vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


Gazdálkodás a nemzeti tudásvagyonnal (2005. 11. 30.)


Boda Miklós elnök



Pálinkás József



Boda Miklós II. rész



Zawadowski Alfréd



Tardy Pál



Pap Géza



Papanek Gábor



Boda Miklós III. rész



Gereben Zoltán



Dézsi István



Kádár György



Dr. Körösi Mária



• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.




Boda Miklós elnök


Az előadásra való felkérésben az szerepelt, hogy mutassam be a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalt. Ha röviden úgy mondom, ahogy régen hívták: OMFB, akkor valószínűleg a teremben mindenki tudja, hogy miről van szó. A Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, röviden NKTH, közvetlenül a kormány alá tartozó országos hatáskörű hivatal. A Hivatal tevékenységét az oktatási és a gazdasági miniszter felügyeli. Fő feladatunk az Innovációs Alap kezelése. Az Alapnak alapvetően két forrása van: a vállalatok által befizetett innovációs járulék, valamint a költségvetési hozzájárulás. A mikro- és kisvállalkozásokon kívül minden vállalkozás a forgalmának legalább 0,25%-ával járul hozzá az Alaphoz, és elvben a költségvetési hozzájárulásnak ezzel megfelelőnek kell lenni. Ez utóbbiról most nem szeretnék külön vitát nyitni, gondolom Pálinkás professzor úr megteszi majd ezt helyettem is.

Ahhoz, hogy valamit el tudjunk érni, szükségünk van stratégiára. A mi stratégiánk címe, mellyel egyben céljainkat is összefoglaltuk, „Tudás, Alkotás, Érték”. Hogy vita is legyen a dologból, mindjárt szeretném megemlíteni, hogy nekem valahogy az „érték” szó hiányzott a felkérő, illetve vitaindító levélből, pedig úgy gondolom ez nagyon fontos, mivel az ország értékek létrehozásából tud megélni. Persze sokféle értékről lehet beszélni, én a tudást tekintem az egyik legnagyobb értéknek, és aki nem tudja, hogy a tudásról mi a véleményem, annak Polányi gondolatait tudom javasolni, melyekkel mélyen egyetértek. Az értékek, a tudásérték megítélése egy nagyon érdekes folyamat. Felolvasnám a Magyar Köztársaság Alkotmányának 70/g. §. 2. pontját „A tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Itt csak három szóról nem tudom, hogy mit jelenthet. A tudományos igazságról, mert Galileitől kezdve, Semmelweis-en keresztül sosem az akkori kor határozta meg, hogy felfedezésük tudományos igazság-e. Ezzel kapcsolatban Max Planckot szeretném idézni, bár nem szó szerint, aki fiatal kollegájának azt mondta: opponenseidet nem fogod tudni meggyőzni, meg kell várni, míg meghalnak. Ezzel azt akarom mondani, hogy a kortársak jó része az igazi változásokat, az igazi felfedezéseket ritkán szokta akceptálni. A tudományos érték nem tudom pontosan mit jelenthet, mert mérhetjük, többek között az „impact factor” alapján, de mást is érthetünk alatta. A tudomány művelője pedig szerintem mindenki. A tudás az ország tudományának összessége, amibe minden egyén, az átlagember is beletartozik. Egy Nobel díjas és sok, pusztán általános iskolát végzett „tudás” átlaga nem olyan magas. Ezt azért fontos figyelembe venni, mert ahhoz, hogy jó eredményeket érjünk el, és valóban értékelni és megvalósítani is tudjuk a tudományos eredményeket, az általános tudásszint emelésére kell koncentrálnunk.

Magyarországon a kutatás-fejlesztési ráfordítások eltérnek más országok gyakorlatától. Az állami ráfordítás eléri az EU 25-ök átlag szintjét. A vállalkozások K+F ráfordítása azonban nagyon elmarad, különösen a fejlettebb országokétól. Ezen a területen még nagyon sok dolgunk van.

A szabadalmak száma rendkívül alacsony. Nem a szabadalom önmagában a lényeg hanem, hogy aki szabadalmat hoz létre, az termékben gondolkodik. A létrejövő terméket pedig el lehet adni, tehát nyereséget hoz az országnak.

Megvizsgáltunk 17 magyar vállalkozást, amelyek végeznek kutatás-fejlesztést, 10-et az úgynevezett top 100-as listáról, és 7 olyan vállalkozást, amelyik ugyan nincs rajta a listán, de ennek ellenére azt lehet mondani, hogy jelentős kutatás-fejlesztést folytatnak. A 17 vállalkozás átlagos kutatás-fejlesztési ráfordítása az árbevételük 1,3%-a. Nincs az az iparág a világon, amiben ez az arány elég lenne. Egy általános vállalkozásnak 3%-os, egy kicsit jobb technológiával rendelkezőnek 8% körüli, high tech vállalkozásoknak 10% fölötti, az ún. innovatív gyógyszeriparnak pedig 15%-ot meghaladó K+F ráfordítás szükséges a sikeres működéshez. Az igazi baj azonban, hogy ez a 17 vállalkozás végzi a magyar kutatás-fejlesztési ráfordítások 48,6%-át. Ezt figyelembe véve, ha belegondolunk katasztrofális, milyen keveset költenek a magyar vállalkozások kutatás-fejlesztésre.

Ha megnézzük, hogyan alakul az egyetemi hallgatók száma, látjuk, általánosságban növekszik, ezen belül a mérnök és természettudományi képzésben résztvevők száma viszont erősen csökken, az orvostudományi képzésben résztvevők száma pedig körülbelül ugyanazon a szinten van jó pár éve. Nagyon kevesen választják a mérnöki vagy természettudományos pályát, és úgy gondolom, az egész társadalom feladata, hogy ráébresszük a fiatalokat, hogy ezekkel a területekkel is foglalkozni kell. Európában csak három „nagyhatalmat” előzünk meg a mérnöki és természettudományi diplomát szerzett hallgatók arányában: Ciprus, Málta és Luxemburg. Komoly probléma a diplomások aránya a munkaerőpiacon is. Magyarországon nincs hagyománya a felnőttképzésnek, pedig tudjuk, minden tudást, ami a diploma megszerzéséhez szükséges volt, frissíteni kell.

