vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


A Társaság 2008. február 18-i - jubileumi - vitaestjén Dr. Tolnay Lajos, a Magyar Alumínium ZRt. elnöke, tulajdonos, Dr. Béres József, a Béres ZRt. elnöke, tulajdonos, Miklóssy Ferenc, a KEVIÉP ZRt. vezérigazgatója, tulajdonos és Dr. Matolcsy György igazgató, országgyűlési képviselő tartott vitaindító előadást „a Hazai vállalat - nemzeti vállalat” címmel.
(2008. 02. 18.)



• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.



Dr. Pakucs János



Dr. Szőke Sándor borász



Pakucs János



Bod Péter Ákos



Tolnay Lajos



Béres József



Bod Péter Ákos



Miklóssy Ferenc



Bod Péter Ákos



Matolcsy György



Hozzászólók

Solymosi Frigyes



Papanek Gábor



Banai Miklós



Kurucz Gyula



Boda Miklós



Takács Imre



Krassó László


Karsai Béla


Dávid Imre


Tolnay Lajos válasza


Miklóssy Ferenc válasza


Béres József válasza


Matolcsy György válasza


Bod Péter Ákos: Zárszava




dr. Pakucs János


Szeretettel köszöntök mindenkit, a Baross Gábor Társaság tagjait, a kedves vendégeket, és külön tisztelettel köszöntöm Mádl Ferenc elnök urat, aki elfogadta a meghívásunkat.
Ez a mai ülés egyébként olyan lesz, mint az összes korábbi összejövetelünk azzal a kivétellel, hogy ma az 5 éves évfordulónkat - ez egy kis jubileum - ünnepeljük, ugyanis a társaság 5 évvel ezelőtt alakult és ebben a könyvben, amit a bejáratnál már mindenki megkapott, próbáltuk megörökíteni az elmúlt 5 esztendő tevékenységét, és hogy hogyan működött a Társaság.
Nem csak a 19 írásban kiadott állásfoglalásunk van ebben a kis kötetben, hanem a társasági életre jellemző egyéb események, a borozgatások, a Társaság által alapított Baross Gábor díj átadása, valamint egy rendkívüli összejövetelünk is, több mint egy évvel ezelőtt vendégül láttuk Szakonyi Károlyt és Gyurkovics Tibort, Kossuth-díjas írókat, és egy ősbemutatóra is sor került, ebben a teremben a két kiváló író művéből alapító tagunk, Incze Ildikó színművésznő kiváló közreműködésével.
Egyszóval számos eseményünk volt, ebben a könyvben ez most mind megtekinthető, áttekinthető. Szeretettel nyújtjuk át önöknek, a nem jelenlévő tagjainknak pedig postán el fogjuk küldeni.
A legutolsó összejövetelünk - 2007. novemberében - az egyházak anyagi és szellemi vagyonáról és vagyongazdálkodásáról szólt. Az egyoldalas állásfoglalás már a kötetben is benne van. Nagyon sokan hivatkoztak erre az állásfoglalásunkra az egyházak helyzetét illetően. Egy mondatot olvasok fel abból a meglehetősen határozott szövegből, amit kiadtunk, hogy a Társaságunk határozottan lép fel az ellen, hogy a médiában vagy különösen kormányzati szinten szembe állítsák a civil szférát és az egyházakat az állami finanszírozás és a személyi jövedelemadó 1-1 %-ról való rendelkezést illetően. Számos egyéb fontos kitételt tettünk, úgy gondoltuk, hogy ez is egy fontos megállapítás.
A mai témánk szinte folytatása az utolsó előtti összejövetelnek, amikor a külföldi vállalatokról volt szó: ma a magyar vállalatokról, a magyar nagyvállalatokról akarunk beszélni.
Mielőtt a szakmai rész elkezdődne, még néhány gondolatot, technikai dolgot szeretnék bejelenteni. 4 új tag lépett be a Társaságba az utolsó összejövetelünk óta: Gerencsér László, elnök, a Hérosz vállalat tulajdonosa; Németh Judit, menedzser, Kampós Bence, okleveles villamosmérnök és Pongorné dr. Csákvári Marianna, igazgató. Tehát most már 154 fő a Baross Gábor Társaság regisztrált tagjainak a száma.
Sajnos rossz hírt is közölnöm kell: Dr. Pethes György, aki Társaságunk alapító tagja volt, nem kell külön bemutatnom, kiváló személyiség, egyetemi tanár, az Európai Akadémiának a tagja, legutoljára az Országos Atomenergia Bizottság tanácsadója volt, januárban hirtelen elhunyt, eltávozott közülünk. És ha már az elhunytaknál tartok, akkor meg kell emlékeznem Dr. Pungor Ernő akadémikusról is, aki Társaságunk alapító tagja és egy jó fél évvel ezelőtt szintén meghalt. Sajnos tehát nem csak szaporodott a Társaság, hanem sajnos csökkenés is van.
Amit még mondani szeretnék: a tagdíj, szeretettel várjuk mindenkinek az adományát. A Társaság tagdíjból tartja fenn magát. Egyébként a könyv, ez a szép könyv, amit kiadtunk, szintén a tagok támogatásának segítségével történt. Akik jelentősen támogatták, azok neveit feltüntettük a könyv elején, egyébként hadd említsem meg, hogy a könyv elkészítését nyomdailag az Online-Print, Györgyi János tulajdonában és vezetésében lévő cég - aki egyébként alapító tagunk is - vállalta fel a könyv készítését. A grafikát, a dizájnt pedig a Visualia Kft., Ivánka Gábor készítette, aki szintén tagja a Társaságunknak. Tehát a könyv a Társaság tagjainak közreműködésével és támogatásával készült.
Mielőtt átadnám a szót Bod Péter Ákosnak, a mai témát illetően még egy bejelentés van. Ma Szőke Sándor kiváló borásznak vagyunk a vendégei.



Dr. Szőke Sándor borász


Nagyon nagy tisztelettel köszöntöm az igen tiszteletre méltó társaságot. A Baross Gábor nevével fémjelzett társaság, hogy úgy mondjam zavarba is hoz, mert ritkán van alkalmam ilyen közönség előtt saját boraimról szót ejteni. A vállalkozásunk 94 óta működik, családi pincészet, családi borászat, Csengőd székhellyel, az üzem ott működik. Három fajta bort hoztunk ide, borértő közönséghez, amely igen kritikus, mert ahogy szétnézek, ismerős arcok is vannak ebben a társaságban, akik részben, úgy látom, borkedvelők, vagy azokká válnak, miután megkóstolják kiváló borainkat.
Az első ilyen borunk a Cserszegi fűszeres, ami egy magyar keresztezés, magyar nemesítés, így mondjuk. Erre nagyon büszkék vagyunk, mert a korszerű borászatok, korszerű termékek mellett ez a szőlőfajta és ebből készült bor igen kedvelté vált és a kunsági borvidéken már 3600 hektár telepítés van, ami jelentős telepítésnek számít. Ez a bor környezetbarát, nem igényel annyi permetezést a szőlő művelése. Jó a cukorfoka, bőtermő és nagyon kellemes a fogyasztása.
A másik fehérborunk a Sauvignon blanc. Ez egy nemzetközi, pontosabban francia szőlőfajtából készült bor, nem kell bemutatni, hiszen itt kritikus és hozzáértő közönség van. Nagy szeretettel ajánlom figyelmükbe a Kékfrankos borunkat, amelyik közismert ugyancsak. A Kunságban elég jelentős kékfrankos ültetvények vannak. Családi vállalkozásunk 100 hektár saját szőlőt művel, ebből 30 hektár kékfrankos és kadarka. Ez a kékfrankos tehát az aranyhomokon termett, ezzel hasznosítjuk. Kérem a tisztelt kritikus közönséget, hogy ilyen módon kóstolja és kritizálja meg borunkat. Köszönöm. Nem kaptam intenciót, hogy mennyi időre vehetem igénybe a türelmét a tisztelt közönségnek, de úgy gondolom, hogy a többit majd a bor mondja el, amit eddig még nem mondtam el. Köszönöm a figyelmet.



Pakucs János


Köszönjük. A borról nem beszélni kell, hanem fogyasztani kell, szokták mondani.
Engedjék meg, hogy még egyszer megköszönjem Dr. Mádl Ferenc elnök úrnak, hogy elfogadta a meghívásunkat. Egyébként írásban is köszöntette a Társaságot, a jubileumi kötetünk elején Elnök úr köszöntője olvasható.
Most, talán egy negyed órával ezelőtt, kaptam egy levelet. A mai ülésre meghívtuk Orbán Viktor miniszterelnök urat is, aki most vidéken van, ezért nem tudott eljönni, de egy levélben köszönti a Társaságot. Engedjék meg, hogy felolvassam ezt a levelet.
„Tisztelt Társaság! Mondják, hogy az igazi államférfi arról ismerszik meg, hogy törekvései a civil rend meglevő törekvéseivel esnek egybe. Az ilyen ember politikai mozgatórugói mélyebben vannak, mint saját személyes törekvései, és céljai is magasabban találhatók, mint egyszerűen az aktuális siker.
Öt esztendővel ezelőtt minden bizonnyal azért is esett a „Vasminiszterre” az Önök névválasztása, mert a nemzet sorsáért érzett felelősségük tudatában eszközt kerestek a cselekvésre, alkalmat arra, hogy magyar emberként, gazdasági szakemberként hangot adjanak a véleményüknek és fórumot teremtsenek az egymással való találkozásra, az együttgondolkodásra. Valóban, a mögöttünk hagyott öt esztendő dermesztően igazolta bölcs előrelátásukat: a mindennapjainkat felforgató kormányzati intézkedések ugyanis éppen annak az állameszménynek a lebontását eredményezik, amely a XIX. Század második felében jött létre a dualista Magyarországon, Baross Gábor munkája nyomán. Ez a polgári állam volt az, amely megszervezte az állam oktatást, létrehozta az állami egészségügyet, kiépítette és működtette az állami szolgáltatások rendszerét – a vasúttól a postáig. Ez az állam volt az, amely a polgárai számára biztonságot, kiszámítható életet és stabil gazdaságot teremtett. És ez az állam az, amely maradandó elemeiben még a szovjet típusú átalakításnak is ellen tudott állni, de ma már nincs rá szükség, mert - miképp állítják - nem tartható és ezért nem is tartandó fenn: feladatait át kell ruháznia a versenyző vállalkozásokra, a közjó állami szolgálatát alá kell vetni a piac szabályainak.
Mi azonban tudjuk, hogy a szabad piac mindenhatónak tartott új ideológiája csupán tévhit a vele járó vaksággal együtt. És ilyen tévhitre egyetlen nemzet számára sem épülhet semmilyen jövő. Éppen ezért nagyobb szükség van, mint valaha arra, hogy felnyissuk minél többek szemét, és rádöbbentsünk arra mindenkit, hogy mi is történik velünk valójában. Ebben a munkában a civilek tehetnek a legtöbbet, az olyan szakmai szervezetek, intézmények, mint amilyen az Önöké is.
Ezért engedjék meg, hogy ötéves jubileumuk alkalmával ne csupán megköszönjem eddigi kitartásukat és gratuláljak az elért eredményeikhez, hanem munkájukhoz valamennyiüknek jó egészséget és sok erőt kívánjak!
Tisztelettel: Orbán Viktor”
És akkor ezennel átadnám a szót Bod Péter Ákosnak.



Bod Péter Ákos


Hölgyeim és uraim! A mai téma szintén roppant fontos, és ha a most közzé adott könyvben átfutják az eddigi állásfoglalásainkat, akkor látják, hogy olyan témákat választottunk, amelyek mind a magyar gazdasági, társadalmi élet központi ügyeire reflektálnak. A mostani kérdés nem kevesebb, mint hogy vannak-e nemzeti vállalatok. Azt tudjuk, hogy a nemzetgazdaság fogalma már nagyon elbizonytalanodott. Egyáltalán, nehéz megmondani, hogy hol ér véget egy nemzetgazdaság, akár a német nemzetgazdaság is. Ilyen nyitott kis országban pedig különösen nehéz megállapítani a nemzetgazdaság mibenlététi. De az bizonyos, hogy vannak nemzeti vállalatok. Mi most olyan előadói kört kértünk ide, melyből hárman tulajdonosai, működtetői magyar vállalkozásnak. Tolnay Lajost, Béres Józsefet és Miklóssy Ferencet kértük, hogy szóljanak a saját vállalkozásukról is, meg nyilván az ügyről is, amiért összejöttünk. Negyedikként Matolcsy György országgyűlési képviselőt, közgazdászt kérjük, hogy szóljon az ügyről, annak stratégiai összefüggéseiről.
Mielőtt rátérnénk azonban, hadd reflektáljak a borra, mert az valóban múzsája a gondolkodásnak. Észrevették talán, rendezvényeinken mindig van bor. Kezdés előtt jut egy korty annak, aki kocsi nélkül jött, utána egy kicsivel több annak, aki ihat. Hallottunk most egy hasznos bevezetőt a borosgazda, aki ugyan a borról szólt, de rögtön adott nekem egy indító gondolatot. Hiszen amikor a gazdaságról beszélünk ebben a körben, nagyon gyakran érezni a csalódottságot, a frusztrációt, a magyar gazdasági ütemvesztés miatti szomorúságot. Látjuk ugyanis, hogy a sorstárs nemzetek sokkal gyorsabban fejlődnek, nehezen lehet most már hozzámérni a magyar cammogást mondjuk a szlovák fejlődéshez. És ez gyakran elvezet egészen olyan gondolatokig is, hogy nem jó a piacgazdaság, mint olyan. Hát lehet, hogy nem jól csinálják sokan Magyarországon, de azért az ember nem vágyja vissza a régi állam-szocialista világot, amikor például mondjuk egy kadarkát nem lehetett meginni. Most azonban, ha a hallgatóimnak el kell magyaráznom, hogy mégiscsak jobb a piacgazdaság, mint rendszer, mint „izmus”, kapitalizmus, jobb, mint egy másik „izmus”, például a szocializmus, kommunizmus, és kételkedésbe ütközöm, akkor kivágom magam a bor példájával. Mert sok mindenről lehet vitatkozni, de az hogy a mostani borok sokkal, de sokkal jobbak, mint annak idején azok a rémes lőrék… de nem is akarom felsorolni a nevüket, mert a márkák nem tehetnek arról, hogy milyen minőségben exportálták őket annak idején a Szovjetunióba. Szóval; annak idején magára adó ember kadarkát az ember nem ivott. Aztán egyszer csak kiderült, hogy az nagyon jó bor, ha jól csinálják, ha szőlőből csinálják például, és gondosan. Úgyhogy ezért is örülök, hogy a borászattal kezdtük.
Rögtön át tudunk térni valódi témánkra, nevezetesen: hol tart most a nemzeti vállalkozás, lehet-e növekedni. Sikeres vállalatvezetőket hívtunk, akik el fogják mondani és be tudják bizonyítani, hogy lehet növekedni. De nyilván elmondják a gondokat és a további teendőket, illetve azt, hogy mit várunk a kormányzattól, a következő kormányzattól, mit várunk a magyar gazdasági társadalmi élet megújulásán dolgozóktól ahhoz, hogy a magyar gazdaság és annak a nemzeti vállalkozásai gyorsabban fejlődjenek, mint eddig.
Technikai megjegyzéseim: előadóink nem nagyon voltak még itt körünkben. Ha olyan 10-15 percben össze tudnák foglalni a mondanivalójukat, akkor több idő marad kérdésre. Itt ugyanis nagyon élénk vita szokott lenni, ezért is érdemes időt hagyni valóban a kérdéseknek, hiszen Társaságunkban vannak gazdasági szakemberek, gazdaság iránt érdeklődő más szakirányú szakembereken, de érdeklődő laikusok is, sőt a média is jelen van, tehát ezért hagyjunk időt a hozzászólásoknak is.



