vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


A vízzel való gazdálkodás (2006. 02. 20.)


Bod Péter Ákos:



Facsar Botond



Váradi József



Somlyódy László



Katona Kálmán



Gyulai József



Solymosi Frigyes



Subai József



Kőrösi Mária



Giday András



Harangi Csaba



Somlyódy László



Katona Kálmán



Váradi József



Hajós Béla



Giday András



Pap Géza



Balogh Ádám



Asztalosné Zupcsán Erika



Váradi József



Somlyódy László



Reich Gyula



Bod Péter Ákos



• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.




Bod Péter Ákos


Hölgyeim és Uraim, bort már ittunk, úgyhogy most vizet fogunk prédikálni természetszerűleg. A kiküldött témavázlat elég tág, és nem várjuk el, hogy mindegyik előadó, mindegyik pontra kitérjen. Igazából ilyenkor a témavázlat arra szolgál, hogy gondolkozási kiindulópontot adjon az előadóknak, és hozzászólásra ingerelje azokat, akik itt akarnak hozzászólni, vagy pedig később, a honlapon keresztül, hiszen a www.baross.org kezd kialakulni, mint egyfajta gondolkozási fórum. Ez nagyon jó dolog, hiszen nem mindenki tud eljönni, nem mindenki kap szót, vagy nem mindenki gondolja úgy, hogy itt akarja elmondani a mondanivalóját; nos az leírja véleményét a honlapunkon.

A rövidséget még az is szolgálja most, hogy az idei első rendezvényünkön fehérbort kapunk, és ismert módon a melegedés nem tesz jót a bornak; ami rögtön rászorítja az előadókat, hogy feszesen fogalmazzanak, és a hallgatókat, hogy célratörően kérdezzenek. Majd pedig ha véget ért a rendezvény formai része, akkor még mindig lesz alkalom kint folytatni a borozgatást és a beszélgetést.

Három előadónk van itt az asztalnál. És sok potenciális hozzászóló, reményeink szerint, az asztaloknál, hiszen a mai téma nagyon sokrétű. Lehet a vízre vízügyi szemmel nézni, és elképzelhető, hogy ma ez lesz a meghatározó. Lehet azonban közlekedési szemszögből, kulturális oldalról, geostratégiai kérdésként tekintetni a víz problémájára. A szomszéd országokkal való viszonylat egyik fajta elemére tekinthetünk a vizek kapcsán. Tehát nagyon sokfajta értelmezést megenged ez a gondolat, és nagyon örülünk, hogy kipattant az egyik tagunk a fejéből az a gondolat, hogy a nemzeti vagyonok között a vízvagyonnal is foglalkozzunk.

Bizonyos aktualitást ad ennek a tavaszi helyzet, nyilvánvaló, hogy az ember fejében átvillan az árvíz és belvíz ügye: az ember nézi a tévében a képeket. A víz éppen most sok helyen különösen súlyos ügy. De miután ez visszatérő probléma, rögtön arra is kérjük az előadókat, hogy az egész rendszert tekintsék át röviden. A három előadó: Dr. Váradi József Igazgató Úr, őt követné Professzor Somlyódi László Elnök Úr, majd pedig Katona Kálmán volt Miniszter Úr, régi jó barátom. Aki még nem volt itt, az nem tudja, hogy az előadók egymással is reagálhatnak, de meg szoktuk adni mindig a lehetőséget a résztvevőknek, hogy röviden hozzászóljanak.

Az ülés végén igyekszem összefoglalni a hallottakat, és szokásunk szerint írásban is készítünk majd egy tervezetet, amit eljuttatjuk a nagyközönséghez, mert azt tanultuk meg, hogy az itt levő 80-100 ember is nagyon fontos, de ha valaki nem tud eljönni, akkor a közleményeinket elolvashatja. Az összefoglalóinkat valóban - amint János mondta - gyakran viszontlátjuk a médiában, a legkülönbözőbb orgánumokban. Tehát az itt elhangzó gondolatok nem maradnak a falak között, hanem önálló életet is tudnak élni. Felkérem első előadónkat.



Facsar Botond


Facsar Botond vagyok, a Pántlika Borház vezetője. Szeretettel köszöntök mindenkit! Ma este a Dörgicsei Pántlika Pincészet borait fogjuk kóstolni. Néhány szóban Dörgicséről: ez egy 900 éves falu, amely a Balaton-felvidéken helyezkedik el, pontosabban a Balatonfüred-Csopak borvidékhez tartozik. Már a római korban is szőlőtermesztéssel foglalkoztak. A középkorban a Piarista rendnek volt itt egy kolostora és az itt készített borokra elsőként kapták meg a királyi engedélyt a palackozásra. Innen a név, a Pántlika Pincészet, mely a papi hagyományokat igyekszik ápolni. Pincészetünk 1993-ban alakult, és 60 hektár szőlővel rendelkezik, ebből 42 hektár a termő. A tavalyi év áttörést jelentett a pincészet életében, új design-nal, és nagyon sok sikerélménnyel gazdagodott a pincészet, a Pannon Bormustrán a Chardonnay és a Sauvignon Blanc csúcsbor minősítést kapott, illetve a XIV. Nemzetközi Borfesztiválon a Sauvinon Blanc lett a „Borfesztivál Bora”-ezzel a két díjjal egyetlen fehér bor sem rendelkezik a 2004-es évjáratból. A Dörgicsén hagyományosan termelt Olaszrizling mellet a már említett két fajtán kívül Szürkebarát , Juhfark, Kékfrankos, Merlot, Cabernet Sauvignon szőlőket termesztjük. Az itt található vulkanikus meszes talajon termesztett szőlőböl készűlt bor karakteres íz világgal és kiegyensúlyozott élénk savgerinccel rendelkezik .

Ma este először a 2004-es Sauvignon Blanc-t fogjunk kóstolni, amely egy világfajta szőlő bora, illatában bodza és egres érezhető, amit ízében is megtalálunk.A bor egyensúlyban van, savai optimálisak. Főleg aperitifként, salátákhoz, fehér húsokhoz tudom ajánlani. Mint az előbb is említettem kétszeresen díjazott.

Második borunk egy 2004-es Rosé Cuvée lesz, Kékfrankos-Zweigelt házasításából született ez a Cuvée, amelyik kifejezetten a rosé színét hozza. Ez a hagymahéj szín, tankönyvekben lehet tanítani, hogy ilyen színűnek kell lennie a bornak, sem világosabbnak, sem pedig sötétebbnek. Ami sötétebb, az általában már a Siller kategóriába tartozik. Illatában visszafogott gyümölcsösség, nagyon kellemes cseresznyés ízzel, kicsit kesernyés utóízzel, amit a Zweigeltől kap. A Hegyközségek Tanácsa által szervezett országos versenyen Arany-érmes.

A harmadik borunk egy régebbi bor lesz, egy 2002-es Barrique Merlot. A barrikolásnál a bort égetett tölgyfahordóban érlelik, csak azokat érdemes amelyek jó minőségű nagy borok. Erről a Merlot-ról elmondható, hogy ezeknek a követelményeknek megfelelt, illetve a barrikolás után nagyon szép gyümölcsös illatokat hoz, főleg aszalt szilva és vanília, ami ízében is megjelenik.

A 2005-ös évjárat borai is hasonlóan finomak lesznek, a Savignon Blanc és a Szürkebarát aranyérmet nyert a Balatonfüred-i borversenyen és reményeink szerint országos elismerésben is része lesz.

Borainkat ajánlom figyelmükbe és kedves egészségükre!



Váradi József


Tisztelt hölgyeim, és uraim, kedves kollégák! A vitaindító előadásomat a vízügyet belülről látó szakember szemével kívánom bemutatni elsősorban a jelenre koncentrálva. Szeretném érzékeltetni a vízügyi törekvések némelyikét, a teljes körét nyílván nem tudom. Mert úgy érzem, hogy most ezeket a törekvéseket, ezeket az elmaradt törekvéseket kérik rajtunk számon. Ez két dolgot igazol: az egyik, hogy helyesek voltak a korábbi felvetéseink, és törekvéseink. A másik, hogy érdemes elgondolkodni azon, hogy ezeket a törekvéseket most, hogyan kellene megvalósítani, változtak-e a körülmények, változott-e a környezet, kedvezőbbek-e a feltételek? A jól ismert tétellel kezdem. Hazánk a Kárpát-medence legmélyebb részén országhatárokkal osztott vízgyűjtőn, kiszolgáltatott vízgazdálkodási környezetben helyezkedik el. Ez két dolgot jelent, ezért szól minden vízügyi előadás ezzel az alaptétellel. Az egyik, hogy hazánk vízgazdálkodása mind a vizek többlete, mind annak hiánya, mind pedig a vizek minősége szempontjából a határokon kívüli beavatkozások eredményeként jórészt eldől. Ezért a vízgazdálkodás művelőinek, ha tevékenységüket felelősséggel akarják végezni, elemi érdeke: szomszédainkkal való jó együttműködés. Ez az együttműködés minden politikai zavar ellenére töretlen, szakmai, és korrekt. Politikai zavar alatt értem azt, hogy Romániai nemzetiségi villongások, Szlovákiai Bős-Nagymarosi összefüggések terheltsége, Tito annak idejéni problémája, vagy Ausztria vasfüggöny mögöttisége, vagy mi voltunk a vasfüggöny mögött Ausztria idején.

A másik következménye annak, hogy kiszolgáltatott vízgazdálkodási helyzetben vagyunk, hogy a vízgazdálkodási feladatok ellátása sokkal erőteljesebb állami részvételt, állami koordinációs szerepvállalást, központosítottabb intézményrendszert, erőteljesebb finanszírozási jelenlétet kíván. Ezért deklarálta a kormány, hogy a vízkárelhárítás az ország biztonságpolitikájának része, és mint ilyen – teszem hozzá kicsit önkényesen – különleges elbánásban, jogi és finanszírozási környezetben kell, hogy működjék. A vízkárelhárítás fontosságának felismerése persze nem új keletű. Már 1730-ban előírták a védművek őszi felülvizsgálatát, tehát ha úgy tetszik 300 éves, közel 300 éves szakmai kultúra mentén dolgozunk. 1780-ban már állandó gátőri szolgálat működött a felső Dunán. 1885-ban a XXIII. Törvénycikk már megfogalmazta a vizek minősségének vízgazdálkodási fontosságát. Kenderáztatás kapcsán szigorú előírásokat alkalmazott. Ami arra is utal, hogy minden természetes fejlődési folyamatban a környezetvédelem bölcsője a vízgazdálkodás volt, de sehol sem választották szét a vízkészlet gazdálkodást vízminősségre, és vízmennyiségre csak nálunk. És ezt ma sem állítottuk helyre, hiába a vízügy minden éves folyamatos átszervezése. A vízügynek a szocialista gazdálkodás körülményei közötti szakmaiságát, mondom még egyszer szakmaiságát vizsgálva megállapítható, hogy a magyar vízügy ebben az időben lett világszerte ismert és elismert. Nemcsak védekezési szervezetében, de az ivóvíz ellátási és szennyvíztisztítási program indításában, vagy tudományos eredményeiben. Példaként csak a vízgazdálkodási kerettervet említeném, aminek logikája most az EU vízkeret irányelvének megvalósítása kapcsán igazolódik fényesen.

Szeretném különválasztani a szakemberek törekvéseit a politika által a vízügyre kényszeríttet szerepvállalástól. Ezt azért is tenném nagyon szívesen, mert a vízgazdálkodás deklarált alapfilozófiája, hogy vízgazdálkodás, mint olyan, önmagában nem értelmezhető. Nincs a vízügynek vízgazdálkodási célja, csak nemzetgazdasági, környezet és természetvédelmi, turisztikai célok értelmezhetőek, amelyek egymással vitázva fogalmazzák meg igényüket a vízgazdálkodással kapcsolatban. És amiben egyezségre jutnak, annak kielégítését kérik a vízügyi szakemberektől. Többek között e logika mentén 1992-ben készült el a vízkárelhárítás stratégiája, ami rögzítette a korábbi szocialista tulajdon lebontásának szükségességét.