Mindez azt jelenti, hogy változtatnunk kell, és legfőképp a gondolkodásmódon. Tudatosítanunk kell a társadalomban, hogy a legfontosabb, a teljesítményre, a hasznosíthatóságra és természetesen a csapatmunkára koncentrálni. Itt említeném meg, pályázatainknál is azt az alapelvet követjük, hogy megpróbáljuk a kutatókat nagyobb csoportokba összehozni, hogy csökkentsük a kutatói társadalom fregmentáltságát. A magyar kutatói társadalomnak, az Európai Uniós kérésnek megfelelően, végre alá kellene írnia az Európai Kutatói Chartát, ami azt jelentené, hogy teret engedünk a versenynek, azaz a kutatói állásokat nyíltan meghirdetjük. Ehhez az is hozzátartozik, hogy le kell mondanunk a tekintélyelvűségről, mert ma a fiatalok már nem tudnak ezzel azonosulni, és nem a pozícióból eredő tekintélyt tartják fontosnak, hanem a teljesítményt.

Stratégiánk célja az is, hogy 2025-re egy magyar tudós, Magyarországon végzett munkájáért kapjon Nobel díjat. Fontos, hogy Magyarországon dolgozzon, mivel ez egyúttal azt is jelentené, hogy az országban megvan az ehhez szükséges infrastruktúra, és adottak a hasznosítás feltételei is. Hozzáteszem, hogy a hasznosíthatóság alapvető feltétele a Nobel díj odaítélésének.

A magyar ipar számára létfontosságú, hogy megtaláljuk azokat az iparágakat, melyek a gazdaság húzóágazataivá válhatnak. Az autóiparban például negyvenezer ember dolgozik, de mérnöki munkát csak körülbelül kétszázan végeznek, tehát gyakorlatilag nem adunk hozzáadott értéket. Azt kell elérnünk, hogy, ne az olcsó munkaerő, hanem a képzett szakemberek miatt jöjjenek hazánkba a külföldi vállalatok.

A pályázatainkkal kapcsolatban szeretném elmondani, ebben az évben 47 Mrd. forintnyi kötelezettséget vállaltunk. Pályázataink kiírásánál azt tartjuk szem előtt, hogy az általunk felállított stratégiai célrendszer egész skáláját lefedjék. Az Asbóth Oszkár program célja olyan tudományos klaszterek létrehozása, melyek jelentős hatással vannak az ország gazdasági és technológiai fejlődésére. A Pázmány Péter programon keresztül olyan Regionális Egyetemi Tudásközpontok (RET-ek) létrehozása a cél, melyek vállalkozásokkal és más, kutatással, innovációval foglalkozó szervezetekkel együttműködve, nemzetközi színvonalú, fókuszált kutatás-fejlesztési és innovációs tevékenységeket tudnak végezni. A Baross Gábor program az innováció ösztönzésével támogatja a magyarországi régiók gazdaságának és versenyképességének fejlesztését. A Jedlik Ányos programot, melynek alapjait még Pálinkás Professzor Úr tette le, úgy változtattuk meg, hogy még jobban vállalkozás fókuszú lett. Az Irinyi János program a kis- és középvállalkozások innovatív ötleteinek megvalósítását és gazdasági hasznosítását hivatott elősegíteni.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!



Pálinkás József


Jó estét kívánok! Köszönöm a meghívást! A bevezetőben Bod Péter Ákos, jelezte, hogy vita is lesz az este folyamán. Nagy a kísértés, hogy az előttem szólókkal vitatkozzak, de előadásom elején inkább ragaszkodok a meghívók által nekem kiszabott feladathoz, mint tanár óravázlathoz. A meghívók feltettek néhány kérdést, és először ezekre igyekszek választ adni. Ugyanakkor az előttem szóló két előadó néhány kérdésben vitára ingerelt és a végén majd engedjék meg, hogy néhány kérdésben vitatkozzak is.

A nemzeti tudásvagyon két legfontosabb része polgárainak egyéni tudása és a tudás létrehozásának, továbbadásának, közkinccsé tételének és alkalmazásának nemzeti intézményrendszere. Ez utóbbiba beletartoznak az iskolák, egyetemek, kutatási, fejlesztési és innovációs intézmények, és a tudást igénylő és hasznosítani képes gazdaság. Az intézményrendszer maga is két részből áll: a tárgyiasult elemek (épületek, berendezések) és a működési mechanizmus (képzési rendszer, tudományos közélet, eljárási szabályok) A tudásvagyonhoz hozzátartozik az a tudás, amely megvan a gazdaságban, a szolgáltatásban, iparban, a közéletben. Nos, ez jelenti nagyjából azt a tudásvagyont, amit működtetnünk kell.

Ahhoz, hogy ezt a tudásvagyont működtetni tudjuk, mindenek előtt rendelkeznünk kell egy hatékony képzési rendszerrel. És a kérdés az, hogy rendelkezünk-e egy hatékony képzési rendszerrel? Nem rendelkezünk hatékony képzési rendszerrel. Különösen a műszaki fejlesztés, természettudományi képzés tekintetében nem, a közoktatásban azért nem, mert minduntalan azt a szamárságot hangsúlyozzák a közoktatásban, hogy a közoktatásnak használható tudást kell adni. Szándékosan fogalmazok provokatívan, mert hangsúlyozni szeretném, hogy nézetem szerint a közoktatásnak nem az a feladata, hogy rögtön használható tudást adjon. Ez majd a szakképzésnek, az egyetemi képzésnek lesz a feladata. A közoktatás feladata, hogy műveltséget és biztos alapokat adjon. A szakképzés pedig azért nem teljesíti a feladatát, mert az pedig nem ad gyakorlati tudást. A közoktatást ugyanis úgy alakították át Magyarországon, hogy a szakképzési intézmények első két évében nem lehet az adott szakmában tanítani a gyerekeket, amelyet azt gondolom, hogy nagyon gyorsan meg kell változtatni.

Felsőoktatásról Fodor István elég sokat beszélt, nagyvonalakban egyetértek vele. A magyar felsőoktatás tartósan átmeneti állapotban van, ez a tartós átmeneti állapot most már 3,5 éves. Sikerült. 3,5 éves kínlódás után a tegnapi napon elfogadni egy törvényt, amely még mindig alkotmányossági kérdéseket vet fel, például a karok autonómiája, és így a belső autonómia kérdései nem szerepelnek a törvényben. Semmi nem garantálja, hogy a karok ezek után saját maguk választhatják meg dékánjukat. Elég furcsán érezzük magunkat az egyetemen mindazok, akik 3,5 éve benne élnünk ebben a finoman fogalmazva káoszban, ami az alapképzés kidolgozását jelenti, anélkül, hogy tudnánk, hogy milyen lesz majd az erre épülő magiszteri képzés. A tanárképzésben egyetértek Fodor Istvánnal abban, hogy ez Bologna vajon nem Mohácsot jelent-e, de ez majd elválik.