Tolnay Lajos


Tisztelt Elnök úr, kedves Kollégák, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mindenekelőtt szeretnék gratulálni a társaságnak az 5 éves tevékenységéhez és köszönteni nagyon sok ismerősömet, barátomat. Nagyon sok kollégával együtt dolgoztunk gazdasági vagy különböző civil szervezetekben. Pakucs elnök úr minden ülésre meg szokott hívni azt mondtam mindenhova nem tudok eljárni, de megküldi az állásfoglalásokat, úgyhogy olvasom az állásfoglalásokat és különösen az utolsó előttivel, hogy a nemzeti vagyon része e a külföldi tőke? ami valóban, ahogy Bod Péter Ákos elnök úr mondta, kapcsolódik ehhez a témához, sajnos nagyon egyet kell értsek ezzel a megállapítással. Nem része a nemzeti vagyonnak,  azért mert nem a miénk, lehet, hogy egy újabb államosítási hullámot kellene elindítani és akkor a miénk lenne. Ami meg a bevezető gondolatot illeti, lehet, hogy most már lehet jó kadarkát inni, de a zéró tolerancia után megint nem lehet. Most már cserébe viszont van mindenkinek autója, vagy legalább is ennek a körnek van autója.
Kedves kollégák, én nem a cég helyzetével kapcsolatban készültem, hanem egy olyan eretnek gondolat támadt bennem, hogy 2002-ben néhányan, néhány magyar összehajolt és megcsináltuk a Magyar Tulajdonú Nagyvállalati Klubot, a Transelektro vezetésével. A bekövetkező időszakban sajnos ez a klub az utóbbi időben elgyengült és most az a döntés született a Külgazdasági Szövetség kezdeményezésére, hogy próbáljuk meg a sorainkat a Külgazdasági Szövetségen belül újraszervezni. Szeretném Dávid Imre urat bemutatni, akit sokan ismernek, ő a szövetség elnöke és ez itt a reklám helye: mindenkit szeretettel várunk, aki érez erőt magában ennyi hiábavaló küzdelem után, hogy a magyar tulajdonú vállalatokért küzdjön, álljon a soraink közé. Miklóssy Ferenc is tagja ennek a nagyon rangos társaságnak és szerénységem is.
Nem erre az alkalomra született egy levél, de engedjék meg, hogy felolvassam név és az egyéb paraméterek elhallgatásával. Az illető vállalatvezető kollégának bírom a felhatalmazását, hogy ezen jeles grémium előtt felolvashassam a levelét.
„Kedves Lajos! Köszönöm, hogy gondoltál rám. ( A Magyar Nagyvállalati  Klub újraszervezésével kapcsolatban íródott az a levél, amire kaptam ezt a választ.) A helyzetem időközben alapvetően megváltozott. Csak néhány momentum azzal kapcsolatban, amiről legutóbb beszélgettünk, illetve ami azóta történt: a cég exportpiacokon maradásához olyan jelentős fejlesztésekre, növekedésre volt, van szüksége, amelyeket saját erőből nem tud megvalósítani. A remélt MFB-s tőkeemelési programban való részvételnél olyan feltételeket támasztottak, amit felelős cégvezetés nem vállalhatott (semmi támogatás, szigorú kockázati tőkepiaci feltételek, maximális szankciók, stb.) A nagyvállalatokra vonatkozó Eu-s és egyéb pályázati feltételek ismertek. A forrásszerzés ügyében a következő lehetőséghez, a külföldi szakmai befektetők kereséséhez folyamodtunk. Hosszú, egy éves tárgyalássorozat végén megegyeztünk XY céggel, hogy többségi tulajdont szerez XY cégben. Ez 2007 május végén megtörtént, a többségi tulajdonos management kft minden részvényét eladta a vásárlónak. 2007 végén történő nyugdíjba vonulásom után igazgatósági elnöki megbízatásom lejárt, az új többségi tulajdonos új igazgatóságot, felügyelő bizottságot választott, a cég nevét december 1-től megváltoztatták. A második félévben még tanácsadóként segítettem az új tulajdonost stb. stb. stb. Neked további sok szakmai, magánéleti sikert kívánok. Tisztelettel, XY.”
Kedves kollégák! Azért olvastam fel ezt a levelet, mert talán ezek után megtehetném azt is, hogy nem mondok semmit. Nem mondom, hogy tipikus történet, de jellemző történet azzal együtt, hogy tudomásul kell venni azt, hogy mért lennének a magyar vállalatok mások, mint bárhol a világon a vállalatok. Vállalatok születnek, vállalatok megszűnnek, a vállalatokat eladják, vállalatokat akvirálnak, vállalatok fúzióval is keletkezhetnek, és hát arra is van példa, hogy külföldi kivásárol magyar cégeket, de arra is van példa, én is tudok ilyet, biztos Önök is tudnak ilyet, hogy magyar vállalkozó vásárol meg külföldi céget és fektet be külföldön. De mégis azt gondolom, hogy ez az eset sok tekintetben tipikus és jellemző.
Én néhány gondolatot azért vázlatszerűen felírtam és megpróbálom csak röviden elmondani. Az egyik egy kis visszatekintés. Volt már Magyarországon egy nagyon komoly fejlődési időszak a dualizmus időszaka, amikor szintén gond volt az, hogy mennyi legyen a külföldi tőke optimális aránya. 40 %-ra erősödött fel elsősorban a német és az osztrák tőke de a magyar tőke megerősödésévé 1913-ra 10 %-ára esett és közben a GDP olyan dinamikusan nőtt, mint ebben az időszakban  mint csak Németország és az Egyesült Államok GDP-je.
Azt gondolom, hogy ma Magyarországon, ahol mintegy 60 % külföldi tulajdon van, a globalizáció megjelenésével ez a célkitűzés még egyszer nem ismételhető meg. De az igen, hogy együtt nőve a gazdaság és a GDP, a magyar tőke megerősödjön. És azt gondolom, hogy ez egy reális elvárás mindenki részéről.
Talán még néhány gondolat, hogy szerintem mért nem jelentős a hazai tulajdon aránya. Először is azért, mert Magyarország természeti, természetföldrajzi adottságai miatt nagyon kevés olyan természetes monopólium van a közüzemeket leszámítva, amelyek mesterséges monopóliummá átalakulhattak volna. És ha keletebbre nézünk, akkor tudjuk jól, hogy egy ilyen erős tőkésosztály, de akár északra is nézhetünk, kialakulásához azért kellenek energia- és nyersanyagforrások. A másik az, hogy igen gyors volt Magyarországon a liberalizáció, igen gyors volt a tőkeáramlás, a vállalatalapítás szabaddá tétele és esetenként túlerőltetett és gyors volt a privatizáció, ez nem igazán adott lehetőséget jelentős magyar tulajdon kialakulására.
Volt egy olyan is, hogy sokan azt hirdették -  szerintem hamis próféták voltak, akik azt mondták-,  hogy az eladósodott országban leginkább csak kézpénzben szabad privatizálni, mert most az adósság többszöröse, legalább kétszerese annak, ami a rendszerváltáskor volt, és már családi ezüst sincs, és a magyar tulajdon nem összehasonlítható, a magyar vállalkozók tőkeerőben nem vethetők össze se a lengyellel, se a csehvel, se a románnal, keletebbre meg nem is illik tekinteni ebben a vonatkozásban. Voltak nagyon sikeres kezdeményezések: egzisztencia hitel, management buy-out, dolgozói résztulajdon … Minden kormány próbált valamit tenni a hazai tulajdon érdekében, de soha nem érhette el azt a tömegszerűséget, hogy ez átütő legyen. A külföldi lobby-erő pedig akár az EU-diplomaták részéről, de akár az Egyesült Államok részéről nem összevethetők velünk, akiknek idehaza nincs nagykövetük.
A másik kérdés amit nagyon röviden szeretnék érinteni: van-e külföldi előny. Szerintem van. Ma is van. Ugye elsősorban egy nemzetközi vállalati hálózattal rendelkező cég azért még ilyen szigorú nemzetközi adóhatósági ellenőrzés mellett is  a költségek és bevételek rugalmas átcsoportosítását jobban meg tudja oldani, mint egy-egy telephelyes magyarországi vállalkozó.
Az árfolyam, tudom, hogy ebben vita lesz, de azt gondolom, hogy a 2001 utáni erőltetett monetáris felzárkózás, amit a fiskális politika nem követett, az a nettó exportőröknek tömeges tönkremenetelét jelentette az elmúlt 6-7 évben vagy 5-6 évben, attól függ, hogy hogy vesszük. Ez döntően a magyar tulajdonú nagy és közepes cégeket érintette. Itt mindenki tudja, hogy az egykori off-shore cégek külföldi tulajdonú cégek minimális magyarországi beszállítói háttérrel, minimális hazai hozzáadott értékkel praktikusan érzéketlenek az árfolyamra. A forint erősödése őket különösebben nem zavarta.
Az állami támogatások problémája, mindenki tudja itt hogy miről beszélek, nem kell részleteznem. Az adókedvezményeket megint csak nem kell mondanom. És a pályázati rendszer működtetése, itt most nem arra gondolok, amit majd Miklóssy Ferenc fog részletesen elmondani, hogy milyen anomáliák vannak, hanem egyszerűen az értékhatárokról. Még ma is, amikor azért már jelentősebb megtakarítások vannak a hazai vállalkozók kezében, még ma is ezek a küszöbértékek, akár elmaradott térségben is sok esetben prohibitívak egy magyar tulajdonú vállalkozó számára. És a már említett kvázi monopol helyzetek kialakulása, amelyek rendkívül erős beágyazott szerepet jelentenek.
Ha társaságban vitatkozunk, sokszor felmerül a Vegyépszer neve. Én ilyenkor azt szoktam mondani: az a baj, hogy csak egy Vegyépszer van. Hogy nem minden szakmában sikerült egy Vegyépszert segíteni. Gondolom itt egy tipikus tőke és piaci támogatásról volt szó, de megvolt az értelme. Olyannyira nem foglalkozik a hivatalosság ezzel a kérdéssel, hogy a magyar tulajdonú cégekről nincs is adatszolgáltatás. A Magyar Statisztikai Hivatal egyszerűen ilyen fajta nyilvántartásokat nem vezet. Nem lehet tudni, hogy milyen mozgások vannak, nem találkoztam még olyan fajta elemzéssel, amelyik ezt igazán megpróbálta volna azon a tudóscsoporton kívül, amelynek Bod Péter Ákos tagja volt, akik az említett nagyvállalati klub megbízásából körülbelül 4 évvel ezelőtt végeztek elemzéseket. Nagy szükség lenne ezeknek az elemzéseknek a folytatására.
Rengeteg probléma van a közgondolkodással és a média felfogásával, Magyarországon még odáig sem jutottunk el, hogy a magyar áru vásárlása magyar munkahelyek megőrzését jelenti, a magyar vállalkozó pedig sok esetben rossz képzeteket szül sok mindenki szemében, függetlenül attól, hogy van-e mögötte teljesítmény vagy nincs. Mindenki a mutyira és az ilyen dolgokra gondol, de ha így ezt a szemléletet nem tudjuk megváltoztatni, akkor Magyarországon nem lesz erős tőkésosztály.
Mindenki arról beszél ma, hogy Magyarország lemaradt az adóversenyben, a térségben lemaradt a foglalkoztatási versenyben, hisz vannak akik foglalkozási rátában, mint Ausztria és mások a 70 %-ot elérték, mi az 50 % körül mozgunk. De lemaradtunk az innovációs versenyben és következésképp a tőkevonzási képességben. De van egy dolog, amiben nagyon lemaradtunk és nagyon kevesen beszélnek róla. Magyarországon nincs verseny. Magyarországon energiahordozókat, különböző anyagokat, szolgáltatásokat drágábban lehet vásárolni, tisztelt kollégák, mint bárhol Európában. Ha valaki ezt nem akarja elhinni, legutóbb a Nemzeti Bank elnökének egy Veszprém megyei előadását volt szerencsém hallgatni. A Nemzeti Bank elnöke nem szokott általában az energiaárakról beszélni. Két diagramot is felvetített: Magyarországon a villamos energia árak jelen pillanatban, ez persze nap mint nap változik a lipcsei börze jegyzése szerint, 30 %-kal drágábbak, mint Németországban a villamos energia árak és Európában Magyarországon a legdrágább a földgáz. Ha én mondtam volna ezt a diagramot, bárki elfogultsággal vádolhatna, lévén, hogy egy energiaigényes iparágban dolgozom. De ha már a Nemzeti Bank elnöke is ezt felveti, akkor az már azt mutatja, hogy itt baj van a versennyel és baj van az állami szabályozással. Nem úgy működnek a különböző hivatalok, Energia Hivatal és mások, mint kellene és nem olyanok a jogszabályok, mint amilyennek kellene lenniük, és nem olyanok a szerződések, mint amilyennek lenniük kellene. És ha versenyképességről beszélünk, akkor első sorban nem csak az adóról kell beszélni, hanem a bevásárlási piacon a beszerzési lehetőségekről is. Ez az, ami szerintem óriási nagy gond.
Mit tehet az állami? Most ennek kellene a leghosszabbnak lenni, de kevés idő jut ezt kifejteni. Csak néhány gondolatot szeretnék elmondani. Leginkább két dolgot tehet. A gazdasági környezet javítását, ebben minden benne van, mert ami jó bárkinek, az jobb a magyar vállalkozónak, mert a statisztika is bemutatja, hogy a magyar vállalkozó átlagosan, mivel kisebb a termelékenysége, több foglalkoztatottal dolgozik. Tehát minden olyan intézkedés, ami elsősorban az élő munka terheit csökkenti, amire már Németországban is rájöttek és Schröder  és most Angela Merkel kancellársága alatt is jelentős lépéseket tettek, Magyarországon még erre nem történtek lépések. Pedig foglalkoztatást a KKV-szektor és elsősorban a magyar tulajdonú vállalatok tudnának teremteni. Ezek persze nem olyan látványosak, mint mondjuk a Hankook egyszeri beruházása, de talán nem kerülnének annyiba.
Tehát minden olyan intézkedés, amely a gazdasági környezetet javítja és az élő munka terheit csökkenti, pozitívan hat. Mindenki ilyenkor azt szokta mondani, hogy persze, az EU miatt nem lehet tenni semmit a magyar tulajdonú vállalatok érdekében. Én azt gondolom, hogy nagyon sokat lehet tenni. Ilyen helyen persze beszélni kell róla, de egyébként nem beszélni kellene róla, hanem egymásra kellene nézni és segíteni kellene. És amikor a közgondolkodás átalakításáról beszélek, akkor az állami tisztviselők, közhivatalok gondolkodására és az önkormányzatok gondolkodására gondolok. A versenyben igenis lehet olyan korrekt eszközöket alkalmazni, amelyek a hazai vállalkozót még azután is előnyben részesítik, hogy mint mindenki tudja, az EU csatlakozással pld. a  tízszázalékos árelőny megszűnt  a közbeszerzéseknél. De vannak módszerek és ezeket a szofisztikált módszereket nagyon sok helyen alkalmazzák Európában. Nem szégyen ezeket alkalmazni!
És végezetül, azt gondolom, hogy ha 6 év alatt legalább odáig el lehetett jutni, hogy ma nem szitokszó arról beszélni, hogy egy magyar vállalkozót a saját hazájában segíteni kell, bár sokan azt mondják, hogy a kompromisszumos megoldás az lehet, hogy ne azt mondjuk, hogy magyar tulajdonú vállalat, hanem mondjuk azt, hogy az a vállalat, ahol a stratégiai döntések, a vállalti döntések Magyarországon születnek. Ez is egy nagyon fontos kategória, lásd a MOL védelmét, ahol tulajdonképpen arról beszélünk szerintem, hogy azt a managementet védjük, aki Magyarországon van és Magyarországon hozza meg a döntéseit. Ebből is lehet profitálni. Ez nem feltétlenül egy cégnek a védelme, de mégis valamit segíthet a dolgok megoldásában. Hiszen ennek beszállítói vannak, ennek terjeszkedése van. Szerintem az alultőkésített magyar vállalatok feltőkésítését, amelyre rengeteg kormányzati és banki kísérlet volt, sem kellene abbahagyni, ezzel foglalkozni kellene és foglalkozni kellene a külföldi terjeszkedés támogatásával. Mindenki tudja, hogy volt itt egy Corvinus Rt., amely most már nem azt a funkciót végzi, banki és tőkepiaci eszközökkel is kell támogatni a magyar vállalatok terjeszkedését. A támogatási küszöbértékeket is még egyszer felül lehet vizsgálni és a piac biztosításában még egyszer mondom, az önkormányzatnak és az államoknak rendkívül nagy szerepe van, leginkább az önkormányzatoknak.
Ez egy olyan halmaz, a magyar vállalatok köre, amely állandóan változik. A kkv-k közül azokat, amelyek piaccal és versenyképes technológiával rendelkeznek, azokat meg kell erősíteni, mert azokból emelkedhetnek ki olyan vállalatok, amelyek nemzetközi méretekben is nagyvállalatok lehetnek. Azt gondolom, hogy elsősorban a kevésbé tőkeigényes ágazatokban, nem tipikusan az alumínium iparban, hanem inkább információs technikában, szolgáltatásokban, ahol a tudásalapnak talán nagyobb szerepe van, mint a hagyományos stack industry-ban, ott lehet segíteni a magyar vállalatok terjeszkedését.
Én csak mérsékelten vagyok optimista, azt gondolom, hogy itt nagy megoldások nincsenek. Mert ha lettek volna, akkor 18 év alatt valahova már eljutottunk volna. Azt gondolom, hogy akik itt ülnek, döntően mind a saját erejükből jutottak el oda, ahova eljutottak, leginkább csak oda, hogy holnap is kimehetünk a pályára. Nincs nagy megoldás, de a sok apró lépést azt meg kellene tenni. Köszönöm szépen a figyelmüket.



