ágazatoknak a kárát. Ezt azonban nekünk állattenyésztőknek ma még senki sem hiszi el!
 
Aggódunk, hogy a jövő évi támogatások nem fogják kellően támogatni az állattenyésztést ott, ahol a kötelező EU szabályokat megelőző évben még lehetne és kellene. Az általános aggodalmak mellé járul még az is, hogy a biológiai alapok megvédésére és fenntartására hivatott utolsó „fellegvárak” közül Bábolna mellé Mezőhegyes privatizálását is kituzték célul. Pedig ezek a gazdaságok nem a kommunista idők szovhozai, hanem a magyar mezőgazdaság általános fejlődését szolgáló, a magyar állattenyésztés fellegvárát jelentő intézmények voltak s azok mindmáig…
 
A Mezőhegyesi Ménest 1785-ben alapította II. József. Ennek kiszolgálására később a Ménesbirtok is létrejött. Bábolna alapítása mindössze négy évvel későbbi. Ezeknek az állami birtokoknak, a ménes ellátásán túlmenően, elsődleges hivatása nem a jövedelem termelése saját részre, hanem a magyar mezőgazdaság fejlődésének a szolgálata volt. Az elmúlt, több mint két évszázad ennek a két gazdaságnak a hasznosságát minden tekintetben igazolta. Noha ezek a gazdaságok elsősorban állattenyésztési szerepükről nevezetesek, Mezőhegyes fontos tevékenysége volt a nemesített, fémzároltan értékesített vetőmag termelése is, és eredetileg a termékeinek feldolgozását a gazdasághoz csatlakozó cukorgyár és kendergyár oldotta meg. Bábolna a kukorica termesztésben vállalt úttörő szerepet.
 
A kitunő tenyészállat állomány értékes tenyészállatok szaporítását és eladását tette lehetővé és teszi ma is. A több állatfajban végzett nagy értékű tenyészállat szaporító munka mellett, amely a szarvasmarha és sertés állományra is kiterjedt, Mezőhegyes tevékenységét fémjelzi három világhíres lófajta kitenyésztése (nóniusz, gidrán és furioso), Bábolna pedig a shagya arab miatt lett világhírű, amellett, hogy juh és sertéstenyésztésben is dolgozik és baromfitenyésztésben is nagyszerűt alkotott. Ezek az állami birtokok, mint mintagazdaságok, nagy szerepet játszottak az oktatásban, kutatásban és a szaktanácsadásban. Nagyon sok kitunő gazda kezdte gyakornokként pályafutását ezeken a birtokokon.
 
Mezőhegyes és Bábolna nemcsak szakmai, hanem nagy kulturális értéket is jelent, amelyet minden más ország irigyel tőlünk. Ehhez tartozik az épület együttes, istállóival, lovardájával, ménes udvarával és értékes fáival együtt, az állattartó telepek és az ezeket kiszolgáló termőföld egésze, együttesen. Ezt az egységet megbontani nem szabad. Ha most hagyjuk, hogy ez megtörténjen, bűnt követünk el. Mint ahogy bűnös mulasztás az is, hogy a közelmúltban nem készültek oktató- és tudományos filmek, mélyreható tanulmányok a magyar mezőgazdaságnak erről a két, eddig megmaradt, de most veszélybe került fellegváráról.
 
A történelem folyamán nagy károk érték ezeket a pótolhatatlan kincseket, de a megmaradt érték is megérdemli, hogy ne hagyjuk véglegesen elpusztulni. Privatizálás helyett az európai kulturális örökség részévé kellene tenni Mezőhegyest és Bábolnát és nem a maguk hasznára, hanem a nemzet javára üzemeltetni.
Mondják, hogy a magán gazda jobb gazda, mint az állam. Ez általában igaz lehet, de nem érvényes minden esetre. Sajnos tudunk rendkívül rossz példákat, ahol a magánosítás révén pótolhatatlan értékek mentek veszendőbe. Nem hisszük el azt sem, hogy ezek az állami gazdaságok feltétlenül ráfizetéssel dolgoznak. A gazdasági számításokhoz, amellyel az állam kilépését indokolni szokták, meg kell jegyeznünk, hogy a jövedelmezőséget vagy ráfizetést három tényező határozza meg, a költségek, a hozamok és a számítási módszer, ahogyan számoltak…
 
Ezt a két állami gazdaságot, tehát, meg kell tartani állami tulajdonban. Ez nem politikai, vagy pénzügyi, hanem elsősorban szakmai és legalább annyira kulturális kérdés, ebben a szakma teljes mértékben egyetért.