A vízkárelhárítás piaci körülmények közötti működtetésének alapelvei: A vízkárelhárítást a vizek többlete és hiánya elleni szervezet tevékenységként azonosítjuk, így szól a törvény is. Ez azt jelenti, hogy a korábbi szemlélettel szemben, ami azt az érzetet kelltette, mintha a kárelhárítás és hasznosítás külön – külön is elvégezhető lenne, sőt ilyen típusú gondolkodást eleve kikényszerít most azt követeljük meg a tervezőtől, hogy a vizek többletének és hiányának problémáját egy azon beavatkozás előkészítése során egyenlő értékkel vizsgálja. E nélkül a gondolkodás nélkül a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése, az új típusú folyógazdálkodás, a holtág program, vagy a tározós program, vagy a homokhátság fejlesztése nem lett volna előkészíthető és kidolgozható. Ez a vízügy egyik paradigma váltása. A kérdés az, hogy kellően érzékelhető-e ez a paradigmaváltás? A vízi létesítmények, illetve vizek tulajdonváltási törekvéseit, és annak teljesülését az alábbiakban gondoltam összefoglalni: A már említett kiszolgáltatott vízgazdálkodási helyzetünkből következik, hogy az államnak számos vízen és vízi létesítményen magának kell ellátnia a feladatokat, mert azok egész országra, vagy országrészekre kiható hatása, a nagy invesztíciós költség, a nemzetközi kapcsolat nem engedi meg, nem teszi lehetővé az érdekelteknek való feladatleosztást. Ezeket neveztük aztán az állam kizárólagos tulajdonának. Ugyanakkor azonosítottuk azoknak a vizeknek és vízi létesítményeknek a körét is, amelyekkel kapcsolatban jól meghatározható az érdekeltek köre. Ezeket a vizeket és vízi létesítményeket egyrészről a 91. évi XXXIII. Törvényben felkínáltuk az önkormányzatoknak. Azt mondtuk, hogy vegyék át őket, ezek holtágak, kisebb tározók voltak, de azok az önkormányzatok, akiket ezzel megkínáltunk, nem éltek a lehetőséggel. Nem látták meg a piaci előnyöket ezekben a létesítményekben. Ugyanakkor az akkor még fiatal demokrácia a vízügy által akkor követelt kényszertulajdonlást legalábbis a jogászok szerint nem vállalta fel. A maradék vízi létesítményt forgalomképes állami tulajdonként nevesítettük. Ezzel azt jeleztük, hogy ez nem az állam érdekeit, hanem helyi lehatárolható érdekkörök vízgazdálkodási feladatait szolgálja, ezért azok helyes tulajdonformája megítélésünk szerint az érdekeltek osztatlan, közös tulajdona. Ez a tulajdonváltás sem valósult meg, mert a jogászok szerint itt sincs sem kényszertársulás, sem kényszertulajdonlás. Itt azért megjegyzem, hogy a már említett 1885. évi törvénycikk tudta a kényszertársulás intézményét. Nem segítette a váltás megvalósítását az sem, hogy a Pénzügyminisztérium akkori képviselői minden áron pénzért akarták az érintettek tulajdonába adni ezeket a vagyontárgyakat, és a vízügy nem tudta igazolni, hogy ezek a vagyonok az állam kezében rosszul hasznosulnak, sőt az állam tulajdonaként indokolatlan kötelezettségeket keletkeztetnek, amiket az állam nem tud, illetve nem tud jól teljesíteni. Tetézte a bajt, hogy a leendő tulajdonosok képviseletében fellépő társulatok, vízgazdálkodási társulatok sokkal biztosabbnak látván az állam fizetésre kényszerítését, mint az érdekeltekkel való befizetésre való kínlódást, nem akartak partnerek lenne a tulajdonváltásban. Helyette azt bizonygatták, és ebben nagyrészt igazuk volt, hogy ehhez a gazdaságnak, a gazdaságoknak meg kell erősödni, az önkormányzatoknak egyre nagyobb bevétellel kell rendelkezni, amivel persze éppen ellentétes tendenciák alakultak ki az elmúlt 16 évben. Miközben a vízügy igen hamar, 1992-93-ban már progresszív volt a változásokban, aközben minden kötelezéstől való félelem, a jogszabályok vagy jogelmélet vitatható magyarázata, a gazdasági trendek rosszirányú alakulása, nem tette lehetővé a változások végrehajtását. Azt mondhatnám most Sárközi Tamás után szabadon, aki a tárcák közötti egyeztetési deficitről beszélt, hogy az ország kötelezettségi deficitet mutat, kötelezési deficitet mutat, vagy mutatott. A vízgazdálkodási beavatkozások megtérülési mutatóival a szolgálat meglehetősen régóta foglalkozik. Ennek első vizsgálati területe az árvízmentesítés volt. Már az 1980-as években átfogó vizsgálatok készültek a kockáztatott vagyon felmérésére és a differenciált kockázat módszerének bevezetésére. 1998 és 2000. között lezajlott tiszai és dunai árvizek elemzése azt mutatta, hogy a védelmi befektetések megtérülő beruházások. A mértékadó árvíz elleni védelemre kiépített töltésen 1/5 – 1/10 kerül a védekezés, mint ott ahol nincs kiépítve a védelmi létesítmény. Ez azt jelenti, hogy az említett időszak alatt védekezésre költött 32 milliárd forintnak csak az 1/5-ét vagy 1/10-ét kellett volna befizetnünk, vagyis 3 – 6 milliárd forintból megúszhattuk volna a 32 milliárdos befektetést. Az is világossá vált előttünk, hogy az öblözetenként nyilvántartott veszélyeztetett értéknél sokkal többet kell fizetnünk egy töltésszakadás után. A beregi töltésszakadás után ugyanis a nyilvántartási értékének húszsorosát kellett kifizetnünk az újjáépítésre. Ez logikus, hiszen a korábbi szegénység ugyanazon a szinten nem állítható helyre. Egy 300. 000- Ft-os vályogház lakhatási feltételei nem állíthatók helyre 300. 000- Ft-ból. Jelentős többletforrás áramlik ilyenkor a lerombolt területre. Ezért is volt minden kormány programjában benne a védelmi töltések kiépítésének szándéka, azonban most az ütem nagyon lassú, a tények a tervekhez képest lényegesen elmaradnak. 1980-1990. közötti időszakban az előirányzat 802 kilométer volt, lett belőle 331 kilométer. 1995. és 2001. között 389 kilométerből megvalósult 284 kilométer. Még ez volt a legjobb. 2002. és 2006. között 552 kilométerből megvalósult 73 kilométer. Időközben azonban belépett a Vásárhelyi terv továbbfejlesztésének programja. A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése azonban eredeti szándéka szerint természetvédelem, árvízvédelem, ökoturizmus, mezőgazdaság fejlesztést, rekreáció egyaránt. Sajnos azonban számos okra visszavezethetően mára a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése árvízvédelemre egyszerűsödött. Ez azért is kikényszerítődött, mert közben a vízkár-elhárítási beruházások összege, benne a klasszikus árvízi beruházások, a folyógazdálkodás, a vízrendezés, a térségi vízelosztás szinte lenullázódott forrásoldalról. A korábbi 10 – 11 milliárd forinttal szemben 2005-ben már csak 2 milliárd forint állt a vízkárelhárítás rendelkezésére. Megint más a helyzet a térségi vízszétosztás területén. E tekintetben a korábbi beruházások a perdöntőek, új beruházás ezen a területen 1990 óta nem indult. Sajnálatos és nehezen elfogadható tény, e létesítmények igazságtalan agyonhallgatása.

Az egyik ilyen, hogy a Kiskörei duzzasztó hasznosságáról nem beszélünk. Miután kárai nincsenek, nem említjük a cianid szennyezés során kihasznált vízkormányzási előnyeit. Nem említjük, hogy a duzzasztó által előállított megemelt víztérben, a Valki medencében, a Ramsári egyezmény alapján védett madár rezervátum született. És azt sem említjük, vagy természetesnek tartjuk, hogy a Tisza- tó területének nagy része a Hortobágyi Nemzeti Park kezelésében van. Nem említjük, hogy ez nem jött volna létre, ha nincs a vízlépcső. Mint ahogy arra sem térnek ki a híradások, hogy a Körös-vidék szárazság idején víz nélkül maradna, ha nem lenne a Tiszából a Kőrösökbe történő vízátvezetés. Ugyanebbe a körbe sorolom annak az elfogultságnak a megnyilvánulását, miszerint a megújuló energia források között Magyarország nem ismeri a vízenergiát. Nem kell vízerőművet építeni, de úgy tenni, mintha nem is lenne vízenergia, több mint tájékozatlanság. Néhány szót az intézményrendszerről. 1994-ben a gazdasági racionálás jegyében a szolgálat megvált a kiviteli kapacitásától és húszezerről – négyezer nyolcszáz főre csökkentette a létszámát. Ezzel példamutató lépést hajtott végre az államháztartás racionalizálása terén.

A Környezetvédelmi Minisztériumba való integrálódáskor a négyezer kétszáz fős szolgálat három év alatt háromezer nyolcszázra csökkent, ami azt jelenti, hogy védekezési beosztásokban számos helyen ugyanazok a nevek szerepelnek. Nincs meg az irányításhoz szükséges saját létszám és nem tudnak az igazgatóságok hatékony és színvonalas segítséget nyújtani az önkormányzatoknak és társulati védekezéshez sem. Igaz egyre inkább az a szemlélet uralkodik, illetve az a gyakorlat kap zöldutat, mely szerint az önkormányzat védekezzen önállóan. Igaz, hogy a törvény nem így rendelkezik, hanem a vízügy összehangoló, irányító, szakmai segítséget nyújtó kötelezettségét írja elő. Végezetül és zárásként szeretném nyomatékosítani. A vízügy, a vízügyi szakemberek szakmai progresszivitása idő és változás érzékenysége nem veszett el. Erkölcsi támogatottsága azonban szinte lenullázódott, ennek kapcsán mára látványosan erodálódik is. Köszönöm szépen a figyelmüket!



Somlyódy László


A víz természetéről

Hölgyeim és Uraim! Négy kérdést kaptunk, így igazából nem előadásra, hanem - a finom Savignon Blance által is ihletve - válaszra készültem, legalább is részben (nem kizárva, hogy egyetemi emberként a gyakorlat szemszögéből nézve időnként szamárságokat is fogok mondani….). Néhány általános megállapítással kezdem. Tudjuk, hogy a víz csodálatos közeg, élet és halál. Gyakran elmondjuk, hogy természeti kincs, a szépség forrása, művészetek, zene, festészet, költészet foglalkozik vele. Közjó, de ugyanakkor áru is, gazdasági értéke van, elég sokat is fizetünk érte. A politika tárgya is számos nemzetközi vonatkozással: csak példaként említem, hogy a Föld lakosságának mintegy fele olyan vízgyűjtőn él, ami legalább két országhoz tartozik. Elég a Duna medencére, a Nílusra vagy a Jordán folyóra gondolni. A víz konfliktusos közeg, fontos szerepet játszik háborúkban (az Iraki háborúban a víz a alapvető logisztikai feladatot jelentett) és háborúk törnek ki miatta. Sok szempontból kockázati tényező - árvizek, belvizek és szennyezési haváriák (ezekről részben Váradi József beszélt már).

A víz sokarcú és ennek megfelelően sok szektor és intézmény foglalkozik vele: vízügy, környezet- és természetvédelem, egészségügy, mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, közlekedés, energia, építésügy, infrastruktúra, belügy, pénzügy és folytathatnám a felsorolást. Akár hiszik, akár nem de például Kínában tíz minisztérium felel a víz különböző aspektusaiért. Ezen túlmenően található tartományi-, megyei, vízgyűjtő- és városi szint, de Sanghai például tartományi szintű város és azt ugye el tudják képzelni, hogy a minisztériumok különböző szintű hivatalai keresztül - kasul nem értenek egyet egymással, tehát ebből is adódóan a racionális döntéshozás aligha egyszerű (lehetséges?) feladat. De Magyarországon is elég összetett a helyzet és nincsen általános receptünk az intézményi rendszerre vagy a szélesebb értelemben vett „kormányzásra (governance)”. Ahány ország, annyi szokás. Hol mennek jól a dolgok? Például Hollandiában, Dániában, Angliában, Franciaországban, ahol a területnek megvan a kultúrája és tradíciója.

