vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


A Baross Gábor Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság 2008. október 2-i vitaestjén Dr. Aszódi Attila tsz. vez. egyetemi tanár, a BME Nukleáris Technológiai Intézet igazgatója, Dr. Barótfi István a SZIE GÉK tanszékvezetője, Dr. Kaderják Péter a Magyar Energia Hivatal volt elnöke és Felsmann Balázs volt szakállamtitkár tartott vitaindító előadást „Miből lesz energiánk?” címmel.
(2008. 10. 02.)



• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.



Dr. Bod Péter Ákos



Dr. Aszódi Attila



Felsmann Balázs



Dr. Barótfi István



Dr. Kaderják Péter



Balogh Ernő



Homola Viktor



Zarándy Pál



Dr. Müller Ferenc



Dr. Giday András közgazda



Dr. Kőrösi Mária ny. egyetemi docens



Büki Gergely



Dr. Gazsó L. Ferenc


Kondor Katalin



Dr. Zsebik Albin



Dr. Pap Géza



Felsmann Balázs válasza



Kaderják Péter válasza



Dr. Barótfi István válasza



Dr. Aszódi Attila válasza



Dr. Bod Péter Ákos, zárszó





Dr. Bod Péter Ákos


Köszönöm szépen. Valóban a bor után most egy praktikusabb témát választottunk. Olyat, a mely Baross Gáborhoz méltó, hiszen akkor, abban az időben a közlekedés volt a stratégiai kérdés, ma pedig talán a legérdekesebb és a legfontosabb maga az energetika ügye. Részben azért, mert ez nagyon nagy iparág, részben mert ez külpolitikai ügy is, részben pedig azért, mert a természet és a gazdaság együttélésének fontos aspektusáról is szó van. Erről a kérdéskörről kértünk négy előadást. Kezdjük el munkánkat a kiküldött meghívó sorrendjében, ezért Attila professzor urat szólítom elsőként. Majd az államtitkár urat, Barótfi professzor urat, és Pétert, közgazdász kollégámat.
Aki járt már nálunk, az tudja, hogy itt élénk a vita, és azért az idővel is gazdálkodnunk kell. Ezért arra is kérem az előadókat, hogy próbálják meg beszuszakolni a mondanivalójukat 10-15 percbe. Miután lesz vita, ezért tartsanak meg némi muníciót a második körre. Ott lesznek hozzászólások, és a végén bőven lesz idő válaszolni. Majd pedig amikor fél 8 tájt bezárjuk a vitát, mert a bor mint élő teremtés, nem hagyjam hogy elfelejtkezzünk róla. De utána, ott a sarokban lehet folytatni kettesben-hármasban a vitát. Nos, akkor kezdjük a vitát.



Dr. Aszódi Attila


...