Béres József


Szeretettel köszöntök mindenkit.
Ha megengedik, akkor most egy magyar vállalattal fogom „untatni” Önöket. Végzettségemet tekintve vegyész vagyok, és csak szegről-végről tekintem magam vállalkozónak. De jócskán beleestünk ebbe az egész históriába, és egyfajta családi ügyként kezeltük. Mindenképpen meg kell említenem, hogy a mondandóm során szeretnék eljutni a kérdéseknek valamiféle megválaszolása felé, természetesen Önök helyett ezt semmiképpen sem szeretném megtenni. Azokat a pilléreket próbálom megmutatni itt, amik az előre benyújtott anyagokban felvázolásra kerültek. Mondok egy konkrétumot: például az innováció.
A mi cégünk mindenképpen egy innovációból indult ki, hisz ebben a teremben is valószínűleg közismert, hogy egy feltalálóból, illetve egy feltaláló egyetlen találmányából indultunk el. Nagyjából ez ’72-ben történt, tehát immáron - ha úgy tetszik - van egy 36 éves termékünk, egy 36 éves találmányunk. Ez a találmány a Béres csepp, amely mára oda jutott el, hogy az OTC termékek körében, tehát a patikai szerek között, a vény nélkül kapható szerek kategóriájában piacvezető Magyarországon.
Természetesen máris visszamennék a kezdetekhez. Úgy gondolom, hogy volt egy nagyon sajátos cégindulás, termékindulás. Egy mondatban összefoglalva azt mondhatnám: egyszeri és megismételhetetlen. Szerintem egy másik termékkel soha többet nem ismétlődhetne meg Magyarországon az, ahogy a Béres csepp tulajdonképpen befutott. Tudniillik a szocializmusban nyilván volt egy olyan kommunikációs alapja, ami egyfajta hátszélként működött a rendszerváltás környékén, és ez komoly marketing-lökést adott ’89-ben ennek a terméknek.
Maga a termék legalább háromszor került bevezetésre a piacon: ’72-ben, amikor megszületett, azután ’78-ban, amikor piacra került Magyarországon és kikerült a tiltott szerek kategóriájából a tűrt szerek kategóriájába, majd ’89-ben, amikor tulajdonképpen a feltaláló - a rendszerváltással és az új cégek, részvénytársaságok alapíthatóságával - ismét saját kezébe vette a sorsának irányítását. De a Béres csepp pályája mindenképpen egyszeri és megismételhetetlen. Tehát nem túl jó ötlet az, ha hozzánk fordulnak egyes feltalálók találmányaikkal tanácsot kérve: hogyan is lehet ma elindulni egy szellemi termékkel, gondolattal Magyarországon. Nem tudunk túl sok biztatót mondani arra, hogy milyen sikereket lehet elérni. A Béres csepp sorsa egyedi és páratlan, és talán megismételhetetlen.
Ezt az is mutatja, hogy tulajdonképpen nem tudtuk felülmúlni az elmúlt csaknem 20 év során ezt a terméket sem a volumen, sem az árbevétel tekintetében. Még egy ilyen terméket nem sikerült alkotnunk, pedig az innováció továbbra is nagyon fontos a vállalatnál. Ma már körülbelül 60 termékünk van a magyar és a régiós piacon. Ezek természetesen alapvetően gyógyszerek, mert a legfontosabb üzleti tevékenységünk a humánkészítmények előállítása, az ezekkel folytatott nagy- és kiskereskedelem, fitotéka nagykereskedelem.
Beszélgetni kellene arról, hogy a K+F, mint az innováció hordozója, milyen jelentőséggel bír a különböző vállalatoknál. Erre azt tudom mondani, hogy óriási jelentőséggel bír, hiszen egy olyan cég, ami egy innovációból, egy szabadalomból, egy szellemi termékből indul ki, erről le sem mondhat. Úgyhogy nálunk is az történt nagyjából: ’93-ban azt mondtuk, hogy nem szabad megállni egy terméknél, hanem több terméket kell fejleszteni. ’93-volt tehát az, amikor elindultak a termékfejlesztéseink. Rengeteget beruháztunk saját technológia-fejlesztési vagy kutató laboratóriumokba, eszközöket, épületeket, szervezetet építettünk fel, és immár a cégben kb. 25 ember azzal foglalkozik, hogy új termékeink legyenek. Egy gyógyszergyár sem tud megállni a hazai piacon, és nyilván ez nem iparág-specifikus, hanem számos iparágra jellemző, új termékekre van szükségünk, amelyek természetesen piacképesek, bevezethetők, piacvezetők. Mi elmondhatjuk magunkról, hogy Magyarországon piacvezető pozícióba tudtunk eljutni - a Béres cseppet is beszámítva. A Béres ma vezeti a C-vitamin-, a kalcium-piacot Magyarországon. A vitaminpiacnak a vezető szereplője, megközelítőleg 50 %-os részesedéssel. Mindezt a megfelelő kutatási és fejlesztési apparátusnak köszönhetjük.
Természetesen ezen alapulva a termékpaletta is óriási változáson ment keresztül. Annyit mondanék, hogy egyfelől az egy termékből lett 60, másfelől pedig egy óriási tudás halmozódott fel a cégben, a cégcsoportban, óriási tanulási folyamaton mentünk keresztül. Mert gyógyszertechnikailag ezt helyesen megcsinálni és mindezt bevezetni, gyártani nagyon keveseknek a privilégiuma ma ebben az országban, nagyon kevés ember és nagyon kevés cég képes ilyen technológia megvalósítására. A Béres Budapesten és Szolnokon ezt meg tudja csinálni. Tulajdonképpen az egy termékből, ami egy általános hatású roboráló szer volt, ez a Béres csepp, eljutottunk oda, hogy ma már 60 különböző indikációkkal rendelkező készítményeket állítunk elő, nem csak természetes vagy természetesnek tűnő anyagokat, hanem szintetikus anyagokat is felhasználunk ezekben a készítményekben.
A kérdésfeltevésnek a pillére az, hogy fontos-e a beruházás. Nálunk nagyon fontos volt, hogy megteremtsük a saját termelői bázisunkat, tehát ebbe is beruháztunk és a privatizációs folyamatokban ’95-ben jutottunk el oda, hogy Szolnokon meg tudtunk venni egy termelő egységet. Mi történt ezzel? Erre nagyon büszkék vagyunk, ez ma ugyan egy kicsi, de világszínvonalú gyár, amibe ­- a Béres méretének megfelelően - körülbelül 2 milliárd forintot ruháztunk be, elsősorban eszközökre, részben pedig épületekre. Eleget teszünk minden olyan minőségbiztosítási követelménynek, amely révén elősegítjük a termékek, illetve a cégünk nemzetközi elfogadottságát.
Tehát be kellett ruháznunk a termelésbe, hiszen itt mindenki tudja a teremben, hogy mi ment végbe a magyar gyógyszeriparban: egyszerűen a bérmunkából is kiszorultunk volna. Tehát egy időben, a 90-es évek első felében kilincselni lehetett a Chinoinban vagy a Kőbányai Gyógyszergyárban vagy akár az Alkaloidában, majd később multinacionális cégek lettek ezeknek a vállalatoknak a tulajdonosai, ahol már nem lehetett kilincselni; sem a fejlesztésben, sem a termelésben nem voltak partnerek, vagy ha partnerek voltak, akkor csak egy év múlva lett ennek valamilyen eredménye. Nyilván a piacon, a versenyben nem lehet úgy működni, hogy majd egy év múlva kifejlesztek egy terméket, vagy majd egy év múlva legyártom azt a terméket. A gyár létrehozása nagyon hasznos beruházás volt a vállalat életében, mert így alapvetően függetlenítettük magunkat a külső termelési kapacitásoktól, és ma már azt lehet mondani, hogy 99 %-ban a vállalaton belül valósítjuk meg a gyártást.
A stratégiánkról néhány szót, hisz itt elhangzik majd a sorok között, hogy fontos-e a növekedés? Nálunk mindig fontos volt a növekedés, e nélkül nem tudtuk elképzelni a dolgokat. Sajnos úgy tűnik, hogy belföldön elértünk egyfajta plafont és menni kellene tovább, legalább regionálisan kellene terjeszkedni és ezt csináljuk is, elsősorban Kelet-Közép-Európában, itt gondolok Romániára, illetve Ukrajnára. Tehát a Béresből egyfajta hazai vitamin-nyomelem szakértő cégből, illetőleg a legnagyobb magyar tulajdonú gyógyszergyártóból regionálisan is jelentős, hasonló minőségi jelzőkkel illethető szereplővé kellene válni.
Másik két jellegzetessége a tevékenységnek a portfoliós stratégia, aminek a lényege az, hogy szellemi energiákat, szervezetet, pénzeszközöket fordítunk arra, hogy a vitaminszakértőből az OTC termékek szakértőjévé és helyi vitaminszakértőből nemzetközivé váljunk. Márkánk lényegében egy van: ez a Béres név. Ennek vannak különböző cizelláltságai, almárkák stb. Márkastratégiánkban egy célunk van, az, hogy a Béres nevet minél magasabbra emelni, és azoknak a termékeknek, amelyeket alá rendezünk be, minél kedvezőbb piaci fogadtatást biztosítani. Ezért tehát folyamatosan jelen vagyunk a médiában, megjelenünk a különböző helyi, hazai, ill. regionális szervezetekben, kapcsolatban állunk orvosokkal, gyógyszerészekkel.
Összefoglalnám röviden, hisz lényegében arról kellene a végén beszélni, hogy mik adhatnak sikeresélyeket a hazai, nemzeti vállalatoknak, illetve milyen nehézségekkel szembesülnek. A sikerkritériumaink nyilván nem rangsorolhatók, de az innovációs erő mindenképpen ide tartozik. Ha mi nem tudunk olyan terméket kifejleszteni, amivel gazdasági sikereket tudunk elérni, nem tudunk versenyképesek, piacképesek lenni, akkor megette a fene az egészet. Ez egy döntő dolog. A Béres - ezt látni kell - a világ legnagyobb cégeivel verseng idehaza ezen a pályán. Tehát a legnagyobb gyógyszergyártókkal, akik ezerszer, tízezerszer, rossz esetben százezerszer nagyobb cégek, nagyobb vállalatok, és ezek előtt is piacvezetők tudunk lenni idehaza. A gyors piaci reakcióból, tehát a vállalat méretéből, tulajdonosi szerkezetéből, továbbá abból, hogy idehaza történnek a döntések, valamint kicsi a távolság a tulajdonos és a menedzsment között, következik, hogy ha új piaci lehetőségek nyílnak, gyorsan tudunk rá reagálni. Ha a szabályozási környezet - mint ahogyan erre volt példa az elmúlt 10-15 évben és az utóbbi években is - kedvezően vagy kedvezőtlenül változik, gyorsan tudunk alkalmazkodni. Természetesen a versenytársak lépéseire is gyorsan kell válaszolnunk.
A termék portfolió szélessége, az, hogy nem egy termékünk van, mindenképpen csökkentette a vállalat kockázatát, és ez is a sikereinknek egyik kulcsa. Időnként ebben az iparágban is és lehet, hogy más iparágakban is megjelennek új disztribúciós csatornák. Ezekre az új disztribúciós, elosztási csatornákra gyorsan le kell csapni, lehetőleg elsőnek kell lenni. Tehát az innovációt nem csak szűkebb értelemben kell felfognunk, hogy vajon milyen hatékony gyógyszereket tud kifejleszteni a Béres, hanem a disztribúcióban, a marketingben is innovatívak vagyunk-e. Ezt úgy szoktam egyszerűen mondani, hogy mindenben jobbnak kell lenni, mint a versenytársak ahhoz, hogy sikeresek tudjunk lenni.
Továbbmenve, megkülönböztető erejű márkákat kell létrehoznunk, ez többé-kevésbé úgy gondolom, sikerült, illetve a márkáinknak a relevanciáját meg kell tartani, hiszen ahogy telik az idő, jönnek új márkák, a népesség mást gondol egy adott termékről, elöregszik a márka. Ezért nagyon fontos, hogy egy márkának a relevanciáját fönntartsuk. Csak gondoljunk itt a Béres cseppre, 36 éves, és nem szeretnénk azt mondani, hogy ez a csúcson túl van, a termékgörbe leszálló ágába jut bele. Nekünk fönt kell tartani ennek a márkának a hosszú távú sikerességét, hosszú távú márkaépítéssel kell foglalkoznunk, a márkát meg kell tudnunk újítani.
Minél több terméket vezetek be, annál több marketingköltésem van, minél több földrajzilag új piacon jelenek meg, tehát akár más országokban, annál többfelé oszlik meg az a tőke vagy a marketing büdzsé, amit a piaci bevezetésekre tudunk fordítani. Tehát a finanszírozhatóság egy nagyon fontos és döntő kérdés lehet. Itt az a kérdés, hogy a hazai menedzsment eleget tud-e tenni a globális kihívásoknak, van-e olyan tudása, képessége, hogy helyt álljon ebben a versenyben. Nyilván ez is egy kihívás, de alapvetően úgy gondolom, hogy ha van jó termék, van tőke, akkor a menedzsment is allokálható hozzá, tehát soha nem éreztem azt, hogy azért, mert nekem magyar menedzsmentem van, bármilyen hátrányt szenvednék, sőt, merem állítani, hogy ebben a pillanatban azért vagyunk sikeresek, mert a mi menedzsmentünk idehaza jobb, mint a konkurenseké. Természetesen a külföldi cégeknek is zömében magyar menedzsmentje van, de ott azért előfordulnak különféle egyéb figurák is.
A marketing know-how-t - mivel nyilván új ismeretek születnek - magunkévá kell tudni tenni, frissen kell tartani. A szervezetet folyamatosan fejleszteni kell a növekedéssel egyidejűleg. Egy ilyen kisebb cégben a tudás általában a fejekben létezik, tehát nem annyira formalizált tudásrendszer, részben ezeknek a formalizálásával, a növekedéssel kell foglalkozni, tehát ha egy adott méretet elért a cég, nem elég, hogy egyvalaki tudja, hogyan lehet egy terméket bevezetni, és ha ő elmegy, akkor ez a tudás elveszett. A folyamatos tudás transzfert formalizáltan és informálisan is biztosítani kell. Természetesen rengeteg, a növekedéssel együtt járó változó folyamatnak a folyamatszabályozását kell igazítani a dolgokhoz.
Most eljutottam a vége felé, és elővenném még egyszer azt a bizonyos kérdéssort, ami itt szerepel, csak az egyszerűség és talán a tisztánlátás kedvéért, hogyan is látom én, személyesen a kérdések megválaszolását. Az első kérdés az, hogy mért nem jöttek létre Magyarországon nagyobb vállalatok. Itt szó esett már a privatizációról, jómagunk is és a magyar tulajdonú nagyvállalatok is úgy látják, hogy a magyarországi privatizáció eredményeképpen olyan belföldi tőkeszerkezet jött létre, amiben a hazai tőke aránya a szükségesnél sokkal kisebb mértékű, ebből következik, hogy a magyar cégek folyamatos tőkehiányban szenvednek és fognak is szenvedni. Akkor is, és továbbra is úgy gondolom, hogy erős versenykörnyezetben kellett és kell dolgoznunk, tehát nem tudnám azt mondani, hogy a Béresnek ’90 óta nem kell teljes erőbedobással dolgoznia, mert komoly verseny van, legalább ’95 óta. ’89-ben lehet, hogy a Béres cseppnek még nem volt olyan komoly versenykörnyezete. Általában jelentős piaci belépési korlátot jelent mindez a vállalatoknak.
Nem foglalkoznék jelenleg azzal, hogy a hazai vagy magyar és a külföldi tulajdonban lévő cégek milyen előnyökkel, hátrányokkal rendelkeznek. Mennék tovább abban a témában, hogy egy kicsiből, közepesből hogyan lehet, vagy hogyan nem lehet nagyvállalat. Nekünk nagyon fontosak a stabil, a konszolidált piacok. Egy átmeneti időszakban mindig arra vártunk, hogy konszolidálódjanak a piacaink. Gondolok itt a gyógyszer kiskereskedelmi és a gyógyszer nagykereskedelmi piacra; alig vártuk, hogy ezek konszolidálódjanak, a privatizáció után, stb. Itt folyamatos változások vannak, tehát nekünk az lenne jó, ha nagyjából kiszámítható törvényi és jogi szabályozással állnánk szemben, és ezek nem 24 órán belül, 1 hónapon belül vagy évente, vagy akár félévente változnának. Csak utalnék arra, és itt azért elmondanám a tisztelt hallgatóságnak, hogy mért igazságos az, hogy aki gyógyszerekkel foglalkozik és gyógyszerlátogatója van, minden egyes gyógyszerlátogató után fizessen be az államkasszába évente 1 millió forintot. A Richternek van 200, ő befizet 1 milliárdot, a Béresnek van x, ő befizet x-szer 1 millió forintot csak azért, mert kvázi büntetést kapunk ezeknek az embereknek az alkalmazásáért. Tehát erről ennyit.
Elviselhető adóterhek kellenének természetesen. Pénzügyi tájékoztatás kellene, nevezzük ezt pályázatoknak, amikre tudunk pályázni, és amiket el tudunk nyerni. Ugye ezekből sem nagyon sok van, olykor-olykor természetesen adódnak vagy adódtak ilyenek számunkra. És summa summarum azt lehetne mondani, hogy akinek ez a dolga, ideje lenne odafigyelnie, hogy preferálja azokat a cégeket, amelyek növekedésorientáltak, ill. exportorientáltak. Mi pedig ilyenek voltunk, és ilyenek vagyunk a kezdetektől fogva. ’89 óta foglalkozunk azzal a gondolattal, hogy hogyan lehetne a terméket és a termékeket külföldön is eladni.
Az utolsó kérdést, hogy a hazai menedzsment képes-e helytállni, elmondtam már. Véleményem szerint, ha a kellő tőke, termék rendelkezésre áll, kialakítható olyan menedzsment, amely sikeresen veszi fel a globális környezetben is, idehaza és külföldön, regionálisan is a versenyt a multinacionális cégekkel. Köszönöm figyelmüket.