Magyarország is több száz éves tradícióval rendelkezik, de vegyük kicsit jobban górcső alá csupán az elmúlt két évtizedet. Kiindulópontként egy interjúból idézek, amit öt - hat évvel ezelőtt készítettünk, amikor az MTA Stratégiai Kutatási Programja keretében a vízgazdálkodási stratégiával foglalkozó könyvet írtuk (egy példányt örömmel hagyok itt a Társaság számára). A szakembertől azt kérdeztük, a szakmát és a víz megítélését Bős - Nagymaros hogyan befolyásolta. A válasz: „Bős - Nagymaros rosszul sikerült, az áramtermelésért is a vízügy harcolt az energetika helyett. Az öntözésért is a mezőgazdaság helyett, és a társadalom mégsem látta és értette sosem a vízügy céljait. Bős - Nagymaros kemény kommunikációs probléma volt. Annak nagy vesztese lett a vízügyi szakma, de ehhez hozzájárult ő maga is, mert át akarta vezetni a vak embert az úton, ha tetszett neki, ha nem. Ez igaz általában is, a vízügy kimondja, hogy mi a jó a társadalomnak, és azt igyekszik keresztülverni. De ez azért lehet így, mert a vízügy nem függ a társadalom véleményétől, úgy mint a fejlett országokban.” Tessék interpretálni. Ki hogyan véli helyesnek? Én azt gondolom, hogy a megállapítás sorozatban sok az igazság.

Szeretném azzal folytatni, hogy ma világszerte sokoldalú változást élünk meg a víz és a vízgazdálkodás területén. Magyarországot a tág értelemben vett társadalmi, gazdasági és politikai átmenet jellemzi, ami szakmai szemléletváltozással párosul. Utóbbit az ökológia előtérbe kerülése, a törekvés az integráció irányába, a hatékonyság fokozása, a megelőzés, az elővigyázatosság, az éghajlatváltozás bizonytalan hatásainak figyelembe vétele stb. jellemzi. Ezekre alapul az EU ún. Víz Keretirányelve (VKI), az Unió 2000-ben jóváhagyott egységes vízpolitikája, amit ma 25 országban implementálnak (köztük hazánkban is). Az EU VKI elsődleges célja a vizek jó állapotának a biztosítása racionális keretek között, és előbbi alatt elsősorban az ökológiai állapot értendő. Bármit is cselekszünk, azt a VKI keretei között szükséges megtennünk. Itthon tehát az átmenet és a szemléletváltozás kiemelten fontos, és a kérdés az, hogy mindez az intézményrendszeri rendszeren (amit a helyi sajátosságok miatt az EU VKI bölcsen nem ír elő) keresztül hogyan tud érvényesülni? A felvetésnél hangsúlyozom, hogy ma a vízgazdálkodás legfontosabb, elsődleges kérdése az, hogy az intézményi rendszer lehetővé teszi-e az értelmes, okos tervek racionális végrehajtását, vagy pedig inkább gátolja azokat? A kérdéssel külföldön elemzések, cikkek és könyvek sokasága foglalkozik.

Az intézményi rendszerről

A következőkben a magyar intézményi rendszer elmúlt húsz éves exodusát szeretném felsorolni. 1987-ben összevonták a vizet és a környezetet, egységes minisztérium jött létre. Megszűnt az akkori Országos Vízügyi Hivatal. 1990-ben, ennek a fordítottja történt. Az okok Bős-Nagymaroshoz kapcsolódva alapvetően politikaiak voltak. A szétválasztás megtörtént, és létrehozták az Országos Vízügyi Főigazgatóságot, az OVF-t. Törvények születtek: vízgazdálkodási, környezetvédelmi, önkormányzati. Utóbbi az önkormányzatok számára kötelezően előírta az ivóvízellátást, de ugyanakkor nem mondott egy szót sem arról, hogy a keletkezett szennyvizeket össze kellene gyűjteni és meg kellene tisztítani. Tehát a törvény szakmailag hibás volt és messze nem a fenntarthatóság irányába mutatott. Egy másik példa. Amikor az EU Víz Keretirányelvet elfogadták, azt a környezetvédelmi törvénybe építették be. Azaz, ahogyan arra Váradi József is utalt, a mennyiséggel foglalkozik egy törvény, a minőséggel egy másik, és a kettő a gyakorlatban nehezen tud „együttműködni”. Folytatva a felsorolást, 1998-ban az úgynevezett területi vízgazdálkodás feladatai átkerültek az FVM-hez. 2002-ben újra összevonták a vizet és a környezetet. 2004-ben a hatásköröket szétválasztva a VIZIG-ek mellett létrehozták a vízügyi felügyelőségeket (ViFe). 2005-ben megszületett, a víz, a környezet és a természetvédelem középszintű hatósága az OKTVF. Egy évvel később mindezeket megszüntették, létrejött a Vízügyi Központ és Múzeum. A hatáskörét bevallom, nem ismerem és a változásokat alig tudom követni: merre is haladunk?

Az elmúlt 20 évet végigtekintve azt látjuk, hogy a feladatok inkább gyarapodtak, mint csökkentek. Tehát az erőforrásokat, beleértve a pénzügyeiket is nem mérsékelni kellene, hacsak azt az okos szervezés és az innováció nem teszi lehetővé. Emellett, a szakma és a politika túlzott összekeveredését tapasztalom. Hogy a mindenkori politikát - sok más területhez hasonlóan - elsősorban az érdekli, ami holnap, a jövő héten, vagy a következő három-négy évben történik. Hogy mereven elválik egymástól a rövidtáv és a hosszútáv, és hogy egy helyettes államtitkárságnak a politikai súlya a kormányzaton belül bizony nem nagy.

Ezzel a felvezetéssel a harmadik, talán legfontosabb kérdésre szeretnék reflektálni, ami az intézményi rendszerrel foglalkozik. Korábban egyetértettem azzal, hogy a környezet, a természetvédelem és a víz tartozzon egy minisztérium alá. Ma azonban úgy érzem, annyi konfliktus, sérelem és zsigeri ellentmondás született az elmúlt 20 évben, hogy valószínűen nem érdemes ezt a pályát folytatni: a vizet valahova máshova kell elhelyezni a kormányzati feladatleosztás során. Azt tudom elképzelni, hogy létrejön egy erős Országos Vízügyi Főigazgatóság, amely közvetlenül a Kormány alá tartozik (más területen ma is létezik ilyen hivatal). Ha csak a közvetlen minisztériumi becsatlakozás valósítható meg, akkor is a jelenleginél sokkal erősebb hatáskörrel kell az „ágazatnak” rendelkeznie, gondosan ügyelve a vízmennyiség, a vízminőség és az ökológia együttes kezelésére és a szélesebb értelemben vett integrációra. Ezt a javasolt erős pozíciót a hazai vízgazdálkodás számos specifikus tulajdonsága is indokolja (árvíz, belvíz, nemzetközi kitettség, a felszín alatti ivóvízbázisok fontossága, a szennyvíztisztítási program, a rekonstrukciós igények, mindezek magas költségkihatása stb.).

A magyar vízügyi igazgatóságokra annak idején azt mondtuk, hogy azokat a vízgyűjtő elvnek megfelelően tervezték meg. De, ha arra gondolunk, hogy a Balaton három VIZIG-hez tartozik vagy a Dunának vannak olyan szakaszai, ahol a bal part és a jobb part két különböző VIZIG területének a része, azt hiszem, nem szentségtörés, ha azt javasolom, hogy újra kellene gondolni a kérdéskört. Ezt számos egyéb tényező is indokolja. Így például - ahogyan arra már utaltam - a VIZIG-ek annyi változáson mentek keresztül, hogy már nemigen van mit megőrizni. Ugyanakkor az EU VKI szerint alapvetően módosult a vízgyűjtő definíció és ez Magyarországon valószínűen négy körzetet fog eredményezni. Ezzel párhuzamosan, az európai tendenciát követve a közigazgatás is óhatatlanul nagy régiókban gondolkodik, azaz számos ok indokolja a „kabát újragombolását”. Ennek nyilvánvalóan együtt kell történnie a törvények és a rendeletek felülvizsgálatával és harmonizációjával, amelyek sok ellentmondást tartalmaznak. Mindezek együttesen vezethetnek végre stabilitáshoz és kiszámíthatósághoz, ami nélkül az intézményi rendszer normálisan aligha tud működni. Még egy tényezőt említek: vezetőkre van szükségünk. A szakmának kiemelkedő szakmapolitikusra vagy szakmapolitikusokra van szüksége, akiknek a tekintélye húzni képes az ágazatot, adott esetben a politikával szemben is.

A harmadik kérdésre adandó választ egyik kedvenc, Széchenyitől származó mondásommal zárom: „ A réginek az újjal célszerű egybeházasítása gyakran a dolog bölcsészete. Máskor a réginek gyökerestőli megsemmisítése, és az újnak gyökeres felállítása szükséges”. Ajánlom mindenki figyelmébe, aki a vízügy jövőjéről gondolkodik.

A szerepvállalásról

Röviden az első kérdéssel folytatom: a szerepvállalás fontossága (államé, önkormányzatoké és „miénk”). Csak a vízi közművekről fogok beszélni. A jelenlegi állapotot az jellemzi, hogy az ivóvíz ellátás európai színvonalú, a lakosság 98 %-a részesül szolgáltatásban. A csatornázás ettől messze elmarad (nagy a „közműolló”), 60 % körüli (a be nem kötött lakások kérdését itt nem elemzem). A szennyvíztisztítás 50 % alatti és ebben a tekintetben az egyik, negatív értelemben vett „élenjáró” ország vagyunk az Európai Unión belül. Az EU szabályozásnak megfelelő fejlesztések költségigénye óriási, ezer milliárd forint körüli. Ez óhatatlanul felveti a költség-hatékonyság kérdését és azt, milyen technológiákat válasszunk. A biotechnológia, az anyagtudományok és a korszerű méréstechnika segítségével a fejlett világban az elmúlt két évtized során hihetetlen eredményeket értek el (kombinált biológiai-kémiai eljárások, biofilm, membrán stb) és erős iskolák alakultak ki. Ennek itthon alig van nyoma és a felismerés is hiányzik, hogy a módszerek átvétele, a számottevő spórolás (ez elérheti a 20 - 30 %-ot) és az üzemirányítási ismeretek megszerzése adaptációs kutatások nélkül elképzelhetetlen. Kevés olyan országot láttam, mint Magyarország, ahol a tervezett óriási beruházások ellenére az állam nem vagy alig áldoz a kapcsolódó hazai tudásipar felépítésére, többek között azért is, hogy az importált, nem mindig legkorszerűbb megoldásokkal szemben „békaugrás” jelleggel a jövő eljárásait honosítsa meg.

A közművekre visszatérve azt gondolom, hogy az önkormányzati tulajdon helyes döntés volt. Egyik mellékkövetkezménye az, hogy a szolgáltatók száma rettenetesen megnövekedett (mintegy tízszeresére). Ma Magyarországon mintegy 350 szolgáltató található. Az önkormányzatok, különösen a kicsik rettenetesen szegények, szakmai tudással nem rendelkeznek, tanácsadóik nincsenek. És ez mire ad lehetőséget? Sok mindenre, a korrupciótól kezdve, a nem kívánatos lobbizáson át arra, hogy még a jó tervek is torzultan vagy egyáltalán nem valósulnak meg. Elvész tehát a hatékonyságra és a szakmaiságra való ösztönzés. Ebben nagy szerepe volt és van a hazai támogatási rendszernek. Ez rossz azért, mert ingyen pénzt biztosít az önkormányzatok számára. Tanulni kellene, más országok hogyan csinálták. Például, amikor Ausztria a hatvanas évek végén elkezdte vízi infrastruktúráját fejleszteni (közelítően azonos fejlettségi szinten voltunk), úgy döntöttek, hogy nem támogatást, hanem alacsony kamatú kölcsönt ad az állam. Az ösztönző erő óriási: nem akármilyen tervet akarunk megvalósítani, hanem lehetőség szerint a leghatékonyabbat, mert a pénzt előbb - utóbb vissza kell fizetnünk. „Ingyen ebéd” nincsen – a mondás itt is érvényes.