Felsmann Balázs


Mindenkit sok szeretettel köszöntök! Azt gondolom, hogy bizonyos tekintetben én vagyok a legkönnyebb, bizonyos tekintetben a legnehezebb helyzetben itt, az előadók között. Az elmúlt két évemből ugyanis elég sok idő tellett azzal, hogy megpróbáljak az energiapolitika kérdéseiben konszenzust teremteni, amely téma - úgy gondolom két év távlatából - arra mindenképpen megtanított, hogy ez a konszenzus még sokáig várat magára.
A szervezők azt kérték tőlem, hogy ez egy vitaindító előadás legyen, úgyhogy engedjék meg, hogy kicsit szabadabban fogalmazzak, és néha talán egy-egy kérdésben is. sarkosabban is. Először is úgy gondolom, hogy ez a téma rengeteget adott nekem, rengeteget tanultam belőle. És azt gondolom, hogy nagyon sok mindenre mutat rá a mai magyar általános társadalmi vitákban, azokból a fonákságokból, amit egyébként sok tekintetben láthatunk.
1993-ban készült Magyarországnak ezt megelőzően energiapolitikája. 1993-ban egy olyan környezetben, amikor még nem volt napirenden az energiaszektor magánosítása, gyakorlatilag az energiapolitikát állami szereplők önmaguknak írták. Sokan, akik abban a munkában részt vettek, büszkék arra az eredményre, amit akkor le tudtak tenni az asztalra. Megjegyzem, jogosan. Aki ma elolvassa az 1993-as energiapolitikát, én azt gondolom, hogy egy nagyon konzisztens anyagot olvashat. Az akkori idők kihívásaira megfelelő módon, nagyon adekvát válaszokat adott. És be is töltötte a maga történelmi kihívását, hiszen elnavigálta ezt az országot valahogy idáig, a 2000-es évek elejéig.
A 2000-es évtized közepén Magyarország az Európai Unió hivatalos tagjává válik, és szembesülünk azzal, hogy valami egészen más keretrendszerbe kerülünk bele, mint amiben eddig voltunk. Az energiapiaci liberalizáció az egyik első olyan nagy szabályozási csomag, ahol egyszerre van jelen az Európai Unión belüli regulációs igény, hogy maga az Európai Unió is keresi a maga energiapolitikáját, miközben nekünk a csatlakozás azt jelenti, hogy át kell vennünk bizonyos normákat, legalábbis a magunk számára tisztáznunk kell, hogy egyáltalán hogyan viszonyulunk hozzájuk. Mit jelent az Európai Unióban, hogy nemzeti energiapolitika? Egy ilyen társaságban, mint a Baross Gábor Társaság, ebben a témában megszólalva számomra ez az igazi kérdés. Mitől nemzeti egy energiapolitika? Mitől lesz meg az az erénye, hogy úgy tud valóban magyar érdekeket szolgálni, hogy közben megtalálja helyünket abban az igen sajátságos világban is, amit az Európai Unió jelent számunkra.
Talán ez volt az első olyan nagy szabályozási csomag, amikor szembesültünk vele, hogy miképpen formálódik egy EU-s szakpolitika. Tudnunk kell, hogy nincs olyan, hogy közös energiapolitika, mert a római szerződésbe ez nem került bele, mint a közösségi közös politikák eleme. Ez azt jelenti, hogy jogilag a nemzetállamok szintjén van a politika formálásának lehetősége, de ugyanakkor a tagállamok felé az Uniónak is elvárásai vannak, amelyeket különböző politikai megállapodásokban deklarál. Talán ezek közül az Önök számára is egyik leginkább ismert az a célkitűzés, ami 2020-ra 20%-ra kívánja növelni a megújuló energia részarányát. Az ilyen deklarációkhoz különböző politikák társulnak. Az állami támogatáspolitikától a befektetés-ösztönzésig nagy területen húzódik az a spektrum, amiben az Európai Unió megpróbálja a saját eszközeivel az energiapolitikát formálni. Nincs könnyű helyzete sem az Uniónak, sem egyetlen országnak sem, amely az Európai Unió tagjaként megpróbál megfelelni ezeknek a kihívásoknak.
Mi az az eszközrendszer, amit egy uniós tagállam egyáltalán alkalmazni tud? Először is, tudja használni a nemzeti szabályozás eszközét. Tudja, és néha nem tudja. Csak az elmúlt évekre visszatekintve, nagyon sokszor derült ki utólag, hogy nem vagyunk képesek jól alkalmazni ezt az eszközt. Hogy az egyik kedvenc témámat említsem, a hosszú távú áramvásárlási szerződések témáját, 2006-ban a szakértők nagy része még meggyőződéssel nyilatkozta, hogy nem lesz ezekkel semmi probléma. 2008 nyarán azután Európai Unió elmarasztalta Magyarországot, és az év végével felbontatja a megkötött áramvásárlási megállapodásokat. Mondhatnék más hasonló példát is, de csak jelezni akarom, hogy igen, van a nemzeti szabályozás, van ennek tere, lehetősége, de ez a nemzeti szabályozást Brüsszel folyamatosan nyomon követi. És itt nagyon sok érdekviszony lép be, amely egy-egy tagállam számára megadja azt a lehetőséget, hogy meddig tud úgy szabályozni, hogy szembemegy bizonyos európai uniós érdekekkel.
A másik eszköz, a nemzeti támogatáspolitika eszközrendszere. Nekem személy szerint volt módon végigélni, amikor a következő hét év európai uniós támogatási forrásallokációja történt. Borzasztóan nehéz helyzetben voltam, mert egyfelől úgy gondoltam, hogy méltánytalanul kevés jut az energetikai programokra. Először 80 milliárd, aztán a végén sok-sok vita után 110 milliárd Ft került bele a Környezeti és Energetikai Operatív Program energetikai prioritásaiba, ami körülbelül a negyede annak, amit a saját szakértőink számszerűsítettek, mint beruházási igény, arra, hogy Magyarország a kitűzött energiahatékonysági céljait elérje. És ez a beruházási igény megkétszereződne, ha a megújuló energia célokat is tekintetbe vesszük! Ennyi állami támogatásra lenne szükség. De mint említettem, nagyon nehéz helyzetben voltam, mert az uniós források elosztásánál, azzal kellett szembesülnöm, hogy ha növeljük az energetika arányát, úgy azt csak a környezetvédelmi vagy a közlekedési programok rovására tehetjük. Az ember egy idő után azt mondta, hogy ez nem járható út, nem lehet további uniós forrásokra számítani. És ezt bátran rögzíthetjük, hogy az energetikai célú uniós programok nem képesek magukban rendbe tenni a magyarországi rendszert, mert csak a töredékét biztosítják annak a forrásszükségletnek, amire szükség lesz.
Természetesen elvileg létezhet nemzeti támogatáspolitika is. Egy olyan országban, amelyiknek van hosszú távra tervező költségvetése, azt gondolom, hogy erről lehetne is beszélni. Egy olyan országban azonban nehéz erre építeni, ahol napi költségvetési problémák mozgatnak programokat, például hogy mennyi forrást allokálnak lakossági energiatakarékossági célokra. Ha a költségvetés aktuális helyzete dönti el, hogy a következő évi büdzsében le kell-e húzni még egy-két milliárdot, vagy éppen hozzá lehet-e rakni, és gyakran még éven belül se tudja senki a források pontos mértékét, mert évközben is változnak a keretek, akkor nagyon nehéz a befektetők számára kiszámítható programokat indítani.
A realitások talaján maradva, a nemzeti költségvetésre alapuló támogatási programok lehetőségei is igen korlátosak. Természetesen, ha az állami pénzforrások is szűkösek, akkor elvileg még mindig hihetünk a piacban, kereshetünk piaci megoldást a kitűzött cél - mondjuk a növekvő zöldenergia arány - elérésére. Egy kicsit visszakanyarodva a szabályozáshoz, engedjék meg, hogy egy konkrét példát is mondjak. Tavaly sikerült a villamos energia törvénybe foglalni, hogy a Magyar Energiahivatal készítsen egy hatástanulmányt ennek az évnek a közepéig, hogy figyelemmel mindazon korlátokra, amelyekről már szóltam, milyen eszközrendszerrel lehetne elterjeszteni a megújuló energiahordozókat. Ennek az egyik eszköze lehet az, hogy támogatjuk a zöldenergia átvételi árait. Ez egy olyan szabályozás, hogy a regulátor mond egy kellően magas árat, amin majd építenek megújuló energiahordozóra alapozó erőműveket, kicsit tehát hasonlatos az állami támogatáspolitikai programokhoz. A megújuló energiák elterjesztésére az Európai Unióban azonban létezik egy másik modell is, én úgy szoktam mondani, hogy skandináv modell. Kicsit a weberi protestáns etika alapján is össze lehet hasonlítani, hogy melyik ország, melyik modellt alkalmazza. Nagyon tanulságos, ha ezt egy kicsit más fajta szemszögből is elkezdjük vizsgálni. A skandinávok valahogy hisznek benne, hogy a piac alapvetően nagyon sok dolgot tud jól működtetni, így ők teljesen más irányból kezdték keresni a megoldást erre a kérdésre. Az ő modelljükben a reguláció úgy szól, hogy egy előre kiszámítható ívet adnak arra, hogy a villamos energia kereskedőknek a beszerzéseik hány százalékát kell megújuló forrásokból beszerezniük. Ha ezt nem teszik, akkor büntetést fizetnek. Nem mondják meg az ottani energiahivatalban, hogy milyen technológiát kérünk. Azt mondják, hogy mi bürokraták ehhez nem értünk. Nem tudjuk megmondani. Mi nem akarunk abban a legokosabbak lenni, hogy melyik a jobb megújuló technológia. Mi egyet mondunk, idén 5%, jövőre 5,5%, aztán 5,8% és azután 6,2% legyen a kereskedő által beszerzett zöldenergia aránya. (Természetesen Svédországban más számok hangzanának el, jóval magasabbak.) Egyértelmű, hogy mind a két modell alkalmas lehet arra, hogy elérjük a kitűzött célt, nőjön a megújulók részaránya. De míg az első az állam központi szerepére épít, arra, hogy a kötelező átvételi árak központi szabályozásával olyan magasra teszik a lécet, hogy legyen beruházó, aki megújuló technológiára alapuló erőművet épít, addig a másik modellben kisebb a központi szabályozás szerepe, a kereskedők részére a szabályozásba épített kötelezettség a piaci szereplőkre bízza a legjobb technológiák kiválasztását.
Mindezt azért mondtam el, mert ezeken a konkrét példákon keresztül látszik, hogy mennyire nem fekete-fehér a világ. Hogy mennyire igaz, hogy tulajdonképpen általános, a gazdaság működéséről vallott nézeteinkre visszavezethető dilemmákkal szembesülünk, amikor ezekre a kérdésekre választ keresünk. De legyünk őszinték, nem tudunk rájuk választ adni, mert jelenleg nem tart ott ez az ország, hogy ilyen kérdésekről érdemi, szakmai vitákat lehessen folytatni. Mert azonnal, mint egy jó focimeccsem, mindenki a partvonalról közbekiabál valamit, ami az adott napi érdekéből következik.
Az energiapolitika egyik legfontosabb csomóponti kérdése tehát - hogy ezt a témát lezárjam - a megújulók elterjesztése. Magyarországnak kötelező cél 13% 2020-ra. Elmondtam Önöknek, hogy milyen eszköztárunk áll erre rendelkezésre. Látszik, hogy ennek használata mennyire nem tisztázott Látszik, hogy egyes elemei mennyire korlátosak. Lehet persze azt mondani - és ez az energiapolitikai viták egy újabb elágazási pontja - hogy nem kell annyira komolyan vennünk ezeket az uniós kötelező előírásokat. Nem érdekes Magyarország számára, hogy kötelezővé tették ezt a 13%-os megújuló arányt. Én azt mondom erre, hogy akik ezt hangoztatják, nem az energiapolitikával, mint egy szakpolitikával vitatkoznak, sokkal inkább azzal, hogy vajon jó helyen vagyunk ebben az EU nevű klubban. Mert úgy nem lehet belépni egy klubba, hogy az alapszabályt nem fogadjuk el. Nem nagyon szerencsés, hogy ha - labdarúgó hasonlattal élve - egy ország úgy viselkedik, hogy 27-en vagyunk a csapatban, ebből 11-en fociznak, a többi 15 leül a cserepadra, ja meg ott a sor végén van még valaki, aki csak úgy lejött megnézni a meccset. Én remélem, hogy egyikünknek se ez a víziója, hogy ezt a helyet célozza meg Magyarország az Európai Unió tagjaként.
Tehát az energiapolitika első csomópontja, hogy mit kezdünk ezzel a 13%-os kötelezettséggel. Óriási kérdés. A második csomópont, ezt Aszódi Attila hosszan érintette, az atomenergia. Ha volt konszenzusos vagy legalábbis konszenzus közeli része az energiapolitikai vitáknak, az talán az a mondat, hogy Magyarország hosszú távon is számít az atomenergiára. Pontosan idáig volt konszenzusos. Innentől kezdve már nem. Mert ennek a mondatnak a kormány által a Parlament elé beterjesztett folytatása úgy szólt, hogy ezért „olyan ütemben és mértékben, ahogy a paksi atomerőműi blokkok leállításra kerülnek, szükséges új atomerőművi kapacitások létesítése”. A Parlament végül azt szavazta meg, hogy „szükséges új atomerőművi kapacitások létesítése”. Csupán fél mondat került ki a tervezetből, de mégis mekkora különbség. Szeretném előrebocsátani, itt és most nem szeretnék állást foglalni, csupán bemutatni, hogy megint nem fekete-fehér a történet. Egy-két dolgot lássunk a magyarországi atomenergiáról. Magyarország ma a világ top 10-es listáján szerepel abban a tekintetben, hogy milyen részarányt képvisel az atomenergia ma a magyar villamos energia termelésben. 38%-os részaránnyal, Magyarország most valahol a 7-8. hely környékén tart. Ha összerakjuk, hogy hogyan néz ki a magyarországi villamos energia felhasználás forrásszerkezete, úgy meg kell különböztetnünk két kategóriát, az úgynevezett zsinór- és a csúcsenergiát. Az első lényegében a folyamatos fogyasztást szolgálja. A paksi atomerőmű arra lett optimalizálva, hogy zsinórban termeljen. Van nekünk egy mátrai erőművünk, újabb 16-17%-kalrészesedéssel a hazai termelésből. Ezt most adjuk össze. Túl vagyunk az 50%-on. Van 10% körüli importunk, amelyről mindenki tudja, aki is egy kicsit is követi ezt az iparágat, hogy ez a jellemzően szintén zsinórimport. Tehát praktikusan azt kell látni, hogy nem zsinórerőművi problémái vannak ennek az országnak. Aki követi a napi fogyasztási ingadozásokat, látja, hogy jócskán 60% felett vagyunk zsinórtermelést biztosító erőművekben. És ennél nagyobb a a fogyasztás napi ingadozása az úgynevezett völgy és csúcs időszak között. Tehát amikor valaki amellett érvel, hogy több legyen az atomenergia részarány, akkor mögé kéne tennie egy szakmai koncepciót, és én ezt a koncepciót hiányoltam. Ez egy zsinórerőmű lesz? Vagy menetrendtartó atomerőmű, amely azonban jóval költségesebben termel majd? Ezért került a szinten tartó atomenergia felhasználás dodonai megfogalmazása a Parlament elé, ami egyfelől nagyon messze van attól a radikális állásponttól, amelyik azt állítja - szerintem tévesen -, hogy az atomenergia kiiktatható. Én nem tudom elfogadni ezt a nézetrendszert. Nem látunk olyan szcenáriót amelynél ennek realitása lenne figyelemmel a fogyasztás várható alakulására. A másik álláspont, amitől a „szinten tartó” modell távolságot tart, az atomenergia részarány növelését célozza. Aszódi Attila említette a ma elérhető blokk méreteket. Gondoljuk meg, a bővítési terv lényegében a mai atomerőműi kapacitásunk duplázódását jelenti. Az idei első negyedévi paksi részarány 37% volt, amihez adjuk hozzá még egyszer ennyit. Az 74%-os részarány a villamos energiából. Léteznek menetrendtartó atomerőművi technológiák. Franciaország egyedüliként a világban használ ilyen arányban atomenergiát villamos energia termelésére. De lássuk be, hogy egyetlen ilyen ország van a világon. Nem tíz, nem ötven, amelyik ilyen arányban építi az energia rendszerét az atomenergiára. Lehet, hogy ma úgy tűnik, ez a jó válasz. De utaltam már arra, hogy az 1993-as energiapolitika célkitűzéseinek megfelelően egy diverzifikált, különböző energiahordozókra alapozott energiarendszer jött létre az országban. Ezt elbillenteni, bármennyire is vonzónak tűnik egy alternatíva, szerintem megérne még egy kis átgondolást.
A harmadik csomóponti kérdés a földgáz részaránya. Erről most azért is érdemes beszélnünk, mert jelenleg ez egy igazi forró téma. Tényszerű, hogy a 40%-os részaránnyal az energiamérlegből Magyarország Hollandia után az Európai Unión belül a második legnagyobb részarányban földgázt használó ország. Annyit kell tudni a földgázról, hogy nagyjából 1/3-1/3-1/3 arányban használjuk villamos energiatermelésre, lakossági, illetve ipari célokra. Kétségkívül magas ez az arány, de ha kicsit jobban körbenézünk a régióban, akkor azért azt kell látnunk, hogy ez az az energiahordozó, amelynél talán van némi komparatív előnyünk is. Azért mert jobb a hálózati infrastruktúránk, mint a szomszédok többségéé. A földgáz pedig nagyon jó alapanyag az előző pontban már érintett hiányzó menetrendtartó vagy más szóval csúcsenergiát előállító erőművek tüzelőanyagaként.
Nagyon sok mindenről lehetne még beszélni, de tudom, hogy már így is túlmentem azon az időn, amit itt a vitaindítóban erre a témára lehetett szánni. Egy dolgot azonban még engedjenek meg, hogy érintsek, mert nagyon sokan, akik az állami beavatkozást pártolók táborába tartoznak, azt mondják, hogy az állam a tulajdonosi szempontok érvényesítésével próbáljon meg megoldani dolgokat. Egy nemzeti gazdaságpártoló társaságban ez talán megér még néhány mondatot. Nem gondolom azt, hogy az a nemzeti vagyon hatékony védelme, hogy úgy működtetünk állami vállaltokat, hogy azok fényévekre vannak profitkilátásaikat tekintve a versenypiaci társaságokkal összevetve. Nem tartom jó válasznak, hogy úgy tartottuk fenn Magyarországon az olcsó energia látszatát, hogy a paksi atomerőmű nulla nyereséget ért el közel egy teljes évtizeden keresztül. Ki tenné be a pénzét abba a bankba, ahol azt ajánlják, hogy pontosan nulla Ft-ot fog kapni hozadékként? Ha elfogadjuk most azokat a számokat, a melyeket ma már hallhattunk, hogy mennyibe kerül egy atomerőmű, és számolunk azzal, hogy ennek mennyi hozamot kéne termelnie, akkor azt mondatjuk, hogy minimum éves szinten 30-40 milliárdot kéne, hogy kapjon az a tulajdonos a tőkéje után, aki ezt az összeget befekteti. Ha ezt nem kapja meg, akkor lemarad a versenytársakkal szemben. Sajnos nálunk az állami tulajdonos gyakran azt mondja, hogy nem baj, ha már egyszer beletettem a vállalatba tőkeként az adófizetők pénzét, mindegy nekem, ha nem hoz nyereséget. És a végén azzal szembesülünk, hogy elértéktelenített állami vállalatunk marad, aminél a stratégiai potenciálja lassan közelít a nullához.