Bod Péter Ákos


Köszönjük szépen ezt az érdekes esettanulmányt sok tanulsággal. Ferenc parancsolj, tiéd a szó, a KEVIÉP vezérigazgatója, tulajdonosa vagy, Kelet-Magyarország egyik legnagyobb vállalkozásáról van szó.



Miklóssy Ferenc


Ez messze nem igaz sajnos.
Tisztelettel köszöntök mindenkit és az idő szűk volta miatt megpróbálom összefoglalni a mondandómat. Elnézést kérek, ha egy kicsit agresszív véleménynyilvánításra késztetem majd Önöket, vagy Titeket, részben vitatkozok itt az előttem szólókkal is. Én azt hiszem, hogy azért jöttünk most össze, hogy a jövőnek egyik meghatározó kérdése az, amiről most beszélgetünk a magyar tulajdonról és a magyar cégeknek a versenyképességéről, a magyar vállalkozások regionális szerepéről. A magyar vállalatok nemzetközi versenyképessége, nemzetközivé válása gazdasági növekedésünk egyik feltétele.
Örülök annak, amit Bod Péter Ákos kollégám mondott a kadarka példával, de annak is örültünk, ha a 80-as években fekete címkés cseresznyét ittunk. Ma már jobbat iszunk, de aki fekete címkés cseresznyét ivott, ma már nem biztos, hogy azt issza, amit mi most, hanem egy jobb kategóriát. Tehát azt hiszem, hogy ne ahhoz az időhöz viszonyítsunk. Annak is nagyon örülök, hogy vannak ilyen cégek, kevesen, mint a Béres Rt, amely igen jól prosperál. De ha a magyar tulajdonú cégek hozzáadott értékét nézzük egy ötöde, egy hatoda jelenleg az EU 15-ök átlagának. Nézzük azt, amit Tolnay úr is mondott, hogy magasan a legalacsonyabb az aktivitási rátánk, mintegy 56 %. Amíg ez Észak-Európában 70 % fölött van, nyugdíjkorhatár mellett, Németországban, Franciaországban 68-69 %. Ha azt vesszük, hogy Magyarországon a következő 10 évben 5-ször annyi szakmunkás kerül ki a foglalkoztatásból, mint ami a jelenlegi trend alapján utánpótlásként bekerül, komoly szakember hiánnyal kell számolni. Ha azt nézzük, hogy 2015-re az akkori Ausztria 75 %-os életszínvonalán akarunk élni, akkor a mostanihoz viszonyítva, 600-700-zal több európai termelékenységi átlagon dolgozó munkahelyre lesz szükség. És ha valakinek van egy fél órája és az Eurostadt honlapjáról levesz néhány számot és a jelenlegi adatokból egy trendet felállít, akkor én azt hiszem, hogy elgondolkozhatunk azon, hogy ennek a szélesebb körű értelmiségnek mit fog majd a történelem a fejére olvasni, mit nem tett meg és olyanokat is, amiket nem biztos, hogy a későbbiek során jelentős áldozatok nélkül pótolni tudunk, ha egyáltalán pótolható.
Két példát engedjenek meg. Még a 80-as évek elején hallottam egy előadást. Még akkoriban 7 tagja volt az EU-nak. Egy angol előadást, itt volt valamelyik ötcsillagos szállodában Budapesten. Bennem az maradt meg, amit az előadó az akkori EU stratégiájának javasolt, hogy egy termelési folyamat, amelyik kezdődik a kutatás-fejlesztéssel, befejeződik a vevőszolgálattal, a tevékenység a 70 %-át a termelési ciklusban kell elvégezni, a profit viszont fordított arányban keletkezik. A nagyobb profitot a fejlesztéssel, kereskedelemmel, piaci kapcsolattal lehet termelni. Tehát mi az EU-nak a célja? Az kell, hogy legyen, hogy a fejlett országok kihelyezik a termelést, meghagyják a fejlesztést, megtartják az értékesítést, kereskedelmet és gyakorlatilag fele annyi ráfordítással dupla annyi hasznot állítanak elő.
Az idő rövidsége miatt csak néhány számot említek. Gyakorlatilag a magyar tulajdonú kis- és középvállalatok foglalkoztatják közel a foglalkoztatottak 65 %-át. Ez a GDP-nek mintegy 50 %-át teszik ki, és az exportnak olyan 30 %-át jelenti. Az idő rövidsége miatt jellemzőként néhány dolgot emelnék ki: alacsony a tőkeellátottság, korlátozott versenyképességű a termelési struktúra, korszerűtlenek a termelési eszközök, a stratégiai gondolkodás, stratégiai tervezés hiánya, alacsony az innovációs készség, alacsony az együttműködési és kooperációs készség, a vállalkozási kultúra, hiányos a management ismeret, hiányosak a nemzetközi ismeretek, informatikai rendszerek használatának alacsony szintje, nyelvismeret hiánya.
Tévedés ne essék, nem a multik ellen vagyok. Biztos vagyok benne – más országokhoz hasonlóan - hogy csak egy nagyon egészséges arány, egy versenyképes struktúra tudja egy ország tartós gazdasági növekedését biztosítani. Az, hogy Magyarországon a kis- és középvállalkozások termelékenysége, műszaki színvonala egyre jobban elszakad a multiktól,  előbb-utóbb korlátozza a hazai beszállítói lehetőséget, a foglalkoztatás bővülését, és ezzel rontja a nemzetközi vállalkozások versenyképességét. Erre azért is kell figyelmi, mert a magyar – elsősorban a multi cégek - exportja rendkívül imponáló. Műszaki színvonalában Európa élmezőnyéhez tartozik, mivel a high-tech aránya megközelíti a 40 %-ot. De ha azt nézzük, hogy mennyi a magyar beszállító, a magyar hozzáadott érték, akkor már nagy szakadék van. Ma már nem lehetünk azon a véleményen, hogy azért kell idejönni, mert olcsó a munkaerő, (lassan már nem is lesz képzett szakember), hanem azért, mert a magyar vállalkozások tudnak olyan szintű beszállítást, szolgáltatást biztosítani, amely a multiknak jelentős versenyképességi előnyt biztosít.
Gyakorlatilag a nemzetközi nagyvállalatok versenyképességét, befektetési hajlandóságát a jövőben nagymértékben korlátozhatja a magyar vállalkozások alacsony műszaki technológiai színvonala, termelékenysége, termelési kultúrája. Ezért nagyon fontos, hogy ezek a vállalkozások ne csak bérmunka jellegű rendkívül sérülékeny, és bármikor kiváltható szolgáltatást végezzenek, hanem kifejlesszenek olyan terméket, technológiát, szolgáltatást – ebbe bevonva más magyar vállalkozókat is – amely önállóan, több piacon és több nagyvállalkozásba is keresett és jövedelmező termék lehet.
A példákért és a tapasztalatokért nem kell messze menni. Ha figyelembe vesszük, hogy 18-20 évvel ezelőtt Európa nyugati országai pld. Spanyolország és Finnország milyen szinten álltak és mit tettek és milyen utat jártak be a mostani eredményekért, akkor egyszerűen ezeket a jó és sikeres példákat kell átvennünk. Ilyen fejlettségi stádiumban például nem volt tőkeerősebb és versenyképesebb struktúrája sem Spanyolországnak, sem Finnországnak, s olyan stratégiát határozott meg, fejlesztéseket, vállalkozás támogató és koordinációs rendszereket alakított ki, amelyek eredményeként cégeik ma Európa bármelyik országában megállják a helyüket.
Kiemelt feladatnak tekintem éppen ezért tőkejuttatási technikák kidolgozását, finanszírozási lehetőségek bővítését, garancia és biztosítási megoldásokat. Erre EU konform technikák vannak, amit át kell venni, illetve hazai körülményekre adaptálni kell.
Egy példát említve: az elmúlt évben a Külügyminisztérium a Kamara bevonásával ismertetetőt rendezett egy nemzetközi fejlesztési együttműködésben (segélyprogram) magyar magánvállalatok jelentősebb bevonására. Itt elhangzott, hogy olyan kereskedelemi, fejlesztési technikákat, támogatási rendszereket alkalmaznak, hogy EU-n kívüli piacszerzés és piacfeltárás költségeinek 50-80 %-át átvállalják, ezzel az anyagi terheket és kockázatokat jelentősen csökkentik. De más hasonló eszközöket is működtetnek, amely segíti egyénileg vagy koordináltan, vagy nemzeti multikon keresztül ezen vállalkozások eligazodását, fejlesztését, érvényesülését.
Sajnos az első nemzeti fejlesztési terv szűk kerete nem adott elég lehetőséget magyar vállalkozások technológiai fejlesztésére. Megítélésem szerint a második nemzeti fejlesztési tervben is a jelenlegi gazdasági helyzetre, és a nemzetközi versenyképességi kihívásokra tekintettel lényegesen nagyobb összeget kellene a vállalkozások versenyképességének növelésére fordítani.
Nagyon fontos az innovációs készségek, adaptációs technológiák fejlesztése. Versenyképes az a gazdaság lehet, ahol az innováció, kutatásfejlesztés piacorientált, azokat a piac jövőbeni igényeinek kielégítése határozza meg, s eredménye döntő részben a hazai vállalkozásokon keresztül hasznosul. Véleményem szerint elképzelhetetlen lenne, egy Nyugat-európai országban, vagy az Egyesültállamokban, hogy azért támogassuk a hazai kutatást, hogy eredményei külföldi vállalkozásokon keresztül valósuljanak meg. Tehát gyakorlatban nem azért kellene kutatnunk és fejlesztünk, hogy annak eredményeképpen versenyképesebb legyen, mondjuk a japán vagy amerikai gazdaság – ha még a kutató sokkal jobban is jár – hanem, hogy azok minél nagyobb mértékben járuljanak hozzá a gazdasági növekedéshez, tehát a haszonélvezői magyar vállalkozások legyenek.
A második nemzetközi fejlesztési terv előkészítése során Baráth Etele miniszter úr felügyeletével egy francia kormánytanácsadó szakértőként volt Magyarországon. Munkájába bevonva a Kamarákat is, alapul véve francia, belga, osztrák és finn tapasztalatokat, javaslatot dolgozott ki a vállalkozások segítésére, felzárkózására. Jó példának említve meg az AIRBUS program, valamint a francia kozmetikaipar pólus és klaszter programban szervezett fejlesztési kooperációját, támogatási rendszerét. Mindenhol kiemelte azt, hogy az igényeknek a piacról kell jönnie és az eredményeknek a kooperációba tömörült vállalkozások versenyképességét kell szolgálni.
Éppen ezekből állapítható meg, hogy kiemelkedő jelentőséget kell fordítani a vállalkozás és üzleti kultúra fejlesztésére, kooperációk és együttműködések kialakítására, a racionális támogatásokra, a versenyképességhez szükséges üzleti háttér biztosítására. Ezeken a területeken Magyarországon jelentős lemaradás van, amelynek felszámolása érdekében mindenkinek tennivalója van, beleértve a kormányzatot, érdekképviseleteket, kamarákat, vállalkozókat is. Részben vitatkozva Bod Péter Ákos úr múlt héten a Magyar Nemzetben megjelent cikkével, amely azt a példát hozza, hogy egy járási bajnokságból egy budapesti élcsapatba felkerült ifit jelentősen „szívatnak” és számolni kell hátrányos helyzetével, de ha nem kapja meg a fejlődéshez szükséges feltételeket, edzésmódszereket, felszerelést, nem tud élvonalbeli játékossá fejlődni. Ugyan így egy magyar vállalkozásnak is eligazodásához, fejlődéséhez, profil váltásához, tanulásához jelentős támogatási rendszer szükséges.
Nagyon fontos feltétel a hatékony kereskedelemfejlesztés, innovációs szolgáltatás, kooperációs tevékenység, koordinált és integrált promóciós lehetőség, támogató külgazdasági, külpiaci szervezet. Az említett országokban gyakorlatban bevált garanciarendszerek, kockázat mérséklési technikák, kamattámogatások és különböző alapok segítik hazai kisvállalatok exportbővítési tevékenységét.
Természetesen egyetértek azzal, hogy azokat a vállalkozásokat kell támogatni, amelyik önmagukban is fejlődőképesek, de az említett módszerekkel azok dinamikáját, hatékonyságát, eredményességét jelentősen növelni kell. Azt hiszem, hogy jó gazdasági stratégia mellett belátható időn belül 100-200 magyar cég tud regionális multivá válni, ezzel bedolgozóként magával húzva több ezer kisvállalkozót, aminek eredménye jelentős hozzáadott érték és foglalkoztatás növelés.
Egyértelműen megállapíthatjuk azt, hogy a GDP és a foglalkoztatás jelentős növekedése a gazdaság fejlődése, a kétharmad magyar vállalkozás dinamikus fejlődése nélkül elvárt ütemben nem fejlődhet. Ezért ezek a vállalkozások támogatása nem jótékonykodás, hanem befektetés a jövőbe. Ezt azért is mondhatjuk, mert egy magyar vállalkozói közösség megbízása alapján 1993-2003-as időszakra kutató csoport által elkészített tanulmány eredménye, hogy a magyar kis-középvállalatok forgalom arányosan 33 %-kal több adót fizettek, mint a nagy nemzetközi vállalkozások. Tehát fontos lenne, hogy ezek részére is jellegüket figyelembe véve a növekedés és felzárkózás esélyeit biztosítani tudjuk.
Összefoglalva azt mondanám, létkérdésünk, hogy minél több magyar vállalkozás nemzetközileg mielőbb versenyképes legyen, így gőzmozdonyként magával húzva a magyar kisvállalkozások, munkavállalók sokaságát, jövedelem növelését. Ehhez a vállalkozókat is rá kell kényszeríteni, hogy mai magatartásukon változtassanak, legyen meghatározó a stratégiai gondolkozás, az innováció és a kooperációs készség. Ha ezt nem érjük el, akkor valóban az lesz, amit Demján úr a napokban mondott, hogy rövid időn belül Magyarország az EU legszegényebb országai közé fog tartozni.