Míg a városoknál a nagy létesítmények okos megvalósítása és karbantartása a fő feladat, a kicsiknél a nagyszámú szolgáltató integrációja a kulcs. Ez a vagyonminősítés módjától függ. Manapság világszerte sokat beszélnek a privatizációról. A szakma 15 évvel ezelőtt azt gondolta, ez az „üdvözítő” megoldás. Azt gondolták, hogy a világon lesz öt vagy tíz óriási szolgáltató. Mára azt tanultuk meg, hogy a dolgok nem működnek ilyen egyszerűen. Azt tanultuk meg, hogy a „public-private” partnerség (PPP) legkülönbözőbb vállfajai léteznek, attól függően, hogy az mire terjed ki. Vagyonmegosztásra, üzemeltetésre, vagy mind a kettőre? Milyen kombinációban? Ezek jelentik a megoldási lehetőségeket. Sok nyugati országban törvények állnak rendelkezésre, amelyek szabályozzák a szolgáltató és a fogyasztó viszonyát, biztosítják a vagyondíj használatot, a minőségellenőrzést és a fogyasztóvédelmet. Ez az a terület, ahol nagy szükség van a szakmai szervezetekre. Azaz alapvető a nálunk távolról sem kielégítő reguláció, ami egyébként kiterjedt irodalommal és tapasztalatokkal rendelkezik. Emellett sok olyan kérdésről beszélünk Magyarországon, amelyek fejlettebb országokban fel sem merülnek: kérdések, amelyek mindennapjaink kultúrájához és etikájához tartoznak.

Azért, hogy az idejüket ne raboljam, a belvizekről és árvizekről nem beszélek, Váradi József megtette már ezt. A vagyongazdálkodásról azonban el kell mondanom, hogy világszerte mindenütt erősen feljövő terület. Kezdjük felismerni, hogy például a csatornahálózat és az ivóvízhálózat óriási láthatatlan, földalatti vagyon. A cél, hogy ezt a vagyont megőrizzük. Az Egyesült Államokban úgy becsülik, hogy a következő húsz év során ezermilliárd dollár körüli összeget kell költeniük infrastruktúra karbantartásra, rehabilitációra. Svájcban arányaiban hasonló a helyzet. Komoly kutatásokat végeznek, továbbra is a jelen vízi infrastruktúra öblítéses WC-n alapuló koncepcióját kövessék, vagy mai tudásunknak és szemléletünknek megfelelően módosítsák azt. Egy dolog azonban biztos: pénz nélkül nem megy. Ha az amortizációt az árba nem lehet beépíteni, akkor nincsen miből karbantartást és rekonstrukciót végezni. Hogy nélkülözhetetlenek olyan módszerek, mint a „benchmarking”, ami lehetővé teszi, hogy magunkat a legjobbhoz mérjük a hatékonyság növelése érdekében, azért, hogy mi váljunk „champion”-ná. Az osztrák szennyvizes üzemeltetők (mintegy százan) fizetnek azért, hogy az internetes benchmarking értékelés részesei legyenek. Mi történik ezzel szemben itthon? A többség „dugja” az információt, hogy elrejtse a hibákat. Tehát itt is sok teendőnk van, a regulációt is beleértve.

Az oktatásról és köznevelésről

Ha azt mondtam, hogy az intézményrendszer az No. 1, nem biztos, hogy igazam volt. Mert az oktatás és a köznevelés talán még fontosabb. A víz és a társadalom kapcsolatát alakítanunk kell. Szemléletváltás szükséges és ebben a vízügynek kezdeményező szerepet kell játszania. A víztudat kialakítása e nélkül aligha történik meg. Kérem szépen Bős - Nagymarost követően nálunk a Műegyetemen az 1990-es évek elején, több éven keresztül egyetlen vízi mérnök hallgató nem hagyta el az egyetemet, annyira népszerűtlenné vált a szakma. Ma évente 20 - 30 diplomás kerül ki tőlünk, de nem biztos, hogy a vízügybe mennek dolgozni, ami nem mutatja magát, nem eléggé vonzó, nem tud eleget ajánlani.

Természetesen a köznevelés még ennél is fontosabb. Megint az osztrák sógorokra hivatkozom (de említhetném az angolokat és a szingapúriakat is). Ajánlom azt, hogy valaki egyszer nézze meg, az óvodától kezdve, általános iskolán keresztül a köznevelést hogyan művelik. Ellenpéldaként hivatkozom arra, hogy milyen mértékben szorul vissza itthon a természettudományos képzés az iskolákban, középiskolákban. Vajmi kevés lehetőség van arra, hogy az általános ismereteket átadjuk. A továbbképzésről nagyon ritkán beszélünk: szükséges rossz. Nyugaton ez sokfelé kötelező és a többség önös érdekének vallja. Érdemes arra gondolni, hogy Magyarországon a következő tíz évben ötszáz új szennyvíztisztító telep fog épülni. Ezeket valakinek üzemeltetni kell, olyannak, aki ért is hozzá. A szükséges ismeretek magyar nyelven nem biztos, hogy megszerezhetők: alapvető a nyelvtudás. Fontos az is, hogy például a víztudatos emberek „józan paraszti eszét” visszahozzuk a mindennapok gyakorlatába, például a most is aktuális belvíz védekezés területén. És végezetül mindannyiunk érdeke a vízszolidaritás kialakítása és fejlesztése.

Zárszó jelleggel meggyőződésem, hogy számos területen az állam szerepét csökkenteni kell. Sokan azt várják, hogy az állam „mannát” osztva, mindenhol megoldja problémáinkat. Azonban ez gyakran nincsen így, az állam nem ritkán alacsony hatékonysággal dolgozik. Ezzel is összefüggésben kulcsfontosságú az okos finanszírozás és a szubszidiaritás elvének helyes gyakorlati alkalmazása: a döntéseket azon a szinten hozzuk meg és a cselekvéseket ott tegyük meg, ahol azok a leghatékonyabbak. Égetően fontos a társadalmi részvétel, nem a szlogenek szintjén. Nehezen tanuljuk és alig műveljük. És most már tényleg befejezésként: szakmaiság, kommunikáció és meghatározó egyéniségek. Köszönöm a figyelmüket.