Föltettek a házigazdáink nyolc kérdést, én ezt a nyolc kérdést nem olvasom fel, - a meghívóban önök is olvashatták, inkább megpróbálok rájuk válaszolni. Az első kérdés a tudományos és műszaki értelmiség magas színvonalú utánpótlására vonatkozik. Hát itt mindenekelőtt a közoktatásban egy helyes értékrend kialakítására van szükség, és a természettudományos, vagy inkább a természetismeret oktatásának megerősítésére. Ha tetszik, ha nem a magyar közoktatásban a természetismeret oktatását meg kell újítani, ez a megújítás természetesen nem több fizikai képlet vagy kémiai reakció megtanítását jelenti, hanem azt, hogy a közoktatásban azt a szemléletmódot, azt a gondolkodásmódot kell átadni, közvetíteni, amit a tudomány sok - sok év alatt felhalmozott. Ebben majd kitérek a végén a tekintély kérdésére, amiben - gondolom - a legélesebb az ellentét közöttem és Boda Miklós között, mert én úgy gondolom, hogy ebben a tekintélynek például nagy szerepe van.

A felsőoktatásban a természettudományos és a műszaki képzésben lévők számát növelni kell, ebben gondolom nagyon sokan egyetértünk. De oldani kell az alapképzési szigort is, amit Magyarországon a most elfogadott felsőoktatási törvény bevezet. Az új törvény értelmetlenül mereven szabályozza az alapképzést és az erre épülő magiszteri képzést. Ezt a szabályozást meg kell változtatni. Lehetővé kell tenni az egy ciklusú képzéseket. És van az új magyar felsőoktatási törvényben, amelyet tegnap fogadott el a Parlament, még egy, azt kell mondanom az őrültséghez közeli szabályozás. Ez pedig az, hogy azt mondja a törvény, hogy a magyar felsőoktatásban a magiszteri képzésbe annak a hallgatói létszámnak a 35 %-át lehet felvenni, ahány hallgatót 3 évvel ezelőtt felvettek az alapképzésbe. Tessék megérteni, ezt mindenki úgy fogja érteni, hogy szakonként. Mit csinálunk majd három év múlva Magyarországon a 3 évet végzett matematikusokkal? Mit csinálunk a 3 évet végzett fizikusokkal? Remélem, hogy ezt a törvényi paragrafust a lehető leghamarább meg lehet változtatni. Jó lenne, ha ez a kormány rájönne erre, de erre kevés esélyt látok, mert 3,5 év alatt nem sikerült meggyőzni sok írással a miniszter urat arról, hogy ezt vegyék ki a törvényből. Hát majd lesz egy másik kormány, és amikor a törvény módosítását előterjesztik, a Parlament remélem úgy dönt, hogy ezt az ostobaságot a törvényből kiveszik. Ez ugyanis a magyarországi természettudományos és műszaki képzésben óriási zavarokat okozna.

Úgy gondolom, hogy növelni kell a PhD képzésben való résztvevők számát. Én azonban azt is javaslom, hogy a PhD képzés időtartamát 4 évre fel kell emelni. Ma Magyarországon nagyon kevesen tudnak három év alatt PhD fokozatot szerezni és ahelyett, hogy abba az illúzióba ringatjuk az embereket, hogy egyre több PhD-t adunk ki azokon a területeken, amelyek nem igazán járulnak hozzá a gazdaság versenyképességéhez, ehelyett meg kell növelni a képzés időtartamát.

Azt is kérdezték a meghívók, hogy mit kell tennünk a meglévő intézményrendszer stabilitásának és hatékony működésének érdekében? Mindenekelőtt ki kell alakítani az intézmények tudományos, kutatási, alapfinanszírozásának a feltételeit. Ma ez nincs meg. Se az akadémiai kutatóintézetekben, amelyeknek ez a feladatuk, hogy kutatásokat végezzenek, se az egyetemen. Egyetemeket nem úgy finanszírozzák, mint kutatási műhelyeket. Az egyetemeket a hallgatói létszám alapján finanszírozzák. A hallgatói létszám alapján történő finanszírozás legkülönbözőbb nehézségeit azt a tudományegyetemektől a művészeti egyetemekig ma mindenki látja. Egy intézményt, aminek legalább három funkciója van: az oktatás, a tudományos kutatás – fejlesztés, ide sorolhatnám a kulturális funkcióját – nem lehet egyetlen funkció a hallgatói létszám alapján szabályozni. Hova vezet ez? Oda, hogy az intézmények elkezdenek egyre több hallgatót felvenni. Művészeti intézmények is, hogy tudnak pénzhez jutni, hát ha több hallgatót felvesznek. Akkor több hallgatót fognak felvenni, ebből elő áll majd az, hogy egyre több megkeseredett és helyét nem találó embert találunk majd magunk között, mert nincs annyi Mozart és nincs annyi Fellini közöttünk, már mint fiatal korában, akiből majd kitűnő zeneszerző vagy filmrendező lesz.

A másik a nagyon fontos kérdés, és ezt itt Boda Miklós elnök úr nem említette, az alapkutatások finanszírozása. Alapkutatások finanszírozása Magyarországon ma teljesen ellehetetlenült. Az alapkutatások finanszírozásának legalább kétszeresnek kellene lennie a mostani finanszírozáshoz képest.

A tudományos kutatás, fejlesztés és innováció szerepe a társadalomban, a gazdaságban és közgondolkodásban folyamatosan változik. Egy következetes tudománypolitikának figyelembe kell vennie - bizonyos esetekben elő kell segítenie - ezeket a változásokat, ha szükséges, akkor intézményi átalakításokkal is. A kutatás, fejlesztés és innováció területén az alábbi jelentős változásokat föltétlenül tekintetbe kell venni:

Az alapkutatás, a célzott kutatás, a kísérleti fejlesztés és az ipari és szolgáltatási termékfejlesztés szervesen összefüggő tevékenységek. E tevékenységeket ezért adminisztratív eszközökkel szétválasztani értelmetlen, de legalább ennyire értelmetlen adminisztratív eszközökkel arra kényszeríteni e tevékenységekben résztvevő személyeket és intézményeket, hogy minden kutatási program ugyanazon sémába illeszkedjen. A szerves illeszkedés általában csak globálisan és hosszú távon valósulhat meg. Egy alapkutatási eredmény nem feltétlenül ott hasznosul, ahol az eredmény megszületett.