 

2003. 07. 11. | Árpási Miklós s.k. | Magyar Geotermális Egyesület


A Magyar Nemzet-ben olvasva a „Vagyonmustra nagyítóval?” c. cikket (MN, 2003. július 8., kedd, Bognár Sándor) határoztam el, hogy írok Önnek, mint a Baross Gábor Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság alapító tagjának, az Önnek tulajdonított megjegyzésre reflektálva, mely szerint „a nemzetközi szakirodalom szerint a nemzeti vagyon három fő összetevőből áll … nem újratermelhető javakból – természeti erőforrások, ásványi kincsek” (idézet vége).

A természeti erőforrások, ásványi kincsek között Magyarországon is van egy olyan megújuló/megújítható erőforrás: a termálenergia (földhő), amely a nemzetközi osztályozás1 szerinti 4 megújuló energiaforrás (a Nap, a Föld forgásának kinetikus energiája, a gravitáció és a magma) közül az egyik, amely így a nemzeti vagyon része, azonkívül ismeretes az a tudományos megállapítás, mely szerint a megújuló energiafajták 92 %-a a vízhez kapcsolódik.

A termálvízzel és a kőzetek hőjével (földhő) képviselt geotermális energia vonatkozásában Magyarország, mint a Kárpát-medence közepén lévő kis ország, geotermális nagyhatalom, a természeti kincseink vonatkozásában a termőföld után – véleményem szerint – a második legjelentősebb természeti erőforrásunk, ami az országból nem vihető ki, és hasznosításakor nem függünk pl. a fosszilis energiahordozók importjától, de a mindenkori időjárástól sem, (ellentétben a nap-, illetve szélenergiával).

A termálenergia folyamatosan megújuló és megújítható (vízvisszatáplálás) környezetbarát, „zöld áram” előállítására is alkalmas energiaforrás, amelynek fő tápterülete a Kárpátok, „az az eső, amely 1241. április 11.-én (a muhi csata napja) lehullott, jelenleg valahol Szolnok alatt van, mintegy 1000 m mélyen”.

A magyar termálenergia vagyon (itt készletekről értelmetlen lenne beszélni, ha a hasznosítás után a hasznosított „üzemanyagot” magunk juttatjuk vissza mesterségesen a víztároló rétegekbe) jelentős, nagyságáról több tucat tanulmány született – nagyon sok termálvizünk van! Az energetikai hasznosítás mértéke jelenleg nagyon kicsi – a becsült dinamikus készleteinknek csak 4 %-át hasznosítjuk – az állam a termálenergia hasznosítást 1985 óta nem támogatja, viszont többszörösen megadóztatja, a jogi háttér zavaros, még az energiahordozók statisztikájából is valahogy kimaradt, mintha nem is létezne.

Ennyit szerettem volna Önnek így levélben elmondani, választ nem várok, hiszen nem ezért írtam ezt a levelet, amely valószínűleg nem jut el Önhöz, így nem is tudja elolvasni.

A Baross Gábor Társaságnak – az idézett MN cikkben vázolt céljaival mélységesen egyetértek, az elnök (dr. Bod Péter Ákos), ügyvezető elnök (dr. Pakucs János, volt SZKFI-s kollega), társelnök (Halzl József) urakkal személyes ismeretségben voltam, illetve vagyok, ezért nekik is elküldöm másolatban az Önhöz írt levelemet.

Szíves használatára mellékelek egy „geotermális szösszenetet”: A termálvíz többcélú hasznosításának helyzete és lehetőségei Magyarországon (Kőolaj és Földgáz 35. évf. 2002. szept.-okt.)

 

2003. 07. 07. | Prof. Pungor Ernő s.k. | Bay Zoltán Alapítvány


Szeretném kifejezni egyetértésemet azzal az előterjesztéssel kapcsolatban, amit a privatizációról írtatok. Nem tudom, milyen mértékben hat majd e levél – vagy bármely egyéb lépés – a kormányra, hogy ne hozzon az ország érdekei ellen való döntéseket.
Remélem, tudunk majd hatni a gazdasági vezetésre, és külön örülök annak, hogy ezt a munkát folytatjátok.
 