Bod Péter Ákos


Köszönjük szépen. Ferenc elgondolkoztató trendeket és elszomorító tényeket hozott ide. Felkérem most Matolcsy György barátomat, aki nem szokott a szomszédba menni egy kis optimizmusért, dinamizmusért, hogy utolsó előadóként szóljon hozzá.



Matolcsy György


Ilyen bekonferálás után csak optimista hangot lehetne megütni, majd meglátjuk, mi lesz a végén.
Köztársasági elnök úr, elnök úr, ügyvezető elnök úr, tisztelt hölgyeim és uraim. Szerencsére vannak kérdéseink, úgyhogy én a négy kérdés közül kettőt tennék ki a magam számára ide az asztalra: miért nem alakultak ki nagyobb számban magyar tulajdonú nagyvállalatok, ezen belül tenném még hozzá, hogy európai és globális vezető cégcsoportok, és a jövőre nézvést pedig hogyan lehetne sok erős kisvállalatból sok erős dinamikus középvállalat, azokból pedig magyar tulajdonú nagyvállalat, európai és globális nagyvállalat.
Azért jó hogy vannak kérdéseink, mert akkor nem kell egy teljes gazdaságpolitikai fordulat összes csínját-bínját boncolgatnunk. Néhány mondatot mondanék a jelenről, néhány mondatot a múltról és egy kicsit a jövőről is.
Mindenki számára teljesen nyilvánvaló, hogy sikerült az Európai Unió 27 tagállama közül a végére kerülnünk, miközben a térségben elől voltunk, legelöl. Éllovasként szoktuk ezt a helyzetet jellemezni, ez így is volt. Most a magyar gazdaságot részben levették a térképről, részben úgy jellemzik, hogy a globális gazdaságok közül, a fejlett gazdaságok vagy az OECD gazdaságok közül a legerősebben a stagnálás és az infláció jegyeit együtt mutató gazdaság. Akire ezt rásütik, az nagykabátot már ne vegyen, körülbelül ez a hírértéke ennek az Economist által adott helyzetjellemzésnek.
E mögött rendkívül szomorú tendenciák vannak. Miklóssy Ferenctől kezdve nagyon sok előadónk elmondta, írja, nyilatkozza, hogy mik ezek a tendenciák. Azt szeretném hipotézisként megfogalmazni, ahogy ma áll a magyar gazdaság, nagyon szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy miért nem alakultak ki nagyobb számban magyar tulajdonú nagyvállalatok? Ugyanis a sikernek egyszerre jellemzője és forrása, ha egy országban nemzeti tulajdonban álló nagyok, régiós nagyok, európai nagyok, globális nagyvállalatok alakulnak ki. Persze a sikernek nagyon sok más tényezője is van: tengernyi erős kisvállalkozás és sok dinamikus középvállalat. Baden-Würtenberg sikere például 14.000 középvállalaton nyugszik. Bajorország sikere ezek mellett néhány nagyvállalat sikerén,  lehetne a sort persze folytatni Dániától Finnországig.
Azt gondolom, hogy érdemes tehát a múltba visszakalandozni és megpróbálni arra válaszolni, hogy hogyan alakult ki ez a mai helyzet és miért nincsenek nagyobb számban magyar tulajdonú nagyvállalatok. Az első azt gondolom, hogy a rendszerváltoztatáskor egész egyszerűen néhány apró dolgot figyelmen kívül hagytunk. Egyszerűen nem volt időnk, erőnk, képességünk, tehetségünk foglalkozni néhány, szinte mellékesnek tekintett körülménnyel. Az egyik, hogy jövőkép nélkül nem megy. 1990-ben lehetett volna, mondjuk 2015-re, kicsit óvatosabban 2025-re jövőképet felrajzolni, nem tettük meg. De nem volt jövőképen alapuló nemzetstratégiánk sem. Ha valaki azt gondolja, hogy a ma sikeres államok, nemzetek nemzetstratégia nélkül érték el a sikert, bizony téved, mert mindenkinek van hol leírt, hol nem leírt nemzetstratégiája.
Nem választottunk magunknak kimunkált, alaposan végiggondolt modellt. Ráírtuk a könyveinkre, beszédeinkre, hogy szociális piacgazdaság, de valójában nem nagyon tudtuk, hogy mi az. Nem volt tehát jövőképünk, nemzetstratégiánk és az európai szociális piacgazdaság alapintézményeinek a működéséről  sem tudtunk sokat. Ez meghatározta a következő másfél-két évtized működését.
Ha lett volna jövőképünk, nemzetstratégiánk és az európai szociális piacgazdasági modell lényegi működését leíró modellünk, akkor tudtuk volna, hogy 3 terület, egy ország működésének 3 rétege nagyon fontos. Nagyon fontos a tehetség, nagyon fontos a tudás és nagyon fontos a tulajdon. Egyikkel sem voltunk igazán tisztában. Felrajzoltunk egy olyan célrendszert, valójában eszközrendszert, amiben nem ezeket helyeztük előtérbe. Nem egy jövőképet rajzoltunk fel, mondjuk, hogy 2025-re érjük el az akkori Nyugat-Európa fejlettségi szintjét. Nem határoztunk meg nemzetstratégiát, hanem azt mondtuk, hogy elegendő lesz, ha áttérünk a demokráciára, a piacgazdaságra, ha átkötjük magunkat keletről nyugatra, ha tehát egy euro-atlanti integrációba lépünk be és elég lesz, ha a határokon túl egyesítjük a magyarságot. Ezek mind szép eszközök. Ezek nem nemzetstratégiai célok, ezek eszközök.
Miután nem tudtuk, hogy a tulajdon fontos, nem tartottuk fontosnak a magyar tulajdont. Nemzetstratégia hiányában nem rajzoltuk föl a nemzetstratégiának megfelelő tulajdonszerkezetet. Egész egyszerűen azt hittük, hogy a pénznek és a tulajdonnak nincs szaga. Van neki. Ha tudtuk volna, akkor láttuk volna, hogy 1990 körül legalább 8-10 magyar gazdasági ágazatban volt benne az európai és globális nagyvállalattá válás lehetősége. Ebben a 8-10 gazdasági ágazatban volt 15-20 olyan cég, cégcsoport, amelyekben benne volt potenciálisan, hogy kiugranak, nagyok lesznek, így is lehetett volna európai és globális nagyvállalattá nőni. Néhány ezek közül: az élelmiszeripar bizonyosan ilyen volt, az építőipar is ebben a helyzetben volt, a mezőgazdasági gépgyártás is ebben a helyzetben volt. Turizmus? Igen. A gyógyszeripar mindenképpen az egyik legnagyobb esélyes volt. A villamos energia ipar és általában a közszolgáltatói kör, az olaj- és gázipar. Azt gondolom, hogy a kereskedelemben is, a nagy- és kiskereskedelemben is benne volt az ugrás lehetősége. Ha akkor rendelkeztünk volna jövőképpel és nemzetstratégiával, ezen belül tulajdonkoncepcióval, akkor célzottan eszközöket mozgósítottunk volna arra, hogy ezen a 8-10 gazdasági ágazaton belül a potenciális 15-20-as csoportból kiemelkedjen a mainál több nagyvállalat. S akkor persze életbe lépett volna az, amit Miklóssy Ferenc, azt gondolom, nagyon helyesen mondott: ha vannak nagyvállalatok, akkor azokhoz a kis hajóikat, sajkáikat, ladikjaikat a középvállalatok, és a még kisebb csónakjaikat a kisvállalkozók, kisvállalatok is odaköthetik.
Azt gondolom tehát, hogy a tulajdonkoncepció hiánya rendkívüli módon összefügg azzal, ahogy ma állunk és azzal, hogy nincsenek magyar tulajdonú nagyvállalatok. Illetőleg van, mondjuk 4 regionális multink, a MOL, az OTP, a Richter és a Trigránit, lehet, hogy még másokat is ebbe a körbe lehetne sorolni, de nincs európai méretű és globális jelentőségű nagyvállalati csoportunk. Lehetett volna pedig. Azt gondolom, hogy ha csak egy pillantást vetünk a szomszédos Ausztriára, ez a MOL kapcsán időnként megtörténik, akkor azt kell látnunk, hogy az osztrákoknak volt és ma is van tulajdonkoncepciójuk, hiszen van nemzetstratégiájuk és jövőképük. Az osztrákok nem véletlenül védik az OMV-t. Tulajdongátat vontak az OMV köré, de nem ez az osztrák tulajdonkoncepció lényege. Ők azt mondták, hogy legyen egyensúlyban az Ausztriába beáramlott külföldi tőke és az Ausztriából kiáramlott külföldi tőke. Magyarországra nagyjából 65 milliárd eurónyi külföldi működő tőke áramlott 2007 végéig, nagyjából, és nagyjából 12 milliárd eurónyi külföldi tőke ment ki a térségbe, persze ennek zöme nem magyar tulajdon. Ausztriában azonban egyensúlyban van a kettő. Ausztriában mintegy 65-70 milliárd eurónyi Ausztriába beáramlott külföldi működő tőkével áll szemben 65-70 milliárd eurónyi osztrák tőke, amelyik hozzánk, a térségbe és Európába kerül befektetésre.
Az osztrákok tudták, hogy a tulajdon fontos. A tulajdon például profitot jelent. A tulajdon tudást jelent. A tulajdon tehetséget jelent. Sok mindent jelent a tulajdon. Amikor itt a szomszédban nominálisan kétszeres az osztrák – magyar fejlettségi szint közti különbség, de valójában 3-3,5-szörös, e mögött a különbség mögött bizony a tulajdonkoncepció különbsége áll.
Ha még mindig a múltnál tartunk és keressük a közös gyökerét annak, hogy mért állunk így és mért nincsenek magyar nagyvállalataink, akkor azt kell látnunk, hogy a gazdaságpolitika hibái is hozzájárultak ehhez: mégpedig a három sokkterápia. Rögtön a 90-es évek elején, az első akkor is vitatkoztunk, most is vitatkozunk ezen, hogy szükség volt-e. Nem volt rá szükség. Az első sokkterápia bizony padlóra küldött egy sor olyan vállalatcsoportot, amelyek megkapaszkodhattak volna, és másfélmillió munkahely szűnt meg a 90-es évek első felében. De jött a második sokkterápia ’95-96-ban, amire végképp nem volt szükség. Szakmailag ma már tudjuk, hogy egy közgazdasági hamisítás történt, tehát a Bokros-program indítását egy hamis közgazdasági ténnyel magyarázták. Azt mondták, hogy 1994-ben elfutott a fogyasztás Magyarországon és emiatt van szükség a Bokros-programra. Hát a fogyasztás 1994-ben éppen csökkent 0,2 %-kal. Az import és az export olló már a Bokros-program előtt megfordult, tehát nem volt rá szükség, ahogy Nagy Pongrác könyvében kitűnően leírja. A harmadik sokkterápia is a nyakunkon van, éppen most.
A gazdaságpolitika e sokkterápiára való hajlama is söpri ki az erőt, energiát, tőkét, lehetőséget, munkahelyet a magyar üzleti szektorból. Sokkterápia közben nem fognak tömegesen a kisvállalatok középvállalattá és a középvállalatok nagyvállalattá válni, pont fordított dolog következik be. A hazai tulajdonú vállalkozások sokkterápia közben jellemzően elgyengülnek. A Bokros-program idején, mindannyian emlékszünk, elzárták a hitelcsapokat. De aki nem forintban tudott hitelt felvenni, a külföldi tulajdonú cégcsoportok, azoknál ez nem következett be. Tehát a gazdaságpolitika is hibás abban, hogy Magyarország gazdasága, társadalma ma így áll és abban, hogy nem alakultak ki nagyobb számban hazai tulajdonú nagyvállalatok.
Azt gondolom, hogy a gazdaságpolitika mögött is van egy olyan szint, nevezzük ezt gazdaságfejlesztési stratégiáknak, ahol szintén hiba történt. Magyarország elhitte és a mindenkori magyar kormányok talán 1998-ig elhitték, hogy nincs szükség gazdasági stratégiára, nincs szükség szolgáltató ipari stratégiára, nincs szükség iparstratégiára, nincs szükség agrárstratégiára. Szeretném ünnepélyesen bejelenteni, hogy szükség van mindezekre, bárki bármit mond, és mindenkinek van, aki sikeres. Van Dél-Koreának Ázsiában, van Finnországnak Észak-Európában, és természetesen van a spanyoloknak és a többieknek. A gazdaságfejlesztési stratégia hibája tehát, hogy nem próbált a különböző kitörési pontokra ágazati stratégiákat megfogalmazni,. Amelyek természetesen piacgazdasági közegben és euro-atlanti integrációs közegben működő stratégiák lettek volna.
Ha megengedik, áteveznék a jövőre. Itt az a kérdésünk, hogyan is lehetne megint egyszerre két dolgot megoldani. Ez egyik, hogy ebből a valóban siralmas helyzetből, amiben ma vagyunk valahogy kikecmeregni, és tömegesen lehetőséget adni a hazai tulajdonú vállalkozásoknak, közöttük a kis vállalkozásoknak, a középvállalkozásoknak és még a nagyvállalatoknak is, hogy menjenek tovább. Mindenki menjen egy kicsit tovább. Ez egy vállalkozói piramis, de hogy alakulhatna ez ki? Azt gondolom, hogy néhány dolgot teljesen őszintén kell egymásnak elmondani. Ma lényegesen rosszabb a helyzet, mint volt 1998-ban, vagy volt 1990-ben a rendszerváltoztatáskor. Magyarország olyan társadalmi és gazdasági csapdákban van, amelyekből ha nem tud kitörni, akkor nem lesz felzárkózás. Akkor a magyar történelemnek ebben a szakaszában, a demokrácia, a piacgazdaság, az euro-atlanti integráció sőt, a nemzet határokon átívelő lelki egyesítése ellenére nem következik be az a történelmi álmunk, hogy Magyarország eléri a nyugat-európai életszínvonalat, fejlettséget. Ekkor nem érjük el, hogy a mai egyharmados-kétharmados társadalmi szerkezet helyett, tehát a tehetős és a leszakadó egyharmad-kétharmados társadalomszerkezete helyett egy fordított, nyugat-európai kétharmados-egyharmados társadalomszerkezetet álljon a politikai stabilizáció középpontjába. Lássuk be, politikai stabilizáció nincs társadalmi stabilizáció, ez gazdasági stabilizáció nélkül. Társadalmi szerkezet nincs stabil gazdasági siker nélkül. Gazdasági siker nincs például nagyszámú dinamikus vállalat nélkül.
Ha megengedik, csak néhány dolgot mondanék, hiszen szerencsére vannak kérdések, és nem egy politikai fordulat és gazdasági fordulat elemeit kell itt összeszedni. Erre is sor kerül majd gyorsabban, mint gondoljuk, a történelem Magyarországon gyorsul, 2008 a váratlan események éve lehet. Ez a kért optimizmus, ha a gazdaság területén nem is tudnék most nagyon optimistán nyilatkozni, de a gazdasághoz a politikán keresztül vezet most az út, gyorsul a változás, váratlan fordulatokban talán bővelkedni fog ez az év. De ha válaszolni kell közgazdászként arra a kérdésre, amit Pakucs János föltett, akkor azt gondolom, hogy egy teljes gazdasági és politikai fordulat kell, ami például a következő elemeket jelenti: a GDP 5 %-át érő adóreform, tehát nagyjából egy 1000-1200 milliárd forint értékű adóreform. Ez természetesen alapvetően adó és járulékcsökkentés, bázisszélesítés, kifehérítés, minden, ami ehhez tartozik. E nélkül ma már nem megy, ez a belépő a közép-európai régiós versenybe és a globális versenybe. Azt gondolom, kell egy teljesen átalakított, második, de inkább harmadik Nemzeti Fejlesztési Terv, amelynek része egy új Széchenyi-terv, amely komolyan veszi a tulajdont, komolyan veszi azt, amit 2001-ben elkezdtünk, majd rögtön be is fejeztünk, hogy a hazai tulajdonú vállalkozásokat fel kell tőkésíteni. Nem mindenkit, óriási versenyt kell támasztani, ki kell jelölni a kitörési pontokat, meg kell tudni mondani, hogy hol lesz Magyarországon a következő 10 évben 1 millióval több munkahely, mert ez lehetséges. Hogyan érjük el, hogy 57 %-ról 70 % fölé menjen fel a foglalkoztatási ráta, ami automatikusan rendbe hozza a költségvetés egyensúlyát, más nem tudja rendbe hozni, csak ez: ez az igazi kérdés. Azt gondolom, ez egy teljes adóreform, egy harmadik Nemzeti Fejlesztési Terv és egy új Széchenyi-terv keretében lehetséges.
Monopolellenes programra is szükség van, mert egyszerre igaz, hogy hihetetlenül erős a verseny, és van hihetetlenül kemény monopólium egy sor más gazdasági területen. A monopóliumokat le kell törni. Erhard programjának középpontjában, a szociális piacgazdaság programjának középpontjában a monopóliumok letörése állt. Ma Magyarországon sok kis monopólium van. Le kell bizony őket törni.
Végül engedjék meg, hogy rátérjek arra a nagy magyar illúzióra, hogy globális cégcsoportok nélkül lehetséges a siker. Szeretném kijelenteni, felelősségem teljes tudatában, hogy nem lehetséges. Nem lehetséges magyar utolérés, egyfelől a hazai tulajdon megerősítése nélkül, másfelől egy új gazdasági szövetség, a globális cégcsoportokkal megkötendő szövetség nélkül. Ma Magyarország olyan mértékben van mozgás szűkében egyfelől, másfelől olyan mértékben van jó helyzetben, hogy szövetséget kössön a globális tőkével, ezen belül a hazai tulajdont összekössük a globális cégcsoportok tulajdonával, hogy ezt meg kell lépnünk. E nélkül nem megy. Nem lehetünk nemzetközi és globális tőke ellenesek, mert végünk van. Nem csak azért, mert néhány New York-i bankház ránk omlasztja a forintot, ezt túl szokták élni egyébként az országok, hanem azért mert nem megy. Nincs gazdasági felzárkózás a globális tőkével megkötendő szövetség nélkül. A mi egyik feltételünk az, hogy a magyar tehetség, a tudás és a magyar tulajdon ugyanolyan fontos, mint a globális tehetség, a globális tudás, és a globális tulajdon.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.