Dr. Barótfi István


Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos mondanivalómat úgy gondolom, én is az Aszódi Attila által javasolt módszerben követném el. Téziseket szeretnék mondani. Nem akarom túllicitálni őt és nyilvánvaló az atomenergia is egy nagy terület, de a megújuló energiaforrások kérdése is olyan szerteágazó, hogy ebben a néhány percben igazából véve csak néhány feltevést, néhány gondolatot, néhány vitaindító elképzelést lehet útjára bocsátani.
Az idő rövidségére való tekintettel sem lehet azonban eltekinteni attól, ahogy ez a kérdés a 70-es években felvetődött. Az egyre korszerűbb technológiák igényelték az egyre nagyobb sűrűségű megújuló energiaforrásokat, ugyanakkor ez a technika tette lehetővé ezeknek az energiaforrásoknak a kifejlesztését. Ezalatt azt kell érteni, hogy hagyományos, nagyon régi energiaformákkal ma nem lenne autó, nem volna repülő. Ugyanakkor ezek a technikák tették lehetővé, hogy ma van földgázunk, benzinünk, kerozinunk és így tovább. Ezt azért fontos megjegyezni, mert akkor, amikor a 70’-es évek közepén a jövőbe mutató különböző gazdasági és tágabb értelemben vett világmodellek születtek, akkor kiderült, hogy ez az út, amit jár az ember, ez sok oldalról bizonytalan: de két oldalról mindenképen korlátos. Az egyik oldalról felvetődik annak a kérdése, hogy az így kialakított technikának az alapanyaga hosszútávon biztosítható-e, vagy a korlátai a fejlődést némiképp korlátozza. Másik oldalról pedig, ha ennyi mindent elhasznál az emberiség, akkor ez mind a környezetbe kerül, ami igen csak nagy problémát okoz. Ennek kapcsán kerül tehát előtérbe az, hogy valami új utat kell találni az eddigi energetikával kapcsolatos út mellé. Így vetődött fel a gondolat a megújuló energiaforrások alkalmazására. Szeretném azonban leszögezni, és ez az első megállapítás, hogy a megújuló energiaforrások alkalmazásának kérdése nem a technológia fejlődés szerves következménye. Az energiafelhasználásunkban szükségszerűségként jelenik meg a megújuló energiaforrások alkalmazása. Tehát nem gazdasági, nem politikai és nem kényelmi szempontok alakítják ennek a sorsát. A kérdés persze az, hogy ha ez szükségszerűség, akkor mennyire az: Belátja-e a világ? Él-e vele? Komolyan veszi-e ezt a kérdést? És az elmúlt 30 évből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bizony sok probléma vetődött föl.
Egyfelől sok kutatás, fejlesztés, információ támasztja alá a szükségszerűséget, másfelől pedig, ha az eredményeket megnézzük, akkor ez a 30 év, nem sok kézzelfoghatót produkált. Tehát a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatosan az egyik probléma az, hogy a szükségszerűség miként váljon mindennapos gyakorlattá.
Miként az előbb mondtam, ezekkel a gazdasági és fenntartható növekedést belátó modell kapcsán, két korlát vetődött föl. Az egyik a forrás oldali, a másik a kibocsátás oldali korlát. És ha ezt a szükségszerűséget nézzük, akkor az szerint ítéli meg, hogy ki honnan jött. Ha valaki az energetika oldaláról közelíti meg a kérdést, akkor úgy gondolja, hogy a szükségszerűség létezik, de a jelenleginél a megújuló energiaforrások nem korszerűbbek, nem jobbak, nem olcsóbbak. Tehát kell alkalmazni, mert szükségszerű. De igazából véve, a helyét keresik. Más a helyzet, ha valaki a másik oldalról került ebbe a kérdéskörbe. Nevezetesen a kibocsátás, a környezet oldaláról. A környezettel foglalkozó szakemberek, a környezetvédők pedig azt mondják, hogy azok a képek, amelyeket vizionálunk a jövőt illetően, azok a már a mai nap aktív beavatkozást igényelnek, és nem lehet tétovázni, tenni kell valamit és minél gyorsabban. Tehát a megújuló energiaforrások kapcsán, már magába véve van egy belső ellentmondás. Attól függően, hogy ki honnét ítéli meg. Ha valaki azt látja a televízióban, hogy az Északi-sark jégtáblái olvadnak, hogy Velence víz alatt van, akkor gyorsan tenni kéne valamit. Ha valaki úgy látja, hogy a megújuló energiaforrások használata igen nagy erőfeszítéseket igényel egy-egy országtól, akkor az úgy gondolja, hogy ezzel talán nem kéne úgy sietni. Ez a kettősség van jelen ebben a témakörben. Nem csak Magyarországon és nem csak Európában, hanem a világban is. Ezek az összefüggések meghatározzák a mi, magyarországi helyzetünket is, meg az eddig elért állapotokat is. De ha ennek a mai összejövetelnek a címében feltett kérdésére kell csak válaszolni, tehát a többi részét figyelmen kívül hagyjuk, vagyis hogy lesz-e elég energiánk, akkor azt lehet mondani, hogy igen, de a kérdés nem ilyen egyszerű.
A megújuló energiaforrásokból nagyon sok energiánk lehet. Magyarországi adottságokat tekintve van különböző felmérés, és ezt használják az energiapotenciálok nagyságrendjére a megújuló energiaforrások tekintetében. A felmérés, amely szerint Magyarországon évente durván 4 és fél millió tonna olaj egyenértékkel azonos mennyiségű biomassza áll rendelkezésre, durván 0,5 tonna egyenértékkel azonos mennyiségű napenergiát lehetne hasznosítani és a többiekből ennél kevesebbet. Most, hogy ezek a számok jók, vagy nem jók, pontosak, vagy sem ezen lehet vitatkozni. A biomassza esetében például mondhatjuk hogy jók ezek a számok és energetikai célra ennyi mennyiséget lehet használni, de nyilvánvalóan ha az élelmiszerárak fel fognak emelkedni és jó áron el tudjuk adni a mezőgazdasági termékeket akkor nem szabad eltüzelni. De ez nem csak egy országban, hanem egy régióban és az egész világ egészét tekintve is így van. Ha valakinek van valamilyen földterülete és azon a gabonát jó pénzért el tudja adni, akkor nem szabad elégetni. Ugyanakkor viszont, ha az energiahordozó ára drága, akkor a gabonát úgy, ahogy van, magostól el lehet tüzelni. Ha technikailag meg van a feltétele, és villamos energiát, vagy hőt lehet belőle termelni. Tehát ennek megfelelően azt mondani, hogy mi az a potenciál, amivel reálisan számolni lehet, azt elég nehéz meghatározni. És ezért ebből is állandó vita van. Amiből nincs vita, az talán az, hogy nem szabad - ez nem itt tárgyalt kérdés, mert ugye nem szabad - az energiát pocsékolni. Másrészt viszont, ha valahol rendelkezésünkre áll valamiféle lehetőség a megújuló energiaforrások használatára, akkor azt maximálisan ki kell használni. legyen az víz, legyen az szél, legyen az geotermikus, vagy legyen az biomassza. Tehát az, hogy szerves anyag szétrohad a szántóföldön csak azért, mert nem törődünk vele, ez nyilvánvalóan felveti azt a kérdést, hogy miért nem lehet ebből az anyagból villamos energiát, vagy hőt termelni. Ezzel a néhány gondolattal én csak azt akartam érzékeltetni, hogy a megújuló energiaforrások kérdése, az rendkívül összetett módon jelenik meg, és adott esetben még az is kérdés, hogy egy-egy országnak milyen áldozatot kell ezzel kapcsolatban bevállalni. Balázs itt az előbb említette ezt az energiapolitika kérdést.
Én szenvedő alanya voltam a 2002-ben elindult törekvésnek, hogy legyen új energiapolitika, melynél az alapvető kérdés úgy fogalmazódott meg, hogy mi az államnak a szerepe. Nem tiszták a jogok, jogosítványok, az Európai Unióhoz való viszony az energiapolitikában, mik a prioritások, a környezet vagy a biztonság kerül előtérbe, és így tovább. Szóval nagyon sok az a dolog, amibe elég nehéz pontosan fogalmazni, és meghatározott módon állást foglalni. de néhány alapelvet szeretnék mondani, amibe biztosak kell, hogy legyünk. Az egyik az, hogy a megújuló energiaforrásokat lehetőleg ott kell felhasználni, ahol keletkezik. Mindenféle további átalakítás, mindenféle hosszú szállítási út, az ennek az egésznek a létét kérdőjelezi meg. Ez volna tehát az egyik fontos dolog. A másik dolog, hogy a megújuló energiaforrások széles körű felhasználását az fogja lehetővé tenni, ha ezekből az energiaforrásokból nagyobb energiasűrűségű energiaformát sikerül előállítani. Tehát itt is van némi ellentmondás. Mert ha az mondjuk, hogy termeljünk villamos energiát, például biomasszából, ahhoz nyilvánvalóan erőmű kell. Sok helyről kell beszállítani az alapanyagot. Ez a szállítási út, rontja a hatékonyságát és ennek megfelelően ez ellentétben van azzal, hogy jobb lenne esetleg helyben felhasználni. De ugyanakkor viszont világos, hogy a helyben való felhasználás általában csak időszakos, téli felhasználást jelent, ami szintén nem kedvező. Egy biztos, ha megtaláljuk annak módját, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségekből nagy energiasűrűségű, nagy energiaforrásokat tudunk létrehozni, ezeket lehetőleg a keletkezés helyén tudjuk előállítani, akkor ez lesz az a megoldás, amely biztosítani fogja, hogy a megújuló energiaforrások alkalmazása biztonságosabb lábakon álljék. Ez lehetővé teszi azt, hogy olyan válaszokat tudjunk adni a műszaki megoldások mellett a gazdasági elképzelésekre is, ami egyértelművé teszi, hogy ezeknek az alkalmazására szükség és reális lehetőség van.
A megújuló energiaforrások alkalmazása Magyarországon a különböző energia támogatási megoldásoktól függően alakul. Az tekintjük sikeresnek, amely jelentős támogatást kap és megvalósul. Vannak nagyon jó biogáz telepeink, vannak szél turbináink, stb. de egyszerűbb volna a helyzet, ha ezekről azt tudnák mondani, hogy ezek gazdaságilag is megállják a helyüket. A verseny azonban ma még nem reális és a jelenlegi rendszereink nem is versenyképesek. A megújuló energiaforrások kis sűrűsége azt jelenti, hogy jóval nagyobb felületekkel, jóval nagyobb anyaggal kell előállítani azt az energia mennyiséget, amit a hagyományos rendszerekkel olcsóbban meg tudunk tenni.
Következésképpen a megújulók alkalmazása sokba kerül, amit valakinek fizetnie kell. Nehéz azt mondani, hogy ezt bárki vállalja magára. Mi itt most sok minden dologban egyet tudunk érteni és meg tudunk állapodni: a napenergia felhasználásának szükségességében, vagy abban, hogy szabad-e erdőket eltüzelni, vagy sem, amikor lakunk egy pesti lakásban, és ezeket a lehetőségeket nincs módunkban a saját mindennapjainkban aprópénzre váltani. Valahogy tehát az egész kérdésnél azt a megoldást kell megkeresni, hogy hogyan lehet helyben, ugyanakkor a legszélesebb körűen felhasználni a megújuló energiaforrásokat. Vannak próbálkozások, de ezek többségükben mindezidáig nem vezettek eredményre, de nem valószínű, hogy valami olyan megoldást fogunk találni ezeken a területeken, amik eltérő irányban fogják a lehetőségeinket realizálni. Én azt hiszem, hogy lejárt az időm. Köszönöm türelmüket és nagy lélegzettel befejezem. Köszönöm.