Az alapkutatás és alkalmazott kutatás kettősségét egyre inkább felváltja az élvonalbeli (frontvonalbeli) kutatatás (frontier research) és az élvonalbeli kutatás áttöréseit részletes eredményekre váltó és a tudásbázisba beépítő kutatás kettőssége. Nyilvánvaló, hogy egy ország kutatási megítélésében nagy szerepet játszik, hogy milyen eredményeket érnek el kutatói és főként intézményei az élvonalbeli kutatásokban. Ugyanakkor egy ország társadalma és gazdasága számára életbevágóan fontos, hogy az élvonalbeli kutatások eredményei és hasznosítható következményei be tudjanak épülni oktatási, kutatási, fejlesztési, ipari és szolgáltatási rendszerébe.

A tudomány diszciplináris határai folyamatos mozgásban vannak. Ez kutatás és fejlesztés intézményi rendszerétől nagyfokú rugalmasságot követel meg. E rugalmasságot azonban nem állandó szervezeti változtatásokkal, hanem a kutatók, kutatócsoportok, intézmények kutatási, fejlesztési feladatokra való társulásának megkönnyítésével kell biztosítani.

A kutatás egyre nagyobb mértékben globális hálózatokban valósul meg. Ez feltétlenül szükségessé teszi a hálózatokban való részvételt, ugyanakkor, fontos hazai érdek, hogy e hálózatoknak legyenek magyarországi csomópontjai.

Az egyetemi és közgyűjteményi kutatások és a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek kutatásai elsősorban alapkutatások és célzott kutatások, s ezek elvégzéséhez kell megteremteni a személyi, anyagi és infrastrukturális feltételeket. Ezt gyakran az intézmények (az egyetemek esetében kutatási) alapfinanszírozásának nevezik. A tudománypolitika kiemelt feladata, hogy ezen intézmények alapfeladatuknak megfelelő működéséhez biztosítsa a feltételeket.

Az alap- és célzott kutatás egy jelentős része azonban már ezen intézményekben is e kutatások programok alapján történő külső (OTKA, NKTH, EU programok) finanszírozásával valósul meg. Ez alapvetően így helyes, azonban a krónikus pénzhiány – néha pedig irreális célok – következtében a rendszer közel van a működésképtelenséghez. Ma egyetlen akadémiai kutatóintézet vagy egyetemi kutatócsoport sem tudna működni e pályázati források nélkül. Teljesen irreális annak megkövetelése, hogy egy kutató már a PhD megszerzésének során kutatási pályázatokból „tartsa el” magát, esetleg pályázato(ko)n szerezze be a munkájához szükséges műszereket. De tarthatatlan az az állapot is, hogy a felsőoktatási intézmények oktatóinak kutatási pályázatok anyagi forrásaiból kell kifizetnie oktatási feladatok költségeit.

Ezen a helyzeten csak két intézkedés egyidejű megtételével lehet segíteni: következetesen kell megállapítani – és betartatni – az intézmények alapfinanszírozását, s jelentősen (a jelenlegi mintegy kétszeresére) emelni kell az alapkutatások pályázati finanszírozását.

Az egyetemi és kutatóintézeti kutatási feladatmeghatározások és a kutatási pályázatok együttesen rugalmas rendszert eredményeznek, de csak akkor, ha ezek összeillesztése és nem összekeveredése valósul meg.

Az egyetemi, közgyűjteményi és akadémia kutatóintézetek célzott kutatásainak egy része, kísérleti fejlesztései, szolgáltatási és ipari termékfejlesztései főszabályként a feladat elvégzésére létrehozott, a feladat jellegének megfelelő szervezeti formában (virtuális intézet, hálózat, konzorcium) valósulnak meg. E kutatási feladatok minden esetben külső finanszírozó és szolgáltatási, ipari partner közreműködésével történnek.

Az ágazati kutatóintézetek ebben a rendszerben speciális szerepet töltenek be, hiszen számukra alapító okiratuk elvben pontosan kijelöli feladataikat. Az élet azonban általában bonyolultabb, mint amit az íróasztalok mellett kitalált rendszerek kezelni képesek, ezért azt tartjuk helyesnek, ha az ágazati kutatóintézetek alapfeladataik ellátása mellett az akadémiai kutatóintézetek mintájára kapcsolódnak be a kutatási programokba.

A kutatás, fejlesztés és innovációs politika ma gyakran esik abba az illúzióba, hogy a célzott kutatások, a kísérleti fejlesztések, a szolgáltatási és ipari termékfejlesztések fő kezdeményezőjének az egyetemi és akadémiai kutatóhálózatnak kell lennie. Néha úgy tűnik, mintha a magyar innovációs deficit okát csupán ezen intézmények nem megfelelő működésében kellene keresni. Világosan kell látni, hogy ez az elképzelés alapvetően hibás. Természetesen helyes, ha egy kutató pontosan látja, hogy alapkutatási eredménye milyen módon fejleszthető hasznot hozó termékké, de a dolog a kísérleti fejlesztések esetében éppen fordított. A társadalom, a szolgáltatás, az ipar lép fel kezdeményező és megrendelőként.

Ahhoz, hogy ez Magyarországon is így legyen a szolgáltatásoknak és az iparnak, pontosabban ezek hasznának kell innováció-érzékenynek lennie. Ez jelenti célzott kutatási, kísérleti fejlesztési, ipari és szolgáltatás-fejlesztési igényt az elsősorban alapkutatásokat végző tudományos műhelyek felé.

Az államnak ebben a folyamatban azonban alapvető szerepe van a kutatási fejlesztési és innovációs alap hatékony pályázati rendszerének kialakítása, és működtetése révén.

Az egyetemeken, közgyűjteményekben és a kutatóintézetekben folyó alap- és célzott kutatások kapcsán külön ki kell térni egy fontos kutatási területre, nevezetesen, a nemzeti szempontból (pl. a magyar nyelv ápolása) fontos, nagy volumenű bölcsészeti és társadalomtudományi kutatásokra és a művészeti alkotó munka támogatására. Ezeknek a jelenlegi támogatási rendszerben nincs meg a megfelelő helyük. Az innovációs alap ilyen kutatásokat, csak a szabályok demoralizáló fellazításával tudja támogatni. Ezért a nemzeti szempontból (pl. a magyar nyelv ápolása) fontos, nagy volumenű bölcsészeti és társadalomtudományi kutatásokra és az egyetemeken folyó művészeti alkotó munka támogatására új alapot kell létrehozni.