2003. 07. 06. | Stadler János s.k. | OAÁH


Gratulálok, a tegnapi rendezvény a nagy meleg dacára (ami szerintem jó egypár érdeklődőt meggátolt a résztvételben) várakozás fölött jól sikerült. A legkellemesebb meglepetést nem csak a megjelent tagok jelentették (érdekesség: a mai Napkelte adásában a forint leértékelésről folytatott vitában a három meghívott közül kettő, nevezetesen Parragh László és Bod Péter Ákos tegnap nálunk tartott ko-referátumot), hanem az a szellem, ami érzékelhetően szinte áradt a megjelentekből. Nem volt itt jelen a sértett nemzeti büszkeség, az avítt handabandázás, hanem inkább az EU-ba belépés, a valóban modern európai magyarság kihívásainak vállalása. Nem siránkozni akarunk, hanem szembenézni a nemzeti vagyon sorsával, sőt, a gazdaság által felvetett összes kis és nagy problémával is. De nem öncélúan, hanem azért, hogy optimális megoldásokat találjunk.

Vagyis ha ez így folytatódhat, akkor ez az egyesület jóval többre lesz képes, mint amit az elfogadott alapszabály elég szerényen kitűz (ami persze egyáltalán nem baj, sőt). Mert nem csak a szorosan vett nemzeti vagyon fölött kell majd őrködni, hanem egyrészt azonnal szélesebb értelemben kell felfogni a "nemzeti vagyon" fogalmát (Bogár Laci ezt kiválóan összefoglalta), másrészt ha tényleg ilyen jó fejek gyülekezete leszünk, akkor igenis olyan fórummá kell válnunk, ahol teljes szabadsággal áramolhatnak a nemzeti gazdasági stratégia és taktika fő vonalaira és részleteire vonatkozó elképzelések és javaslatok. Amit - ha már kialakult és szárbaszökkent - mérvadó szellemi műhelyként fog elfogadni a mind a kormány, mind pedig a szélesebb, érdeklődő közönség.

A Magyar Atlanti Tanáccsal ellentétben itt viszont azonnal be kell vezetni az interaktivitást, azaz ne annyira az elnökség végezzen önmozgást, hanem inkább a tagok egymás közötti dialógusai erősödjenek fel. Ehhez valószínűleg szükséges lesz majd szélesebb merítéssel magunkhoz csalogatni azokat a más táborba tartozó, de mindenképpen mérsékelt (!) személyiségeket is, akikkel érdemi vitát lehet folytatni. Nagyon szerencsés körülmény, hogy Te és Bod Péter Ákos eléggé összefogó, egyesítő alkatok vagytok, de ilyen pl. Parragh László is. Biztos vannak még mások is, akik alkalmasak arra, hogy vonzást gyakoroljanak a gazdasággal foglalkozók értelmesebb, felelős gondolkodású, és valóban konszenzust kereső része számára.

Nagyon jó volt az a bejelentésed, hogy akinek már vannak konkrét elképzelései, az írja le, hogy megjelentethessétek. Feltételezem, ezekről később el is fogunk beszélgetni. A magam részérő tervezem, hogy a versenyjogról és fogyasztóvédelemről írok egy olyan anyagot, ami egyrészt képbe helyezi a területtel nem közvetlenül foglalkozókat, másrészt megmutatja, hogyan kellene kezelniük a mindenkori kormányoknak ezt az EU-ban abszolút elfogadott, amellett hatékony eszközrendszert.

Nekem is lenne egy konkrét javaslatom (hacsak nem döngetek vele nyitott kapukat): érdemes lenne nyitni az interneten egy olyan web site-ot, ahol a tagok folyamatosan megjelentethetnék véleményüket a gazdaság napi történéseivel kapcsolatban. Állítom, ez rövid idő alatt szinte országos de inkább világ érdeklődésre számot tartó fórummá válhatna (természetesen magyarul). A szerkesztőknek csak a szélsőséges nézetek és az ordenáré hangnem kiszűrésével kell majd törődniük - azt már tudjuk, hogy a vitapartnerekkel szemben tanúsított mérséklet és belátás nélkül mindenből csak elfajulás következhet be (a szóbeli viták természetesen magasabb hőfokon is folyhatnak - ez lesz bennük a vonzó).

Mégegyszer köszönöm a meghívást, sok sikert mindannyiunknak: Stadler János

 

vissza a lap tetejére