Dr. Kaderják Péter


Köszönöm szépen a Baross Gábor Társaság megtisztelő meghívását a ma esti beszélgetésre.
A tanácskozás címe az, hogy „Miből lesz energiánk a jövőben? Lesz-e egyáltalán elegendő energiánk a jövőben?” Az én válaszom erre a kérdésre elég egyszerű. Úgy gondolom, hogy lesz elegendő és sokféle energiánk a belátható időn belül, amit mi és az unokáink is használhatunk majd. Miért gondolom ezt?
Az energiaipar az egyik legjövedelmezőbb és hogy úgy mondjam, az egyik legbrutálisabb iparág a világon. Az energetikai óriásvállalatok a cégek világranglistájának élmezőnyében találhatók. Az iparág cinizmusát mi sem jellemzi jobban, mint az a médiában zajló vita, amely arról folyik, hogy ha majd elolvad az Északi-sark jégpáncélja, akkor ki termelheti ki az Északi-sark alatt lévő hatalmas szénhidrogén készleteket. Ezek a cégek már el is felejtették a jegesmedvéket és a fókákat, akik egyelőre még ott éldegélnek, és már arról vitatkoznak, hogy a norvégok, az oroszok, az amerikaiak vagy a kanadaiak kaparintják majd meg ezt az óriási vagyont. Azt szeretném csak mindezzel illusztrálni, hogy olyan brutális erő és olyan brutális tőke van ebben az iparágban, amiről én azt gondolom, hogy válaszokat fog adni azokra a legégetőbb kérdésekre, amelyekkel ma az emberiség az energiafelhasználás területén szembenéz. Melyek ezek a kérdések? Az első a globális felmelegedés veszélye. Köztudott, hogy az energiaszektor felelős a klímaváltozást feltehetően előidéző emberi eredetű széndioxid kibocsátás körülbelül felének a légkörbe bocsátásáért. Ez a kihívás, azaz az alacsony karbon intenzitású villamos energiatermelés igénye az, amely visszahozta ennek az iparágnak a színpadára az atomenergiát a Csernobil utáni időszak tetszhalálából, és amely megnyitotta az utat a megújuló energiatermelés nagymértékű felhasználása előtt.
A másik óriási kihívást a legnagyobb népességű fejlődő országok (Kína, India) gazdasági növekedésben elért trendfordulója jelenti, ahol az emberek zöme ma kezd először gondolkodni azon, hogy hűtőgépet vegyen, autóba üljön és hasonló energiaigényes dolgokat csináljon, és ezt elég nagy számban teszik. Ráadásul néhány évtizeden belül még néhány milliárddal többen leszünk. Tehát abba a helyzetbe kerültünk, hogy drasztikusan megnövekedett kereslet mutatkozik az energiaforrások iránt. Képes lesz-e a szektor a népesedésnövekedés és gazdasági fejlődés által generált óriási energia keresletnövekedést kielégíteni? Én azt gondolom, ahogy az előbb is mondtam, hogy a szektor jellegéből adódóan választ fog adni a fenti kérdésekre. A szénből, szénhidrogénekből rendelkezésre álló készletek belátható időtávon belül még elég nagy mennyiségben állnak rendelkezésünkre. Az energiaárak növekedése a kutatást, feltárást is ösztönzi. Jellemző példa, hogy földgázból az elmúlt negyven évben az adott évi fogyasztáshoz viszonyítva mindig kb. 70 évre elegendő ismert készlettel rendelkezett az emberiség - miközben a fogyasztás drasztikusan nőtt. Ez arra világít rá, hogy a fogyasztással párhuzamosan a feltárt készletek mennyisége is drasztikusan nő.
De talán érdekesebb kérdés az, hogy itthon, Magyarországon a jövőben hogyan lesz energiánk. Kezdjük a villamos energia szektorral. Egyetértek azokkal, akik azt mondták, hogy ma még a magyar villamos energia szektor, hála Istennek és azoknak, akik a közelmúltban ezzel foglalkoztak, meglehetősen kiegyensúlyozott tüzelőanyag bázissal rendelkezik. Nukleáris energia, gáz, hazai lignit, és most már egyre nagyobb mértékben megújuló energia felhasználás is jellemzi a szektort. Szerintem nem állunk rosszul ilyen tekintetben. És ami bíztató, hogy a szektor, úgy tűnik, egy beruházási ciklus emelkedő ágának az elején tart. Ma az ismert erőmű fejlesztési tervek mennyisége meghaladja a mai Magyarországon beépített erőművek kapacitásának a nagyságát. Miközben ma körülbelül 8900 megawatt (MW) beépített erőművi kapacitásról tudunk idehaza, földgáz bázison több mint 5000 MW, szénbázison több mint 2000 MW, s megújuló energia bázison is több ezer megawattnyi beruházási tervről tud a magyar rendszerirányító és az Energia Hivatal. Hallottuk, hogy az atomenergia fejlesztésének szükségességéről még az elfogadott Energiastratégiába is belekerült egy mondat. Aztán hogy ennek a mondatnak mi lesz a sorsa, azt majd meglátjuk. Tehát én azt látom, hogy lassan beindul egy beruházási verseny azért, hogy ki legyen az, aki a lassan elöregedő erőműparkot lecseréli. Szerencsés ebben a dologban az, hogy ezeknek a terveknek, elképzeléseknek a nagy részét magánbefektetők teszik le az asztalra. Tehát nem az adófizetők pénzéből kell ma erőművet, köztük atomerőművet építeni. Én óvakodnék attól, hogy nagy nekibuzdulással azt mondjuk: „építsünk atomerőművet!”. Ki építsen atomerőművet? Én biztosan nem fogok atomerőművet építeni. És ilyenkor, aki azt mondja, hogy „mi”, az mindig valahogy úgy gondolja, hogy az állam valahogy megépíti majd ezt az atomerőművet. Én úgy tudom, hogy egy 1600 MW-os atomerőművet, amelyről beszélni szoktak, ma megépíteni négy milliárd euróba kerülne, ami 1000 milliárd Ft-nak megfelelő összeg. Ez két darab négyes metró szintű beruházással egyenértékű. Az államháztartás jelenlegi állapotában én most nem kívánom a magyar államnak, meg magunknak, hogy a magyar adófizetők abba a helyzetbe kerüljenek, hogy két darab négyes metrónyi beruházásba belekeveredjenek. Akkor, amikor egyébként magánbefektetők is tudnak ilyesmire jelentkezni. Hiszen a magánbefektetők is tudnak erőművet építeni. Ezért amikor az atomerőmű szükségességéről esik szó, akkor én mindig azt merem csak mondani, hogy versenyezzen az az atomerőmű. Ha gazdaságos a többihez képest, akkor jöjjenek a befektetők, a kormány meg teremtse meg a beruházáshoz szükséges szabályozási környezetet. Így épül ma, döntően magánbefektetői alapon atomerőmű Finnországban és Romániában is. Én azon az állásponton vagyok, hogy oktatás helyett ne atomerőművekre költsük az adófizetők pénzét, mert ezt magánpénzből is lehet csinálni. Összességében tehát az energia szektorban egy nagyon pozitív befektetői érdeklődést látok, csak attól félek, hogy a kiszámíthatatlan kormányzás nehogy tönkretegye ezt az előnyös helyzetet. Félek, nehogy a politika elvegye a befektetők kedvét egy nagyon-nagyon kiszámíthatatlan szabályozási környezettel, Robin Hood adóval, meg mindenféle ehhez hasonló őrültséggel. Mert akkor a befektetők inkább Romániában, Szlovákiában vagy Koszovóban építik majd meg azt, amit akarnak, és ide exportálják majd az áramot. Én ma a hazai ellátás biztonságra vonatkozó veszélyt sokkal inkább a politikában látom, s nem a befektetői oldal hozzáállásában. Ennyit a villamos energiáról.
Nézzük most a megújuló energia felhasználás lehetőségeit. Azt gondolom, hogy a megújuló energiaforrások felhasználásának ösztönzése hallatlanul fontos energiapolitikai feladat. Teljesen egyet értek a professzor úrral abban is, hogy ez persze nem olyan egyszerű, hiszen a megújuló technológiák egyelőre nem túlzottan versenyképesek. Mégis azt mondom, hogy a jelenlegi helyzetben nem ez, hanem az aktuális támogatási rendszer és úgynevezett megújuló energia politika a megújuló energiatermelés legfőbb akadálya. A jelenlegi támogatások zöme földgáz bázisú kogenerációs (hő- és áram) termelés támogatására megy el. Tulajdonképpen ennek semmi köze a megújuló energiához. Ami pedig a ténylegesen megújuló bázisú energiatermelés jelenlegi támogatási rendszerét illeti, az a legfinomabban szólva sem tekinthető másnak, mint járadékvadászatnak. Aki nagyobb rablólovag ma, az nagyobb szeletet hasít abból az állami támogatásból, ami erre a területre jut. Leírhatatlan szintű rablás, vagy rablásszerű folyamatok zajlanak ahelyett, hogy egy jól átgondolt, racionális, a hatékonyságot előtérbe helyező, a köz érdekét szolgáló politika valósulna meg ezen a jövő szempontjából döntő fontosságú területen. Pedig itt komoly sikereket érhetnénk el, elsősorban kedvező adottságaink kihasználása révén.
A következő kérdés, amiről beszélni szeretnék, az a földgázellátásunk helyzete. Erről az utóbbi időben nyilvános szakmai és politikai vitákban is nagyon sok szó esett. Amikor kérdeztek, mindig amellett érveltem, hogy szabadulnunk kell valamelyest a gázfogyasztástól és az egyoldalú importfüggőségünktől. Most mégis hadd mondjam azt, hogy a földgázipar fontos része a magyar energetikai infrastruktúrának. Remekül kiépített, fejlett gáz infrastruktúrával rendelkezünk. Különösen szembeötlő ez, ha összevetjük helyzetünket például déli szomszédjainkkal, ahol ez az infrastruktúra döntően hiányzik. Ezt a vagyont használni kell, erre lehet korszerű, menetrendtartó erőműveket építeni és az azokban termelt áramot jó áron exportálni a régióba. Kiváló lehetőségek vannak. Nem kell félni a gáztól. Ez egy értékes infrastruktúra, meg kell becsülni. Ugyanakkor ténykérdés, hogy az elmúlt évtizedekben „túlgázosítottuk” magunkat. Ráadásul az egyoldalú orosz importfüggőség borzasztóan rossz érzés és jelentős ár-, politikai- és ellátás biztonsági kockázatokat jelent számunkra. Különösen éles megvilágításba helyezte ezt az állapotot a grúz-orosz háború, illetve az elmúlt időszak rég nem látott módon magas szénhidrogén árai. Mit lehet itt tenni? Én azt gondolom, hogy a nagy beszédek és az orosz medve bajuszának a húzogatása helyett sokat, szorgalmasan és csendesebben kéne azon dolgozni, hogy mérsékeljük a gázfelhasználás részarányát és diverzifikáljuk a beszerzési forrásokat. Mit lehet konkrétabban tenni az egyes fontosabb gázfelhasználói csoportoknál ennek érdekében? Két fontos teendőt látok. Az egyik a gázkereslet csökkentése, illetve a gázfelhasználás más tüzelőanyaggal történő helyettesítésének támogatása. És itt most a nemzeti oldal gondolkodását illetően kritikus ponthoz érkeztünk. Ez a pont pedig az energiaárak kérdése. Én azon a véleményen vagyok, hogy nem szabad egyszerre a gázfogyasztást ártámogatás révén ösztönözni, és ugyanakkor állami pénzből energiahatékonysági programokat finanszírozni. Kétfelé adok ki állami pénzt, és a kettőnek az eredője nulla. Kétszer dobom ki a pénzt, és aztán nem érek el vele semmit. Én azon a véleményen vagyok, hogy az energia ártámogatásokat, ahol csak lehet, le kell építeni. Legelsősorban azt az 50 milliárd Ft-ot, amit ma a távfűtésben is szerepet vállaló kapcsolt villamos energiatermelés kap. Nem látjuk, hogy ettől csökkennének a távhő árak, mert a támogatásokat feltehetően a vállalkozók teszik zsebre és nem a fogyasztók. Ami nehezebb kérdés, az a lakossági gázárak támogatásának kérdése. Nem tartom indokoltnak, hogy három millió magyar háztartásból kétmillió rászorultsági alapon gázár támogatásban részesüljön. Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy néhány tízezer valóban rászoruló honfitársunk kapjon gázár (vagy inkább fűtési) támogatást. De nem gondolom, hogy olyan mértékben, ahogyan az most jellemző. Mert a mai megoldás nem ösztönzi azt, hogy takarékoskodjunk a gázfogyasztással. Nem tartom jó ötletnek, hogy a Robin Hood adóból vagy az ÁFA csökkentésből távhő árat támogasson a kormány. Az erőfeszítéshez nem kötött ártámogatás ellustít és pazarlásra ösztönöz. Ezeket az összegeket erőfeszítéshez kellene kötni, az alkalmazkodást kell jutalmazni velük. Szigetelésre, tüzelőanyag váltásra, távhő rendszereknek gázról biomasszára történő átállítására és ehhez hasonló dolgokra kellene fordítani. Remélem, sikerül ezen felvetésekkel vitára ösztönöznöm Önöket.
A másik nagy területen, amely gázfüggőségünk enyhítését szolgálhatja, az a hazai gáz infrastruktúra diverzifikálása és az orosztól független forrásból történő gáz beszerzésének elősegítése a magyar fogyasztók számára. Azaz a hazai gázpiaci verseny megteremtése, már amennyire adottságaink ezt megengedik. De erről az utóbbi időben nagyon sok szó esett - gondoljanak csak a Nabucco vitára, - úgyhogy nem is mennék e kérdés részleteibe.
Utolsó megjegyzésemet a vita kedvéért teszem. Azt gondolom, hogy a magas energiaár és a verseny kifejezetten jót tesz az energia szektornak, mert elindíthatja azt a jellegű termék- és technológiai innovációt, amelyet az elmúlt időszakban a telekommunikációs szektorban tapasztalhattunk meg. Emlékezzenek rá, hogy 1990-ben nem volt internet és mobiltelefon, és ma nem tudunk nélkülük élni. És ez mind az elmúlt 15-20 év alatt történt. Ez a robbanásszerű innováció részben az óriási keresletnövekedés okán és talán a verseny, a régi monopóliumok lebontása következtében valósult meg. Én csak közgazdász vagyok, és a mérnök urak sokkal jobban tudják, hogy igaz-e, ha azt állítom, hogy az energiaszektorban, s többek között a megújuló energia szektorban még nem zajlott le az az innovációs robbanás, amely bekövetkezhetett volna, mert nem volt rá pénz, nem volt rá igény. Azt gondolom, hogy a mai helyzet ezen az állapoton változtat. Azt mondják, hogy a nagy amerikai kockázati tőke cégek megtalálták az új célpontjukat, és ez a megújuló energiatermelés. És ha ez igaz, akkor szerintem ez nagyon jó hír a megújuló villamos energiatermelés jövőjének. Mert akkor majd ezen szeretnének meggazdagodni. És akkor ezek a technológiai innovációk talán egy picit gyorsabban fognak megvalósulni, mintha csak itthon próbálkoznánk az ilyen-olyan biogáz üzemek kezdeti telepítésével. Én ebben nagyon optimista vagyok. Köszönöm a figyelmüket.