A versenyképes terméket eredményező kutatásokat a gazdaságnak kell megrendelnie. A gazdaságot kell olyan helyzetbe hozni, hogy ezt felismerje, és gyakorolni tudja. Ha a gazdaság megrendel, a kutató intézet, ha a feladatot végre tudja hajtani, akkor végrehajtja. Bármelyik egyetem ma Magyarországon a műegyetemtől a debreceni egyetemig, ha van értelmes kutatási, fejlesztési feladata, megrendelése, akkor ezt az értelmes, kutatási, fejlesztési feladatot, megrendelést el fogja végezni. Természetesen azoknál a pályázatoknál, amelyekről Boda elnök úr szólt, amelyek arra szolgálnak, hogy a gazdaság versenyképességét növeljék, itt persze a hasznosulást kell számon kérni. De ma Magyarországon működik egy pályázati business, – ne dugjuk a fejünket a homokba – működik egy pályázati business. A következőképpen: egy pályázatíró cég odamegy valakihez, azt mondja, hogy ennyi százalékért írnak egy pályázatot, és az vagy nyer vagy nem nyer. Ezeket a pályázatokat nagyobb részt olyanok írják , akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a pályázat tartalma maga micsoda. Micsoda szárság ez! Hát nem kell olyan bürokratikus rendszert létrehozni, amelyben egy olyan kutató akitől azt várjuk, hogy világraszóló eredményt produkáljon, nem tudja kitölteni az árlapot, mert olyan bonyolultra csinálják. Hát mi ez? Természetesen ebben a rendszerben, miután az alapkutatás finanszírozása nem kielégítő, a kutatók elég ügyes emberek, kitalálják annak útját, módját, hogy hogyan tudják az alapkutatásukat célzott kutatásként, kísérleti fejlesztésként, eladni. Úgy ahogy az éppen aktuális pályázati megfogalmazás az megkívánja tőlük. Nem ezt kellene csinálni. Az alapkutatás az legyen alapkutatás, az a célzott kutatástól, a kísérleti fejlesztéstől, az ipari termékfejlesztéstől, pedig azt várjuk el, és követeljük meg, ami a neve.

De ha megnézzük azt, hogy az EU-ban, amelyhez valamilyen értelemben alkalmazkodni, viszonyulni kell, hogyan képzeli azt a hetedik keretprogramnak nevezett kutatási és fejlesztési programokat a következő költségvetési időszakban. A tervezés során az EU 72 milliárd eurót tervezett vagy inkább álmodott a kutatás és fejlesztés támogatására. Tony Blairnek úgy hallom új ötletei vannak az ügyben, hogyan kell ezt is meg mást is csökkenteni. Álmodtak tehát 72 milliárdot, ebből 44 milliárdot az együttműködésekre.. Ebben mi csak úgy fogunk tudni részt venni, hogy ha Magyarországon van megfelelő bázis, ha nincs megfelelő bázis Magyarországon, itt szóba se jöhet a mi részvételünk. Álmodtak 12 milliárdot a 72-ből alapkutatásra, EU is felismerte azt, hogy az alapkutatások jelentősége óriási, de álmodtak még 7 – 7 milliárdot a kutatók cseréjére és kutatási berendezések fejlesztésére.

Szintén ragaszkodva egy kicsit a felkéréshez volt egy olyan kérdés, hogy hogyan lehetséges a tisztességes versenyfeltételek megteremtése? Hát mindenekelőtt stabil törvényi szabályozással. És itt elnök úr nehéz helyzetét én megértem, ő egy állami alkalmazott és feltehetően a kormány utasításait követnie kell, hát azért az mégis csak disznóság, hogy tavaly elfogadnak egy törvényt, amely törvényt végighordoznak az országban többen a kormány tagjai közül, hogy micsoda nagyszerű törvényt fogadtunk el az innovációs alapról, majd a költségvetési törvényben elbújtatva ezt a törvényt megváltoztatják. Költségvetési törvényben az van, hogy az államnak azt a hozzájárulását, amit úgy számolnak ki, hogy a két évvel ezelőtti vállalati befizetéseknek megfelelő összeggel kell a költségvetésnek az adott évben hozzájárulni, egyszerűen törlik a törvényből. Most már nem járnak széles mosollyal az országban, milyen nagyszerű törvényt fogadtunk el, mert most éppen nincs pénzünk. A költségvetési hozzájárulás összege is kevesebb mint kellene, de az igazán nagy baj, , hogy a a kormány szándékainak komolysága és szavahihetősége ebben a tekintetben a vállalatok felé is, és az egyetemi és kutatói intézeti szféra felé is nagyon jelentős mértékben meggyengült.

Az természetesen szintén fontos, hogy pályázatok céljainak történjen egy világos, következetes megfogalmazása. Ne lehessen összekeverni a különböző célokat a pályázatokban, és ne alakuljon ki egy teljesen átláthatatlan pályázati dzsungel, ami sajnos most kialakulóban van. Jó lenne és nagyon fontos feladata az előttünk álló időszaknak az országban kialakítani egy olyan az ország innovációs képességének mérésére, és az intézmények innovációs képességének mérésére alkalmas rendszert, hogy végre úgy tudjunk beszélni, hogy mikor arról beszélünk, hogy egy intézmény, egy kutatócsoport milyen eredményes, akkor ezt mérhető adatok alapján tegyük. Pillanatnyilag nem így történik. Mikor kinek mi a kedvezőbb mérőszám, azt a mérőszámot alkalmazza. Azzal sokan egyetértünk, hogy Magyarországon van egy innovációs deficit, amit én úgy értek, hogy a kutatásban, fejlesztésben létrehozott eredmények a gazdaságban nem hasznosulnak kellőmértékben. Legyünk óvatosak egy kicsit ezzel is. Mielőtt megszüntetnénk az akadémiai kutató intézeteket és az egyetemeket. A megrendelésnek, mint korábban már kifejtettem a gazdaságtól kell származnia. Nem várható el az egyetemi kutatásoktól és az akadémiai kutatató hálózattól az, hogy pályázza meg a pénzt, hogy dolgozni tudjon, találja ki a nagyszerű ötletet, alkalmazza ezt az ötletet, csináljon belőle terméket, és még adja is el. Ez így nem megy. Erre ugyanis egy egész intézményrendszer szolgál. Ennek csak egy eleme az akadémiai kutató hálózat, vagy az egyetemi kutatások.