Hozzászólók

Solymosi Frigyes:


Solymosi Frigyes vagyok, megszállott vegyészkutató, mint ahogy az a 4-5 tanítványom, munkatársam is az, akik 30-40 éve velem dolgoznak. Éjszakánként Márai naplóját olvasom. Amikor ’45 után kiment Amerikába, megkérdezték tőle: miért hagyta el Magyarországot? Márai azt felelte, mert “magyar író akartam maradni”. Tőlünk is megkérdezték számtalanszor annak idején: miért mentek haza? Erre mi azt válaszoltuk: azért, mert „magyar kutatók akarunk maradni”. Ez után a bevezetés után talán nem meglepő, hogy jómagam is letargikus hangulatba kerültem, amikor értesültem Demján Sándornak, kiváló vállalkozónknak, a tegnapi nyilatkozatáról, hazánk katasztrofális gazdasági, pénzügyi és - tegyük hozzá - közéleti állapotairól. Depresszióm rövid ideig tartott, mert mindnyájunknak az az érdeke, hogy ebből a mélypontból kilábaljunk. Számos tennivalónk van. Egyik a kutatás+fejlesztés (K+F) kiemelt kezelése. Mi kutatók számtalan próbálkozást tettünk, hogy ezen a téren változást érjünk el. Finnország, Írország és Dél-Korea példája jól mutatja, hogy a K+F nagyobb mértékű támogatása nélkül soha nem leszünk képesek felzárkózni. Tavaly, vagy több mint másfél éve, Dél-Koreában jártam. Elképesztő volt az a fejlődés, amit ez az ország a 35 éves Japán megszállás, majd a koreai háború után felmutatott. Óriási ipari kutató intézeteket hoztak létre, amelyek - ellentétben velünk -, nemcsak arra törekednek, hogy jó dolgozatokat írjanak amerikai lapokba, hanem arra is, hogy az ipar számára is hasznos eredményeket produkáljanak. Jelenleg a GDP-ből 4.2-4.5%-t fordítanak a K+F-re. Mentségünkre szolgáljon, hogy mi is próbálkoztunk, próbálkozunk, hogy az esetleg hasznosítható eredményekre felhívjuk az ipar figyelmét: nem sok sikerrel. Rémtörténeteim vannak ebben a vonatkozásban. Őszintén szólva a rendszerváltozás előtt sokkal könnyebb volt elsütni eredményeinket, eladni, hasznosítani tapasztalatainkat, mint most. Nem mindenki gyógyszer-vegyész, akiknek a helyzete ebben a vonatkozásban lényegesen könnyebb. Előrelépés érdekében mi, szegedi Széchenyi-díjas akadémikusok időnként megszólalunk a napilapokban, felhívásokkal próbáljuk a mindenkori kormány figyelmét felhívni a K+F nagyobb támogatásának szükségességére. Mondanom se kell, hogy e téren az Orbán kormány idején sokkal sikeresebbek voltunk! Gyurcsány miniszterelnök nemrégiben lent volt Szegeden és beszédet mondott az „Utak a tudásalapú társadalomhoz” című rendezvényen. Felkészültem, hogy ezzel kapcsolatban elmondom javaslataimat a miniszterelnöknek. Sajnos a vita előtt kíséretével eltávozott, így észrevételeimet, szomorúságomat már csak egy erre reagáló cikkben („Elmondanám a kormányfőnek, Magyar Hírlap, 2007, október 29) ismertethettem. Na de az élet megy tovább,  feladni semmiképpen nem szabad.
A magyar  oktató és  kutató gárda drámai módon öregszik. Ha nem tudjuk növelni az egyetemeken, a kutatóintézetekben a fiatalok számát, ha nem tudjuk a fiatalokat itthon tartani, katasztrofális helyzet elé nézünk. Köztudott, hogy kivándorolt hazánkfiai közül számosan milyen sikereket értek el. Felfedezéseikkel - csak a kémikusok - száz milliárdokkal gazdagították új országaikat. Nem tudom, figyelték-e a sajtót, néhány nappal ezelőtt a szegedi Széchenyi-díjas akadémikusok közzétettek egy felhívást az ország 100 leggazdagabb üzletemberéhez. Mivel arra most nem sok esély van, hogy a jelenlegi kormány jelentős mértékben növelje a doktori, posztdoktori ösztöndíjak számát, arra kértük hazánk legsikeresebb vállalkozóit, hogy létesítsenek személyenként 5-10 ösztöndíjat. Úgy érezzük, hogy az erre fordítandó évi 15-30 millió nem jelentene elviselhetetlen  terhet milliárdosainknak, ugyanakkor jó befektetésnek bizonyulna. A kutatási feladatok megoldásában  nagy tapasztalatot szerzett fiatalok és az általuk létrehozott  szellemi termékek végső soron a gazdaság növekedését is szolgálnák. Kérem a tisztelt jelenlévőket segítsenek, hogy felhívásunk eljusson a sikeres vállalkozókhoz. Valamilyen módon el kellene érnünk azt is, hogy a magyar szürkeállományban, amire joggal vagy kevésbé joggal büszkék vagyunk, az alkotás, a kezdeményező készség, a bizonyítási kényszer, a kreativitás ne akkor bukkanjon ki, amikor átlépik a határt, és új hazát választanak maguknak.



Papanek Gábor:


Papanek Gábor: Köszönöm a szót.  Közgazdász vagyok, egy keveset értek a mai témához, és úgy gondolom, az alapvető kérdésekről nem sok szó esett.
Témánk vizsgálatánál abból kell kiindulnunk, hogy ebben az országban értékválság van. Azért nincs magyar vállalat, mert a magyarok azt sem tudják már, hogy az micsoda. Amikor az utcánkban megnyílt egy szír bolt, a szomszédjában levő magyar két héten belül becsukott. A szír ugyanis hajnalban kel fel, elintézi a beszerzést, később kinyitja az üzletet, kiszolgálja a vendégeit, és este, amikor becsuk, takarít. Nem csak a boltot mossa fel, hanem a bolt előtt a járdát is. Nem akkor köszön, amikor bemegyek az üzletbe, akkor is köszön, amikor szembetalálkozom vele az utcán, pedig csak nagyon-nagyon ritkán vásárolok nála, mert a családban nem ez a feladatom. Úgy gondolom, hogy ez az a típusú, vevő-központú magatartás Magyarországról teljesen kiveszett már.
Széles körben elégtelen a vezetői szakértelem is. Nem részletezem, hogy a diplomavédésen egyes végzős közgazdász-hallgatók milyen színvonalú tudásról adnak tanúságot, amikor vizsgáztatni szoktam. De azt hangsúlyozom, hogy tagja vagyok egy nagy nemzetközi cég magyar leányvállalatának, ahol francia mérnökök, és magyar közgazdászok ülnek, és a magyar közgazdászok tanulnak a francia mérnököktől, mégpedig teljesen alapvető dolgokat. Láthatják például, hogy miként lehet a kockázatot kezelni, hogyan kell stratégiát építeni, mi az, hogy szociális felelősség. Úgy gondolom, hogy az ilyen típusú tudás gyengesége terén vannak a hazai cégek hiányának az alapvető okai. A magyar fiatalság, a potenciális vállalkozók nem is akarnak tanulni, ha konferenciát szervezünk és elmondjuk nekik, hogy hogyan vezetnek a franciák, el sem jönnek.
Egy kutatásunk,ahol azt nézzük meg, milyen a gazdaságpolitika a különböző országokban, további gondokra is rámutatott. A fejlett országokban nem a kormány jelöli ugyanis ki, hogy ki lesz a nyertes. Társadalmi megegyezés keretében derül ki általában, hogy mit fejlesztenek. Hozzászólhatnak az érdekeltek. Nálunk többnyire meg se kérdezik őket. A politika felelőssége ezen a területen kiemelkedően magas.
Összefoglalásként pedig azt tudom mondani, hogy a nagy nemzetközi szervezetek többségének elég egységes a véleménye arról, miért fejlődik lassan Közép-Európa és kiemelten Magyarország. A magyarázat a korrupció.



Banai Miklós


Köszönöm szépen, Banai Miklós vagyok. Pakucs János úr volt olyan kedves meghívott erre az összejövetelre, amit szeretnék meg is köszönni neki. Pakucs János úr a Magyar Innovációs Szövetség elnöke, most tiszteletbeli elnöke, onnan ismerjük egymást. Én fizikus vagyok, és a Multiráció Kft.-nek vagyok egyrészt tulajdonosa, másrészt ügyvezetője, és a nevünkhöz kapcsolódik a MagyarOffice termékcsalád kifejlesztése. Ennek legutóbbi változata, az EuroOffice 2008 ezekben a hetekben jelent meg. Elsősorban nem erről szeretnék szólni, hanem az előbb felszólaló kémikus professzor úrnak a szavait szeretném tovább fűzni, és a humán oldalához szeretnék hozzászólni az elhangzottaknak. Nevezetesen ahhoz, hogy mik azok az erőforrások, amelyek rendelkezésünkre állnak- Ezekkel az erőforrásokra, úgy látom és úgy tapasztalom, hogy rendkívül pazarló módon bánunk. Nem csak a pénzügyi erőforrásainkkal bánunk rendkívül pazarló módon, hanem a humán tőkeállományunkkal is rendkívül pazarló módon gazdálkodunk. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hozzászólásom vázlata, mondjuk akár részletes írása, megjelent már a társaság honlapján, tehát azt megismételni nem akarom itt, de azt mindenki el tudja olvasni ott. Simonyi Károly történetén keresztül próbáltam bemutatni, hogy 40 évvel ezelőtt milyen helyzet volt (hazánkban). Abból a helyzetből ő nem látott maga számára arra lehetőséget, hogy a tehetsége, innovatív, kreatív képessége megvalósuljon. Ahogy a professzor úr mondta: az Egyesült Államokban lehetősége volt rá, és az Egyesült Államok rendkívüli módon komoly hasznot profitált az ő tevékenységéből, és nem csak az ő tevékenységéből. Tudjuk azt, hogy különösen a műszaki tudományok területén, a 20-35-40 éves életkor az, ami a legtermékenyebb, ami leginnovatívabb, ami legkomolyabb módon hozzájárulhat egy fiatal műszaki szakember tevékenységével a közösség gyarapodásához. Én ezeknek a nevében szeretnék itt megszólalni, és azt szeretném Önöknek elmondani, hogy azok, a Simonyi Károlyhoz hasonló tehetségek, itt vannak közöttünk. Most is itt vannak közöttünk. És azok a „körülmények”, annak ellenére, hogy 17 évvel ezelőtt már elhagytak minket az oroszok, 4 éve az Európai Uniónak, egy 500 milliós piacnak vagyunk a része, tehát egy hatalmas nagy piacnak, változtak? Megvannak azok a külső lehetőségek és feltételek, amik 40 évvel ezelőtt nem voltak meg! Tehát most megvannak, de azért nincs még minden lehetőség meg. Egyrészt a mi történetünk azt mutatja, hogy az a - mondjuk így -  politikai felépítmény, amely több mindennel együtt az erőforrásainkkal is gazdálkodik, és választ a lehetőségek között, távolról sem mindig a legszerencsésebb módon dönt és az erőforrásainkkal távolról sem a legszerencsésebb módon gazdálkodik. A monopóliumok leépítése esetében, például a mi küzdelmünkben, a Góliát és a Dávid küzdelmében, egyértelműen az állam a Góliát oldalára áll. Tehát még egy minimális piaci bejutási lehetőséget sem biztosított számunkra eddig. Ha minden igaz, akkor talán majd most fog. Tehát ez az, amit a politika, vagy az állam részéről mi megtapasztaltunk. Van még egy másik összefüggése is a fiatal tehetségeink boldogulásának, az erőforrásainkkal való hatékonyabb gazdálkodásnak, az a kohézió, a társadalmi kohézió. „Hogy együtt többre megyünk” elvének a megvalósulása. Jól emlékszünk a történelmünk során voltak olyan helyzetek, amikor nagyon nehéz helyzetben volt a magyar közösség, vagy a Kárpát-medence közössége, mégis összefogással, belső kohézióval komoly eredményeket el lehetet érni. Ilyen volt az 1850-60-as éveknek a korszaka, amikor a passzív rezisztenciával végül is a 67-es kiegyezéshez vitt el az út. Azt gondolom, hogy az „Együtt többre megyünk” elvének a minél hatékonyabb érvényesítése, társadalmi szinten, az mindenképpen hozzájárulna a nemzeti, vagy hazai tulajdonú vállalatok megerősödéséhez is.



