vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


A Baross Gábor Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság 2008. május 27-én „a bankrendszer és a magyar társadalom” témakörben megrendezett vitaestjén elhangzott előadások és hozzászólások az alábbiakban olvashatók:
(2008. 05. 27.)



• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.



Dr. Pakucs János



Jásdi István, borász



Czirják Sándor, a Magyar Fejlesztési Bank vezérigazgatója



Bod Péter Ákos közgazda, tanszékvezető egyetemi tanár



Erdei Tamás, az MKB Bank elnök-vezérigazgatója



Pakucs János



Kassai Róbert



Papanek Gábor



Subai József



Csaba László



Dávid László



Giday András



Tassonyi Edömér



Hozzászólók

Erdei Tamás válasza



Czirják Sándor válasza



Bod Péter Ákos válasza





dr. Pakucs János


Hagyományainkat folytatva, továbbra is a nemzeti tulajdon, a nemzet tulajdonának valamely elemével foglalkozunk. A jubileumi kötetünk kiadásakor a nemzet tulajdonát képező vállalkozásokról volt szó, az azt követő összejövetelen a földtulajdonról, a birtokpolitikáról, ma pedig a bankrendszerről lesz szó.
Hogy hogyan kapcsolódik a bankrendszer a nemzeti vagyonhoz? A bankrendszer a gazdaság szíve, mozgatója, de az igazi kérdés az, hogy a bankrendszer mennyire a nemzet tulajdona?
Ha nem a nemzet tulajdona, akkor milyen lehetőség van a gazdaságot befolyásolni a bankrendszeren keresztül? Hát ilyen, és ehhez hasonló kérdések lesznek ma napirenden.
Köszöntöm kedves vendégeinket, Czirják Sándor urat, aki a tudomásom szerint az egyetlen állami tulajdonban lévő bank, a Magyar Fejlesztési Bank vezérigazgatója. Köszöntöm Erdei Tamás urat, aki nem a nemzet tulajdonában lévő, de az egyik legnagyobb kereskedelmi banknak, az MKB-nek a vezérigazgatója, és köszöntöm a Nemzeti Bank volt elnökét, Bod Péter Ákost.
Mielőtt átadom a mikrofont, engedjétek meg, hogy köszöntsem Jásdi István urat.



Jásdi István, borász


A Jásdi Pince Csopakon van. Hoztam három könnyű nyári bort, mert nagyon meleg van. Ezek is felmelegednek, mire kitöltjük a pohárba, úgyhogy baromira gyorsan kellene meginni. Mindenki retteg, mert hát ez egy félős ország. Zéró tolerancia, azt mindenkivel tudatom most, hogy ez 0,2-t jelent. Arra van kalibrálva a szonda, úgyhogy addig egy pohár borral nyugodtan teljesíthető, úgyhogy ennyire nem szabad félni. Valamikor ott ültem a Gazdasági Kamara elnökségébe, még nemzetközi alelnök is voltam, de aztán egy jól irányzott mozdulattal itt hagytam Budapestet. Csopakon egy 200 éves pincét, amit meglehetősen romos állapotban volt, 10 évvel ezelőtt megvettem. Felújítottuk, birtokot építünk, most már olyan állapotban van, hogy ez már talán a borokon is érzékelhető változás. A magyar gazdaságnak egy kis siker ágazata ez a borászat. Én is kívülállóként, fogyasztóként a 90-es években én is csodálkoztam, hogy többen mondták, hogy lehet magyar borokat kóstolni. Volt négy név az országban, most talán van 40. És ha tudni akarjuk, akkor ez a 40 név kb. 4 %-ot képvisel a hazai borgazdaságban. Nem szabad elbízni magunkat, mert ezek a magyar sikersztorik mindig kis területen és szűk körben győznek. De hát mindenki előtt nyitva van még ez az út is! Úgyhogy egészségükre!