Katona Kálmán


Én még elhallgattam volna professzor urat. És ilyen két szakember után az ember egy kicsit óvatosan szólal meg. Tehát mivel kérdéseket kaptunk, én a kérdések mentén készültem.
Azt hogy az állam, önkormányzat, helyi közösségek, vállalkozások szerepe a víz állapotok alakításában? Ezt, hogy kell megközelíteni?
Hát ugye elsőként azt mondanám, hogy mindnyájan gazdálkodunk a vízzel. Nem vagyunk mindig tudatában annak, de hát amikor csapot nyitunk, vagy amikor a főző olajat a lefolyóba öntjük, az mind a kettő egyfajta vízgazdálkodás.
Számomra nagyon tanulságos Angliába szakadt nővérem története. Aki minden alkalommal, minden magyar barátját rendre utasítja, amikor a mellékhelyiségben azt látja, hogy az öblítő tartó nem kétállású, nincs energia takarékos állása. Azt mondja, hogy nem értem, hogy – hogy van ez nálatok, nem kell fizetni a vízért? És sok mást is szokott mondani, amely egy más kultúrából üzen. Az, hogy kinek a felelőssége volt a víznek a kezelése? Azt ugye tudjuk, hogy 1948 előtt a helyi közösségek voltak a főszereplők. A vízi közművek dolga a városoké, az árvíz, belvíz védekezés a vízi társulatoké és az állam csak szabályozott, igazgatott, stratégiai ügyeket intézett. 1948-tól jött a mindenható állam, amelynek voltak pozitív elemei is. Pl. az Európa szerte irigyelt hatékony szervezet az árvízvédelemben ennek az időszaknak volt a terméke. Természetesen ma már tudjuk, hogy számos mellékterméke volt, amelynek nem kellett volna lennie. 1990-től a rendszerváltozás idejében ugye úgy döntöttunk a Parlamentben a szomszédommal együtt, hogy kapják meg az önkormányzatok a vízi közműveket. Az a kis apró eltérés van a mai viszonyokhoz képest, hogy akkor 40 % maradt, az SZJA 40 %-a maradt az önkormányzatoknál. Tehát a finanszírozás kérdése rendezettnek tűnt. Azóta ez a visszamaradó SZJA valahol a 10 % körül van. Tehát gyakorlatilag nincs megoldva a finanszírozás. A nagy feladatok egy része - ugye már hallottuk előttem – az ivóvíz ellátás. Minőségi feladataink vannak, de mennyiségi, az jellemzően már nincs. Csatornázás, szennyvíztisztítás. Nem ismételem meg a számokat, hogy - hogy állunk. Van mit bepótolnunk. A munkamegosztás az logikus. Én azt gondolom, hogy jó helyen vannak a vízi közművek a településeknél. A baj az, hogy nincs megfelelő szabályozás és finanszírozás. És nem, mint minden más önkormányzati feladatot. Elment abba az irányba, hogy tulajdonképpen adományként kapnak valamit az államtól. Ennek egy olyan rendszert kell szabni, amely bizonyos feltételek megléte esetén jár. Tehát úgy kell, olyan szabályozási és támogatási rendszert kell az államnak kialakítani, hogy, hogyha meg vannak a feltételek akkor természetesen tudjanak működni a társaságok. És a nagyon hiányzik egy úgynevezett, sajnos nem tudom, hogy mi a jó szó, egy vízi közmű szolgáltatási törvény. Én pillanatnyilag önkormányzati képviselő vagyok Budapesten. Nagyon mulatságos számomra, hogy az önkormányzat dönt a vízdíjakról, árakról, abszolút politikai alapon. És azt hiszem, hogy még a távközlésben, energetikában meg vannak a hivatalok. Az ELHI hivatal költséget elemez és ennek alapján évente felülvizsgál. A hírközlési hatóság, most a neve a távközlés hasonlóképpen vannak olyan gazdasági részlegei, amelyeknek az a dolga, hogy a mindenkori árakat elemezze és fellépjen az extra profittal szemben. A vízügyben is, de számos szolgáltatásban is át kellene ezt gondolni. A névvel most megint óvatos leszek, de talán Közszolgáltatási Hivatal kellene, amely az árakat, a hatósági árakat elemzi és egyáltalán a szabályozási dolgait elvégzi. Azt, hogy hogyan alakultak az árak a szolgáltató - van itt szolgáltató is a teremben, nagy szolgáltató - ő azt mondja, hogy az árak messze az uniós árak alatt vannak. A fogyasztó pedig azt látja, hogy a fogyasztói kosárban a víz és csatorna árak aránya körülbelül ötszöröse a nyugat – európai árakhoz képest. Itt van mit a hivatalnak helyrerakni. Az árvíz és belvízvédelemről már volt szó. 1990 óta az állami felelősségi körben maradt, egy darabig sikerágazat volt. Én az ő dicsőségükön ülve háromszoros kormánybiztosként mosolyogtam, hogy most is megfogtuk, most is megfogtuk, de bizony ez már nem így lenne szerintem, ha most jönne a nagy víz. Félek az elmondottakból, meg az információimból. Jóska nem említette, hogy közben az önkéntes haderő is megszűnt, akinek a szerepe rendkívül nagy volt a védekezésben. Nem tudom, hogy most pontosan kit lehet kivezényelni a gátakra? Remélem nem fogjuk meglátni! Igazából közelebb kellene telepíteni ezeket a feladatokat ahhoz a területre, ahol az érdekeltek vannak. Azt tapasztaltam én magam is, hogy nem, nincsenek tisztában még a felső Tisza mellett lakók sem, hogy milyen magasan a fejük felett képes folyni a víz. Tehát itt egy tájékozatlanság is van és egy olyan állapot, hogy majd az állam, majd az állam. Én azt hiszem, hogy az lenne a középtávú feladat, hogy a feladatot és a pénzt telepítsük közelebb az érintettekhez. Addig pedig egy ütőképes árvízvédelmi szolgálatot kell fenntartani. A másik kérdés a meglévő vagyonnal való gazdálkodás fejlesztés, tőkefenntartási költségköre volt. Itt azt hiszem, hogy a lehetséges költségcsökkentés a technológiai fejlődéssel együtt valósítható meg. És hát még ez nincs meg és nincs meg a megfelelő finanszírozás, itt leül a rendszer, elkátyúsodik, eliszaposodik. Amikor itt belvízről beszélünk és ma hallottam, hogy ma újabb 2 milliárdot adott a kormány. Szinte látom, hogy a jeges, befagyott árkokat próbálják kitisztítani, amit persze nyáron vagy ősszel kellett volna elvégezni finanszírozás híján. Mindannyian tudjuk, hogy a költségvetés a vízgazdálkodási társulások támogatására nulla forintot adott az elmúlt évben. A másik ami egy pozitív vonulat. Itt a Vásárhelyi terv kapcsán megfogalmazódott. Egyszerre több funkciót betöltő intézmények, agrár – ökológia, ez volt az elképzelés. Most szomorúan hallottam, hogy ez most már nem így van, de remélem, hogy ez csak időleges. Hiszen azok a tározók nyílván agrár és ökoturizmus céljait is szolgálják. Az én kedvencem, nem azt mondom, hogy a saját találmányom, de mondjuk ezt magaménak tekintem a kerékpár út a gátakon, ami ugye hármas funkciót tölt be. Az egyik, hogy én kerékpározhassak, a másik hogy mindenki már sátrat verjen, ott fogyasszon szilvapálinkát, meg amit még lehet. De a másik az, hogy árvíz esetén ezeken az utakon sokkal könnyebb megközelíteni a helyszínt. Azokat a sárdagonyázásokat, amelyeket láttunk ezzel a módszerrel megelőzhető lenne, s ahogy a Jóska mondta, ez egy egyszeri beruházás, amely néhány árvízi védekezés során megtérül. De lehet, hogy már egynél megtérül. Tehát ezekre figyelni kéne, hiszen ezek is együtt túrizmus, árvízvédekezés. Nem beszélve arról az úgynevezett árvízcsökkentő tározók, amelyek a patakok mentén létesülnének. Ha a stratégiai befektető bizonyos hányadot birtokol. Én az önkormányzati többséget kívánatosnak tartom, hogy végül is egy olyan közösségi érdekről van szó, amelynek a kézbentartása ezzel a módszerrel lehetséges. Hogy mit kell tenni az intézményrendszer fejlesztése, az állami irányítás dolgában. Professzor úr szebben fogalmazott, én csak azt írtam, hogy rendet kellene tenni. Az, hogy nem tudom, hogy tudják-e, hogy az egyik évben közalkalmazottá minősítették át a vízügy dolgozók egy részét, aztán egy év múlva visszaminősítették köztisztviselővé. Vagy fordítva, ezt sose tudom. De a lényeg az, hogy aki ismeri a közalkalmazotti rendszert az ugye tudja, hogy ez jövedelemváltozást jelent. Tehát közalkalmazott és a köztisztviselő nem ugyanannyit keres, nem ugyanannyi az induló bér, amiből elindul. Tehát itt rendet kellene tenni, és az, hogy a környezetvédelemhez került ez gyakorlatilag a vízügyet szépen, lassan szétverte. Az, hogy ma találok a jogszabályban egy olyan mondatot, hogy „bizonyos árvízvédelmi tevékenység a vízügyi közgyűjtemény és könyvtárhoz tartozik”. Én azt hittem, hogy az a kis pörgettyű, hol van az? Esztergomban? Az a része a vízügynek a könyvtár dolga. Itt nincs is magyarázat arra, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság – azt hiszem, hogy ebben mind a két előttem szóló egyetértett – annak a megszűntetése nagy butaság volt. Mégpedig azért, mert a minisztériumok azt bebizonyították az elmúlt 16 év alatt, hogy nem gazdálkodó szervezetek. Tehát a minisztérium a vállalatokkal sem tudott mit kezdeni. Amit pedig a vízügyi gazdálkodással tett, a vízgazdálkodás. A vízgazdálkodásban benne van a szó, hogy gazdálkodni kell. Erre volt egy országos hatáskörű szerv, ami ezt a feladatot elvégezte. Ez most nincs meg. Én azt gondolom, hogy nagyon nagy rés keletkezett, nagy hiány, ennek még megisszuk a levét, ha csak ősszel ezt nem igazítsuk helyre. Az elhangzott, hogy a vizek mennyisége és minősége máshol kezelődik, ehhez nem kívánok kommentárt fűzni, azt hiszem egyértelmű, hogy ezt az állapotot meg kellene szüntetni. Az oktatás, tudatformálás területén Bős – Nagymaroshoz jutottunk el többször, az hogy az egyetemre nem mentek elhangzottak. Én ezeket most át fogom ugrani. Ugyanakkor vannak hagyományos dolgaink. 1804-ben adta ki Ferenc császár azt a pátensét, amiben szabályozta a magánosok által teendő vízi munkákat és szolidaritási alapon elrendelte, hogy ahol a helyiek többsége meg akar valósítani vízi munkát, az a kisebbségre nézve kötelező. Ha egy közösség akar valamit, tehát a többség akarja, a többinek meg kell tenni. Hát már olyan meseszerű, de én úgy tudom és látom, mert nekem van vidéken parasztházam, hogy a valamire való gazda az árterét az megtisztítja. Különben feltódul a víz, a másikra folyik rá. Nem gondolom azt, hogy ezt minden vasárnap meg kell tenni, de hogy tavasszal nekilát és kitisztítja a saját háza előtt. Ezt valahogy szépen lassan - ez oktatási munka - ezt valahogy vissza kell hoznunk. Természetesen a víztudatosságra való nevelés egy olyan feladat, amely hát nem tűr halasztást. Ezt az oktatási rendszerbe mindenképpen be kell venni!A megoldásról: Azt, hogy hivatal legyen, hogy OVF legyen ezen túlmenően van a szakmának ez a Bős - Nagymaros szindrómája, amit szó szerint is elmondhatnám, hogy mit írt erről Szabó Iván annak idején. A lényeg az, hogy azt a benyomást, hogy a rendszerváltás ellensége a vízügyi szakma, ezt nagyon nehezen tudtuk kigyógyítani. Én nagyon közelről találkoztam ezzel, amikor vízügyi miniszterként más tárcák vezetői úgy beszéltek erről a szakmáról és ma már tudom, hogy Degen után azt mondták Horthy utolsó bástyája a vízügy. A rendszerváltás után meg a szoc. Kádár utolsó bástyája. Miközben ez a szakma csak egy következetes szakma. Érdekes emberek vannak a szakmában. Meg kell mondanom, némely kicsit rögeszmés, de az biztos, hogy a vízügyi szakma egy erős, összefogó következetes társaság, aki hát hol kell ezt mondani? Jobb sorsra hivatott! S nyílván rajtunk múlik, hogy mi lesz a jövő. Egy anekdotával vagy történettel fejezném be. A nyáron harmadik gimnazista fiúkat vittem bicikli túrára és esténként beszélgettünk, és azt kérdezték, hogy a demonstráció, vagy tüntetés jó vagy nem jó, mikor helyes, vagy nem helyes? Erről beszélgettünk. És akkor én példaként mondtam nekik egy pozitív ügyet, a Bős - Nagymarosi tüntetést az erőmű ellen. Hogy, hogy szerveződött meg az ország. S akkor ezek úgy néztek, olyan semleges tekintettel néztek, s a legbátrabb 17 éves fiú azt mondta, hogy ne haragudj Kálmán, mi az a Bős - Nagymaros? 17 éves, tehát ő a Bős – Nagymarosi tüntetés idején hát 1 éves sem volt. Tizenhat évet kellett volna mondanom és akkor azt mondhattam volna, hogy csak egy gondolat volt. Lényeg az, hogy a generációkból elmúlik ez a szindróma, a szakmának pedig ezt az egész dolgot úgy lehet rendbe tenni, ha önálló minisztérium van, önálló vízügyi. Én nem így gondolom, én úgy gondolom, hogy egy infrastruktúra minisztérium kellene, amelyik a közszolgáltatás és az infrastruktúra dolgait egyben tudja szabályozni és ennek annyi közös vonása van, amely lehetővé teszi, hogy egy ilyen struktúrában helyrezökkenjenek a dolgok. Köszönöm a figyelmet!



Gyulai József


A kérdésem Katona miniszter úrhoz, a legutolsó mondatához. Én nekem első pillanatra nagyon megtetszett az infrastruktúra minisztérium, aztán az volt az érzésem, hogy a villamos eneriga ellátók maguk alá gyűrnék a vízügyet. Magyarán nem vagyok biztos benne, hogy a saláta minisztérium a jó, de lehetséges. Ez volt az első gondolatom. A második kérdésem a mai tanult bölcsesség, a „kötelezés” deficit az országban. Tulajdonképpen az egész vízügyben, gondjaiban én a slampos ország dolgait látom. Most manifesztálódott minden slamposság, ami az elmúlt 40 év alatt összegyűlt. Köszönöm szépen.



Solymosi Frigyes


Megtanultuk, hogy a víz az élet! Solymosi Frigyes vagyok, kémikus. Érdeklődéssel hallgattam mind a három előadást, nagyon sok gondolatot ébresztett bennem. Kicsit szégyellem magam, hogy mint egyik alapító tag, eddig alig tudtam részt venni az üléseken. Mi kémikusok felelősek vagyunk a víz szennyezéséért, hiszen jól tudjuk, hogy a kémiai üzemek, egyetemi intézmények nagyon sokáig, talán még most is, gátlástalanul szennyezik a vizet, hiszen a legolcsóbb megoldás megszabadulni a mérgező vegyszerektől, ha beleöntjük azokat a lefolyó csapba. Ugyanakkor a kémikusok azok, akik a vizet megtudják tisztítani. Még az első lépés, a víz szennyezése kényelmes és olcsó megoldás; a második lépés, a víz megtisztítása a legdrágább. S itt vannak gondjaink. Borzasztóan félek attól, hogy a romániai arany kitermelés pusztító hatást gyakorol vizeinkre. Félek attól, hogy szomszédaink úgy érzik, ha a víz, ami a szomszéd országban folyik, azzal már nem kell törődni. Mindnyájunknak harcolni kell azért, hogy ez a romániai Alto aranybánya nehogy felépüljön. Köszönöm szépen.



Subai József


Hallottuk a bevezetőben az axiómát, hogy nem tőlünk függ, hogy milyen vizeink vannak, folyóink mind más országból érkeznek. Az volna a kérdésem, nem tudom, hogy ki illetékes válaszolni rá, hogy milyen tárgyalások folynak nyugati szomszédainkkal? Mert a sajtóból, televízióból a romániai ügyeket jól ismerjük. Aztán hallottuk, hogy Ukrajnában is milyen figyelő szolgálat lesz kiépítve, de Szlovákiáról és Ausztriáról nem tudunk, márpedig azt hiszem a Duna mégiscsak a legnagyobb vízmennyiséggel onnan érkezik. Egyedül a Rába habzásáról hallunk már évek óta, s látjuk, hogy még az osztrák sógorral sem sikerül zöldágra vergődni. Ki koordinálja ezt, van-e valami előrelépés ebben? Hiszen legalább ugyanolyan fontos az, hogy mi jön be hozzánk, mint hogy mi mit csinálunk?



Kőrösi Mária


Szeretném tisztelettel megköszönni a három előadónak azt a mély tisztelettel vett hozzáállását, hogy itt a magyar nemzetről is szó van, de szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot.