Balogh Ernő


...



Homola Viktor


Elnök Úr! Tisztelt meghívottak, köszönöm a meghívást. Röviden úgy mutatkoznék be, hogy egy tervező mérnök vagyok, 40 évet töltöttem az ERŐTERV-nél és szakértőként még mindig van bizonyos közöm majdnem minden új hazai erőműhöz azok használatba vételének engedélyezésekor szükséges biztonságtechnikai szakértői vizsgálatnál. Annak érdekében, hogy az idővel takarékoskodjak, egy energiakonferencián a közelmúltban elhangzott előadásom néhány a zárógondolatát olvasom fel Önöknek. Ugyanis ez azzal foglalkozik, hogy vajon milyen összefüggés van az európai és a globális energiapolitika között. És itt határozottan nagyok a különbségek.
A jelenleg ismert fogyasztási prognózisok alapján a 21. század globális villamosenergia igényének kielégítéséhez megkerülhetetlen a fosszilis tüzelőanyagok széleskörű, a környezetet nem terhelő használata. Ez azt jelenti, hogy a prognózisok a mérlegben a 2030-as évekig lényegében ugyanazt a primerenergia részesedést mutatják, amely most a villamos energia termelésnél 45-48% körül van a szén esetében. Hasonló a helyzet az olajjal és a földgázzal.
A szén a primerenergia fajták között hosszú távon a legbiztonságosabban elérhető, relatíve olcsó és könnyen tárolható. Korábban más helyen említettem már, hogy ha felépítenénk egy 1000 megawattos erőművet pl. Mohácsnál, annak a Dunán beszállított szénből 1 éves teljes tüzelőanyag szükséglete egy 40 hektáros földterületen könnyű szerrel, rakodógépekkel megvalósítható volna. A CO2 befogása és elnyeletése technikailag lehetséges, de drága és még messze van a széleskörű alkalmazástól, bár kikerülhetetlen. A jelenleg közvetlenül járható út az erőművek hatásfoknövelő átépítése, azonban ez világszerte óriási gazdasági érdekeket sért. Amerikában 300.000 megawatt széntüzelésű erőmű van, amelyeket át kellene építeni. Mindez eszük ágába sem jut. Majd csak később, ha erre, mások is példát fognak mutatni, pl.: a kínaiak.
Kedvező feltételek mellett lokálisan kiváltható a fosszilis primerenergia. Ugyanakkor az erre felhasznált megújuló energiafajták egyrészt nem győzik fedezni a rohamosan növekvő igényeket, másrészt igen drágák. Körülbelül ilyen gondolatokat hallottam Barótfi professzor úr szavaiból is. Az atomerőműveknél sem látszik az áttörés a fosszilisok területére. Százalékosan a 15-17-18%-nál maradnak a világmérlegben.
Végül ne felejtsük el: a klímaváltozás globális és nem lokális jelenség (függetlenül attól, hogy mi okozza). Az embertől származó széndioxid hatásának csillapítását csak a legszélesebb nemzetközi összefogás teszi elérhetővé. Európa magányossága e téren sajnos nem ezt mutatja. Olyan dolgokat hirdet meg, amelyek beszélő viszonyban sincsenek a világ másik felén levő programokkal. Az USA azt hirdeti, nézzünk Indiára, nézzünk Kínára, majd velük együtt fogunk cselekedni. Az USA tehát kivár. Nem vállalja a döntés következményeit és költségét.
Félő tehát, hogy a globális felkészülés hiányában a jövő utolsó lehetőségeként marad az energia megtakarítása és a vele termelt árú tömeg - a fogyasztás - drasztikus csökkentése.
Minderre nehéz lesz rávenni a jelen kor materiális javakkal megfertőzött fogyasztói társadalmát, bár a rohamosan növekvő nemzetközi energia árak bizonyára segíteni fognak. Sajnos keserves lesz az átrendeződés.
Egyetlen gondolat még zárásként. Én támogatom a megújuló energiát, de csak akkor, ha meg tud állnia a saját lábán, mint ahogy Barótfi professzor is megmondta. Ugyanez a helyzet az atomerőművel is.