Kurucz Gyula:


Kurucz Gyula vagyok és egy bölcsész naivitásával kérdezek. Az teljesen nyilvánvaló, amit Matolcsy György mondott: ahol nincs stratégia, ott eredményes felméréseket várni sem lehet. Úgy hittük, hogy legalább 90-től 94-ig a konzervatív kormány kezében van a hatalom. Ez egyre kérdésesebb. Ma már látszik,, hogy akkor is átengedtük a terepet azoknak, akik azt jól ismerték. A fű alatt is eredményesen szervezkedtek. Most azt kérdezem kíváncsian: ha ma nincs elég sok sikeres, átütő, előbb közepessé, utána regionálissá, majd multivá váló vállalatunk, abban mekkora szerepe van annak az óriási gazdasági területnek, amit mi szinte odadobtunk a rutinos és jól szervezett hálózatnak. Hiszen a haverok kapták a tulajdont, szerezték meg óriási százalékban. Ehhez nem kellett tehetség, nem kellettek eredmények, a kapcsolati tőke elég volt ahhoz, hogy meggazdagodjanak, megerősödjenek. Nem volt viszont elég ahhoz - szellemi kapacitás és valódi piaci verseny híján -, hogy valóban kreatív gazdasági rendszert hozzanak létre, amely túlnövekszik azokon a határokon, amiből ők épp csak milliárdosok lehetnek, s ami a teljes nemzeti gazdaságnak is perspektivikus hasznot hajt. Jó lenne e jelentős, látszólag nyereséges, ám hatásában mérhetetlenül káros szegmenset is vizsgálni gazdasági fejlődésünk/visszafejlődésünk folyamatában.



Boda Miklós


Boda Miklós vagyok, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen rektori tanácsadó és tiszteletbeli professzor. Szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni Tolnay Lajos úr nagyon érdekes hozzászólásához. Lajos, említetted, hogy a saját területeden nagyon nehéz újat létrehozni, ellenben máshol, esetleg az informatika területén könnyebb lehet. Sajnos bizonyíthatóan az informatika területén sem könnyű kitörési pontot találni. A több mint 400 tagot számláló Informatika Vállalkozások Szövetségének egyik éves közgyűlésén felszólalásomban azt állítottam, hogy saját ujjaimon meg tudnám számolni, hogy hány nemzetközi piacon eladható terméket hoztak létre az IVSZ tagvállalatai. Hatalmas volt a felháborodás, ám 15-nél többet együtt sem tudtunk összeszámolni, ami nagyon kevés. A feladat az lenne – ahogy Béres úr is említette – hogy több, a világpiacon is eladható terméket hozzunk létre.
Sokan említették ma Demján Sándor nevét. E kapcsán szeretnék idézni tőle egy történetet. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szerinte hogyan lehetséges az, hogy Budapesten állandóan vannak kátyúk. Azt válaszolta, hogy szerinte Magyarországon a kátyú olyan, mint egy gyümölcsfa. A gyümölcsfákat pedig gondozni kell, hogy annak a jövőre is legyen termése, és hasznot hozzon „tulajdonosának”. Mi lenne nálunk, ha ahogyan Svédországban, Magyarországon is csak ötévente kellene utat felújítani? Ez sok mindenkinek jelentene gondot, aki jelenleg a „kátyúgyümölcsfák termésének hasznából él”.
Véleményem szerint a ma elhangzottak közül Miklóssy Ferenc előadása volt a legjobb, mivel remekül összefoglalta, hogy mire lenne szüksége az országnak. A beszállítókkal kapcsolatban is egyetértek, hogy a technikai színvonalat, a szolgáltatás minőségét kell fejleszteni. Azonban szeretném elmesélni, hogy amikor még az NKTH elnöke voltam, kiírtunk egy pályázatot, melyre olyan beszállítók jelentkezését vártuk, akik szakmailag fejlődni akartak. A pályázatban elnyert pénz egy részével a K+F tevékenységet, valamint az ehhez szükséges fejlesztő mérnököket fizettük volna ki. A pályázat azonban sikertelen volt, gyakorlatilag senki sem jelentkezett rá.
Megemlíteném továbbá, hogy amit nagy problémának látok Magyarországon, az a kijelölt célok hiánya. A pályázati pénzek szétosztása egyenletes, nem igazodik egy kijelölt célhoz, hanem mindenki kap belőle valamennyit. Ez nem vezet valódi eredményhez, mivel így a kutatási pénzek rendkívül elaprózódnak. Azonban a megoldást nem abban látom, ahogy Matolcsy úr szavaiból kivettem, hogy „fentről” a politika majd alkot egy jövőképet, amihez igazodhatunk. Szerintem arra van szükség, hogy az emberek maguk alakítsák ki jövőképüket, és ezt kell támogatni, ehhez kell segítséget nyújtani.
A vállalkozások számával kapcsolatban hozzátenném, hogy néhány évvel ezelőtt volt szerencsém a lombardiai vezetőkkel találkozni. Lombardia ugyebár Európa motorjának tekinthető, hatalmas fejlesztésekkel és közel ugyanakkora lélekszámmal, mint Magyarország. A lombardiai vezetők arra panaszkodtak, hogy mennyire szétaprózódott a gazdaságuk, hiszen 400 000 vállalkozás működik náluk, és ezt szeretnék csökkenteni 300 000-re. Magyarországon a vállalkozások száma 800 000, ha nem számítjuk az egyéni vállalkozásokat. Azt gondolom, itthon a rendszerben van a hiba, valahogy nem akarunk összefogni, együtt dolgozni, mindenki csak a sajátját nézi. Ezen a hozzáálláson kellene változtatni, ehhez azonban szemléletváltásra van szükség.
Köszönöm a figyelmet.



Takács Imre


Takács Imre vagyok, az AQUIS Informatika Zrt. elnöke. Pont jó, hogy Miklós előttem beszélt, így több helyen tudok kapcsolódni hozzá. Cégünk korábban Minorként működött, és akár Matolcsy Gyuri optimizmusából is meríthettünk volna, mikor úgy gondoltuk, hogy nevet változtatunk és nem Minorként fogunk tovább működni. A Major név már foglalt volt, az nem működött, viszont szűkebb pátriánk, Óbuda nevét és a latin értékeket kicsit magunkévá téve váltottunk az Aquincumra és az Information Systems”-re (IS) utaló AQUIS névre. Na, mindegy. Alapvetően egyre többet exportáltunk, és a Minor, vagy ahol az angolszászok ejtik „májnor” név, nem igazán jó csengett, ezért is váltottunk.
Igazándiból Matolcsy Gyuri utolsó megjegyzéséhez, vagy felvetéséhez szeretnék csatlakozni, illetve szeretném kérdezni, hogy hogyan gondolod Gyuri azt, hogy szövetséget hozzunk létre a multinacionális cégekkel. Szövetséget ugye lehetőség szerint egyenrangú cégek, vagy egyenrangú felek tudnak létrehozni. Nálunk ez sehogy sem áll fenn, vagyis nem tekinthetők a magyar kkv-k a multikkal egyenrangúnak. Azon az IVSZ ülésen, melyet Miklós az imént említett, én is ott voltam. Én nem tudnék ennyi exportáló céget összeszámolni. Azóta csökkent is a számuk, a Graphisoft-ot eladták, a KFKI-t eladták, a Synergon ugyan a részvénypiacon ott van, de a tulajdonosok hátteréről sokat nem lehet tudni. Tehát az a kérdésem, hogy akkor, amikor mi annak idején összeállítottunk egy magyar cégekből álló konzorciumot, és aminek az élére meggyőztük a TRIGRÁNIT-ot, és ez a konzorcium pályázott volna a magyar elektronikus útdíjszedés tenderen, miért változtatták meg a kiírást olyan formában, hogy azon csak néhány multinacionális cég tudjon részt venni? Erről Gyurival is beszéltünk, aki messzemenően támogatta, hogy egy magyar cégekből álló konzorcium álljon össze, szemben mondjuk a Deutsche Telekom, illetve a Kapsch által vezetett konzorciumokkal. Akkor jó esélyünk is volt, persze Gyuri nem tudott támogatást nyújtani az ismert okok miatt,  ilyen segítséget kormányzati pozícióban lévő döntéshozóktól remélhettem. Bár ezt a támogatást megígérték sokan mások is, akiknek lehetőségük is lett volna a támogatásra, de ez nem történt meg. Ehhez képest egy új kiírás születtet, ahol olyan feltételrendszert szabtak, ami eleve esélytelenné tett egy magyar vállalkozást. A kérdésem az, hogy hogyan gondolod, hogy ezek a cégek a multikkal egyenlőként, egyenlő félként tudnak fellépni. Számomra egyértelmű lenne, hogy a kormányzat megrendelésekkel támogassa a magyar kkv-kat. Ez nem azt jelenti, hogy alamizsnát kérnénk, csak annyit, hogy ne a multikat erősítsék folyamatosan, hanem a magyar cégeknek is esélyük legyen megrendelésekre. Ez lehetőséget nyújtana export termékek létrehozására is. Nem halat szeretnénk, hanem hálót, hogy halat foghassunk. Köszönöm szépen.



Krassó László


Krassó László vagyok. A hírekről, a hírek napján a legérdemesebb beszélni. Ez nekem lehet, hogy kényszerképzetem, mentségemre legyen mondva, hogy 40 évig rádiós és televíziós hírműsorokban dolgoztam. Ma 13 óra 30 perckor a miniszterelnök az évértékelésében azt mondta, minél nagyobb tömegben kell tulajdonossá válni magyar cégekben az embereknek. Magyarországon 3 millióan élnek legjobb tudomásom szerint a létminimumon, másik 3-4 milliónak problémát okoz a gáz és villanyszámla kiegyenlítése. Kérem, tüntessenek ki bennünket, információinkkal és prognózisunkkal, a tekintetben, hogy vajon a magyar miniszterelnök mire gondolhatott akkor, amikor azt mondta, hogy váljunk nagy tömegben tulajdonosokká. Köszönöm.



Karsai Béla:


...



Dávid Imre:


Dávid Imre vagyok, az AGROINVEST Zrt. elnöke, tulajdonosa és a Magyar Külgazdasági Szövetség elnöke, 8 hónapja. Az hogy sok, vagy kevés vállalkozás van-e Magyarországon, a 800.000, az egy szám, valójában működőképes 200-220 és 3-5000-re tehető azoknak a száma, amelyek versenyképességgel rendelkeznek, piachoz és piacra tudnak jutni valamilyen szerény mértékben. Tehát abszolút kevesen vagyunk. Én a nagyon szerencsés, vagy szerencsétlenek közé tartozom, akik 90 előtt az egyik olyan nagy tervezőbázisú export fővállalkozó cégnél dolgoztak, akik külföldön a fejlődő országokban jelentős projekteket valósítottak meg. És ha körbenézek, van itt jó néhány kolléga, akik valamikor ilyen cégeket vezettek, ilyen cégeknél dolgoztak. Ma már jó esetben kis- és középvállalkozók vagyunk, mert lecsúsztunk. A tőkehiány miatt. Ugyanakkor a szellemi kapacitás, a tudás, a piacismeret, a kapcsolat, vagy azoknak a hajdan Magyarországon tanult diákoknak a kapcsolatával is rendelkeznek, akik ma ezekben a fejlődő országokban, vezető beosztásban dolgoznak. Az Európai Uniós tagságunkból fakadóan, csak egy vonatkozásban hívnám fel a figyelmet. Magyarországnak, mint Európai Uniós tagállamnak, például az Afrikai Fejlesztési Programra, amely ebben az esztendőben indul, 125 millió Eurót, ha tetszik, ha nem, be kell fizetnie a magyar adófizetők pénzéből. Semmi jele nincs annak, hogy a magyar kormány bármiféle kormányzati, állami szintű lépést tenne annak érdekében, hogy a magyar vállalatok, a magyar vállalkozók koordináltan, versenyképesen tudjanak ezeken a piacokon fellépni. Matolcsy úrnak a hozzászólásához kapcsolódóan annyit szeretnék mondani, hogy a kilencvenes évektől a magyar külpolitika és a magyar pénzügypolitika irányainak a homlok egyenes megváltoztatása nagymértékben tönkretette a magyar vállalatokat. Tehát, ha a jövőben valamiféle érdemi lépést lehet tenni a magyar tulajdonú vállalatok érdekében, akkor az a feltőkésítésen túl, mindenféleképpen a szétvert külpiaci hálózatok, a szétvert gazdaságdiplomáciai hálózatok újjáépítése, reálpolitika folytatása, az EU tagságból fakadó új lehetőségeknek a maximális kihasználása lehet. Köszönöm szépen.