Czirják Sándor, a Magyar Fejlesztési Bank vezérigazgatója


Szeretettel köszöntök mindenkit és köszönöm szépen a meghívást, aminek szívesen tettem eleget. 15 percben van limitálva a mondókám, úgyhogy igyekszem összeszedett lenni, mert nagyon sok mindent szeretnék érinteni. Azzal kezdte elnök úr, hogy a magyar bankrendszer mekkora hányadában képviseli a magyar vagyont? Ezt többféleképpen lehet megközelíteni. A Magyar Fejlesztési Bank csoport tőkéje 148 milliárd forint. Ezt felfoghatom úgy is, hogy ekkora az állami vagyon, de mivel több mint 1000 milliárd forint kihelyezett hitelünk van, úgy is fogalmazhatnék, hogy a Magyar Fejlesztési Bank által kezelt vagyon 1000 milliárd forint. Ha a hiteleket nem fizetnék vissza, akkor a bank vagyona átmenetileg 1000 milliárd forint lenne, mert érvényesíthetné a zálogjogot. (Persze a hitelforrásokat a banknak egyszer vissza kell fizetnie.) Zárójelben jegyzem meg, hogy ritkán lehet találkozni azzal, hogy a hitelfedezet összege nagyobb, mint a hitel, de ez egy másik történet. Visszatérve a mostani helyzetre, azzal szeretném kezdeni, hogy 6 évvel ezelőtt a Magyar Fejlesztési Bank azzal a problémával találta szemben magát, hogy itt vannak a magyar vállalkozók, akik általában tőkehiányosak, viszonylag nagy hitelhányaddal dolgoznak.
A többségüknek nem volt igazán jelentős múltja, ezért nem volt minden szempontból biztos piaci szereplőnek és megbízható adósnak tekinthető. Ugyanakkor a kereskedelmi bankrendszer, a kockázatok elkerülése végett, viszonylag magas marge-val finanszírozta őket, ami azt jelenti, hogy kevés nyereség maradt a cégeknél, és így a feltőkésítésük is nehezen megoldható. Sikerült akkor kitalálnunk egy konstrukciót, amelyet az Unió elfogadott. Ennek az volt az oka, hogy az Unió sem tudott ezzel a konstrukcióval mit kezdeni, mert ilyen konstrukcióval még nem találkozott. Ez az úgynevezett árfolyam-garancia, ami azt jelenti, hogy a Magyar Fejlesztési Bank a nemzetközi pénzpiacon szerzi meg a forrásait, és ezt átváltja forintra, és az árfolyamkockázatot az állam vállalja. Ez lehetővé teszi, hogy a hitelek kamatbázisa nem a belföldi kamat, hanem az a külpiaci kamat, amit mi fizetünk az euróban felvett forrásokért. Föl szokták vetni, hogy ez nagy költségvetési kockázatot jelent, mert ha rosszul alakul az árfolyam, nagy kiadása lesz az államnak. Én azon a véleményen vagyok, hogy a gyakorlatban semekkora, hiszen az árfolyam-garancia akkor jár le, amikor az euróra fog áttérni a magyar gazdaság. Ezt arra alapozom, hogy ahol beléptek az euró zónába, az árfolyam mindenhol a lehető legkedvezőbb volt. Ez könnyen belátható, az összes legfontosabb piaci szereplő érdeke abba az irányba mutat, hogy minél erősebb legyen a forint az átváltáskor. Hiszen azok is, akik itt ülnek, azt szeretnék, hogy forint megtakarításuk átárazása a legerősebb árfolyam mellett történjen.
A kereskedelmi bankrendszer is azt szeretné, amikor átárazza a mérlegfőösszegét, hogy az euróban minél nagyobb legyen. A külföldiek, akik magyar állampapírral vagy részvénnyel rendelkeznek – és ezek száma nem kevés – is azt szeretnék, hogy ebbe az irányba menjen a forint. Tessék megnézni, mi történik Szlovákiában! Ahogy bejelentették, hogy euró lesz, már a bejelentés óta is 3 %-kal erősödött a szlovák korona, és már előtte is folyamatosan értékelődött felfelé. Ennek más okai is vannak, de úgy gondolom, főleg a sáveltörlés miatt, hogy az érdekeltség ebbe az irányba visz. Mi átlagosan 248 forinton váltottuk át a devizát forintra, és az az érdekes helyzet lesz a végén, hogy az MFB fog a költségvetésbe befizetni egy csomó pénzt, amikor az átállás megtörténik. Mindezt úgy, hogy menet közben sokkal kedvezőbb kamatfeltételekkel tudtunk hiteleket adni a magyar kisvállalkozásoknak. Hiszen miért dolgoztunk? Hogy 4%-ban maximáltuk a legtöbb termékünknél az euró liborra rátehető marge-ot, ami így most maximum 8%. Figyelembe véve, hogy a jelenlegi jegybanki alapkamat 8,25%, és a napi bubor is ezen a szinten van, erre teszik rá a kereskedelmi bankok a felárat, vagyis ennél jóval drágábban juthattak hozzá a hitelhez a kereskedelmi bankoknál a vállalkozók. Annak idején nagyon fontos szempont volt, hogy lehet elérni, hogy nagyon sokan hozzáférhessenek ezekhez a termékekhez.
A Magyar Fejlesztési Banknak nincsen fiókhálózata, ezért refinanszírozási konstrukciót alkalmaztunk. Vagyis összességében egy olyan lehetőség nyílt meg, hogy a kereskedelmi bankrendszeren keresztül – mivel az összes kereskedelmi bank csatlakozott ezekhez a programjainkhoz – lehetett elérni ezeket a forrásokat. A másik feladat az volt, hogy tőkét kéne juttatni a magyar vállalkozóknak. A hitelt sikeresnek lehet nevezni, mert több mint 5000 vállalkozáshoz jutott el ez a forrás az időszak folyamán, nagy mennyiségű hitel. A tőkével már távolból sem voltunk ilyen sikeresek.
A hozzánk beérkezett tőkekérelmek többsége értelmezhetetlen és értékelhetetlen volt. Mert a legtöbb olyan volt, hogy van két forintom egy remek ötletem, ha adtok hozzá 1 milliárd forintot, akkor máris megcsinálom a nagy projektet. Sajnálatos módon a banki szférában van egy olyan kifejezés, hogy moral hazard, – azaz hazardírozás – hogy csak úgy lehet tőkével beszállni, ha a másik tulajdonos is jelentős tőkét kockáztat. Hiszen, ha nem kockázat, akkor oda jutunk el, hogy számára „vagy sikerül, vagy nem” alapon zajlik az élet. Ennek következtében számszerűleg nagyon kevés ilyen tőkekihelyezést tudtunk megvalósítani. Másrészt ennek egy részét el is buktuk, mert hát volt olyan, hogy valaki bőröndbe csomagolta a pénzt, és a rendőrség azóta is keresi, nem csak Magyarországon, hanem a világ összes országában. Más esetben kiderült, hogy egy kis mérlegcsalást követtek el, annak ellenére, hogy egy tanácsadó cég is minősítette és rendben találta a dolgokat. De a valóságban nem létező értékeket mutattak ki a könyvelésükben.
Szóval voltak ilyen problémáink is. Persze voltak nagyon sikeres befektetések is. Néhányat most is lehet látni a TV-ben, mint a Győri ETO Sportcsarnokot, meg hát jó néhány szálloda és ipari üzem is épült. De az teljesen egyértelmű, hogy ilyen formában a bankon keresztül a kis cégeknek tőkét juttatni, nem nagyon lehet. Már csak azért sem, mert pl. mondjuk ahhoz, hogy a bank 5 millió forint tőkét adjon valakinek, hogy ezt megalapozottan tehesse, ehhez ugyanakkora ráfordítás szükségeltetik, mint ha 5 milliárd forintot adnék valamilyen nagy cégnek. Vagyis többe kerül a leves, mint a hús. Ezért az ilyen kis összegű tőkét támogatás formájában lehet odaadni, ha éppen ilyen programot akarunk. Ez többé-kevésbé a Jeremie program keretében megindul, meg is fog valósulni a kicsik számára. A szituáció a magyar gazdaságban nagyon bonyolult, és nagyon nehéz.
Egyszer van egy olyan vonulat, amely ma a divatos közgazdasági elméletektől majdnem teljesen idegen. Csak a globalizált piacban gondolkodik mindenki. Mindenki nagyon boldog, hogy ha nagy tőkeerős cégek jönnek, de senki nem gondolkodik azokban a tevékenységekben, ahol nem lehet kiszorítani egy adott ország vállalkozóit. Ez pedig a helyi kis közösségek tevékenysége. Ezt nem lehet kívülről, vagy máshonnan csinálni. És erre igazán az elmúlt 16 évben a gazdaságpolitika nem fordított nagy figyelmet. Boldog volt, hogy jön be a nagytőke, van export. Nem koncentrált arra, hogy legyen fizetőképes kereslet. Azok közé tartozom, akik úgy gondolják, – egyre többen – hogy olyan gyorsan kell a lakosságot vásárlóerőben felzárkóztatni, amilyen gyorsan csak lehet. Persze ennek mindenféle korlátai vannak, de erre most nem térnék ki.
De ez egy alapvető fontosságú tényező. Tessék kimenni Ausztriába, s ott lehet látni, hogy még a legkisebb falvakban is eltartják cipészt, a kisvendéglőt. Vagyis tulajdonképpen ott is zajlik egy helyi élet, minthogy van fizetőképes kereslet, és el tud menni, mondjuk az öreg nyugdíjas Bécsbe, egy kávéházba, és iszik egy kávét, elolvassa az újságját, és eszik egy süteményt. De ez a réteg is el tud tartani egy cukrászdát. Ma Magyarországon a nyugdíjasok döntő többsége ezt nem tudja megtenni. Az is nagyon fontos, hogy milyen a közérzet, milyen a várakozás. Én villamosmérnök hallgatóként kezdtem a pályafutásomat. A villamosmérnök és a közgazdász pálya között van egy igen fontos különbség. Villamosmérnök hallgatóként egyértelmű volt, hogy ha a 220 V-ba bedugom a kezemet, akkor az 1000 esetből 999-szer meg fog ütni. A közgazdasági összefüggések nem teljesen így működnek. Ott nagyon fontos, hogy milyen a várakozás, mire számítanak az emberek, mert ha sokan számítanak valamire, akkor az meg is valósul. Ezért nagyon fontos, hogy milyen a közérzet, a közhangulat, hogy úgy gondolják a vállalkozók, hogy érdemes belevágni egy adott vállalkozásba, hozzájutni ennek kapcsán pénzhez. Tudniillik szeretném mondani, hogy a nagy hitelválság ide, vagy oda, nem arról van szó, hogy nincs elég pénz a magyar fejlesztési rendszerben, vagy a kereskedelmi bankrendszerben. Sokkal inkább az a baj, hogy a várakozások egész mások, és az a baj, hogy nagyon sok kényszervállalkozó van, akiknek jelentős része tudáshiánnyal rendelkezik. Bejönnek és nem képesek arra, hogy letegyenek mondjuk egy 5 éves előremutató üzleti tervet, ami várhatóan működni is fog.
Gondoljanak bele, hogy maguk ülnek ott, mint egy bankár és bejön egy ügyfél, és azt mondja, hogy ő most szeretne 50 millió forint hitelt. Mire? Erre és erre… És végig gondolta, hogy miként, hogyan, milyen bevétel lesz? Ja, azt nem. Hát akkor tegyen le valamilyen üzleti tervet, konzultáljon valakivel. Újra jön, letesz egy üzleti tervet, belekérdezünk, és halvány fogalma sincs az üzleti tervről. Ebből következik, hogy sajnálom, de ezt a projektet így nem is lehet finanszírozni. De persze ezzel csak azt akartam mondani, hogy a megfelelő tudásra is szükség lenne, és ki kéne szűrni, hogy tényleg csak azok vállalkozzanak, akiknek erre affinitásuk, tapasztalatuk van. És a többieknek pedig alkalmazottként kelljen dolgozni. De ebből az következik, hogy kell lennie akkora méretűnek egy vállalkozásnak, hogy képes legyen alkalmazni és eltartani másokat is. Van egy másik nagyon fontos szempont, amiben azt gondolom, hogy változnia kellene az egész magyar gazdaságnak. A mi tapasztalatunk az volt a tőkebefektetésnél, hogy a terv jó volt, az előkészítés jó volt, csak amikor megtudta, hogy teljesen fehéren kell játszani, innentől kezdve kiszállt. Mert mi, mint fejlesztési bank, ha a tőkével beszállunk, minden egyes percben számon kérünk mindent, hogy mi történt, hogy történik? Számlázni kell, adózni kell, és így tovább. Ja, akkor mondta, hogy akkor köszi szépen, de neki így nem kell. Mert sokkal drágább, sokkal többe kerül, hogy ha adót fizet rendesen, meg mindent rendesen kimutat annál, hogy tőlünk hosszú távú, kedvező feltételű hiteleket kap. Gyakran tehát nem a finanszírozási lehetőség hiánya a probléma. Hoztam jó néhány termékismertetőt is. Azért, hogy akit érdekel, lássa, hogy milyen termékeink vannak. Azt gondolom, hogy ha jól megnézik, akkor nehéz mondani olyan jó fejlesztést, amit, a fejlesztési bank hiteltermékeivel nem lehetne megfinanszírozni. Mivel állami bank vagyunk, mindig felmerül a kérdés, hogy a politika rányomja a bélyegét a bankra, ennek következtében van, aki kap hitelt, van, aki nem. Ezt kivédendő találtuk ki annak idején azt a változatot, hogy a kereskedelmi bankok rendszerén keresztül lehet elérni a hiteleinket. Ha valaki jött panaszkodni, hogy nem kapott x banknál, mert ott esetleg baloldali a vezető, akkor mondtam, hogy menjen el az y-ba, mert annak egy jobboldali vezetője van. Ugyanazt a terméket, ugyanúgy el lehet érni. Ez azt jelenti, hogy elvileg ezek a termékek politikai álláspontjától függetlenül mindenki számára elérhetőek. Nem teljesen ez a helyzet a támogatásközvetítéssel. A mi leánycégünk csinálja támogatásközvetítést, de itt mi igazából béranyák vagyunk. Nem mi vezéreljük a dolgokat.
Mi azt javasoltuk, hogy az EU-s támogatások nagy része, különösen a vállalkozási támogatások, ugyanígy a kereskedelmi bankrendszeren keresztül legyenek elérhetők. Erdei úr biztosan emlékszik, hogy annak idején én nagy boldogan mondtam is a Bankszövetség elnökségi ülésén, hogy ez majd így lesz. Hát nem így lett, nem mi döntöttük el a kérdést. Ennek következtében gyengébben és rosszabb hatékonysággal is megy a támogatásközvetítés. Ennek az is az oka, hogy túlzott követelményeket támasztottak a vállalkozások elé, a magyar gazdaság számára recessziós időszakban, évi 10-15%-os növekedést felvállalni, én azt gondolom, hogy túlzott vakmerőségnek számít egy vállalkozás számára. Ezért én úgy gondolom, hogy ezt a rendszert egy kicsit könnyebbé kell tenni, másfelől egy sokkal jobb elosztási hálózatrendszeren keresztül lehetne ezt csinálni. Lenne mit mondani még, de azt gondolom, pont letelt a 15 perc. A kérdésekre szívesen állok rendelkezésre, természetesen. Köszönöm szépen a figyelmet.