Zarándy Pál


Köszönöm szépen, elnök úr. Igyekszem nagyon rövid lenni, hiszen annyi okosat hallottunk, hogy ehhez nehéz valamit hozzátenni. Mégis, néhány gondolat. Az egyik az, hogy - és itt a laikus, vagy nem energetikus hallgatóságnak a figyelmét szeretném arra felhívni, hogy - az energiát, azt mi fogyasztjuk el. Tehát, bár szokták szidni az energia lobbit, hogy tönkreteszi a Földet, valójában az energiát, azt mi fogyasztjuk el, életmódunkkal, amint Homola úr is utalt rá. Tehát elsősorban magunkba nézzünk, hogyha itt problémáink vannak. A második Kaderják úr egyik megjegyzéséhez kapcsolódik. Ő azt mondta, hogy az innovációnak z energetikában az lesz, az lenne az alapja, hogy egyfajta fogyasztás generálódik, mint az informatikánál. Ez éles ellentétben van azzal, hogy kevesebb energiát kellene felhasználnunk.
Akkor kerül sor innovációra, ha úgy nő a piac, hogy több energiát fogyasztunk? Én itt látok egy kis ellentmondást. Ez nagyon nehezen oldható fel, műszakilag biztosan nem. Következő mondásom az, hogy - ugyan ez is kiderült az előadásokból - a megoldások, ha vannak, azok nagyon sokszínűek. Tehát nem szabad hinnünk utópiákban és nem szabad hinnünk azoknak, akik bármelyiket eleve a priori kizárják a megoldási lehetőségek közül. Az más kérés, hogy valóban ezek versengő megoldások, és lehetőleg versenyben kellene bizonyítaniuk életképességüket.
Mindenfajta politikai beavatkozás ezekbe a folyamatokba tulajdonképpen az illetékes lobbiknak az érdeke. Tehát a megújuló lobbi is ilyen, talán az elmúlt évtizedeknek az egyik legsikeresebb lobbija, mert szerintem például a magyar almatermelők is örülnének, ha kötelező átvételi- és nem tudom én milyen kvótarendszer szerint dolgozhatnának. Lássuk be, hogy azok, akik akkor építenek, mondjuk szélerőművet, ha biztosan megtérül a beruházásuk, ezért törvényi garanciákat kérnek és kapnak, hát ez egy nagyon sikeres lobbi. Nem zárom ki, hogy ennek megvan valahol elméletileg a haszna a közösség számára is, de a hajtóerő a befektetők érdeke. Úgyhogy ha ilyen vitákat hallunk, akkor figyeljünk mindig oda, hogy minek egyrészt mi a léptéke, tehát mire való, másrészt pedig, hogy milyen érdekek lehetnek mögötte. Nagyon kiegyensúlyozott és árnyalt megközelítést, megértést kérek mindazoktól a mértékadó emberektől, akik ezekben a kérdésekben befolyásolhatnak bármit is. Köszönöm szépen.



Dr. Müller Ferenc


Köszönöm elnök úr. Müller Ferenc, nyugalmazott egyetemi tanár. Foglalkozásom ellenére rövid és gyors leszek. Konstruktőrként részese vagyok egy speciális vasúti eszköz fejlesztésének és ezen keresztül tudtam betekinteni egy szakmai-gazdasági- paraván mögé. Megtartva az ilyenkor kötelező üzleti titkot elmondok egy két dolgot, amiből egy újabb magyar abszurd képe rajzolódik ki. Hollandiában, Németországban, Nyugat-Európában állítólag a háztartások 6-7-8%-a fűtési problémáit pellet -kazánokat alkalmazásával oldják meg. A szükséges pellet nagy részét Kelet-Európából importálják. Ukrajnából közúton Magyarországra importált, ott „szennyezett anyagnak” minősített fűrészporból, illetve a magyarországi gyártó hely vonzáskörzetében még gazdaságosan közúton szállítható mezőgazdasági hulladékból készült pellet tonnája előállítva gyárudvaron 80 euró, vagy annál kevesebb. A 80 euró/tonna gyártási költséghez, - nem a Magyar Államvasutakat, hanem a szlovák vagy magyar magántársaságokat a vasúti szállítással megbízva, azzal a feltétellel, hogy egy vállalkozásnak saját fuvareszköze tehát privát vagonja van, - a vasúti tarifa Rotterdamba, 45, maximum 50 Euro/tonna. A fűtőanyag tehát Rotterdamba szállítva a magyarországi eladónak 130 euró/tonna költséget jelent. Tessék megnézni az interneten a nagykereskedelmi árakat, most éppen kúsznak felfelé, - jön a tél - 160 Euró/tonnánál kezdődnek. Ez azt jelenti, hogy egy magyarországi előállító - helyszínre kiszállítva - tonnánként 30 eurónyi árrést „rakhat zsebre”. Körülbelül 20 milliós infrastrukturális előkészítés után 150 - 160 millió forint ráfordítással lehet 5-6 hónap alatt egy Magyarországon gyártott, világszabadalommal védett gyártóberendezést üzembe helyezni. A berendezés óránként 4.5 - 5 tonna pelletet állít elő napi 16 órai üzemmel. Ez azt jelenti, hogy évente 24-25 ezer tonnát lehet kiszállítani. Ha valaki az említett 45-50 eurós tarifát akarja használni, akkor saját szállítóeszközzel kell rendelkeznie, ill. a vasúttársaságtól bérel 60 lábas vagont, (a tarifa a vagonbérletet is tartalmazza) melyre ráhelyezheti a speciális eszközt Egy vonat egyszerre 1000 tonna szállításához 20 vagont használ. A pellet szállítására szolgáló speciális vagon-felépítmény, - amit a bérelt vagonra szerelnek, - a felhasználónak körülbelül 140 millió forintjába kerül. Ha az évi a 25 ezer tonna kiszállított pelletet megszorzom 30-cal és ezt utána 250-nel, (csak ?) tekintélyes összeget kapunk. Felállítva az üzemet, legyártatva a speciális a vasúti szállítóeszközt, a befektetés mosolyogva 2,5 év alatt megtérül. De most nem is az üzleti része érdekes, hanem az a rejtély, hogy míg a Lajta másik oldalán államilag dotált kazánfejlesztés, kazánhasználat stb. létezik, nem lehet ma eladni Magyarországon 100-110 euró/tonnáért azt a fűtőanyagot, amiért Rotterdamban 160-at ad a nagykereskedő. Hozzáteszem, az ismereteim szerint a ma Magyarországon működő és előkészítés alatt álló pelletgyártó kapacitás körülbelül 85-90 ezer tonna/év. Ezt a kapacitást még Hollandián kívül gond nélkül el lehet adni Észak-Olaszországban, Dél-Németországban is. Még egy abszurdnak tűnő dolog: a pelletüzemet építő cégcsoport kapott egy megkeresést Finnországból. A finnek először Ukrajnában akartak egy pellet-gyártó üzemet létesíteni, de az különböző ismert okok miatt nem volt lehetséges. Aztán gondolkoztak Kelet-Magyarországi üzemben is, de ezt sem sikerült nekik „tető alá hozni”. És akkor azt mondták, jó, megveszik 110 Euroért magyar telephelyen a fűtőanyagot, mert megéri nekik vonattal felmenni Észak-Németországba, és komppal át Helsinkiig szállítani a pelletet. Minden további kommentár nélkül csak bővíteni akartam a kis magyar abszurdok sorát: mikor kerül magyar kazánba magyar pellet? Köszönöm a figyelmüket.



Dr. Giday András közgazda


...



Dr. Kőrösi Mária ny. egyetemi docens


...



Büki Gergely


Először is, köszönöm a meghívást. Büki Gergely vagyok, a Műegyetem Energetika Tanszékének alapító, most már nyugalmazott tanára. Mint energetikus, nagy élvezettel hallgattam az előadásokat, amelyekben nagyon sok gondolat volt. Engedjék meg, hogy csak egyetlen témához szóljak hozzá, illetve annak kapcsán mondjak el néhány dolgot. Ez pedig - amiről mások is említést tettek - az, hogy a magyar energetikában a földgáz túlsúlyos! Erről kell, azt hiszem, a legtöbbet beszélnünk. Ha a múltban, és még jelenben nézem, akkor azt kell mondanom, hogy ez a magyar energetikának eddig szerencséje, illetve az előző tevékenység beérett eredménye. De ugyanakkor, a jövőt illetően, a földgázellátás kockázata olyan nagy, ami miatt erről beszélnünk kell. Számokat is mondanék: a földgáz ma a primerenergia-felhasználásunknak 45%-a, de ennél többet mond, hogy a végenergia-felhasználásunknak pedig 55%-a földgáz alapú. Ez óriási túlsúlyt jelez, és nyilvánvalóan meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan, és mely területeken tudjuk ezt az arányt csökkenteni.
A villamosenergia-termelés területén, úgy gondolom, az atomerőművek és a szénerőművek nyújtanak erre lehetőséget. Nem akarok állást foglalni, csak annak vizsgálatát tartom szükségesnek, hogy alapüzemű atomerőművet és ligniterőművet, vagy csúcsra járatott földgáz erőművet kell-e építenünk. Azt hiszem mindhármat, mégpedig megfelelő arányban.
Inkább arra térnék ki, hogy a megújuló energiák kapcsán mi a helyzet, azok mit termeljenek, és mit váltanak ki. A megújuló energiákból lehet villamos energiát termelni, és szerepet vállalhatnak a hőellátásban. Nagyon határozottan szeretném azt mondani, hogy bizonyos, korlátozott mértékben rendelkezésre álló megújuló energiákat (földhő, biomassza) csak a hőellátásban szabad használni, viszont a villamosenergia-ellátásban nem. Itt pl. elhangzott az a szám, hogy 60 PJ geotermikus energia áll rendelkezésünkre. Fogadjuk el. Ha ezt villamosenergia-termelésre hasznosítanánk, akkor a következő arányokat kell látni: földgázból 60%-os hatásfokkal tudunk villamos energiát termelni, geotermikus energiából pedig 10%-os hatásfokkal. A 6:1 hatásfokarány miatt tehát 60 PJ geotermikus energia a villamosenergia-termelés szempontjából sokkal kevesebbet ér, csak mintegy 10 PJ földgázt helyettesít. A hőellátás szempontjából viszont többet ér, mint a földgáz, mert földgáznál mintegy 90%-os hatásfokkal kell számolni, míg a geotermikus energia hőellátásra egy az egyben (100% hatásfokkal) hasznosítható, sőt hőszivattyúval meg is sokszorozható. A megújuló energiák hasznosításánál még nagyon sok műszaki kérdést kell tisztáznunk, azt azonban már nagyon határozottan lehet megfogalmazni, hogy geotermikus energiából és biomasszából (pl. fából) rossz hatásfokkal villamos energiát ne termeljünk, hanem jó hatásfokkal hőt. Köszönöm figyelmüket!



Dr. Gazsó L. Ferenc


Gazsó L. Ferenc vagyok. Elhangzott ex-államtitkár úr szájából, hogy ha az államnak nincs elég pénze, akkor még mindig bízhatunk a piacban. Sajátos mondat a világ pénzügyi összeomlásának hetében. A kérdés: foglalkoznak-e szervezett körülmények között azzal, hogy az állam szerepvállalása, feladata és kötelessége hogyan alakuljon ebben a nagy átalakulásban. Már csak azért is kérdezem, mert baj van az állam érdekérvényesítő képességével. Például az Európai Unióban, amely ebben az esetben erőteljesen reguláz minket, miközben - eddig legalábbis - különösebb kedvezményeket, előnyöket nem jelentett az ország számára. Összegezve: az érdekérvényesítés, az állami szerepvállalás és szabályozás koncepciója hogy néz ki napjainkban. Vagy ez már megint, még mindig nem számít, majd a piac megoldja?