Földrajz. A Professzor úrnak teljesen igaza van. A földrajz tanítást annyira deklarálták, hogy heti két-négy órában oktatják, de egyáltalán nem úgy, amilyen dinamikusan és tartalmát illetően kellene. Európa egy szerves életegység, nem lehet feldarabolni. És ez ma divatos hozzáállás, hogy a kormányzatban elsősorban képzett politikusok, de nem szakemberek kellenek. Ez azt hiszem, hogy sok helyütt nagyon gátló tényező, mert itt elsősorban szakmát értő emberek kellenek, akiknek van affinitásuk a közéletre, és lesz affinitásuk a politizálásra. De az, hogy színtiszta politikus, ez enyhén szólva tévedés!

Szeretném megemlíteni azt is, hogy Magyarország a kiegyezés utáni időszakban hosszú ideig látszatra hallgatásra kényszerült, de ugyanakkor a tudományokba menekült, és ebben az időszakban, különösen az 1800-as évek közepe vége táján elsősorban a technika tudományok művelői fejlesztették és határozták meg magát a polgárosodást is a tudományokon belül. A tudományokba nem menekülni kell, a tudományokban ma is alkotni kell, mint ahogy abban az időben sajnos a menekülés volt az első. Alkotni és tenni kell, Isten adta földrajzi-, természeti adottságainkkal. Akármennyire is ledegradálták a határainkat, a jövőben az ivóvizünk lesz majd szinte az egész világ “olaja”. Ennyi édesvíz, ami itt összegyűlik a pillanatnyi szennyezést illető problémákkal együtt is, nincs az egész világon, nem is lesz. Európa elsivatagosodása nem fikció, hanem várható tény. Erre is fel kellene zárkózni, nemcsak azért mert üzlet, hanem mert bármennyire is távoli jövő, de egy tényekkel együtt jövő hihetetlenül nagy üzlet. Tényleg mindennek, minden élet alapja a víz. Erre is oda kellene figyelni! Kártékony tényezők, ezek az átokverte welness programokra bezárkózott, illetőleg csak erre felzárkózott szállodaiparok. Akiknek ugye elsősorban az a fő mentalitásuk, hogy itt ezt az egészséget valami furcsa módon próbálják kimasszírozni, mindenféle szoláriumokkal vagy egyebekkel próbálják pótolni, miközben természetes vizeinket teszik tönkre. Nem kívánok idegen tollakkal ékeskedni, hiszen az egyik riportalanyom volt Balogh Zoltán professzor úr, aki Hévíz témájában megírta a könyvét “Hévíz halála egy orvos szemével” címmel. Az ottani pillanatnyi, még valahogy az életet a Hévízi tóba visszaadni tudó, de csak részben visszaadni tudó területre kívánnak egy óriási wellness szállodát építeni, amelynek a befektetői lázasan közölték, hogy őket a hévíz nem érdekli, mert az ő betegeik nem oda mennek majd, a tó mára szinte teljes mértékig tönkrement. Ez szigorú tény. Védjük ezt a világon egyedül álló természeti gyógulást hozó kincsünket! Ez egy olyan terület, ami egyébként is Budapestig érinti a vízkészletünket. És ilyen formában is megkérdőjelezendő, hogy még mivel fogunk ártani természeti-, földrajzi környezetünknek? Ezzel együtt mondom, hogy itt a jövőre kell készülni, Széchenyi után szabadon, „Magyarország pillanatai drágák”.

Még egyszer köszönöm, hogy jelen lehettem.



Giday András


Az előző kérdést ragoznám. Nem tudom tényleg, hogy ki tárgyal, és ki az, aki felkészíti a közvéleményt inkább a kívül érkező szennyeződésekre? Van egy mély sejtésem. Kérdezném, hogy nem az van-e esetleg, hogy a 1988 óta ősellenség környezetvédők azok, akiknek a kezében van a tárgyalás, holott ez felelősen a vízügyi szakemberek kezében kellene, hogy legyen. Köszönöm szépen.



Harangi Csaba


Biztos nem elegáns másik kérdezőnek választ adni, de ha jól látom itt bizonyos lexikális információ esetleg hiányzik. A szubszidiralitás elvén a Duna völgyben levő vízi közművek. Mi nagyon is napi kapcsolatban, egyrészt monitoringot végzünk a Duna vízen bármilyen szennyeződés tekintetében és riportoljuk így egymásnak. Mert bármilyen védekezésnél a legfontosabb, hogy időben kezdjük ezt el. Nagyon jó e tekintetben az együttműködés, mind a fölöttünk, mint az alattunk levőkkel. Köszönöm.



Somlyódy László


Gyulai Jóskának igaza van: sajnos „slampos” ország vagyunk és először ezen kellene változtatni. Hogy milyen minisztérium, számomra teljesen közömbös, nem most kellene eldönteni. Értelmes minisztérium, értelmes felállásban, értelmes emberekkel, partneri kapcsolatban. Remélem ebbe az irányba haladunk.

A vízügy nem tud „harcolni” Romániával, hogy ott a zagytározókkal mit tesznek. Ez a politika feladata. A Duna menti országok szolgáltatói nemzetközi szövetségbe tömörülve (IAWD) jól működnek együtt. Jó hír, hogy a Rajna Bizottság mintájára 1998 óta egyre hatékonyabb keretek között működik a Duna Konvenció (ICPDR), aminek most már 13 Duna menti ország (lehet hogy több) a tagja. Sok kétoldalú megállapodás is létezik. Ezek szakmai szinten hasznosak, de vitás kérdésekben írott malasztnál alig jelentenek többet.

Az ivóvíz. Magyarország biztonsága jó, egyszerűen abból fakadóan, hogy ivóvíz ellátásunk 95 %-ban felszín alatti vizekből származik. Ez persze veszélyt is jelent: ha a vízbázisokat elszennyeznénk, a rehabilitációjuk pár száz évet is igényelhetne. Ezért fektetünk nagy hangsúlyt a vízbázis védelemre.

Technológiai fejlődés: akár hiszik, akár nem a sótalanítás költsége membrántechnológia és fordított ozmózis révén tíz év alatt egy nagyságrenddel csökkent. Tehát nem zárom ki azt, hogy egy-két évtized múlva a vízkérdést, a technológiai fejlődés következtében a világon egészen másképpen fogják megítélni, mint ma.

Hogy politikus, vagy szakmai miniszter? Minden országban más a gyakorlat. Sok országban kötelezően politikus a miniszter, szerintem nem is igen lehet más. Ezzel szemben olyan szakemberek állnak mögötte, akik a szakmai stabilitást biztosítani tudják.

Hévíz és társai. A társadalomnak és az embereknek sokkal jobban a sarkukra kellene tudni állni. Ez, amire úgy utaltam, „tanuljuk, de még gyerekcipőben járunk”.



Katona Kálmán


Én csak egyre reagálnék. Azt gondolom, hogy azok a hálózatos feladatok, közlekedés, hírközlés, informatika, energetika, vízügy, amelyek jellegükben rokonok és a cél ez egy szolgáltató. Azok jól megférnének egymással. Most az energetikát, ha a vízhez teszem, akkor a bioenergiától a szennyvíz melléktermék felhasználásig, a termál energia dolgáig. Tehát én azt gondolom, hogy egy jó államtitkárral ez jól tudna együttműködni, szemben a környezetvédelem és a vízügy hagyományos harcával. Tehát én azért gondolom, hogy egy ilyen infrastruktúra köré szerveződő tárca ezeket a kérdéseket jobban tudná kezelni. Ez most a víztől függetlenül is így van. De hát mivel most itt vagyok, itt is elmondtam.



Váradi József


Én két dologra szeretnék reagálni. Az egyik ez a kötelezési deficit. Szeretném ezt nyomatékosítani azzal, hogy azt találjuk, azzal találkozunk, hogy olyan törvényi előírásokat, amelyek a vízkár elhárítás területén szükséges teendőket írnak elő. a lakosságnak vagy az önkormányzatoknak, nem teljesítenek. Ez más szóval azt is jelenti, hogy tulajdonképpen nincs törvénykövetés Magyarországon. A törvények megszülettek jól, és aztán a lakosság, vagy az érdekelt oldal nem tartja be. És nincs szankció amivel érvényt lehetne szerezni, annak az elemi feltételnek, hogy az önkormányzatnak legyen védelmi terve. Azzal szembesülünk, amikor a Dunán árvíz van, hogy az önkormányzatnak nincs védelmi terve, nem tudja, hogy mit kellene csinálni. Belvízvédekezés, ezt is szeretném pontosítani. Nagyon ritkán hangzik el a rádióban, televízióban, hogy most amikor belterületeket ér a víz, az nem belvíz, hanem helyi vízkár. Nincs az önkormányzatnak helyi vízkár elhárítási terve. Ez is egy súlyos probléma. Ilyen kötelezése az önkormányzatnak 1997, bocsánat 1996 óta van, hogy csináljon ilyen tervet. Nem csinál. Ezek azok a hiányok, amikre én azt mondom, hogy ezek mellett nagyon nehéz építkezni a vízgazdálkodás területén. Az állami vízügynek - egyetértek professzor úrral – elsősorban összehangoló, szabályozó, koordinatív, ellenőrző és irányító szerepe kell, hogy legyen, de ezt az irányító szerepet törvényi lezserség, vagy törvényt nem követő magatartás mellett nagyon nehéz érvényesíteni. A másik amit szeretnék elmondani, néhány gondolat a határvízi együttműködésről. Talán nem nagyon közismert, hogy a trianoni békeszerződés kapcsán magyar javaslatra került be a békeszerződésbe az a klauzúra, hogy immáron országhatárral osztott vízgyűjtőkre került országok kötelezve vannak arra, hogy határvízi együttműködés keretében, az ilyen módon határokkal megzavart vizek rezsimjébe történő beavatkozást egyeztessék. És ez az együttműködés azóta is van. Pillanatnyilag ez ugye úgy működik, hogy a hét szomszédos országunkkal hét határvízi együttműködési egyezmény van hatályban, mindegyik határvízi együttműködésnek van egy határvízi kormány meghatalmazottja, aki általában és típusosan vagy jellemzően egy vizes szakember. És a szomszédos országokkal minden évben kétszer úgynevezett határ menti kormány meghatalmazotti találkozón egyeztetik a feladatokat. Egyeztetetik azokat a dolgokat, amiket a két országnak közösen a vizek minőségi vagy mennyiségi kérdéseiben közösen meg kell tudni oldani. Tehát azt kell mondjam, hogy ez a kapcsolat és erre utaltam, ez a kapcsolat minden politikai felhangtól függetlenül szakmailag jó. És ez egy nagyon fontos dolog, mert a vizes szakemberek, függetlenül attól, hogy az országok között milyen ellentétek vannak, együtt tudnak működni.. Most már különösen, hogy a technika fejlődésével és a hozzáférés jelentős javulásával sokkal jobb az adatok cseréje is, mint volt korábban. Ennek ellenére ez az együttműködés, el kell ismernem, nem feltétlenül publikus vagy nem feltétlenül látszik a lakosság szeme előtt. Ezt mi nagyon sajnáljuk, de nem sikerül ennek kellő publicitást találni. Néhány transzparentális ügy kapcsán, mint az ukránoknak épített monitoring hálózat, vagy az említett osztrák vízhabzás látszik, hogy van együttműködés, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez vizes kormányzati szervezeti kereteken belül zajlik és folyamatos. Köszönöm szépen.

Köszönjük szépen.