Bod Péter Ákos


Köszönöm. Majd csak bírjuk kifizetni az áramköltséget 2012-ben. Hölgyeim és Uraim! Egy speciális intézménynek a bemutatását hallottuk Czirják Sándor, régi jó kollégámtól. És majd meghallgatunk egy kereskedelmi banki nézetet. Habár az elnök úr, mint a Bankszövetség 12 éven keresztüli elnöke, ennél tágabb tablót is be tud mutatni. Én a két konkrétabb két ügy között egy általánosabb kérdésre térnék rá: a magyar pénzvilág mennyire része a nemzetgazdaságnak, a nemzeti vagyonnak.
Jobb az elején rögtön leszögezni, meglepetést nem okozva, hogy a bankvilág olyan iparág, ha lehet így mondani, amely a tulajdoni viszonyait tekintve nagyon erősen nemzetközi. Ez nem vadonatúj dolog. Amikor a névadónk tevékenykedett, a monarchia idején, akkor már a pénzvilág Budapesten, elég jelentősen nemzetközi volt. A nagy pénzintézetek közül itt volt a CreditAnstalt, az Anglo-Magyar Bank, jelen volt az olasz, a francia tőke, számos német bank és biztosító. Igazából a mostani állapotok némileg hasonlítanak arra, ami akkor volt. Persze hasonlítnak arra is, amit találnánk mondjuk Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországba. Ezért a mai estén a legizgalmasabb, legfontosabb kérdés nem is maga a tulajdoni szerkezet, hanem az, hogy a magyar bankvilág mennyire tud hozzájárulni az ország társadalmi, gazdasági fejlődéséhez. A magyar gazdaság azonban bonyolult, összetett jelenség. Hasonlóan igen tagolt a magyar társadalom is, sőt mondhatjuk töredezettnek is. Vegyük, mondjuk csak a pénzügyeket: a családok és a vállalkozás ügyét. A családok – vagy a statisztika nyelvén szólva: a háztartások – fontosak mind megtakarítói, mind hitelfelvevői minőségükben. Ha megnézzük a statisztikákat, azt a szomorú képet látjuk, hogy a magyar családok jelentős részének nincsen semmilyen kapcsolata nincs a hivatalos pénzvilággal. Tehát a pénzügyi mélység – ez a hivatalos szakszó erre – a mi esetünkben nagyon laposka. Sokan vannak olyanok, akik semmilyen hivatalos, legális pénzkapcsolatban nem állnak: nincsen se megtakarítás, sem hitelfelvétel a családban. Igaz, ez a helyzet gyorsan változik egész Közép-Kelet Európában. A családok másik része természetesen kapcsolatban áll a kereskedelmi bankokkal, a tőzsdével. De esetünkben a tőzsde nem játszik akkor a szerepet, mint az angolszász kultúrában. Ugyanakkor látszódik egyfajta gyors amerikanizálódás: nevezetesen nagyon gyorsan nő a lakossági hitelállomány. Sőt mint abba a nekünk különös helyzetbe jutottunk, hogy a legutóbbi időszakban nagyobb volt a lakossági hitelfelvétel, mint a megtakarítás. Ez vadonatúj, mert korábban az volt, hogy a vállalatok alapjában véve nettó adósok voltak, az állam – de ezt nem kell mondanom sem – alapvetően nettó adós, és a háztartási szektor volt az, amelyik a megtakarításával többé-kevésbé segített a helyzeten. És ha ez nem volt elég a lakossági megtakarítás, akkor jött a külföldi forrás. Ami most zajlik a háztartások szférájában, valóban izgalmas ügy: egyidejűleg szociológiai, gazdasági és monetáris kérdés a családok ügye. A vállalatok is nagyon furcsa képet mutatnak. Czirják Sándor utalt arra, hogy kis és közepes vállalkozások hitelezése vagy tőkeellátása egyáltalán nem egyszerű. Egyebek mellett vezetési problémáról is szó van: kevesen vannak, akik képesek kidolgozni a bankok számára is elfogadható programot, projektet. És azt is valljuk be, hogy nagyon sokan az árnyékgazdaságban élnek. Nem a közepesek és az igazán nagyok, hanem inkább a kicsik és a még kisebbek. Ezek nem is szívesen lépnek ki az árnyékgazdaságból, így viszont miután nem mutatnak fel nyereséget, ezért hitelképtelenek a bankok előtt. Éppen ma délelőtt mutatott be az államvizsgán az egyik hallgatónk egy családi vállalkozást, amelyik fejlődésének az az egyik fő gátja, hogy nem kap banki hitelt– Igaz, nem is nyereséges. Kérdés, hogy miért is nincs nyeresége? Mert nem mutatjuk ki a nyereséget, mondta a tulajdonos. Ezt lehetne adócsalásnak mondani, lehet adó-minimalizálásnak nevezni. Lehet kelet-európai életmódnak. Sok mindent lehet mondani, de a bank számára sajnos ügyfélként nem létezik az, akinek nincs kimutatható nyeresége. Az ügynek van nyilván erkölcsi vonatkozása is. Habár ehhez gyorsan hozzá kell tenni, hogy az illető vállalkozás erkölcse maga is reagálás egy másik erkölcsre: az állam erkölcsére. Ami ugye mindent megtesz annak érdekében, hogy kizsigerelje az adóalanyokat. Nem mintha az lenne a távlatos megoldás, hogy a vállalkozó bemenekül a szürkegazdaságba, de ha már ott van a szürkegazdaságban, akkor a cég ördögi körbe kerülhet.
Itt vannak azonban a nagyvállalatok, a transznacionális vállalatok, multik. Ezek természetesen érdekesek lennének a bankároknak, ha sikerülne őket ügyfélként megszerezni. De az nem olyan könnyű, mert ezek mögött rendszeresen ott áll az anyavállalat, ami gyakran szinte bankként ellátja pénzforrással. Azt lehetett olvasni egy érdekes jelentésben, amit a napokban tettek közzé fiatal kutatók, hogy ez a szektor immár túltőkésítettnek számít nálunk. Ez bizony érdekes ügy, hiszen mi abban nőttünk fel, hogy a vállalatok tőkehiányosak. Most pedig az a probléma, hogy van egy szektor, ami túltőkésített, nem tud mit kezdeni a pénzével.
Mindenesetre azt a kifejezést használjuk, hogy „magyar gazdaság”, akkor bizony tulajdonképpen nehezen értelmezhető fogalommal van dolgunk. Nincs magyar gazdaság: magyar gazdaságok vannak. Ugyanez a helyzet a magyar társadalommal is: magyar társadalmak vannak: társadalom alatti százezrek és milliók is léteznek, de nyilván létezik felső tízezer is. De térjünk vissza az alapkérdése: a pénzvilág mennyire segíti elő a társadalom, a gazdaság (gazdaságok) fejlődését. Itt a vélemények nagyon megoszlanak. Azt látjuk egyfelől, hogy miközben a hitelszektor ezt a funkcióját valahogy teljesíti, nem él rosszul. A magyar bankszektor igen nyereséges. Talán 2006-ban Európa-bajnokok voltunk a profitabilitási szintet tekintve. 2007 minden valószínűség szerint egy kicsit lejjebb lesz a banki nyereségrátát tekintve, aminek megvan a mag oka. Bankár vendégeinknek mondom: itt a hallgatóság többsége nem bankár, és ne lepődjenek meg, ha sok kérdés majd arra fog irányulni, hogy ez az irdatlan sok nyereség miért van. És van-e e mögött kellő szolgáltatás? Ezt a témát nem azért hozom ide, hogy kellemetlenkedjek a vendégeknek, hanem csak egyszerűen látni kell, hogy ez egy olyan szektor, aminek talán a szerkezete, talán a társadalmi háttere miatt igen-igen nagy nyeresége volt az elmúlt időszakban.
És ez átvezet minket egy másik területre. Miért is van ez a nagy nyereség? Sok speciális oka van a magyar helyzetnek. Például az, hogy nekilódult az hitelfelvétel a lakossági körben, ami új dolog. Lakáshitelezés nem nagyon volt 5 évvel ezelőtt, autófinanszírozás sem nagyon. Plusz van még egy nagyon speciális magyar tényező, amire sajnos azt kell mondanom, hogy sajátos: az infláció. Enélkül nem érthető, hogy miért is 8,5 százalékos a magyar alapkamat, miközben a cseh 3,75, a szlovák 4,25. És ez csak az alapkamat. Pakolódnak rá még a különböző tételek, amíg a hitel eljut az ügyfélhez.
Szóval mindenesetre Magyarország fizetőképes, a magyar gazdaság finanszírozható, de mutatja ez a szám, hogy igen-igen magas kamatszint mellett történik a hitelezése. Belpolitikai izgalmakat is kiváltva, éppen most emelt alapkamatot a döntéshozó testület. Amely arra utalt, amint ez olvasható az MNB most közzétett inflációs jelentésében, amit ma délután volt szerencsém végignézni, hogy sajnos Magyarország eléggé inflációs ország. Ugyanakkor rajtunk kívül a legtöbb sorstárs ország leszorította az inflációt. Vagy ha nem, azért nem tudják levinni az inflációs mutatót, mert olyan irdatlan mértékben nő a gazdaságuk, mint mondjuk a litvánok, lettek, szlovákok esetében, a gyors aktíva-árnövekedés, az erős béremelkedések mellett egyszerűen gyorsan nő az árszint. A világ árszint és a magyar árszint mutatója itt fekszik előttem. Az a szomorú helyzet, hogy ugyan a világ árszint is növekedett, mert hát az energiaárak és az élelmiszerárak növekedés felfelé tolta a világinflációt, már 4 % fölé, de ez kevesebb, mint a miénk. Ez ugyebár a világátlag. A fejlett országok árszint-növekedése az elmúlt évben felment 2%-ról 3%-ra. A maginfláció azonban maradt 2%-on. Tehát az az inflációs mutató (maginfláció), amelyik kiszűr néhány nagyon mozgékony tételt, mint mondjuk például a feldolgozatlan élelmiszerárak növekedését. Ez a maginfláció nálunk volt valamikor 1 %, most 6 % körül van.
Ebben a körben nem kell tovább ecsetelnem, hogy a magyar gazdaság inflációs. És ez sok szempontból gond. Az infláció valószínűleg szerepet játszik a bankok nyereségében.
Beszéljünk a kockázatokról. Most a makro-kockázatokról csak annyit, hogy tőlünk északra, mondjuk a balti térségben, a kockázat közé sorolható a túlfűtöttség. A 3 balti ország vagy Szlovákia olyan irdatlan gyorsasággal nő, mintha valaki az autópályán 240-nel menne. Ilyenkor recseg-ropog az autó, zajos, és nehezen tudna megállni. Mi most 40 kilométer óránkénti sebességgel haladunk ezen a sztrádán, ami a másik véglet. Szinte stagfláció ez: úgy nagy az infláció (a kasztni zörgése), hogy közben még csak nem is megyünk gyorsan. A mi esetünkben tehát stagflációs gond mutatkozik, amiből adódik a bankok számára is egy halom kockázat. Valamint szociális veszélyek is sokasodnak. Kocsit vettek százezerszámra hitelből, lakást vettek hitelből. Sokan devizában vették fel a hitelt; eddig ezzel nem sok gond lett a mai napig, de azért ismerjük a devizában való eladósodás kockázatait. Kérdés: mennyire áll készen a magyar bankrendszer a kockázatok kezelésére.
Nyilvánvaló, hogy itt van egy kulturális probléma is. A háztartások egy jelentős része vagy nagyon ódzkodik a kockázatoktól, egy más része pedig túl sok adósságot is hajlandó vállalni. Kérdés tehát, hogy a magyar bankok, pénzintézetek mennyire állnak készen a magyar gazdaság, gazdaságok finanszírozására.