Kondor Katalin


Nekem egy javaslatom volna. Hallottuk azt a szerintem nagyon sokunk által sejtett mondatot, miszerint nincs energiapolitikai koncepciója a magyar államnak. Nem lehetne-e a Baross Gábor Társaságnak a találkozóinkon kialakított álláspontot az illetékesek tudomására hozni, nevezetesen arról tájékoztatni őket, hogy az itt lévő szakemberek hiányolják az állam szabályozó szerepét ezen a területen is.
Hiszen hallhattuk, hogy az állam szerepe jószerével arra korlátozódik, hogy raboljon. Csak áremelési ötletei vannak, semmi elképzelése nincs sem az alternatív energiaforrások használatáról, nem hallunk arról sem, hogy a hazai energiamezők megkutatását miért adták külföldi kézbe, és itt most hallottuk, hogy már a szelet is eladták. A magyar szelet.
Az emberek azt érzékelik, hogy egekben vannak az energiaárak, minimálbérükből vagy nyugdíjukból pedig nem telik korszerűsítésre, szigetelésre, napelemek, stb. alkalmazására. Napnál világosabb, hogy mi lesz ennek a következménye. Kilakoltatások, tartozás felhalmozás, avagy fagyhalál. Legalább jeleznünk kellene, hogy a Baross Gábor Társaság nem ért egyet a koncepciótlansággal. Valószínű egyelőre mást nem tud tenni, de szerintem nem hallgathatunk. Látjuk azt is, hogy a közlekedést illetően is teljes a koncepciótlanság Budapesten, egy gondolat sem bántja a felelősöket és ennek következtében is óriási az energiapazarlás.
Magyarán az itt elhangzó gondolatokat, javaslatokat és persze a tényeket, melyeket az állampolgárok nem ismernek, a szélesebb nyilvánosság és az illetékesek tudomására kellene hozni.



Dr. Zsebik Albin


Tisztelt Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim! Amint az Elnök Úr mondta, valóban kitartó voltam. Nevem kezdőbetűje miatt már megszoktam, hogy utoljára kerülök a sorra. Zsebik Albinnak hívnak, most az Energiagazdálkodás folyóirat főszerkesztőjeként kaptam a meghívást a rendezvényre.
Tudom, melegszik a bor, de azt feltételezve, hogy az ország jelenlegi és/vagy jövőbeni döntéshozói ülnek a teremben, mégiscsak fölteszek egy kérdést. Egy kis bevezetővel kezdem. A bevezető előadásokban szó volt az atombázisú energia ellátásról, villamos energia termelésről. Szó volt egy jövendőbeni atomerőmű telephelyéről. A hozzászólók többször is említették a távhőellátás gondjait. Különböző szakmai műhelyekben jelenleg is dolgoznak azon, hogyan lehetne az atombázisú távhőt növelni. Ha a paksi atomerőműből vennénk ki hőt, ez túl messze lenne Budapesttől. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy amikor keresték a jelenlegi atomerőmű telephelyét, volt Budapesthez közelebbi, biztonságtechnikai szempontból megfelelő telephely is. Az akkori technikai színvonalnak például Adony már megfelelő volt. Valószínűleg, a jelenlegi korszerű reaktorokkal már valahol a Duna-menti erőmű telephelyén is lehetne atomerőművet létesíteni. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy erről a telephelyről már gazdaságilag célszerű lenne Budapest távhőellátását megoldani. Ha azt vesszük figyelembe, hogy jelenleg Budapest távhő teljesítmény igénye, a méretezési külső hőmérsékletnél körülbelül 1600 megawatt, akkor ennek nagy részét egy közeli atomerőműből el lehetne látni.
A kérdésem most következik: Az előadók, illetve a jelenlevők lehetőséget látnak-e arra, hogy a közvéleménnyel el lehetne fogadtatni egy Budapest közeli, 1600 MW villamos teljesítményű atomerőmű létesítését, amelyikből viszonylag kedvező áron lehetne megoldani Budapest távhőellátását?
Amennyiben a válasz erre a kérdésre igen, akkor a jövőbeni befektetőknek ezt a telephelyet prioritással, a távhőellátás lehetőségével kellene felajánlani. Amennyiben a válasz nem, akkor pedig azt javaslom azoknak a szellemi műhelyeknek, akik ezzel foglalkoznak, hogy inkább másra összpontosítsanak.
Még azt szeretném megígérni, hogy az Energiagazdálkodásban beszámolunk a jelenlegi vitáról és természetesen közzétesszük az összefoglalót.
Köszönöm figyelmüket.



Dr. Pap Géza


Két dolgot szeretnék említeni. Egyiket az államtitkár úrnak mondanám. Engem mindig bánt, mint szénhidrogén iparban megőszült iparost, ha azt hallom, hogy az energiafelhasználás 35%-a Paksról jön. Ez a villamos energiára igaz. De mivel nem így hangzott el, szeretném azt tudatosítani, hogy a földgáz a primér energiahordozóknak az 55%-át adja. Szóval a villamos energiának a 35%-a jön Paksról és nem az egész energiának. A másik, amit Péter, neked szeretnék mondani. Te mindig közgazdászként közelíted meg a dolgokat és igazad is van. Egyet azonban mondanék. Én azt hiszem, hogy az ország energia ellátása stratégiai kérdés. Van, amire az államnak, a költségvetésnek áldozni kell: ilyen az oktatás, nagyon jól mondtad, egészségügy, de az energiaellátás is. Én azt hiszem, hogy 1 000 milliárd forint borzasztó nagy pénz, de amit a kormány el tud tapsolni egy negyed év alatt, azt talán az ország stratégiai kérdéseire is rá lehet fordítani. Köszönöm szépen.



Felsmann Balázs válasza


Első válaszolóként én leszek a legkönnyebb helyzetben, mert arra válaszolhatok, amire a legkönnyebb, és mindjárt adhatom is tovább a mikrofont. De semmiképpen sem akarom megkerülni, amit Gazsó Ferenc és Kondor Katalin kérdezett arról: mi lehet az állam szerepe. Remélem, hogy azt, amikor azt mondtam, hogy ha nincs állami forrás, akkor még mindig jöhet a piac, akkor ugye Ferenc, értette az iróniát mögötte. Hiszen azt mutattam be, hogy mik a támogatási lehetőségek és a végén említettem, hogy amikor már oda jutunk, hogy ez ezért nem működik, az azért nem működik, akkor mondtam kissé ironikusan, hogy akkor még mindig reménykedhetünk a piacban. Utána azért is példálóztam a skandináv modellel, hogy bemutassam, látunk olyan piaci alapú programokat Európában, ahol alapvetően egy más gazdaságfilozófia mentén - megtartva azt, hogy a piac vezérel, és az állam úgy van ott a dolgok ütőerén, hogy nem az „osztogatós állami támogatósdi” politikát képviseli, hanem valami egészen más irányzatot - is el lehet érni eredményeket. Azt gondolom, hogy gondolkodásunk szélesítésére látnunk kell, hogy nem egy, nem kettő, hanem tízes nagyságrendű tagállama az Uniónak így gondolkodik. Tehát nem mindenki ért egyet abban, hogy az egyetlen járható út az, hogy legyen közvetlen állami támogatás, és amikor valami nem megfelelően működik, akkor gyorsan biztosítsuk a támogatást hozzá.
Amit most nagyon nagy problémának látok, Katalin kérdésére reagálva, hogy van-e vagy nincs energia politika? Látszik, hogy annyit változott a világ, annyi lobbyérdek van, annyi partikuláris érdek, hogy nem véletlenül kezdtem a hozzászólásomat azzal, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy ma létrejöjjön konszenzusos energiapolitika.
Nem véletlenül nem tud az Unió sem ilyet létrehozni, egyszerűen megváltozott a világ, itt magánérdekek vannak, lobbycsoportok, hol egyik, hol másik erősebb Magyarországon és az Európai Unióban is, és akárki ül az állami szabályozói oldalon, ezek között kell valahogy vergődnie, lavíroznia, jobb esetben valamiféle koncepció mentén előre haladnia. Hogy erre mondjak egyetlen konkrét példát, hogy milyen konkrét történésekből lehet arra következtetni, hogy hiányzik a stratégiai irány. A villamos energia piac liberalizációja megtörtént, azután megemelkedtek az árak. Sok tényező miatt, de legkevésbé annak a törvénynek az okán, amit a magyar parlament elfogadott. Mi történik egy ilyen helyzetben? Van egy áremelkedés ami sok tényezőre visszavezethető és a politika erre hivatkozva egy fél év múlva letéríti az egész történetet arról az útról, amerre elindult. Olyan szinten avatkozik bele a piaci működésbe, hogy meg sem tudjuk ítélni, hogy vajon a piac milyen módon lett volna képes szabályozni ezt a folyamatot. Aki egy picit is foglalkozott hálózatos iparági liberalizációkkal és ezeknek a hatásaival, az nyilvánvalóan nem gondolja, hogy az első fél évben jönnek ennek az eredményei. Kaderják Péter is említette a távközlés példáit: kérdezem, hol volt eredménye ’95 környékén a távközlési liberalizációnak? Most, egy évtized után olyan természetesnek vesszük, hogy bezzeg a távközlési szolgáltatások piacán van a liberalizációnak pozitív eredménye. Elkezdtünk egy folyamatot, az első kanyarban megijedtünk. Hogy ismét egy példát mondjak, ilyen az egyetemes szolgáltatás kérdésköre a villamos energia szabályozásában. Eredetileg volt egy elképzelés a törvényben, hogy ez kiknek jár. Kaderják Péter érintette ezt, a „ki kapjon támogatást?” dilemmát. Az, hogy ki kapjon ilyen jellegű védelmet, egyértelmű deklaráció volt, amikor a törvény elfogadódott: a lakosság. Most, fél évvel az új mechanizmus elindulása után, egy új döntéssel ki kapja? Az összes közintézmény. Nem egy és nem két önkormányzati ismerősöm hívott fel augusztusban és kérdezte meg, hogy akkor most tényleg leállíthatja-e a villamos energia beszerzési tender előkészítését? Mit üzen ez? Ez kinek jó? A Pató Páloknak. Azoknak, akik egyébként nem arra készítették fel azt a közintézményt, hogy igen, ez egy piaci termék és nekem most tendert kell kiírnom és hatékonyság irányába lépnem kell és stb.
Azt gondolom, hogy ezek a problémák az igazi problémák, amikor olyan állami, egyébként külön-külön méltánylandó szándékok ütköznek, aminek az eredőjeként érezzük azt, hogy kioltják egyszerűen egymást és úgy tűnik, hogy nem megyünk semerre. Úgyhogy én azt gondolom, hogy nagyon is értelme lenne annak, hogy folytatódjon nem politikai alapon a diskurzus nagyon sok kérdésről. Az energiapolitika, amit a parlament elfogadott most, a tavaszi ülésszakán, azt gondolom, hogy a legnagyobb kritikája pontosan az, hogy végül is nem történt meg a vita ezekről a kérdésekről. Mindenki úgy érzi, hiába a parlamenti határozat, mégsem beszéltük végig ezeket a témákat.
Köszönöm.