A cianid szennyezés az ugye nem vízügyi eredetű, hanem bányászati eredetű. Ott egyet tudtak tenni a vizes szakemberek: észleltek és jelentettek Ugye itt elhangzott az előbb, hogy az együttműködés vizekre korlátozódik. A politikának kell illetve lehet mérlegelni az egész társadalomra, vagy, gazdaságra való hatásokat és az Ő erőkifejtése kapcsán lehet a vízre gyakorolt tevékenységeket is befolyásolni. Mi vizesek annyit tudtunk tenni, hogy a román vizesek előrejelzéseit tudomásul vesszük. Tehát tudtuk, mert jelezték, hogy szennyezés van a folyóban, de mi és a román vizesek sem tudtunk arra hatást gyakorolni. A bányászat meglehetősen bonyolult gazdasági összefüggések, áldozata. Mert ugye azt látnunk kell, hogy a mögött nem pusztán környezetvédelem és vízminőség van, hanem gazdasági megfontolások vannak. Csak szeretném említeni, hogy Walström asszony az Európai Unió környezeti biztosa is azt monda a romániai jelzésre, hogy felhívtuk a figyelmét Romániának arra, hogy környezeti hatásvizsgálatot végezzen. Az Unió is rendkívül óvatosan avatkozik bele az ilyen meglehetősen kényes kérdésekben. És ott van a bőrgyár, amelyik… egyébként körünkben van Hajós Béla volt helyettes államtitkár úr, aki kormány meghatalmazottja volt ennek a határvíznek 9 éven keresztül. Egész biztosan pontosan tudja, hogy mi az ami ott történt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Jó napot kívánok!



Hajós Béla


Kérem,hogy a személyes megszólítás okán két témában hozzászóljak, illetőleg kérdést tegyek fel. A kollégák és a Miniszter úr által elmondottakkal teljesen egyetértek. Szeretnék némi magyarázatot adni a nemzetközi tevékenységünkkel kapcsolatos kérdésekre és kritikákra.

A vízügyi nemzetközi együttműködés legfontosabb fórumát az un. Határvízi bizottságok jelentik, amelyek a nemzetközi jog alapelveinek megfelelően működnek, mai, viszont ahogy a szakemberek mondják egy nagyon puha jog. Alapvetően a felek, megegyezéseire épít. Szankcionálási lehetőség alig van. A Rábával kapcsolatban feltett kérdés viszont jogos, őszintén szólva én sem értem, hogy a kérdés rendezésének mi az akadálya.

Annak idején az oszrák fél kérésére a határvízi bizottság tárgyalta az ügyet és volt egy megegyezés, hogy csak abban az esetben lehet fejleszteni, ha a határszelvényben nem romlik a vízminőség .Ezért a megegyezésért engem terhel a felelősség. Azt viszont nem értem, miért nem lehet ennek a megegyezésnek érvényt szerezni. Az idézett egyezség segítségével kezdeményezni kellene a szennyező bőrgyárak leállítását. Egyetértek a kedves hozzászólóval, hogy a nemzetközi tevékenységünk nem látszott, ami hiba volt. A határvízi bizottságok elnökei vizes szakemberek voltak, azt hiszem csak voltak.

Kérem engedjék meg, hogy megerősítsem Katona miniszter úr szavait. A valamikori Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium egy nagyon jól működő minisztérium volt. A három ágazat egymástól függetlenül egymást segítve dolgozott, annak érdekében, hogy kormány politikai céljai az ország érdekében teljesüljenek. Ugyanakkor viszont egy nagyfokú stabilitás jellemezte a minisztériumot, példaként szeretném említeni az első közigazgatási államtitkárt, aki több mint tíz éven át volt pozícióban. Szó sem volt arról, hogy politikai okból államtitkárokat, főosztályvezetőket, vagy osztályvezetőket lecseréljenek.

Kétségtelen tény, hogy abban a minisztériumban jobb és megbecsültebb helye volta szakmának, mint a jelenlegi szervezésben.

A mentalitásbeli különbözőség és a 15 év alatt felhalmozódott ellentétek miatt alakultak ki azok a feszültségek napjainkra, amelyekről itt is hallottunk. Nehéz szakmai tevékenységet végezni úgy ha a politika és a piárérték mindenre rátelepszik, a miniszter nyitja a Balaton zsilipjét és a bizalom jegyében zárt állapotában lehegesztik azt. Többek között ez is az oka annak várható kritikus helyzetnek, amit a tavaink esetén a késleltetett vízeresztés okozott.

Nagyon messze kerültünk azoktól az állapotoktól, ami KHVM-ben uralkodott, Somlyódi professzor úrhoz csatlakozva az elmúlt négy évben valóban egy exodus történt a vízügyi szakma területén. A folyamatos állandó átszervezések kapcsán nem csak a meglévő szakember gárda épült le, hanem a korábban egyre nagyobb mértékben oda konvergáló fiatal szakemberek sora is eltűnt, elfordult, és ennek következtében a szakma, elnézést kérek a fiatalabb kollégáktól,elöregedett.

Szeretném viszont megkérdezni a jelenlévőktől, a többször idézett Vásárhelyi tervvel kapcsolatban, hogy miét kellett a helyes célok mellett-ezen az alapfeladat mellett az ökológiát,és természetvédelmet értem-olyan infrastrukturális beruházásokkal felhígítani amelyeknek semmi köze az árvízvédelemhez. A vízellátás csatornázás és egyéb fejlesztési célok megígérése, módot és lehetőséget adott arra, a végrehajtás elmaradásai kapcsán politikai felhangok keletkezzenek. A költségvetési helyzettel szoros összefüggésben ez is oka volt,hogy maga a terv és az alapelgondolás is áldozattá vált.

További kérdésem lenne, hogy mi van, mi történt a Vásárhelyi terv koordinálására indított tiszai ötoldalú együttműködéssel, a Tisza Fórummal? Ennek keretében a tiszai államok elkezdtek együtt gondolkozni, adott esetben uniós pénzek befogadása érdekében is. Manapság erről semmit sem lehet hallani, holott minden árvizes esemény külföldön indul és dőlhet el.

Végezetül köszönöm az előadók szavait, és kérem engedjék meg, hogy együttaggódjunk a szakma jövőjéért.



Giday András


Visszakérdeznék. Tehát nem azt akartam kérdezni, hogy konkrétan ki az aki tárgyal, s egyre inkább az derül ki, hogy tulajdonképpen - itt ha mondta a Katona Kálmán úr, mondjuk a ciánozás - az az, ami miatt Magyarországon, Ausztriában, Európában tüntetni kellene. Nevetségesnek tartom, hogy Magyarországnak szívélyes a kapcsolata Ausztráliával, amely ilyen befektetőket hoz Európába. Nevetségesnek tartom, hogy ahonnan a cián lejött, ott nem olyan az előírás, és ezt valahogy nem próbáljuk valahogy elfogadtatni, ha kell ilyen 1988-as tömegmegmozdulással, hogy minimum olyan legyen, mintha az egy vízi erőműnek a gátja lenne, ami 15 évente szokott a világon összeomlani. Nos most a slampossághoz lenne egy ellenpéldám, Magyarország azért szerencsére nem áll ott, mint Lengyelország, amely igaz, hogy ötszáz év után kapta vissza Roslavnak a körzetét, de ott addig vitatkoztak, hogy megnyissák-e a gátat a szántóföldre, amíg Roslavot elöntötte a víz, egy méteres víz, vagy nem tudom mekkora. Szerencsére még nem állunk ott. Köszönöm.



Pap Géza


Két kérdést szeretnék feltenni, mind a kettő szennyvízzel kapcsolatos. Tudjuk, itt igen nagy az elmaradottságunk, el is hangzott, hogy Európában eléggé a végén kullogunk. Ez aztán alapot ad sokaknak arra, hogy igen nagy gazdasági lehetőséget is lássanak benne, a sok pénzre rá lehet hajtani. Én két kérdést tennék fel a hozzáértőknek. Az az érzésem, hogy bizonyos esetekben kizárólag gazdasági érdekek miatt a szennyvíztisztításnak a mértékét, a mélységét magasabb szinten szabják meg, mint az feltétlenül szükséges volna. Én most nem az ellen akarok tiltakozni, hogy jól meg kell tisztítani a szennyvizeket, de nem nagyobb mértékben, mint aminek értelme van. Ha ezen túlmegyünk, az nagyon sokba kerül. S lehet, hogy sokkal nagyobb volument lehet megtisztítani ugyanabból a pénzből, olyan mértékig, amire szükség van. Jól látom-e én, hogy kemény lobby működik annak érdekében, hogy túltisztítás legyen bizonyos területeken. Ez az egyik dolog. A másik ugyancsak gazdasági érdekekből fakad. Úgy látom, hogy a szolgáltatások megszerzése területén igen komoly lobbyk, igen nagy harcok működnek. Vagy talán nem is annyira harc, mint kiegyezés bizonyos csoportok között. Ha ez így van, akkor előbb-utóbb a lakosság, a fogyasztó hátrányát látja annak, ha a szolgáltatások monopóliumok kezébe kerülnek. Tehát azt szeretném megkérdezni, hogy a túltisztítást, meg a túlzottan erős gazdasági lobby érdekeket hogyan látják a hozzáértők. Köszönöm szépen.



Balogh Ádám


Nagyon rövid kérdés, ami azzal kapcsolatos, hogy azt hallottuk az előzőekben, a vízügyi szakma tehetetlen a külföldi szennyezéssel kapcsolatban és a hazai helyi vízgazdálkodással kapcsolatos kihágásokkal szemben is. Milyen szankcionálási lehetőségek vannak a vízügy részéről az állam kezében, tudja-e, akarja-e ezeket a szankcionálási lehetőségeket alkalmazni adott esetben? Mintegy megakadályozva, vagy valamiféle módon rákényszerítve a partnereket arra, hogy kompatíbilis módon viselkedjenek. Köszönöm szépen.



Asztalosné Zupcsán Erika


Köszönöm az előadóknak, amit eddig elmondtak. Asztalosné Zupcsán Erika vagyok, foglalkozásomat tekintve közgazdász és ezzel kapcsolatban szeretnék egy kérdést feltenni: nagyon jó dolgokat hallottunk most összefoglalva magáról a szakmáról. Egyetlen dolgot egy picit hiányoltam, a vízügyi mérleget. Azt gondolom, hogy a társadalom felé is, és a kormányon belül is képviselni kell ennek a szakmának az érdekét, ennek egyik eszköze az lehet, hogy nemcsak azt mutatjuk ki mibe kerül Magyarországnak a vízügyi területek ellátása, hanem azt is, hogy mit spórolunk meg vele és milyen bevételeket tudunk ezzel kapcsolatban felmutatni? Ha erről van valamilyen információ, akkor azt osszák meg velünk, ha nincs akkor remélem ezzel kapcsolatban valaki továbblép. Köszönöm.