Erdei Tamás, az MKB Bank elnök-vezérigazgatója


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Provokatív kérdéseket kaptam, de – mert nagyon régen kezdtem a bankszakmát – már felkészült vagyok velük szemben. Emlékszem az állami banki időkre, amikor a vállalatok és a lakosság is a merevségünkért támadott bennünket, figyelmen kívül hagyva, hogy fix árakkal és kamatokkal, központi elosztás alapján dolgoztunk. Később, a kétszintű bankrendszer működésének kezdetén mindenki örült, mondván, hogy ez milyen jó lesz, de – amint lehervadtak az első mosolyok – megtámadták a félig állami, félig privát bankokat. Mondanom sem kell, hogy a vállalatok finanszírozásának módjára és mértékére, egyáltalán a magyar gazdaság segítésére az államtól kaptunk utasításokat.
Biztosan sokan emlékeznek az 1990-es évek elejére, amit a bankkonszolidáció időszakaként szokás emlegetni, noha azok az évek valójában a gazdaság konszolidációjának esztendei voltak. Mégis azt rótták fel nekünk, hogy a magyar nép, az adófizetők pénzét fordítják a bankok veszteségeinek rendezésére. Mikor azután az állam a bankok eladása mellett döntött és privát bankok lettünk, mindenki az állami vagyont kérte volna rajtunk számon. Amint – viszonylag jól – működni kezdtünk, kicsit elült a „csatazaj”, de ez a kis csend, a „fegyverszünet” nem tartott sokáig, mert ekkor meg a profit adott okot a támadásra. Előre látom, hogy a következő – valójában már 2007-ben elkezdődött – időszak fő kérdése az lesz: ha jelentősen csökkennek a bankok költségei, akkor miért nem vállalnak több kockázatot? Minden kérdésre, minden támadásra fel vagyok készülve, tudom is a megfelelő választ, de most kissé komolyabbra szeretném fordítva a szót.
A bankrendszert nem lehet nemzeti vagy nem nemzeti tulajdon szemszögéből nézni, sőt – szerintem – még értelmezni sem. A bankrendszer mindig nemzetközi volt. Olyan termékkel kereskedünk, olyan szolgáltatásokat nyújtunk, amelyek átívelnek a határokon. Természetesen a gazdaság megfelelő működéséhez elengedhetetlen, hogy megfelelő pénzügyi rendszere legyen, amely tágabb fogalom a bankrendszernél, mert sok más pénzügyi szereplője is van.
Az egészséges gazdaság működésének a bankrendszer csak egy feltétele, a gazdaság támogatásának szerte a világon további szereplői vannak, külön-külön saját feladattal, amelyeknek végrehajtásához megfelelő tőkével és kockázatviselő képességgel kell rendelkezniük. Ezen a feltételeknek csak nemzetközi bankok képesek megfelelni. Ismerek olyan országot, ahol nincsenek külföldi bankok, amelyek – természetesen – nem csak Magyarországon vannak jelen, ugyanakkor igen kevés országról tudnánk megmondani, hogy milyen nemzetiségűek a bankjai. A pénzintézetek körében világszerte igen komoly összeolvadások tanúi vagyunk; ezek a fúziók mind a tőkeerő–, a szolgáltatási színvonal– és a kockázatviselő képesség további növelését célozzák.
A magyar bankrendszerben maradtak állami bankok, mint például az Eximbank, a Hitelgarancia Zrt. és az Export Hitelbiztosító is többségében állami tulajdonban van. Mindegyiküknek megvan a bankrendszerünkön belüli szerepük. Feladatuk alapvetően a profitszerzés, s emellett fontos pénzügyi közvetítő szerepet töltenek be, amelyről Czirják úr is beszélt. A kereskedelmi bankok sehol a világon, így nálunk sem tölthetik be azt a szerepet, amelyet ezen intézmények, tudniillik a gazdaságpolitika bizonyos elemeit rajtuk keresztül lehet érvényre juttatni. A kereskedelmi bankoknak teljesen más szerepük van.
Az MKB-nak 220 milliárd forint a saját tőkéje, 2400 milliárd a mérleg- főösszeg ezen kívül rendelkezik még 1200 milliárdnyi mérlegen kívüli tétellel. Tehát 220 milliárd forintos saját tőkével 3600 milliárdra rugó pénzügyi közvetítő szerepet töltünk be. Ez a pénz nem a miénk, hanem a betéteseinké, úgy kell vele gazdálkodnunk, hogy bármikor vissza tudjuk fizetni. Ezért nem mindegy, hogy milyen felügyeleti rendszer, illetve előírások mellett működnek a bankok. Ezért rendkívül fontos, hogy milyen kontrollal és kockázatviselő képességgel dolgoznak, s a kockázatviselési hálózatnak mekkora a tőkeereje? Nemcsak helyes, de elkerülhetetlen lépés volt, hogy a veszteségeket felhalmozó állami tulajdonú bankjainkat beolvasztottuk a nemzetközi pénzügyi vérkeringésbe. Meggyőződésem, hogy nem volt más kiút.
Természetesen a privatizált bankok is részei a nemzeti vagyonnak. A külföldi tőke azért jött ide, mert a magyar piacon látott olyan lehetőségeket, amelyek – megfelelő szolgáltatásokkal – erősítik a magyar gazdaság pénzügyi oldalát, ily módon Magyarország fejlődéséhez is hozzájárulnak. Nem várható el egyetlen kereskedelmi banktól, de még az MFB-től sem, hogy valamiféle nem piaci hozzáállással, előnybe részesítse a hazai piaci szereplőket, mert az nem az ő feladata. A bankok ugyanúgy szolgáltatók a piacgazdaságban, mint például a pékek. Tőlük sem lehet megkérdezni, hogy mivel támogatják a hazai piacot. Olcsóbban adják, vagy jobb kenyeret sütnek nekik? Nem, ők a helyi ízlésnek és piaci igényeknek megfelelően készítik vevőiknek a kenyeret és azon az áron fogják eladni, amennyit megfizetnek érte. A bankok sem működnek másként.
Gyakran halljuk, hogy bátortalanok vagyunk a kockázatkezelésben, nem segítjük eléggé a kis- és középvállalkozókat. A kereskedelmi bankoknak nem lehet feladatuk, hogy tőkét finanszírozzanak, vagy a tőke helyett finanszírozzanak. Ez nem a mi dolgunk és a betéteseink sem fogadnák el, hiszen mit szólnának, ha szeretnék felvenni a pénzüket és mi azt mondanánk nekik, hogy jöjjenek majd 25 év múlva, akkor majd kamatostul vissza tudjuk fizetni. Nekünk állandóan likvidnek kell lennünk, bár vannak azonban a piacon befektető, tőkéjüket kockáztató bankok is. A vállalatok számára saját tőkéjükhöz megfelelő biztosítékok – üzleti tervek, piaci ismeretek – alapján kiegészítő tőkét folyósíthatunk, a tőkepótlás azonban sehol a világon nem feladatuk a kereskedelmi bankoknak. Teljesen feleslegesen és hiába kérik ezt tőlük számon, mert ahol eddig ezzel próbálkoztak, ott nagyon nagy veszteségek, sőt, bukás lett a vége. Nem azért ismétlem, hogy szimpatikusnak tűnjek, de mi nyugodtan alszunk, mert reggel – este, bármikor fizetőképesek vagyunk. Ennek megőrzése, fenntartása rettentően nagy teher. Kívülről tekintve a bankok legfőbb célja, hogy a betéti kamat minél kisebb-, a hitelkamat pedig minél nagyobb legyen és akkor a különbözetből meg lehet élni, ez azonban belülről komplikáltabb.
A kereskedelmi bankrendszer a vállalatfinanszírozásban kialakult nagyon erős verseny révén segíti a magyar gazdaságot: a 39 bank rivalizálása olyan árszínvonalat és kockázati szintet eredményezett, amely kedvezően befolyásolja fejlődését. Természetesen nagy állami projektek esetében, az állammal közösen bele tudunk szólni a gazdaságpolitikába. Gondolok itt PPT konstrukciókra, megfelelő garancia-alapok megléte esetén ezen garanciák kiegészítésére, vagy az EU – források megelőlegezésére. Mindezt természetesen üzleti alapon: kockázatainkat és profitunkat mérlegelve végezzük. A bankok lakossági szolgáltatásait sok vád érte és részben éri ma is. Minőségüket most már kevesebb kritikával illetik, drágaságukat viszont kifogásolják. Emlékszem OTP-s pályakezdésem időszakára, amikor ez a három betű még nem bankot jelzett, akkor sem voltak elégedettek a szolgáltatásokkal. A 90’-es évek végéig megmaradt az OTP monopolhelyzete a lakossági ügyfélkörben, s bár volt egy Postabanknak nevezett gyenge próbálkozás ennek megtörésére, ezt a pozíciót mindaddig megtarthatta, amíg a bankok – új üzletpolitikájukkal – meg nem indultak a lakosság felé. Elkezdtek beruházni: fiókhálózatot, ATM hálózatot kiépíteni, elektronikus bankolási lehetőségeket kínálni. Mindez az ezredfordulót követő két évben kezdődött, s a verseny azóta is élesedik. Az újságokat és a tévét nézve mást se látni, mint, hogy a bankok reklámok özönével próbálják elcsábítani egymás ügyfeleit. Teljesen érthetetlen az a vád, hogy nincs verseny és mindenki az OTP-t követi. A valóság az, hogy nem is olyan régen még 100%-os részesedésük, 31%-ra olvadt a lakossági piacon. Hogyan tudtak a többiek 69 %-ot megszerezni, ha semmivel sem jobbak? Válogatni kezdtek az ügyfelek, mert már volt miből. Most még alapvetően a hitelfelvételek terén, de előbb-utóbb más szolgáltatásoknál is ezt fogjuk tapasztalni. Nem állítom, hogy a magyar lakossági bankrendszer minden elemében jól működik, de nincs már olyan szolgáltatás, amit – ugyanúgy mint Zürichben, vagy New Yorkban – ne lehetne igénybe venni Magyarországon is. Szolgáltatásaik körét, színvonalát és árát tekintve egyaránt nagyot léptek bankjaink. Már nem állja meg a helyét az az állítás, hogy nem vagyunk eléggé innovatívak, vagy hogy nem próbálnánk olyan pénzügyi részesedést szerezni, amellyel fenn tudjuk tartani magunkat.
Engedjék meg, hogy visszakanyarodjak kissé a nemzeti tőke, a nemzeti vagyon és a magyar bankok külföldi tulajdonosainak kérdésére. Önök nyílván tudják, hogy országunk fejlődés útján van, azt talán kevésbé – ami pedig ezzel együtt jár–, hogy a belföldi megtakarítás soha sem akkora, amennyire a piac finanszírozásához szükség lenne. A bankrendszer szintjén ez úgy néz ki, hogy 100 forint megtakarításhoz 160 forint hitelt kell adni, és ez a 60%-os többlet egyértelműen refinanszírozásból származik. Egészséges, jó gazdaságban viszonylag egyszerű ezt a pénzt felvenni, ha az országkockázatot jónak minősítik és külföldön likviditási bőség van. Jelenleg azonban az amerikai jelzálogpiaci válsággal nézünk szembe, és – enyhén szólva – gazdaságpolitikánk sem bátorítja a potenciális hitelezőket, ami jócskán megnehezíti a jegybank számára a hiányzó források beszerzését. Vagy egyáltalán nincs, vagy nagyon drága a hitel. Ebben a helyzetben különösen nem mindegy, hogy egy kicsi magyarországi bank próbálkozik a nemzetközi pénzpiacon, vagy egy nemzetközi hálózathoz tartozó hazai pénzintézet kísérli meg a refinanszírozáshoz kellő tőkét beszerezni.
A magyar bakrendszernek volt egy-két nagyon sikeres éve, bár nem döntöttünk Európa-csúcsot, mert soha nem korrigáltunk az inflációval. A mért tőkejövedelmezőség nagyon alacsony volt egy inflációs környezetben működő bank tőkejövedelmezőségéhez képest. De az a hiba is megesett, hogy a 2005, 2006-os adatainkat a 2001- 2002-es német mutatókkal vetettük össze, mikor is a német bankrendszer a csőd közelében járt. Nem vitás, hogy bankrendszerünk ezekben az években nagyon jó eredményeket produkált, ugyanakkor a nyereségüket magukra fordíthatták. A külföldi bankok nem fizettek osztalékot, a pénzek a magyar bankrendszerben maradtak, a leánybankok tőkeerejét erősítették, fiókhálózati és számítástechnikai beruházásokat hajtottak végre, s mindezzel a magyar gazdaságot erősítették. Ez a profitabilitás és tulajdonosi hozzáállás kellett ahhoz, hogy elmondhassuk: bankrendszerünk abszolút tőkeerős. Ugyanakkor – sajnos – a kis- és középvállalkozások súlyos fizetési gondokkal küzdenek. Egyre-másra tűnnek el a piacról a kényszervállalkozások és azok is, amelyek – előrelátás hiányában – egyetlen vevőtől függtek. Az is aggasztó, amit a lakossági ügyfélkörben tapasztalunk. Túl gyorsan, nagyon sok pénzt tudnak elkölteni, kissé felelőtlenek a fogyasztási – és áruhitelek felvételében. Karácsony táján nem gondolják végig, hogy januárban megjönnek a csekkek. Vesznek egy lakást, majd áruhitelből bútort, szőnyeget, tévét, hazafelé pedig lízingbe egy kocsit is. Nem karikírozom túl a dolgokat. A csekkeket be is lehetne fizetni, ha nem változtak volna a körülmények, de tudjuk, hogy 2007-ben mennyivel csökkentek a reáljövedelmek, nem szólva a munkanélküliségről és ezen kívül még sok minden más is előfordulhat egy családban, ami kétségessé teheti a felvett hitelek visszafizethetőségét. Vegyük hozzá mindehhez, hogy – a lakáshitel kivételével – nem túl erős a hitelek biztosítékrendszere. És mennyit ér egy televízió akár csak egyetlen nappal a vásárlás után? Ezek a veszteségek is meg fognak jelenni a magyar bankok mérlegeiben.
Köszönöm a figyelmet.