Kaderják Péter válasza:


Megpróbálok nagyon gyors válaszokat adni, mert a bor el is párolog, nem csak megöregszik.
- A 13%-ot kiszámolta-e valaki: én, a mi kutatócsoportunk nem számolta ki. Talán a Balázsé kiszámolta, majd megmondja.
- Jó-e, hogy személyre szabott támogatást kap valaki úgy, hogy egyébként nem hajlandó beruházni: szerintem nem jó, én emellett érveltem. Robin Hood adó: ez gyakorlatilag egy olyan megoldás, amikor az áramfogyasztóktól beszedett adóból fog a kormány választói csoportot vásárolni. Egyébként olyan körülmények között, amikor a távfűtött lakásokban élők jövedelmi megoszlása tökéletesen leképezi az országosat, tehát laknak gazdag emberek is távfűtött lakásokban.
- Európa magában van a CO2 és a globális klímaváltozás elleni küzdelemben: ma még igen. Lehet, hogy a mostani amerikai elnökválasztás után egy évvel már nem lesz magában. És ha létrejön egy transzatlanti együttműködés ezen a területen, az nagyon pozitív folyamatokat indíthat el a klímavédelem területén. Tehát én optimistább lennék ebben az ügyben, szerintem Európa nagyon nagy dolgot tett azzal, hogy a Bush-időszak alatt életben tartotta a klímavédelem és a kibocsátás kereskedelem ügyét.
- Az állami szerepvállalás az energetika területén: ez egy külön estét igénylő vitatéma. A legfontosabb: független szabályozó hatóság, de nem olyan, amilyen a mostani. Hiteles, kiszámítható szabályozási környezet. A további energetikai privatizáció (MVM, MAVIR) leállítása. Közvetlen pénzköltés: itt csak ismételni tudom magam. Nemzeti lelkesedésből azt mondani, hogy most akkor építsünk atomerőművet, mert ez minden problémánkat meg fogja oldani, ezt jó alaposan meggondolnám. Lehet, hogy a végén igenlő a válasz, hogy persze, mégiscsak ezt érdemes csinálni.
- Ami a Baross Gábor Társaságot illeti, meg hogy esetleg mit tehetne, énnekem a következő dolog jutott eszembe. Ma este nem beszéltünk arról, hogy kik az energiaszektor eszközeinek tulajdonosai Magyarországon. Történelmi okok miatt, azaz az 1995-96-os privatizáció következtében döntően külföldi tulajdonú befektetők vannak jelen ebben a szektorban. Ugyanakkor azt figyelhetjük meg, hogy a már sokat emlegetett megújuló energia üzletág az a terület, ahol nem a nagy multik dominálják a piacot, hanem viszonylag sok kisebb magyar vállalkozó is belépett erre a területre. Van ugyanakkor egy nagyon szomorú jelenség, ami most a szélenergia területén zajlik. Itt az erőmű telepítési lehetőségeket az első körben a haverok kapták meg, akik nem építeni szerettek volna, csak az engedély továbbértékesítése révén nagyot kaszálni. Ez sikerül is nekik oly módon, hogy az építési lehetőségeket külföldi befektetőknek (spanyol és belga) adják tovább, így a szélenergia hasznosításának a lehetőségét sem tisztességes magyar vállalkozások kapják meg. Én azt gondolom, hogy ez ellen a Társaság esetleg felemelheti a hangját.



Dr. Barótfi István válasza:


Sorrendben, ahogy a hozzászólások érkeztek, de csak négy hozzászólásra reflektálok. Az első a pellettel kapcsolatos dolog: ez a példa éppen azt mutatja, hogy a gazdasági racionalitás és egyébként az ésszerűség mennyire egymással ellentétes. Tessék elképzelni, hogy a fát, amelyik önmagában véve, hasogatva elég, azt felaprítják, megszárítják, villamos energiával összepréselik és utána elszállítják nagy távolságra és ez egy jó üzlet. Ez így a legnagyobb marhaság. Ilyet nem szabadna csinálni, az más, hogy gazdaságilag jelenleg ez ésszerűség. Ha ez maradék fűrészpor, tehát faipari melléktermék, akkor ott a helyszínen el kéne tüzelni, nem kéne szép kerekre, 6 milliméteres átmérőjűre, 12 hosszúra csinálni, még esetleg színezni. Szóval ez egy abszurd dolog.
A másik kérdés a 13%-kal kapcsolatban: nem számolta ezt senki és hogy mibe kerül, azt se nagyon tudjuk. Egy biztos, hogy jelenleg arról folyik a polémia, hogy ennek a struktúrája Magyarországon miből álljon össze, de abban reménykednek egyébként a szakértők és ennek van alapja is, hogy az Európai Unió vállalása sem lesz annyi amennyi, és valószínűleg alulteljesítés lesz, mint ahogy az előző ciklusban is ez volt. Ezek a számok tehát valószínűleg változni fognak.
Büki professzor említette ezt, és én nagyon egyetértek vele, hogy hőenergiát és villamos energiát miből kell előállítani. Megújulóból is lehet azért villamos energiát, mert nehezen tudom elképzelni, hogy éppen szélenergiából érdemes volna hőenergiát csinálni, de hát nyilvánvalóan nem erre gondoltál, de hát ha csak úgy általánosságban fogalmazunk, akkor néha nem eléggé pontosan.
Kondor Katalinnak a felvetésével kapcsolatban én csak a saját tapasztalatomat tudom mondani. 2002-ben a gazdasági miniszter mögött működő energetikai tanácsadó testület, összesen 8 vagy 9 fő, elkezdette ezzel foglalkozni, hogy energiapolitikát kéne csinálni. Közel rövid idő alatt kiderült, hogy ez abszolút illúzió, ennek ellenére, miután mindenki mondta, hogy csak csináljuk, csináljuk, lett belőle valami. De reális energiapolitikát azért nehéz csinálni, mert az energia a gazdaságpolitika ismeretében reális, a várható szükségletek kielégítéséhez kapcsolódik. Tehát ha nem tudjuk, hogy ezek hogyan alakulnak reálisan, nem tudjuk az ipar igényét, a lakossági várható felhasználás alakulását, és az igények struktúráját, akkor ennek végeredménye, hogy születik egy konszenzusos dolog, ami az égadta világon semmire nem jó, tehát használható energiapolitikát szerintem ezért elég nehéz most csinálni és bármennyire is szorítják a kormányt, ez nem a kormányon múlik.
Ez sem ilyen egyszerű. Ez a rendszer szabályozásával szorosan összefügg, és nagy szerepe lehetne Bős-Nagymarosnak - most nem akarok a kérdésre kitérni - de ugye azok a szelesek, akik most szeretnének szélenergiát, azok ott tüntettek Bős-Nagymaros ellen, pedig ha Bős-Nagymaros megvalósult volna, akkor több szélenergiát termelni és hasznosítani. Tehát magyarul az ember pillanatnyi léte, néha indulata határozza meg a tudatát, meg azt, hogy hova kerül. Tehát a szélenergia ezért is nehéz kérdés.



Dr. Aszódi Attila válasza:


...



Dr. Bod Péter Ákos, zárszó:


Először is köszönöm szépen az előadóknak az előadást, a felkért és egyéb hozzászólóknak a hozzászólást. Mindig frusztráció nekem, mint elnöknek, hogy véget kell vetnem a vitának, mert nagyon sok hozzászólás szokott lenni, és tudom, ismerve az arcokat, hogy mindenkinek, aki itt van, lenne joga, hogy hozzászóljon, de hát vannak korlátok, időbeli korlátok. A feladat ilyenkor az, az elnökséget tekintve, hogy mi egy rövid összefoglalót készítsünk, mert igazából mi ezzel tudunk hatni. Lehetne egy sikolyt kiengedni magunkból. De az is furcsa helyzet lenne, hogy ha elégedetlenek vagyunk a kormány működésével és energiapolitikájával, akkor felkérnénk a kormányt, hogy még egyet csináljon, miközben már egyet készített. Itt egy olyan logikai önellentmondás van, ami miatt azt gondolom, hogy mi annál sokkal többet, mint amit most tettünk, nem tudunk tenni mást, hogy meghallgattunk különböző véleményeket, különböző szakmákat, különböző felfogásokat, kiszedtük azt, amit ki tudtunk szedni.
Ha azonban van szakmailag végiggondolt és fontos álláspontjuk, és itt nem maradt idő, akkor írják le. A problémám az, hogy egy összefoglalót kell ezután készíteni, és látható, hogy ez a téma azért is nehéz, mert van egy szakmai vonulata, aminek a megítélésére igazából nem vagyunk mind alkalmasak. Ráadásul szóba jött többször is két olyan ügy, ami messze túlvezet az energia-szakmán. Az egyik az állammal kapcsolatos alapfelfogásunk. Van egy nagyon erős ellenérzés, türelmetlenség, utálat az állammal szemben, ez részben politikailag is motivált, bár nem csak az, mert ténylegesen elégedetlenek vagyunk. Ugyanakkor, ha komolyan vesszük azt, hogy mi a mai nemzetállam, mire alkalmas; nos, be kell látnunk pár perc gondolkodás után, hogy amit várnak tőle az emberek, azt nem tudja teljesíteni. A másik ügy viszont a magánszektor. Amikor ezt az ember kimondja, akkor ma sajnos gyakran nem a kezdeményezés, az innováció jut eszünkbe, hanem a szabadrablás. De azért, kérem szépen, a magánszektor: azok mi vagyunk. Itt mind magánosok vagyunk, itt magánszektorbeli emberek ülnek. Vagy állami tisztviselők délután ötig, de most este 8 óra 22 perckor már nem azok. Ezért én szeretnék szót emelni a magánszektor mellett, de ezt csak nagyon halkan mondom, mert tudom, ha most azt mondanám, hogy én a vállalkozásoktól várom az energiakérdés megoldását, akkor rám öntenék a vörösbort a mai állapotunkban.
Szóval látszik itt egy alapprobléma az állam és a magánszektor körül, ami megnehezíti azt, hogy mi itt most ki tudjuk mondani a nemzeti konszenzust. Írunk egy szöveget, ami körülbelül olyan lesz, mint a mai hivatalos energiapolitika: vagy összeveszünk rajta, vagy egyetértünk vele, de akkor abban nem lesz túl sok konkrétum. Tehát kérem az önök bizalmát, hogy mi erről írunk egy összefoglalót, de igazából az itt elhangzottakat szeretnénk megkapni valamilyen formában.


vissza a lap tetejére