A kutatás és fejlesztés állami irányítását tekintve azt kell mondanunk, hogy a kutatás a fejlesztés és a felsőoktatás az állami irányításban jelenleg nem megfelelő helyen van. Ha áttörést szeretnénk az elkövetkezendő években, akkor biztos, hogy a kutatást, a fejlesztést és felsőoktatást a középpontba kell állítani. Ez nézetem szerint úgy állítható középpontban, hogyha az irányítása miniszteriális szinten jelenik meg. Ez természetesen egy későbbi feladat, ma ez nyilván nem jön szóba. Az én álláspontom ebben a kérdésben az, hogy ha egy a nevében és feladataiban a felsőoktatást és a kutatást összefogó, összefoglaló minisztérium működik, akkor kialakíthatja évek során ennek a meglehetősen összetett és bonyolult területnek azokat a szabályait, amelyek aztán nem kell, hogy évről – évre változzanak és a felsőoktatási törvényt nem kell 3 havonta módosítani.

A finanszírozás egy nehéz kérdés. Magyarország súlyos gazdasági problémákkal néz szembe, ezt mindenki látja és tudja, aki újságot olvas. Szlovákia 2008-ban vagy 2009-ben tagja lesz az euró zónának, mi nem. Senkinek ne legyen illúziója, Magyarország nem annak néz elébe, hogy itt dőlni fog a pénz az elkövetkezendő években. Nagyon kemény gazdaságpolitikára van szükség ahhoz, hogy Magyarországon megszűnjön az állami pazarlás, ami jelenleg folyik. Mindeközben azt, hogy a magyar kutatásban, fejlesztésben a nemzeti össztermékhez viszonyított arány, arról a nagyon nehezen 1,01 %-ra feltornázott értékről 0,08-ra esett le, ez azt mutatja, hogy a magyar közéletben, a magyar politikában ennek a területnek nincs megfelelő helye, nem megfelelően kezelik ezt a területet. Ha elvégezzük azokat a számításokat – és én elvégeztem ezeket a számításokat –, melyeket az álmodozások során jó, ha az ember egy papírra is leír, hogy mekkora összegekről beszélünk akkor, amikor megfogalmazzuk azt a nagyvonalú állítást, hogy növeljük a nemzeti össztermék 3 %-ra a kutatás és fejlesztés támogatását. Én egy dolgozatban azt a gyengébb állítást fogalmaztam meg, hogy 2016-ra növeljük a nemzeti össztermék 2,6 %-ára a kutatásfejlesztés támogatását. Nos hölgyeim és uraim, ha erről beszélünk nem akarok abba a hibába esni, amit a velem egyidősek, vagy nálam kicsit idősebbek láthattak annak idején a földrajz könyvekben, hogy a Szovjetunió hogy fogja megelőzni vasgyártásban az Egyesült Államokat, és volt az egyik vonal és a másik vonal, amelyek valahol a nagyon távoli jövőben metszették egymást. De tervezni azért mégiscsak kell, és ha azt tervezzük, hogy milyen ráfordításokra lesz szükség ahhoz, hogy ezt a 2,6 %-os ráfordítást el tudjuk érni, és közben a vállalati ráfordítás és a költségvetési ráfordításnak aránya kettő az egyhez legyen, akkor a költségvetési ráfordításnak 2006-ra el kell érnie a 0,9 %-os szintet. Ez pedig azt jelenti, hogy az elkövetkezendő években az én számításaim szerint évente 20 és 30 milliárd közötti összeggel kell növelni ezeket a ráfordításokat, 10 milliárddal a költségvetésből, 20 milliárddal a vállalati ráfordításokból, minden évben következetesen. Csak hogy érzékeljék, hogy ez mit jelent, azaz mekkora összegekről beszélünk: ha meghúzzuk a nemzeti össztermék változásának a trendjét, akkor az én számításaim szerint ez azt jelenti, hogy 2016-ra a költségvetésnek mintegy 400 milliárdot, a teljes ráfordításnak pedig mintegy 1300 milliárd forintot kellene elérnie. Ezért óvatosak legyünk azzal, hogy mikor mondunk 2 %-ot és mikor mondunk 3 %-ot.

Azt ígérem, hogy néhány mondatban a vita kedvéért, reagálok az előttem szólók által elmondottakra. Kedves elnök úr! Én úgy gondolom, hogy azt tetszett mondani, hogy a tekintély nem jelent semmit. Hát én ebben vitatkozom. Szerintem a tekintély nagyon sokat jelent. Egy egyetemen például nagyon sokat jelent egy professzor tekintélye, természetesen nem az üres tekintély, hanem az akire a hallgatók felnéznek és azt mondják, hogy hát ez igen. Nekem volt több ilyen professzorom, például Szőkefalvi Nagy Béla. Szőkefalvi Nagy Béla egy tekintély volt az egyetemen, és számomra óriási mondjuk úgy, hogy inspiráció és kihívás volt ilyen emberektől tanulni. Ezért tehát ne mondjunk ilyeneket, hogy a tekintély nem jelent semmit, igen is jelent és nagy baja Magyarországnak az, hogy az iskolában ma a tekintélyt úgy tekintjük, mint nem fontos dolgot.

A másik vitapont, tisztelt elnök úr, hogy a tudománynak nem mindenki művelője. Valaki nem művelője, mert nem rendelkezik azokkal a képességekkel, nem rendelkezik azzal a tudással, hogy egyáltalán tudományos kérdésekbe beleszóljon. Itt is feltehetően vita van közöttünk, szerintem a tudomány kérdéseit a tudománnyal foglalkozóknak kell eldönteni. Az persze igaz – és nagyjából helyesen idézte Max Plankot kivéve, hogy ő nem az opponensek, hanem a régi képviselőinek meggyőzéséről beszélt –, hogy gyakran a még oly nyilvánvaló tudományos eredmények sem úgy válnak általánosan elfogadottá, hogy az új elméletek képviselői meggyőzik a régi elméletek képviselőit, hanem a régi elméletek képviselői majd lassan kiöregszenek, az új elméletek képviselői számára pedig már az új elmélet lesz a nyilvánvaló. De és itt van köztünk – úgy érzem vita – de ez a meggyőzés a tudományon belül történik, és a tudósok közösségén belül kell ezt a meggyőzést megtenni, épp úgy, mint ahogy a művelt emberek közösségének kell eldönteni, hogy mi a műveltség tartalma, és szó sincs arról, hogy ebben lenne valamiféle szavazásos demokrácia.