Tolnay Lajos válasza:


Boda Miklós úrnak szeretnék válaszolni, igen, nagyon röviden, hogy én arra céloztam, hogy Mo.-on talán a tőkebelépési korlát miatt a magyar cégek, új cégek piacra lépését nem biztos, hogy olyan helyen kellene kezdeni, ahol igen nagy a tőkeigény. Ezért mondtam példaként, hogy valószínűleg az IT vállalatoknál esetleg nagyobb az esély. Ez nem jelenti azt, hogy pl. nálunk nincs esély mert mi is azok közé tartozunk, akik még értéket állítanak elő. Míg tavaly a vállalatcsoport 200 millió euró értékben exportált a legfejlettebb európai országokba, az idén már nem fogunk, mert időközben a magas áramárak miatt be kellett zárni az elektrolízist, így Mo.-on  75 év után már megszűnt az alumínium elektrolízis. De a timföld piacon olyan speciális termékekkel rendelkezünk, amilyenekkel rajtunk kívül csak a németek, egy-két német cég, és egy francia cég tud gyártani. De mi a probléma? Ez összefügg azzal a dologgal, amit Matolcsy Gyuri mondott a stratégiai szövetségről, amiben én óriási módon kételkedem. 12 éve küzdünk az energiaárakkal, amióta privatizálták az energiaszektort, annyi esélyünk van, mint ahogy mondani szokták, mint Szálasinak az utolsó tárgyaláson. Szóval egyszerűen, elképesztő az a mérték, itt van egy diagram, direkt behoztam, csak én a cégről nem akartam beszélni.  A 200%-os árindexindex,  2003-tól 2008-ig a villamos energia, de a földgáz is ott van vele. Csak azért idéztem a Nemzeti Bank elnökét, aki nem arról híres, hogy a reálfolyamokat szokta minősíteni. Tehát miután a multik mindent elintéztek itthon Magyarországon, és ezt elintézték ezt az Orbán kormány alatt is sajnos azt kell hogy mondjam, nem hiszek abban, hogy a multinacionális cégekkel szövetséget lehet kötni a magyar nagyvállalkozók érdekében. A beszállítói programnak az eredményeit pedig tudjuk, az nem visz el minket a Kánaánig. Én ennyit szerettem volna mondani. Tehát van lehetőség a hagyományos iparágakban is innovációra, mi nyertünk akkor is innovációs pályázatot, amikor úgy volt kiírva, hogy a nagyvállalatok ki vannak zárva, csak rosszul írták ki a pályázatot, és elfelejtették a kizáró mondatot belerakni, s így megnyertük a pályázatot. Nem nagy pénz egy 100 millió Ft volt. De nem ránk volt kiírva. Tudjátok, hogy 2 hét a pályázási idő, és még angolra is le kell fordítani. Ez a játék ma Mo.-on, na de az energiaárak ilyen emelkedésével, egy olyan iparág, ahol 33 % az energia hányad, és az elveszett komparatív előnyök  mint ami elveszett bauxitgyártásban, ezt nem lehet innovációval bepótolni. Tehát én nem hiszek abban, hogy egy dologgal önmagában így az innovációval lehet eredményt elérni. Valóban egy újfajta kormányzati politika kellene, de ha ezt meg lehetne fogalmazni, hogy hogyan tudunk stratégiai partnerséget kötni azokkal, akik nagyon jól érzik magukat most! Mert most Mo.-on nagyon jól érzik magukat a multinacionális cégek, gondolom, hogy nem lehetnek illúzióitok afelől, hogy igenis jól érzik magukat. Miért akarnának stratégiai szövetséget kötni a magyar nagyvállalatokkal, ha így is nagyon jó? Tehát erre a kérdésre egyszer valakinek, valamelyik politikusnak valamilyen konkrét választ kellene adnia.



Miklóssy Ferenc válasza:


Én csak gyorsan két dologra szeretnék reflektálni. Solymosi professzor úrnak, - egyetértve azzal, amit elmondott - azt tudom mondani, mint amit Dávid Imre barátom, én is a 80-as évek elejétől kezdve cégvezető vagyok. Vállalatként minden évben volt egy-két találmányunk, egy részük a debreceni egyetemmel közösen. Én azt hiszem akkor a rendszer másként működött. Egyáltalán nem róttam fel, hogy ez csak a tudomány és az egyetemek hibája. Ugyanúgy a mienk is. De a többség a K+F költségigényes, és nagy kockázattal járó fejlesztéseket nem tudja felvállalni, mikor sokuk a következő napi megélhetésért küzd.
Azt, hogy a finanszírozásra meg lehet találni a forrást, erre csak két példát mondok: ezek mind sajtóból vett információk. A versenyhivatal kezdeményezésére karterezés miatt a bíróság jogerős ítéletet hozott autópálya építés kapcsán, s a versenyhivatal vizsgálata szerint mintegy 30 milliárd Ft túlszámlázás történt. A másik példa egy múlt év novemberi, amikor döntöttek Szekszárd-Pécs autópálya nyomvonaláról. Itt az Út-Vasút tervével szemben egy 43 milliárd Ft-tal drágább, alagutakat is tartalmazó alternatíva került elfogadásra. Ebből a két összegből, ami durván 70 milliárd Ft, jó pár vállalkozást, kutatást és fiatal kutatót lehetne finanszírozni.



Béres József válasza:


Hozzám igazából nem érkezett túl sok kérdés, nem is vagyok egy elméleti szakember, de úgy gondolom, hogy a dolgok alulról is építkeznek, és felülről is jönnek. Amit mi lentről meg tudunk tenni, azt igyekszünk megvalósítani, és reménykedünk benne, hogy felülről is segít minket valaki. Ilyenek lehetnek a kormányok, vagy éppenséggel a jelenlegi. Mi nem próbálunk meg a multinacionális cégekkel egyezkedni, és stratégiai szövetséget létrehozni. Ha erősödni tudunk Magyarországon, akkor igyekszünk megakadályozni, hogy ők uralják a piacot. Lásd gyógyszer nagyker. Amíg a magyar vállalkozók ki tudnak tartani a multinacionális cégekkel szemben a piacon, addig igyekszünk megtartani, ill. erősíteni piaci pozícióinkat.  Ezt mi magunk elintézzük, a verseny alól soha nem akartunk felmentést kérni. Tehát mi mindig versenyezni akartunk, csak nem szeretnénk azt, hogy a saját országunkban hátrányos helyzetbe kerüljünk. Ne kerüljünk előnyös helyzetbe, de miért kerülünk mi ebben az országban hátrányos helyzetbe?



Matolcsy György válasza:


A maradék elv alapján azokra térnék ki, amelyekre barátaim még nem válaszoltak. Kurucz Gyulának a sejtése szerintem igaz, van összefüggés, a történelem és világ is számos példát hoz arra, hogy ahol tiszta lappal indultak, ott ez szép eredményeket hozott. 1990-ben sok ok miatt, pl. a rendszerváltás miatt, és még tudnék néhányat mondani, Magyarország nem tiszta lappal indult neki a piacgazdaságnak, a demokráciának, és az euro-atlanti integrációnak. Valószínűleg ennek is van köze ahhoz, amit mondott. Van azonban még egy ok, amit szeretnék hozzátenni, ez az, hogy a világ 97 országára kiterjedő értékrend szerint Magyarország a világ 5 legszélsőségesebben individualista értékrendje között van. Mi magyarok szélsőségesen individualisták vagyunk, ami azt jelenti, hogy mindenfajta közösségi érdekkel és értékkel szemben az egyéni érdekünket tartjuk elsődlegesnek. Az első négy, mi az 5.-ek vagyunk, angolszász ország, ahol azonban az egyéni érdekérvényesítésnek a korlátait felállítja a közösség. Az angolszász országokban a szélsőséges, egyéni érdekérvényesítés elé a vallási közösségek, a civil közösségek, a tartomány, a kormányok, és még sok minden más intézmény korlátokat állít. Nálunk ilyen nem létezik. Magyarországon szélsőségesen individuális érdekérvényesítés van, a közlekedéstől a politikáig, szóval mindenhol. Persze, aki az 1990-es évek elején olyan pozícióban volt, hogy a saját érdekét a közösség érdekével szemben érvényesítethette, az megtette. Aki örökölt különböző kapcsolati rendszereket, örökölt pozíciókat, az ezt megtette. Itt függ össze, azt hiszem a két tétel. Megoldani valószínűleg ezt úgy lehet, hogy engedjük az egyéni érdeket érvényesülni, legyen verseny, de verseny legyen, nem pedig a monopol pozíciók előnyre váltása. A közösségnek, úgy a nemzetnek, úgy az államnak, úgy a településnek, úgy a civil közösségeknek, úgy a vallási közösségeknek, a szabadidő közösségeknek, a fogyasztó közösségeket képviselő szövetségeknek, korlátokat kell állítani az egyéni érdekérvényesítés elé.
Amit Boda Miklós mond, az igaz, egyetlen kormány, egyetlen állam sem célszerű, ha ráerőlteti bárkire a jövőképét. Magyarországon azonban még arra sem vette a kormány a fáradtságot, hogy javasoljon, útjára bocsásson egy jövőképet, vagy nemzet stratégiát. Azt gondolom, hogy nagyon jó lenne ezt a beszélgetést, ezt a vitát elindítani, s akár a politika részéről is, akár a pártok részéről is, akár közösségek részéről is, civil műhelyek részéről is lehetne jövőképre, nemzetstratégiára vagy modellre vonatkozó vitairatokat gyártani. Nem hiszek abban, hogy az állam nemzetstratégiákat, jövőképet, vagy valami ilyesmit képes megfogalmazni.  
Több más kérdésben is felmerült, hogy a csudába lehetséges, hogy az Orbán kormány volt gazdasági minisztere amellett érvel, hogy kössünk szövetséget a globális cégcsoportokkal, a nemzetközi tőkével, és a multinacionális vállalatokkal. Márpedig kedves barátaim, én emellett érvelek. De nem úgy, hogy csak a cégek kössenek szövetséget a cégekkel, mert ők nincsenek egyenlő helyzetben. Egy globális cég Magyarországon még egy oly erős magyar nagyvállalattal szemben sincs egyenlő pozícióban, fényévnyi távolságra van az érdekérvényesítő lehetősége. Azonban mi, mint a jövendő magyar polgári kormány, mindannyian így együtt, mi felhívhatjuk a globális cégcsoportok hazai menedzsmentjének a figyelmét arra, hogy ez az ország vagy velük együtt süllyed, vagy velük együtt emelkedik, mert ma egy az érdekünk. Ma egy, mondjuk a világ 25 legnagyobb globális cégcsoportjai között lévő vállalat hazai leányvállalatának menedzsmentje ugyanolyan rosszul érzi magát, ugyanolyan rossz a véleménye a kormányról, a miniszterelnökről, az adórendszerről, a korrupcióról, arról, hogy nincsenek magyar beszállítóink, arról hogy nincs elég magyar szakmunkás. Ez az érdekes. Köthetnénk arra is szövetséget, hogy legyünk mi az európai unió legrosszabb országa. De akkor ide nem hoznak tőkét, ide nem hoznak beruházást, nem adnak prémiumot, és előbb-utóbb felszámolják a cégedet. Akarod-e ezt? Nem akarod. Kössünk akkor arra szövetséget, hogy legyünk újból a közép-európai térség éllovasa. Legyünk újból mi a legjobbak. Mert egyszer már voltunk. Meg tudjuk mondani, hogy miért voltunk, és meg tudjuk mondani, hogy most hogyan lehetünk. Nos, egy nemzeti kormány egy ilyen üzleti ajánlattal, mondhatnám nemzetstratégiai ajánlattal, élhet a globális tőke felé. Persze a globális csoportok hazai működése pettyes, mint a párduc. Nem mindenkivel lehet szövetséget kötni. Vannak olyanok, akikkel szemben fel kell lépni, mert jogtalanul monopolhelyzetben van, mert jogtalan eszközökkel érvényesíti az akaraterejét, mert korrumpál, és mert a közbeszerzési eljárásokban akkor is nyer, amikor magyar cég nem tud pályázni, mert nincs meg hozzá a referencia időtartama, és a referencia munkája. Azt gondolom, hogy a privatizált, ill. a zöldmezős külföldi tőkebefektetésekkel működő, globális cégcsoportok két nagy családja is különbözik ebből a szempontból. Különbözik a termelőszektor, és különbözik a kereskedelem. De lehet, hogy különbözik a gyógyszeripar, és különbözik az autógyártás, de hogy Magyarország sikere nem képzelhető el a globális tőkecsoportokkal kötött, kormányzati, politikai, állami, nemzetstratégiai érdekből kötött szövetség nélkül, az egészen bizonyos. Az adatok ismertek, a foglalkoztatottak 25%-os, a GDP 50-60 %-a, az export 80 %-a, és a hazai tiszta jövedelem 75-80 % jön a külföldi tulajdonosi szektorból. Valóban azt gondolom, hogy arra lehet üzleti megállapodást kötni a globális tőkével, hogy legyünk megint mi a legjobbak.
Amit Krassó László a miniszterelnök úr mai szereplésére kérdezett, nem tudnám megválaszolni, csak azért veszem elő a kérdést, mert lehet ám, hogy ez a levonulás nyitánya, tehát a végjáték kezdete. Ha valaki már látja, hogy neki vége, ha csak a titkárnőjének tud már utasítást adni, az elnökség tagjainak már nem, akkor lehet, hogy arra gondol, hogy egyszer majd még visszajövök. Akartam én valami nagyot, valami jót. Nem ment, nem volt rá időm. Szerettem volna annyi jót, adóreformot, óh, mindent, polgárosodást, óh, azt nagyon szerettem volna. De hát nem tudtam már megtenni. De ha visszajövök, majd emlékezzetek, hogy én jót akartam. Mi majd emlékszünk, ha nem is erre, de valami másra.
Karsai Béla kiváló és pontos kérdésére nem tudok pontos választ adni, mert ez egy részletes energiastratégia kérdése. De tudjuk, hogy a lehetséges válaszok között szerepel: hatósági ár, költség felülvizsgálat, szerepel a megújuló energiaforrások támogatása és bekapcsolása a villamos energia rendszerbe, és szerepel még 5-10 eszköz.
Végül engedjenek meg egy mondatot, amit Dávid Imre mond, az teljes mértékben igaz. Ha van egy tudatos kormányzati politika, akkor nem engedheti meg, hogy a gazdaság diplomáciai eszközökről lemondjon. Nem elég tőkével rendelkezni, nem elég tulajdonnal rendelkezni, piaccal is rendelkezni kell, és a piacért ugyanolyan, víz alatti, nem látható harc folyik, mint a tőkéért, a pénzért és a tulajdonért.  Mélyen egyetértek Veled, a gazdaságdiplomáciát, a gazdaságfejlesztést, és a tulajdon koncepciót össze kell kötni, ezt hívják jobb helyeken kormányzásnak.
Köszönöm szépen.



Bod Péter Ákos: Zárszava:


Nagyon köszönöm az előadóknak az előadást, a válaszokat, és elnézést kérek azoktól, akikbe belefojtottam a kérdezési hajlamot. De hát ezzel úgy van, mint az evéssel, ivással, egyéb a testi örömökkel: állítólag akkor kell abbahagyni, amikor még jól esne. No, de nem csak pedagógia okokból zárom le a vitát, hanem mert a mi szokásunk az, hogy majd folytatjuk, de immáron nem az asztal mellett és a széksorban, hanem a bor mellett. Arra kérem a vendégeket, hogy maradjanak velünk. Aki végigülte a vitát, és tud maradni velünk, maradjon utána is a baráti beszélgetésre. Még annyit, ezt is csak az újaknak említem, a régiek jól tudják: a vitaest után egy kis összefoglalót készítünk elnökségi erővel; valahogy elkészül egy egyoldalas szöveg, ami elég rövid ahhoz, hogy a lusta sajtó elolvassa és lehozza. De elég hosszú ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult, hosszú vitának a legfőbb mondanivalója beleférjen. Ez majd rákerül a honlapra. A honlapot még egyszer ajánlom, tizenkettőezer valahány száz leolvasás történt eddig; ez nem világrekord, de mindenesetre azt jelenti, hogy él a honlapunk. Tessék olvasni; ha valakinek van közlendője, írja meg nekünk.
Köszönöm még egyszer, hogy eljöttek, és Mádl Ferencnek különösen, hogy végigülte ezt az estet, akinek egyébként, mint privatizációt felügyelő miniszternek - annak idején - nagyon sok olyan kezdeményezéshez volt köze, mely kezdeményezések tartós eredménnyel jártak. Hiszen ne felejtsük el, hogy a vagyonhoz jutásnak volt egy olyan szakasza, amikor igazán komoly értékek születek, akkor is, ha tudjuk, hogy de jó lett volna, ha ez a szakasz hosszabb, mélyebb és tartósabb. Köszönöm még egyszer, hogy eljöttek, és legyen most már a boré a főszerep.


vissza a lap tetejére