Váradi József


Talán kezdjük a Vásárhelyi terv továbbfejlesztésével, amire Hajós Béla helyettes államtitkár kérdezett rá. Nem nagyon tudok azonosulni azzal a Vásárhelyi terv folyamattal, ami jelen pillanatban zajlik. Ugyanezt én úgy fogalmaztam meg, hogy a Vásárhelyi terv mára leegyszerűsödött árvízvédelmi tervvé. Én most azt látom a legnagyobb bajnak, hogy akkor, amikor a Vásárhelyi tervet eredetijében megfogalmaztunk, akkor azok a studiomok vagy szakterületek, tudományterületek, vagy gazdasági területek, amelyeket megfogalmaztunk azok mindegyike részt vett volna a Vásárhelyi terv fejlesztésében. Ez mára leegyszerűsödött árvízvédelemmé az elmondott okok miatt. Sok ok mellett, egy ok biztosan szerepet játszott benne, nevezetesen, hogy a vízügyi szolgálat forrásai kiürültek és lényegében a Vásárhelyi terv uralja ma már a vízkár elhárítási forrásokat, ezért a vízügy igyekszik ezt a forrást árvízvédelemre felhasználni és azt Vásárhelyi tervrnek nevezi. Számomra a nagy gond ebben az, hogy az az összhangzó koordinatív szervezet, amelyik a Vásárhelyi tervet (éppen azért, mert sok szakterületet érint) irányította volna legkésőbb 2004. elején mindenképpen létre kellett volna hozni.. Ez nem jött létre. Ezért nagyon egyet tudok érteni Sárközi Tamással, aki azt mondja, hogy tárca együttműködési deficit van az országban, vagyis nem működnek együtt a tárcák. Ez a Vásárhelyi tervnél markánsan látszik. Hogy ez a program miért egészült ki azzal, hogy legyen benne infrastrukturális fejlesztés, azt egy nagyon praktikus okkal tudom én magyarázni. Ezt a programot el kellett fogadtatni a térséggel. Ennek a programnak a térségfejlesztési eleme a tározókkal érintett települések, ezek általában szegény települések. Nem nagyon volt/van és lesz esélyük más csatornákon, vagy más hozzáférések módján fejlődniük, a tározók odaépítésével pedig egy új helyzet teremtődik náluk. Ezért én ezt szerves részének tekintem a Vásárhelyi terv fejlesztésének, hogy a települések maguk is fejlődjenek. Más kérdés, hogy milyen forrásból. Nem feltétlenül a Vásárhelyi terv továbbfejlesztésének forrásából, hanem olyan állami erőforrásokból amiket oda kell ilyenkor tenni. Ez már tárca együttműködés lett volna. Ami a vízmérleget illeti, vagyis, hogy a vízgazdálkodásnak milyen bevételi forrásai, vagy milyen hozadékai vannak, ez egy nagyon bonyolult kérdés meg nehéz is. Azt tudom mondani, hogy miután a víz az élet elemi feltétele nagyon sok esetben nem vizsgáljuk feltétlenül a gazdasági szigorú hozadékát a víznek, hanem azt mondjuk, hogy miután életfeltétel, nem mindig lehet mérlegelni, hogy megéri vagy nem éri, hanem csinálni kell. Ezzel együtt is azt szeretném mondani, hogy nagyon sok elemét a vízgazdálkodási beavatkozásoknak viszont mérjük. Ilyen például a fenntartás bekerülési költsége szükséglete és hasznosulása. Ugye nagy gond a fenntartás? Nem csak nálunk a vízügynél, hanem minden hol nagy gond. Ezért mi megcsináltuk a műszaki igény szinten számított normatív fenntartás számításait. Ami azt jelenti, hogy megnéztük azt, hogy mi az a minimál költség, amit érdemes ráfordítani egy-egy adott létesítményre, hogy az, az üzemképességét meg tudja tartani. És ezt minden létesítmény formára, az egész ország területére kiszámítottuk. Nagyon nagy gondban vagyunk például a belvíz és az öntözés gazdaságosságának számításával. Magyarország tipikusan az a terület, ahol a feltételes öntözés zónába tartozunk, vagyis nem biztos, hogy megéri öntözni. Az az elképzelés, ami szerint kert Magyarországot kellene csinálni és ott kellene öntözni, ahol megéri, helyes, ilyen például a Homokhátság , de ott mind a mai napig nem sikerült polgár jogra emelni ezt a fejlesztést. A belvíznél még bonyolultabb a helyzet hiszen hogy a belvíznek mi a kára és a hozadéka az nagyon bonyolult gazdasági számítási folyamat, mert hogy az az év, amikor tavasszal belvíz van akkor jó a kukorica termés, amikor nincs belvíz, akkor jó búzatermés van. Ezekből kiszámítani, hogy a mi éri meg a mezőgazdaságnak a belvízmentesítésben önmagában is nehéz. . Nagyon könnyű, vagy viszonylag könnyű számítani a belterületeken okozott belvízkárokat., Itt mindig az elhárított kárral állítjuk szemben a gazdasági befektetéseket. De erről a kérdésről mondjuk a négyszemközti vagy a mostani konferencia utáni beszélgetést nagyon szívesen folytatom.

Köszönöm szépen. Köszönöm szépen.



Somlyódy László


Európában nagyon kevés jó példát látunk, amikor sikeresen kezeltek volna határon átnyúló problémákat és konfliktusokat. Talán az egyetlen kivétel a savasodás (kontinentális légköri szennyezés) szabályozása. A siker záloga az volt, hogy az EU a kérdést felemelte kormányzati- és gazdasági szintre. A kormányok - ha úgy tetszik - alkut kötöttek és Európa egészére vonatkozó stratégiát dolgoztak ki. Ezt implementálják vagy 15 éve. Az összes többi esetben az együttműködés lehet nagyon jó szakmai szinten, de a probléma politikai megoldása alapvetően attól függ, hogy a felek hajlandók-e az alkura? És, ha nem, akkor semmi nem fog történni. A Duna medencében gazdagabb, szegényebb és még szegényebb országok élnek egy térségben. Kevésszer hallunk olyat, hogy hulladékot szállítanának szegényebb országból gazdagabba, ezzel szemben a fordítottját annál gyakrabban. A szennyezésre is hasonló a helyzet (most a szegény - gazdag iránnyal). Tehát roppant bonyolult politikai, gazdasági, szakmai stb. kérdésről van szó.

Szennyvíz és túltisztítás. Magyarország elfogadta az Európai Unió előírásait és határértékeit. Szerintem ez teljesen ésszerű döntés volt. Lehet panaszkodni, hogy sok az ezermilliárd forint körüli fejlesztés, amiről szóltam. De ezt így is, úgy is megtettük volna, csak „slamposan” valószínűen lényegesen lassabban. Nemcsak elfogadtuk az előírásokat, de értelmeztük is a hazai viszonyoknak megfelelően. Azután az már más kérdés, hogy a környezetvédelmi hatóság előírhat egyedi határértékeket és ezt nem mindig teszi indokoltan. A követelmények szigorítása és a fejlesztések persze ahhoz vezetnek, hogy többet fogunk fizetni. De van egy másik tényező, ami talán még lényegesebb. Ez a szakmai kultúra és iskola hiánya, amiről már beszéltem. Bécset említem, Budapesthez viszonyítva. Budapesten az első nagy szennyvíztelep 1964-ben, míg Bécsben néhány évvel később épült. Szomszédaink azóta folyamatos és tudatos fejlesztéseket végeztek. Kinőtt egy rendkívül gazdag, nemzetközileg elismert szennyvizes iskola, aminek eredményeként Ausztria azon három ország egyike, amelyik teljes mértékben eleget tett az EU települési szennyvíz előírásainak. Megépítették a nagy bécsi szennyvíztisztítót, majd mintegy húsz évvel később ennek bővített változatát tápanyag eltávolítással, miközben a tudomány legkorszerűbb eredményeit alkalmazták. Azaz nem különül el a tudomány, az elmélet, az egyetem és a gyakorlat. Létrejött ezzel szemben kiforrott szennyvizes szakma azzal a céllal, hogy hatékony megoldásokat valósítsanak meg. Utóbbi a Bécsre vagy Budapestre jellemző nagy szennyvíztisztító telep esetében akár ötven millió euró megtakarítást is jelenthet. A lehetőséggel itthon foglalkozunk.

A vízügyi mérleg nem az „én asztalom”, de ha a következő 10-15 év beruházási költségeit nézzük, 2000 milliárd forintot becsülhetünk. Ezzel kapcsolatban - többek között - az a kérdés merül fel, hogy ki törődik a kérdéskör foglalkoztatási oldalával?

Végül a Vásárhelyi tervről, ami véleményem szerint elsősorban árvízvédelmi célt szolgál. Az, hogy hozzákapcsolták a tájgazdálkodást, az ökológiát, a természetvédelmet, a vidékfejlesztést és így tovább elvileg helyes, de olyan bonyolulttá tette a problémát, amit még a kutatók sem tudnak kezelni, nem beszélve a megvalósításról és az intézményi rendszerről. Bármilyen tervet is készítünk a jövőben, az implementálás részét sokkal jobban végig kell gondolnunk.



Reich Gyula


Visszaélek a kezdeményező szerepével, de egy kérdés megválaszolatlanul maradt, ez pedig a szankcionálási ügy. Pedig ez egy rendkívül fontos dolog. Elsősorban azért, mert a vízügyi igazgatóságok 2003. január 01.-e előtt valódi terület gazdák voltak és „Pelikán” gátőrökre támaszkodva tudták az ellenőrzési feladatot elvégezni és ezen keresztül aztán megfelelő hatósági szankcionálást is életbe léptetni, amivel a területet vízügyileg kézben lehetett tartani. Ezt a feladatot a - mármint a hatóságot - vízügyi igazgatóságokról leválasztották, de „Pelikán” gátőr az igazgatóságnál maradt. Így bonyolultabb lett a dolog, hogy a hatóság megkérdezi az igazgatóságot, az Pelikán gátőrt, hogy mit is kell csinálni, az jelenti a szakaszmérnöknek, igazgatónak, az visszaír a hatóságnak. Magyarán szólva megbontották azt az idestova 250 éves vízgazdálkodási rendszert, ami eddig jól működött és emiatt gyors, hatékony észlelés, és utána a szankcionálás gyakorlatilag lehetetlenné vált.



Bod Péter Ákos


Ha nincs további kérdés, akkor tulajdonképpen nem marad más, mint hogy egy nagyon rövid összefoglalót adjak szokásaink szerint, már csak azért is, mert a laikus közönség számára készül egy ilyen előadás és vita, nem csupán a szakemberek vitatkoznak egymás között. Az én jegyzetlapjaimon a következő témák k tűntek fel.

Vita volt az ágazat kormányzati elhelyezéséről; itt erős érveket hallottunk azt illetően, hogy most talán nincs jó helyen, és jobb helyen is lehet elhelyezni. Volt vita a Vásárhelyi tervnek a jellegéről: ha túl laza a keret vagy túl általános, akkor olyasmi is belekerülhet, ami nem oda tartozik, nem olyan fontos, mellékérdekek épülnek be, amelyek talán fontosak a maguk helyén, de a terv logikai tisztasága, ellenőrizhetősége, implementációja sérülhet. Ennek kapcsán szóba jött az önkormányzatok állapota. Egyébként ezzel az üggyel mi már érintőlegesen máskor is találkoztunk itt: az önkormányzati vagyon kérdésénél. Itt is előbukkan az, hogy gyenge a magyar önkormányzatoknak a tőkeellátottsága; talán a méretprobléma is van a rendszerben, mert a települések szellemi és szakmai ereje sok esetben nem elégséges ahhoz, hogy rájuk helyezett számtalan - és nem kellően finanszírozott- állami feladatokat ellássák. Ez a mai vitán túlmenő gondolatkör.

Többször szóba jött a gazdálkodási szakszerűségi kérdés. Ez olyan ágazat, amelynek van egy gazdálkodási vonulata, ám az időnként megsérül. Szóba jött a tőkebevonás ügye, amely kapcsán az hangzott el, hogy a magántőkére szükség van, de az önkormányzati kontrollt, felelősséget nem szabad kikerülni. A gazdasági erők nagyon erőteljesek és a maguk érdekét követik, így a vállalkozások állandóan regulációra szorulnak. Valakinek hatékonyan el kell látni checks and balances, azaz fékek és ellensúlyok rendszeréből adódó feladatokat, vagyis azt, hogy az egyébként el nem ítélhető profit szempontokkal szemben érvényre jussnak a szükséges hatósági fellépések.

A nemzetközi kapcsolatok fontosságát is többen kifejtették. Nyilvánvalóan hatékony kormányzati fellépésre, aktivitásra, és európai összehangolásra van szükség a víz dolgában.

És végül, ezzel indult és ezzel zárult az én fejemben a vitadélután: a tudás, a kultúra, az oktatás ügye. Az a társadalom tud a vízzel jól gazdálkodni, amelyik jól tud gazdálkodni saját magával. Erős civil társadalom kell ahhoz, hogy ezen a területen is ésszerű módon járjon el az ország. A jó példákat itt mindenki olyan társadalmakból vette, amelyek más területen is jóval erősebbek, kalkulatívak egyfelől, másfelől szolidárisak. Gondolom, ez a vita is alátámasztotta azt, hogy amikor nálunk baj van a vízzel, az teljesen olyan - most egy vulgáris példát hozok – , hogy Budapesten baj van a kutyaürülékkel, amiről nem a kutyák tehetnek, hanem alapvetően a gazdák. Tehát, ha baj van a vízzel a kert alatt, akkor arról nem a víz tehet, hanem a kertnek a gazdája. Nem akarom most kinagyítani ezt a metaforát, de mindenesetre a magyar társadalom állapotáról is sokat megtudtunk ennek a vitaülésnek a kapcsán.


 
vissza a lap tetejére