Boda elnök úr által felsorolt ráfordításokról annyit had mondjak, igaz ugyan, hogy az a 47 milliárd forint, mint terv ott szerepel az önök 2005. évi költségvetésében, de hát elnök úr is tudja, hogy ma 16 óra volt a határideje annak a Baross Gábor programnak, amelyre eredetileg a 47-ből – 8 milliárdot terveztek, valójában 5-tel írták ki. Tehát már mindjárt nem 47. És erre a programra a pályázatokat ma 16.00 óráig kellett beadni. Kollegáim már le is adták 16.00 óráig a megfelelő pályázatokat. De hát ebből – elnök úr – idén már nem lesz pénz. És a magyar kutatásfejlesztés egyik legnagyobb problémája, hogy minden évben nagyjából nyár környékén kezdi vakarni a fejét az apparátus , hogy kijöjjön valami a tollából, és nagyjából ősz környékére történik meg a döntés a pályázatokról, majd a pénzt december 30.-án a Nemzeti Kutatás és Technológiai Hivatal átutalja az intézmények számlájára. Ebből nagyon nehéz az adott évben kimagasló kutatási és fejlesztési eredményeket létrehozni. Hát vitaindítóul ennyit. Köszönöm szépen a figyelmet!



Boda Miklós II. rész


Addig is, amíg gondolkodnak a kérdéseken, én tennék fel egy kérdést. Önök közül hányan gondolják úgy, hogy az elemi iskola alsó tagozatában szükséges osztályozni? (a közönség egyöntetűen „igennel” szavazott). Nagyon köszönöm. Pont ezt vártam Önöktől. Az elemi iskolát a gyerekek 6 éves korban kezdik, ám ilyenkor még csak nagyjából 70%-uk iskolaérett. Ez azt jelenti, hogy az osztályzással a maradék 30%-ot eleve megbélyegezzük, és nagyon kevesen tudnak innen kitörni. Igaz, Angliában a gyerekek abban a hónapban kezdik az iskolát, mikor az 5. életévüket betöltik, de csak akkor kezdhetik el a valódi első osztályt, amikor a tanítónő erre alkalmasnak találja őket. Mivel a gyerekek nem tudják, hogy mikor kellene hivatalosan elkezdeniük az első osztályt, nem éri trauma őket, ha eleinte nem tudnak lépést tartani a többi gyerekkel. A svéd gyakorlat, hogy kötelező előiskola után a gyerekek 7 éves korban kezdhetik el az első osztályt. Ehhez szervesen kapcsolódik, ezért egy példa erejéig visszatérnék a bevezetőben említett csapatmunka fontosságára. Ennek kialakítását már az óvodában el kell kezdeni, és saját tapasztalatom, hogy ezt külföldön meg is teszik. A napokban jelent meg egy vizsgálat, amiben kimutatták, hogy a magyar diákok nem hajlandók csapatban dolgozni, csak akkor segítik egymást, ha közvetlen személyes érdekük fűződik hozzá. Ez sajnos nem csak a diákok, hanem az egész társadalom hozzáállását tükrözi, és hangsúlyozom, hogy lényeges eredményt csak csapatmunkával tudunk elérni.

Az alapkutatás kérdése érdekes dolog. Pálinkás Professzor Úr említette, hogy több pénzt kellene fordítani az alapkutatásra. Igaz, hogy 7. keretprogramjában az Európai Unió is kikötötte, hogy a kutatás-fejlesztésre szánt pénz legalább 30%-át alapkutatásra kell költeni. A KSH adatai alapján, 2004-ben Magyarországon az állami támogatások 40%-át költötték alapkutatásra. Ez azt jelenti, hogy ha az Európai Unió célkitűzéseihez szeretnénk igazodni, akkor az alapkutatásra fordított összeget akár csökkenteni is lehetne.

Egyetértek, a Hivatal pályázati űrlapjai bonyolultak, és a kifizetések gyorsításán is dolgozunk. A szerződéseket most már úgy kötjük, hogy a számlák beküldése helyett az intézetvezetőnek kell aláírásával a költségeket igazolni, így nekünk csak az aláírás hitelességét kell ellenőrizni. Az összes eddigi szerződés ilyen irányú módosítása azonban időigényes feladat.

Megjegyezném, hogy az MTA-nak, illetve az egyetemeknek történő kifizetések befagyasztása az Akadémia, illetve a rektori konferencia kérésére történt. Úgy kívánják a maradványképzési kötelezettségüket teljesíteni, hogy a Hivataltól elnyert pályázati pénzek csak az utolsó kincstári napon kerülnek kifizetésre.

A kutatóintézetekkel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, mi csak az ország számára fontos területeket jelöljük ki, és a területen dolgozó legjobb kutatói csoportokat támogatjuk. A kutatás menetét azonban már maguk a kutatók határozzák meg. Ezzel a gyakorlattal szeretnénk növelni a kutatói mobilitást is, ami jelenleg rendkívül alacsony, csupán 0,11%.

Engedjék meg, hogy megjegyezzem, hogy az Alapról szóló törvényt nem 2003-ban, hanem 2004-ben fogadták el. 2003-ban szakemberek bevonásával 10 milliárd forintra becsülték a vállalatoktól 2004-re várható befizetéseket, azonban az összeg 15,6 milliárd forint lett. A költségvetési hozzájárulást a tervezett összeghez képest állapították meg, így lett „csak” 12 milliárd forint.

Elképzelhetőnek tartom egy önálló kutatási minisztérium létrehozását, de csak abban az esetben, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy az innováció és a kutatás-fejlesztés a gazdaság minden területén jelen kell, hogy legyen.

A Baross Gábor program keretében ígért 8 milliárd forintról mindenkit biztosíthatok, hogy kifizetésre fog kerülni, részben a Regionális Innovációs Ügynökségek, részben pedig a Hivatalon keresztül.

Köszönöm szépen.


Zawadowski Alfréd


Én azt hiszem a magyar kutatás és oktatás tényleg nehéz helyzetben van és ekkor mindig rugalmasan kell nézni a dolgokat, sokrétűen és minden nemű merev állásponttól tartózkodni kell. Én megéltem azt, amikor a pártközpontban elhatározták, hogy a magyar tudomány termelőerővé válik, ezzel sikerült a magyar tudományt majdnem tönkretenni. Talán, hogy elhangzottak itt szélsőséges álláspontok, talán éppen itten a Nobel díjról kezdenék el beszélni, inkább viccesen, hogy 30 évig kell várni, amíg az új eredményt megértik.