Pakucs János


Azt gondolom, hogy van néhány olyan kérdés, amely vitát is indíthat. A három kiselőadásból is kiderül, hogy mennyire különböző intézményekből áll a hazai bankrendszer.
A kérdés az, hogy egészében hogy működik ez a rendszer!
Az eladásokban volt néhány olyan kijelentés, amivel talán vitatkozni is lehet, de most átadnám a szót a jelenlévőknek!



Kassai Róbert


Kassai Róbert vagyok, az IPOSZT képviselem. Most azt várják, miután kisvállalkozásokat képviselek, hogy ellentmondok a bank szakembereinek, Nem. Teljes egészében egyetértek azzal, amit elmondtak. Sajnos a tények azonban azt jelzik, hogy valami probléma van. A magyar gazdaság kettészakadt. Az egyéni vállalkozók száma több mint 400000, akik nem jogi formában dolgoznak, nincs alkalmazottjuk és többnyire hitelképtelenek, nem alkalmasak hitelfelvételre. Nézzük tovább, a számokat: csak 36 ezer, olyan cég van, akiknek az árbevétele 100 millió Ft felett van. A vegyes vállalatok száma ennél lényegesen több, tehát lehetséges, hogy a magyar tulajdonban lévő vállalatok mind nagyon kicsik.
Amikor KKVk-ról beszélünk, az 12 és fél milliárd Ft-os évi árbevételt is jelenthet. A családi és mikro-vállalkozások száma a teljes vállalkozói körön belül 93,2 %. Hol a probléma? Ott, hogy az állam nem támogatja ezen kis cégeket, a mikro és családi vállalkozásokat. Ez az oka annak, hogy ezen vállalkozások csak 20%-ban vesznek fel hitelt. Ezért változtatni kellene a magyar gazdaságpolitikán. Czirják úr is elmondta, hogy a kisvállalkozások nagy része a szürke vagy árnyékgazdaságba vonul. Ennek oka, hogy az élőmunka teljes költsége igen magas és a kisvállalkozások az értéket nagy munkaerő felhasználással termelik meg, és mint említettem ennek nagy a költségvonzata. Közgazdasági szabályzók rákényszerítik a legkisebbeket arra, hogy a jövedelem egy részét eltitkolják. Ezért az a hatalmas szám a: 400 ezer vállalkozás és a bankrendszer soha nem fog egymásra találni és ez igen nagy baj.
Egy pár kérésem is lenne: a lánctartozások, melyek szintén a kisvállalkozásokat érintik a legérzékenyebben, munkánkat teljes egészében megnehezítik, pénzügyi helyzeteinket ellehetetlenítik. Ez a bankszakmára is kihat. Az a tisztességes vállalkozó, aki nem tudja fizetni a hitelét, mert valamilyen számláját nem fizették ki, felszámolási vagy csődeljárás alá kerül. Ezt a procedúrát lényegesen fel kellene gyorsítani. Javasolnám továbbá, hogy a gazdasági visszaélést, a szándékos károkozást, még akkor is, ha ez bankvezetőket érint, szigorúbban büntesse a jogrendszer. A következő téma a bárlista:
Egyetértek azzal, hogy aki nem fizette vissza a hitelét, az ne kaphasson a továbbiakban hitelt, kerüljön egy bárlistára. Engedtessék, meg azonban, hogy ez a vállalkozó írhasson egy levelet a banknak: miért nem tudta visszafizetni a hitelt. Legtöbb esetben nagy beruházások alvállalkozójaként, nagy cégek beszállítójaként vagy csődbe menekült csalárdvállalkozások áldozataként lett fizetésképtelen. És ez máris egy másik megvilágításba helyezi őt a következő évekre.
Még valamit: Minden olyan konstrukció, támogatás, amit az állam meghirdet, általában forgalomnövekedéshez van kapcsolva. Nem tudjuk a forgalmunkat növelni.
Nem tudunk több terméket a piacra vinni. Általában azért akarunk hitelt felvenni, hogy részben az önerőt, részben a modernizálást megfinanszírozzuk. Ez azonban nem jár mindig forgalomnövekedéssel. A piacunk nem bővül, de nyereségnövekedés bekövetkezhet.
Abból is vissza lehet fizetni a hitelünket. De minden pályázat azzal kezdődik, hogy növeld meg a forgalmadat az infláció fölött 10-15%-kal. Az IPOSZ-nak az a véleménye, hogy ugyanabban a gazdaságban dolgozunk, mint vállalkozó, és mint bank. Nem ellenfelek vagyunk, hanem partnerek. Messzemenően megértjük, a bankok aggályait, de a gazdaságpolitikában keressük a hibát, ne pedig egymásban.



Papanek Gábor


Mélységesen tisztelem a hazai bankrendszert. Néhány éve, igaz, távolról, de volt alkalmam belülről nézni működését. Meggyőződhettem róla, hogy bank-szakembereink nemzetközi szinten is jók. Jelenleg csak kívülről, vállalati nézőpontból tudok rátekinteni a szektor helyzetére. Az általam ismert nagyvállalatnak, ahol mind a bevételek, mind a kiadások óriási összegek, kiváló kapcsolata van a bankrendszerrel. Ha a vállalatnak pénzre van szüksége, a bank ad. Ha a cégnek pénze van, elhelyezheti. Tekintettel arra, hogy a szóba hozott cég körülbelül az előadók bankjaival azonos nagyságú, így az alkupozíciói is hasonlóak. A kamatok versenyben születnek, és kedvezőek.
Úgy gondolom azonban, hogy ez nem mindenütt van így Magyarországon. Két problematikus területet is említhetek. Az egyik ezek közül kétségtelenül a mikro-„vállalatok” szférája. 2-3 ilyen cégecske ügyeit ismerem jobban, a „forgalom” mindkettőnél évi néhány tétel, amit banki számlavezetés nélkül is könnyen el lehetne számolni. A banki számla azonban kötelező, s a számlavezetési díj a valóban szükséges munkához viszonyítva igen magas. Valószínűleg a bankoknak is jobb lenne, ha e cégek banki számlavezetési kötelezettségét eltörölnék.
A másik probléma a lakossági befektetések hazai hozama. Nem vagyok elégedett vele. A költségek magasak, a kockázatokat a befektető viseli, a kamat olykor még az infláció szintjét sem éri el. Van egy Amerikában dolgozó professzor barátom, aki nagyjából hasonló anyagi kondíciókkal rendelkezik, mint én. Hitelt alig vesz fel, amerikai professzori fizetése persze magasabb az enyémnél, de semmi különleges. Minden héten kap egy remek ajánlatot valamelyik banktól. Magyarországon nincsenek hasonló ajánlatok.
Azt hiszem, a nemzetgazdaságnak mindkét téren a változás lenne az érdeke.



Subai József


Köszönöm szépen. Előre elnézést kérek, csak nem szeretném, hogy elnök úrnak hiányérzete maradna, ha már felvetette a bankok szokatlan nagy nyereségének a kérdését. Az előbb majdnem meghatódtam, amikor azt hallottam, hogy a bankok egy fillért se vittek ki külföldre a nyereségükből. Én vállalati szinten ismerem azt, amikor az anyavállalatok tanácsadói szerződésekkel az ügyfélnek vesznek, különféle beszállítói lehetőségekkel tudják a nyereség kivételét megoldani. Ha még így sem visznek ki a bankok, én boldog lennék, ha ez elhangzana, hogy tényleg mindent itt fektetnek be Magyarországon.



Csaba László


...



Dávid László


...



Giday András


Köszönöm szépen. Giday András vagyok. Elhangzott a 100 egység betétből kihelyezhető 100 egységnyi kihelyezett hitel kérdése. Ebben mennyire vették figyelembe azt, hogy –különösen az elmúlt két évben– a magyar vállalkozók, oldaláról, de magánszemélyek oldaláról is, elég jelentős betét elhelyezés volt külföldön. A vagyonosodási vizsgálatok is szerepet játszottak ebben.
Ezeknek a betéteknek a kiesése az ország számára 10 milliárdokat is jelentett, emiatt sem volt kellő nagyságú a hazai betétek összege a lakossági hitelek növekedéséhez Ahogy van az MDF-nek ez a javaslata.
A másik felvetésem már inkább vélemény lenne. A bankrendszer nem biztos, hogy eleget figyel a kockázatokra a lakáspiacon. Mert azzal számolt szerintem, hogy ha nem fizet az adós, akkor az ingatlan bármikor eladható a piacon. A magyar lakáspiac relatíve kicsi.
Átlagosan 25 évente vesznek másik lakást a magyarok. Ez azt jelenti, hogy ha hírtelen piacra kerül sok lakás, akkor felborul a piaci egyensúly.
Ha bármilyen formában, akár az adós, félve a banktól, a piacra viszi a lakását, az lenyomja az árakat. Nem is beszélve a csak Budapesten eladatlan 2-2500 lakásról. Ha mindezek lenyomják az árakat, akkor egy negatív spirál indulhat be. Ha a csökkenő lakásérték miatt a hitelnek nem éri el a lakásár a hitelösszegnek mondjuk a 80-90%-át, akkor a bank azért kezdeményezheti a lakás eladását, hogy megelőzze az esetleges nem-fizetés miatt várható veszteségét. Ez újabb lakásokat visz a piacra, a mi tovább erősítheti az árak esését...
Egy esetleges hitelválság tekintetében én nem annyira a devizaárfolyamtól félek. Mert aki lakáscélra vette fel, tehát nem egyéb célra, az valószínűleg 5-10 évekre gondolkodik, és 15-20 évre ebben gondolkodik. Na, most ez, hogy 4-5000 Ft-tal nő a teher, azt még megpróbálja valahogy kiizzadni. Ha nem, akkor egész biztosan van a fejében egy levonulási útvonal, hogy kisebb lakásban költözik. Ettől nem annyira félek. Az viszont nagyon nagy probléma, hogy hirtelen a piacra visznek nagy tömegű lakást.
Köszönöm szépen.



Tassonyi Edömér


Tassonyi Edömérnek hívnak, orvos vagyok. Úgyhogy a kérdésem ennek megfelelően, naiv lesz. Azt szeretném megkérdezni, hogy ebben a pénzügyi, monetáris, gazdasági rendszerben a tőzsdének hol van a szerepe, és hogy a lakosság számára milyen ez? Mert, hogy Magyarországon a tőzsde, mint pénzügyi befektetés valóban létezik-e vagy pedig ez csak a bankoknak, vagy a pénzügyi szereplőknek a business-e. És hogy a lakossági megtakarítások, vagy a lakossági befektetések szempontjából ez jelentős, nagyobb nyereség realizálható, mint a létező kamatok szerint, akkor ez mennyire elterjedt, és mennyire igénybe vehető szolgáltatás?


Hozzászólók

Erdei Tamás válasza:


Szeretnék a konkrét kérdésekre rátérni, amelyekre – úgy gondolom, hogy mások is reagálnak majd. Nézzük az elsőt, tőzsde és a bankok összefüggését. A tőzsdén nemcsak keresni, hanem bukni is lehet. Például annak, aki egy évvel ezelőtt 17.800 forintért vette az OTP-t, tegnap pedig 6000-ért is megkaphatta volna. De aki 4000-ért vette és 11.400-ért adta el, az nagyot keresett. A tőzsdei hasznot nem szabad és nem is lehet összehasonlítani a bankbetétek hozadékával. A tőzsde egészen más gazdasági szereplő, mint a bank, mert az egész világon vonzza a tőkét a tulajdonosoktól a vállalkozásokhoz. Tőzsdézni csak hosszú távon, nyugodt idegekkel szabad, és a megtakarításnak csak egy részét tanácsos odavinni. Ne fogjon bele, akinek holnap kellhet a pénz, mert a hirtelen eladás nagy veszteséggel járhat. Aki mégis próbálkozik, legjobb, ha befektetési alapokon keresztül, szakemberek által összeállított befektetési portfoliók útján teszi és nem egyetlen részvényre spekulál.
A bankoknak is van kockázatuk. Sokan nem hiszik el, de a bankok a biztosítékok értékesítése helyett a hitelek visszafizetését szeretnék látni. Nem kell a lakás, vagy az autó. Amikor körülményességünket róják fel, sokallják az általunk kért biztosítékokat, pontosan ezt szeretnénk elkerülni, hogy a hitelünk helyett lakással, kocsival, miegyébbel kelljen foglakoznunk.
Nézzük, mi is történt az amerikai jelzálogpiacon. 40-45%-al estek az ingatlanárak, amelyeket 100-110%-ra finanszíroztak a bankok. A devizahiteleknél nem látok borzasztóan nagy kockázatot, legalább is, ami az eurót illeti. Az euró most már természetes valutánk és nem tudjuk, hogy mikor, de előbb-utóbb hivatalos pénzünk is lesz. A közép- és hosszú távú hiteleknél biztosan lehet tervezni és aki 5-8 évvel ezelőtt vett fel devizahitelt, az jól járt a nominális kamatkülönbségek miatt. A bankok felelőssége abban áll, hogy euró, illetve valuta-hitel tekintetében fel kell világosítania az ügyfeleit, mert nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy nincs kockázat. Például az elmúlt időszakban a svájci franknak nagyobb volt a kockázata, mint a japán jennek. Viszont 5 évre visszamenőleg 40%-on is mozgott a jen, ráadásul Japán egész fejlődési ciklusa eltérhet Európától. Aki jenben vesz fel hitelt, annak számolnia kell ezzel az extra kockázattal. Aki a törlesztő részlet nagyságából indul ki, azt megrázza, ha a havi 36.500 forint helyett rövid ideig 42.000 forintot kell fizetnie, viszont akinek nem gond, hogy egy-egy hónapban felfelé változik az esedékes törlesztő részlet, az végeredményben nyer. Ki lehet számítani, évekre visszamenőleg, hogy mennyivel drágább a lakossági forint hitel, mint az euró-, vagy svájci frank alapú kölcsön. Megjegyzem, én mindenkinek az eurót ajánlanám.
Mit lehetne, mit kellene tenni a pénzügyi kultúra javításáért? A Bankszövetség hosszú évek óta ostromolja a kormányt, hogy az alapvető pénzügyi ismeretek kapjanak helyet a középiskolai tananyagban. Jeleztük, hogy vállaljuk a tanárok felkészítését is. A Magyar Nemzeti Bankkal közösen működtetünk egy alapítványt, amely a pénzügyi kultúra fejlesztéséhez gyűjt pénzt. Sajnos mindeddig semmi foganatja nem volt a legsürgetőbb fellépésünknek sem, pedig mindenki egyetértett abban, hogy a közép- és felső szinten is oktatni kellene ezeket az egyre inkább nélkülözhetetlen tudnivalókat.
A Bankszövetség pillanatnyilag hasonlóan kilátástalannak tűnő harcot vív a bankügynökök feketelistázása ügyében. Évek óta bombázzuk a PSZÁF-ot, hogy írjunk elő számukra főiskolai végzettséget, vizsgáztassuk őket és – ami még fontosabb – , gátoljuk meg, hogy aki egy banknál már félresiklott, az egy másiknál következmények nélkül folytathassa. Semmi nem történt.
A Bankszövetség azt is javasolta, hogy módosítsák a Polgári Törvénykönyv uzsorakamatra vonatkozó részét, mert nem szabad hagyni, hogy gyanútlan emberek 250%-os adósságcsapdába kerülhetnek, hogy valaki egyszer felvesz 10 ezer forintot egy hónapra és élete végéig nem tudja letörleszteni. Sajnos nem változott semmi, pedig – higgyék el – határozottan, erősen érveltünk.
A bankok komoly feladta az ügyfelek oktatása, amit sok-sok esetben formálisan kezeltek. A versenyhivatal azonban büntet és kezdi kikényszeríteni az ügyfeleknek szóló egyszerűbb és érthetőbb tájékoztatást. A bankok tehát jó irányban változnak, az ügyfeleknek ugyanakkor jobban kellene figyelniük, hiszen a legtöbbjük számára a 25-30 évre szóló hitelfelvétel életük egyetlen nagy beruházása. A hitelszerződés tanulmányozására nem volna szabad sajnálni az időt, akkor sem ha hosszúnak tűnik, s bizonyos részeit kisebb betűkkel nyomtatták.
Nem tartom alacsonynak a betéti kamatokat, a tartósan lekötött betétek pedig az alapkamat fölött vannak, ami nonszensz... Lehetne magasabb a betéti kamat, de akkor a hitelkamatot is hozzá kellene igazítani. Ha 14%-os kamatot adna egy bank, mennyiért kellene kihelyeznie? Mára ésszerűtlenül nagy verseny alakult ki a bankok között. És az is ésszerűtlen, hogy a betéti kamatszint a jegybanki alapkamat fölött legyen.
A működési költségeket a piac nagysága alapvetően befolyásolja. Az MKB-nak például van 450 ezer bankkártyája, nyílván nagyobb az egy kártyára jutó költségünk, mint az UniCredit Banknak, amelynek 14 millió kártyája van. A Bankszövetség készíttetett egy európai összevetést, amelyből az derült ki, hogy a magyar bankrendszer árai kicsivel magasabbak az európai átlagnál. Ebben persze az is megmutatkozik, hogy az euró révén Európában eltűnt az átváltás, s amíg nem kerülünk mi is az euró-zónába, ezek a marzsok magasabban fogják tartani a magyar bakok költségeit.
A magyarországi költségvetésünk sok szempontból túlnövekedett. Ezen változtatni úgy lehet, ha előbb a kiadásokat rendezzük, s majd ezután foglalkozunk az adóval. Egyszer kellene rendbe tenni, még ha fájdalommal jár is, de aztán nem szabadna értelmetlenül szétszórni a nehezen összejött pénzt, mert akkor kezdhetnénk újra az egészet, meglehet még rosszabb helyzetből.
A KHR-listára azért van szükség, hogy legyen valami visszatartó erő. A Bankszövetség ezért pártolta erősen a pozitív adóslista bevezetését. Nemcsak a bankok, hanem a betétesek védelmében. Mert ne legyen félreértés, a becsődöl(tet)ések veszteségeit nem a bankok, hanem a betétesek fizetik meg, a felemelt kamatok formájában.
A hitelezők védelméért régóta küzdünk, s ne feledkezzünk meg arról, hogy a szállítók is közéjük tartoznak. Jó felszámolási törvény kellene, amely világosan és egyértelműen a szállítók érdekeit is érvényesítené. Főleg a teljesen kiszolgáltatott építőipar nyerne ezzel, az az ágazat, amelynek az egész jövője veszélyben van.
Köszönöm a figyelmet!



Czirják Sándor válasza:


Néhány kérdésről Tamás sokat elmondott. A tartozásokkal kapcsolatban az a véleményem, sajnos nem körbetartozás van, hanem lánctartozás. Már többször találkoztam ezzel a kérdéssel, én mikor a 90-es évek elején jegybanki alelnök voltam, akkor még egy hitelkonstrukciót is csináltam a kereskedelmi bankoknak. Akkor még az volt a monetáris politika eszköze, hogy refinanszírozást kaptak a kereskedelmi bankok. Rendben, mondtam, adok hitelt, de csak az a bank vehet fel egymilliárd forint hitelt, amelyik 5 milliárd forint körbetartozást megszüntet. Összesen egy bank, egymilliárd forintot vett fel összesen, majd visszafizette, mert nem körbetartozás volt, hanem lánctartozás (azaz nem likviditáshiány van, hanem veszteség). Az építőiparban nem fizetik ki az alvállalkozót, mert a fővállalkozó elvállalta 100.000-ért azt, amit 140.000-ért lehetett volna, és ezek után nem tudja kifizetni ki az alvállalkozóit, vagy a beruházó nem tud fizetni. Ez veszteség, és a kérdés úgy merül fel, hogy lehet-e veszteséget finanszírozni? És arra sajnos az a válasz, hogy nem. Ha körbetartozás lenne, akkor elég lenne bedobni egy forintot, és akkor, ha az körbemegy, megszűntek a tartozások. Sajnos, valóságos veszteségek vannak a lánctartozásban. Bár gondolom, hogy az is szerepet játszik, amikor az állam nem fizet időben az építőiparnak. Bár ez is lánctartozás, itt a problémát megoldja, hogy az állam előbb-utóbb fizet. Viszont amikor mondjuk lakásokat építenek, és nem tudják eladni, az lánctartozás lesz. Tehát itt világosan kell látni, elkerülhetetlenül piactisztulás fog végbe menni reményeim szerint. Ami a hűtlen gazdálkodást illeti, teljesen egyetértek veled. A magyar bírói gyakorlat nem kezeli a gazdasági bűncselekményeket megfelelően. Egyet értek, nem mondtad ki a nevét, de Princz Gáborra gondoltál, mert ugye róla volt szó, az egyhavi jövedelemmel való büntetés nevetséges. A felszámolási eljárás kapcsán, Tamással, bankszövetségben rengeteget próbálkoztunk a törvény változtatásával, mert a felszámolás során gyakran ellopják a vagyont. És ezért a szállítók, és hitelezők hoppon maradnak. Változtatni kellene a szabályokon, módosítani azokat. A megfelelő érdekképviselet rendszerét is ki kellene alakítani, hogy a hitelezők tudják érdekeiket érvényesíteni. Hogy ne az legyen, hogy a felszámoló eladja 3 forintért a 100 forintost, mert ezt most minden további nélkül megteheti. Annak adja el, akinek akarja. Szóval itt valóban kellene tenni valamit. Ami a működési költségeket illeti, pl. a számlavezetési díj túl magas. A McKinsey elemezte és szerinte a magyar bankrendszer sokkal hatékonyabb, mint a külföldi. Mert ott sokkal nagyobb összegek forognak. Ugye akkor, amikor én idehaza hitelezek egy kisvállalkozást, akkor adott esetben 20-40 millió forint hitelt helyezek ki. Ha ez Németországban történik egy kkv-nál, ő is 20-40 milliót hitelez ki, csak épp euróban. Nem nagy a különbség, 250-es szorzó. Hasonló, bár a munkabérnél kisebb a különbség. Itt sajnálatos módon egy méretgazdaságossági különbség van. Azt gondolom, hogy a magyar bankrendszerben dolgozó alkalmazottak bére is elmarad a nyugati bankoknál dolgozókétól. Például nagyon szívesen venném, ha ugyannyi lenne a fizetésem, mint az Európai Fejlesztési Bank elnökének. Hát nem kicsi a szorzó a kettőnk jövedelme között, és ez igaz a dolgozóinkra is. Sajnálatos módon ezt is a méretgazdaságosság befolyásolja. Ezt is figyelembe kell venni, hogy a bankrendszer mennyire költséghatékony. Ami az árfolyamot illeti. A devizahitelezésnél nem az árfolyam a legnagyobb baj, hanem a volatilitás. Tartósan és hosszabb időt tekintve az árfolyamot, biztos vagyok benne, hogy a felértékelés folytatódik. Ugyanakkor közben természetesen bármi lehet, hisz ez egy pici ország, pici valutája. Azt csinálnak vele a spekulánsok, amit akarnak. Ha eldöntik holnapután 300 forint lesz egy euró egy hétig, kettőig. Kasza van, aztán megy vissza 230-ra. Sajnálatos módon ma már semmi köze sincs az árfolyamnak a valóságos közgazdasági háttérhez. Tessék szíves belegondolni, hogy például a pénzforgalmi-mérlegben áruforgalmi egyensúly van ma Magyarországon. Így teljesen más helyzet van most, mint mondjuk akkor, amikor én jegybanki alelnök lettem. Ha valaki nekem megmagyarázza, – a Nobel–díjas közgazdászok összes elméletével együtt – hogy miért úgy alakult az euró–dollár árfolyama az elmúlt 3–4 évben, hogy annak mi a makrogazdasági háttere? Hát erre én nagyon kíváncsi lennék. Mert természetesen ez megmagyarázhatatlan. Hatalmas spekulációs tőke mozog a világban, sok ezer milliárdos nagyságrendben, ami állandóan keresi a helyét. Most éppen az a szerencsétlen helyzet van, hogy az árutőzsde irányába ment, és így az egyszerű emberek is közvetlenül érzik azt, amit korábban kevéssé. Mert lehet inni, vagy enni nem fognak, vagy az üzemanyagot nem tudják megvásárolni. Mert természetesen azok ára is nem csak a reál–folyamatoktól, hanem a spekulációs folyamatoktól is függ. Ez kicsit csatlakozik ahhoz, amit a tőzsdéről kérdeztél. Kitalált a világ olyan mechanizmusokat, amelyek teljesen mások ma, mint ahogy indultak. Eredetileg tényleg az volt a tőzsde feladata, hogy tőkét vonjon be a vállalkozások részére. Ez a magyar tőzsdén nem működött. Talán egyetlen kis cég vont be valami tőkét, de egyébként senki. Igazából itt a privatizációra lehetett jól felhasználni a tőzsdét. De a tőzsde egy olyan mechanizmus, ahol a résztvevők mindegyikének az az érdeke, hogy fölfele pumpálja az értéket. adott esetben úgy is, hogy én megveszem a magáét, majd Ön visszavásárolja, aztán én megint megveszem. Ezt 5–6–szor megtesszük, nagy a kereslet, mennek fel az árak, és hű de gazdagok lettünk. Most olvasom az újságban, hogy az Amerikai Egyesült Államokban 6000 milliárd vagyon tűnt el az elmúlt fél év során. Milyen vagyonról tetszik beszélni? Földrengés volt? Szökőár volt és elvitte? Nem, az a virtuális vagyon tűnt el, ami ilyen különböző befektetésekben kimutatott vagyon volt. Ez egy dolog, mert nem érintette az egyszerű embert. De ez változik, amikor ki akarták menekíteni a tőkét az árutőzsdébe. Ezt már sajnos mi is érezzük. Ami a kockázati ügyeket illeti, szerencsére a magyar bankrendszerben, akkora kockázat, mint ami a kintiekében van, nincs. Itt is van lakáshitelezés. De ha megnézzük, a legtöbb hitelintézet az ingatlanokat értékük 50-60%-án veszi fedezetként figyelembe, és ilyen értékben is finanszírozza jelzáloghitellel. De Amerikában 100%-on, vagy afölött hitelezték. Fújták az ingatlan lufit, mondták, hogy évente 10%-kal szokott nőni az ára, így hát mindenki felveszi erre a hitelt. Hála a nagy tekintélyű Greenspan-nek, aki 1%-ra levitte a kamatot. De ennek következtében, ki az, aki egy 10%-os évi nyereséget évi 1%-os kamatköltséggel nem akar kaszálni. Hát persze, hogy mindenki ezt akarta. De aztán sajnos kiderült, hogy a fák nem nőnek az égig. Tehát a magyar bankrendszerben, a lakáshitelezésben, én úgy gondolom, hogy jóval kisebb kockázat van. Lehet a jövőben kockázat, ha itt is kialakul egy ingatlan lufi, de nem hiszem, hogy akkora méretű, mint nyugaton. Most olvastam, hogy eladták Londonban a legdrágább lakást, 300 négyzetmétert szerény 37 milliárd forintért. A valós használati érték és az ár aránytalansága igen jól kifejeződött ebben az esetben is. Ami a bank tőkebefektetési képességét illeti, az korlátozott, ezért mondtuk azt, hogy ha európai források jönnek be, akkor a bank nem adhat a kicsiknek nagyon kockázatos tőkét. Nem tudok úgy elszámolni a bankunkba befektetőknek, hogy befektetem a pénzt, aztán sajnos elbuktuk. Ezért ezt az államnak kell csinálni. Az államnak kell csinálni kockázati tőkealapokat. Ha a gazdaságba belepumpálta azt a pénzt, lehet, hogy el fogja veszíteni annak egy jelentős részét. Mert nincs olyan kockázati tőkealap, amely nem vesztett volna egy csomó befektetésen egy csomó pénzt, persze másokon nyert. De elindít egy folyamatot. Az egy gazdaságpolitikai döntés, hogy mekkora összeget lehet erre fordítani. Na most jön az európai uniós támogatás lehetősége, és ezért a kicsiknek lehet tőkét nyújtani úgy is, hogy nem kell végigcsinálni azt a procedúrát, ami egyébként egy normál tőkebefektetésnél végig kell csinálni. De ezt csak állami szinten lehet, ezt a bankrendszer soha nem fogja csinálni, beleértve minket is. Mert én sem tudok elszámolni. Jön a Számvevőszék, Kovács Árpád barátom, és mondja, hogy elherdáltam az állami vagyont. Ugye sajnálatos módon ezt muszáj címzetten, állami formában megoldani. Összességében én azt gondolom, hogy valóban igaz, hogy megy az ország szép csendben, az euró irányába. Mert a bankrendszerek eszközeinek fele euróban lesz. Az is világos, hogy az Európai Unió nem tud ezzel mit kezdeni. Ad abszurdum, holnaptól kezdve mindenki euróban fizet, euróban veszi fel a hitelt, meg euróban takarít meg. Deklaráltan és hivatalosan nem, de praktikusan és a valóságban megyünk ebbe az irányba, hogy eurót használunk. Ezért úgy gondolom, hogy hosszú távon, nagyon nagy kockázatot nem futnak azok, akik euróban adósodnak el. Ami pedig a megtakarításokat illeti, hogy van-e reálkamat, sajnos általában nincs. De amikor és jegybanki alelnök voltam, három éven keresztül vizsgáltam, hogy mennyire igaz az a magyar gazdaságban, hogy a reálkamat befolyásolja a megtakarítási hányadot. Nagyon rossz hírt kell mondanom, nem volt semmilyen kimutatható összefüggés. Összességében tehát azt lehet mondani, hogy a magyar bankrendszer szolgáltatás tekintetében felveszi a versenyt nemcsak a környező országokkal, hanem a nyugati országok többségével is. Ausztriában én rengeteget bosszankodtam, mert nem tudtam elmenni egy bank-automatához például síelés közben, mert nem volt. Magyarország e szolgáltatás tekintetében úgy gondolom, hogy a környező országokat messzemenően megveri. Félreértés elkerülése végett, a magyar bankrendszerben is van számos hiba. A mi tevékenységünkben is van számos hiba, de összességében én azt gondolom, hogy a magyar bankrendszer kiállja az összehasonlítás próbáját. Az alapvető gazdasági bajok, nem a bankrendszerben vannak Magyarországon. De erről majd beszéljen Bod Péter Ákos.



Bod Péter Ákos válasza


Köszönöm szépen. Én a pénzügyi szektor állapotáról már nem szeretnék szólni, maradok annál a pontnál, ami végig foglalkoztatott, amíg hallgattam a vitát és a sok hozzászólást. Miért ennyire tájékozatlanok a magyarok, a magyar társadalom? Tetten érhető ugyebár a monetáris illúzió. Sokan nem érzik, nem érzékelik a különbséget a nominális változás és a reálváltozás között: tíz százalékos nyugdíjemelés csak akkor nagy boldogság, ha az infláció nem lesz évi 12 százalék; mert ha igen, akkor a reálnyugdíj nem hogy nem nőtt, de egyenesen csökkent. Vagy itt van a fiskális illúzió. Nem tudják sokan, hogy az állam által kiadott minden egyes Forintot Ő fogja adóként befizetni a költségvetésbe. Vagy ha nem ő és most, akkor majd a gyereke, kamatostul. Van egyszerűt ismerethiány, és gyakori az ésszerűtlenül nagy kockázatvállalás minálunk. Mindez súlyos, kulturális problémára utal. Ennek szenvedő alanya a bankár is, de szenvedő alanya mindenki, aki a társadalomban él.
Nemcsak a Nemzeti Bank inflációs jelentése volt izgalmas olvasmány. Most elolvastam a napokban a Tárkinak a 2008-as Társadalmi Jelentését. Azóta is a hatása alatt vagyok. A magyar társadalom mélyszerkezetét mutatja be, hozzámérve az európai nemzetekhez. És nem csak arról van szó, hogy nem állunk túl jó helyen. Az is látható, hogy többek, akik mögöttünk álltak, most jobb helyen vannak. Ergo, visszacsúszásunk következett be. Kiolvasható a jelentésből, hogy tovább gyengül a magyar középosztály. Ugyanis, amit ti bajként, panaszként elmondtatok, mint bankárok, fele ilyen mértékben sem állna fenn, ha mondjuk többen lennének önfoglalkoztatók. Akik nem az államból élnek, és a fiskális illúziónak nem dőlnek be. Mert Amerikában nem lehet nyerni választást nyerni azzal, hogy szavazz rám, és majd az állam sokat fog fizetni. Mert aki ezzel kiállna, elbukna, hiszen visszakérdezni az amerikai polgár: ugyan miből fog az állam sokat fizetni? Ilyen ürgére nem szavaznék. Arra viszont igen, aki azt mondja, hogy leviszi az adót.
Nálunk azonban tényleg erős volt ez idáig a fiskális illúzió, az államtól való függés, mert gyenge a középosztály. És azt is mondhatjuk nagyon halkan, hogy proletarizálódott a középosztály. És nem a munkások lettek proletárok, hanem itt van a lecsúszó középosztály, ami elég nagy mértékben az államból él, és nem önálló. Ha ez nem így lenne, akkor a problémák fele eltűnne. Az önálló egzisztencia tud kalkulálni. A parasztgazdát nem lehetett olyan könnyen félrevezetni, mert ő egy személyben kereskedő volt, üzemszervező is volt, adót is fizetett, a világ ügyeiről értesült. Ezek az önálló egzisztenciák nincsenek elegen a mai magyar társadalomban. Generációk nőnek fel úgy, hogy már az apjuk se állt munkában.
Nos, a banki problémák láthatóan nem érthetők meg a gazdaság egészének szerkezeti gondjai nélkül. De a gazdasági problémák se érthetők meg a társadalom általános állapota nélkül.

Azt hiszem, itt érdemes megállnunk, noha nem éppen vidám ponthoz jutottunk el. De meg kell állnunk, mert ma fehérborunk van. A fehérbor és a rozé nem tűri a további vitát. Ha bárkinek van még kedve vitatkozni, akkor a fehérbor és a rozé társaságában tegye azt.


vissza a lap tetejére