Sokféle eset van. Heisenberg, Dirac és Schrödinger néhány éven belül megkapták a Nobel díjat, Abrikoszov 50 évig várt, de ennek komplikált háttere van, hogy ez miért alakult így. Azt mondani, hogy a tudomány eredményét nem lehet rögtön felismerni, ez azt jelenti, mintha valaki azt mondja, hogy a tudomány nem fejlődhet. Mert, ha egyszer letesznek egy eredményt, akkor rögtön körülötte egy csoport, vagy a világ más részén rögtön nézik, hogy azt hogyan kell továbbfejleszteni. Tehát a jók felismerik, a rosszak nem. De a tudomány szempontjából csak a jók számítanak! A következő, amit szeretnék mondani, az, hogy úgy tűnik, hogy sokan úgy gondolják, hogy nagy felfedezést csak nagy teamben lehet tenni.

Hát akkor néhány példát mondok. Először külföldit. A tranzisztort Bardeen, Brattain és Shockley fedezték fel egy laboratórium kis csücskében. És sorolhatnám ezeket és határozottan állítom, hogy azok az emberek, akik a nagy felfedezéseket tették majdnem kizárólag kiscsoportban nőttek fel és nevelkedtek. Soha nem hozták volna létre az első atomreaktort, ha a különböző helyeken egyetemi körülmények között felnövő emberek nem jönnek össze egy nagy feladat ellátására. Tehát a cél az, hogy embereket neveljünk kis közösségekben és amikor egy nagy feladat van, akkor az erőket összpontosítani kell. Ugyanezt mondhatnám az atombombánál. Végig kis helyeken lévő emberekből tevődött össze az a team, ami összejött Los Alamosban és megcsinálta az atombombát. Ha magyar példákat mondok: Bánki Donát és Csonka János, tovább mondhatnám Gábor Dénest a holográfiával. Mondhatnám Kármán Tódort, aki a repülés technikának egyik atyja. Ők mind kiscsoportokban nőttek fel. Most mindenki azt gondolja, hogy én azt fogom mondani, hogy csak a kiscsoportok jók. Nem! A sokrétűség jó.

Tehát én mereven elutasítom pl. az Akadémia korábbi főtitkárának azt az álláspontját, hogy az egyetemeken olyan kutatást kell csinálni, ahol egy professzor és három PhD-s student dolgozik együtt és az egyetemeken nem lehet nagy berendezés. Ott van a müncheni reaktor a TU-nak a keretében, az egy hatalmas nagy berendezés. Erre is szüksége van. Szükség van arra, hogy 30 fős team pl. a Knorr-Bremsénél, vagy a Műegyetemen a kísérleti atomreaktornál együtt dolgozzon. De szükség van arra is, hogy 3-4-től – 10 fős csoportok dolgozzanak. Az igazi nagy felfedezések általában mindig így kezdődnek. Nem lehet kiváló embereket nevelni nagycsoportban. Ha van egy jó nagycsoport, akkor ott van egy erőszakos, zseniális főnök. Csak azt nézi, hogy előre menjen és mindenki, aki azt mondja, hogy én mást akarok csinálni, arra azt mondja, hogy menjen el onnan. Ahogy pl. Bethe kirúgta Teller Edét annak idején Los Alamosban az elméleti csoportjából.

Tehát lényeges az, hogy kiscsoportban kezdjük. Igazán úgy lehet megtanulni valamit, hogy ott van egy nagynevű, lehet hogy csak 30 éves, igen respektált professzor és oda áll a hallgató mögé és egyszerűen a keze alá néz, hogy mit csinál. Kutatni csak ilyen körülmények között lehet igazán magas színvonalon megtanulni. Tehát én azt mondom, hogy meg kell teremteni a sokszínűséget és minden más iszonyatos veszélyt jelent. Tehát az NKTH szempontjából is realizálni kell, hogy nem lehet azt csinálni, hogy én nagy feladatokat kiadok, pl. Alzheimert vagy valami mást, hogy azt most oldjuk meg, abból semmi sem lesz. Ilyen nagy programokat láttam, a buborék memóriát, stb-t. Itt azt kell csinálni, hogy az NKTH-nak, az OTKA-nak, az Akadémiának meg kell találni az arányokat, hogy ebből is legyen, abból is. Ha az NKTH a pillanatnyi anyagi forrásokat tekintve a legnagyobból nem fogja támogatni a néhány fős kutatást, azt a legkiválóbb egyetemi oktatók mellett lévő néhányakat, akkor előremondom, hogy a nagy programjaiból sem lesz semmi, mert én már elég ilyen nagyprogramot éltem már végig.

Köszönöm szépen.



Tardy Pál


Mind a kutatásfejlesztésben, mind a felsőoktatás átalakításában személy szerint erősen érintve vagyok. A Magyar Akkreditáló Bizottság (MAB) Felhasználó Bizottságát vezetem és ebben a minőségben a MAB alelnöke is vagyok. Most kettős kereszttűzben van a MAB, éppen a felsőoktatás átalakításával járó gondok kapcsán. Leírtuk, többször is elmondtuk azt a véleményünket, hogy alapvetően hibás volt elválasztani időben egymástól az alapszakok indítását/ létesítését a mesterszakokétól. Megfelelő minőséget legegyszerűbben úgy lehetett volna biztosítani, ha a kettőt egymásra építve dolgozzák ki és a végkimenethez igazítják az egészet. Ősszel megindult az alapszakokon a képzés és most utólag kell hozzájuk igazítani a mesterszakoknak a képzési rendszerét. Nagyon nehéz feladat.

Másik dolog. Nagyon problematikusnak tartjuk azt a finanszírozási rendszert, ami a magyar felsőoktatásban jelenleg működik. A fejkvóta rendszer a minőség ellen hat, hiszen minden egyetemnek, főiskolának érdeke, nagyon erős anyagi érdeke, hogy minél több hallgatója legyen, tehát minél többet fel tudjon venni, továbbá akármilyen gyenge, ha már egyszer bejutott, akkor ne essen ki, mert akkor csökken a fejkvóta. Ilyen feltételek mellett nagyon nehéz a minőségi oktatást biztosítani. Egyébként az az alapelvünk, hogy az új oktatási rendszerben biztosítani kell, hogy az egyetem metsreszakjáról kikerülő fiataloknak a tudásszintje, alkalmassága legalább egyenértékű legyen a hagyományos egyetemi képzésből kikerülőkével. És ehhez próbálunk meg ragaszkodni. Ennek eredményeképpen jó néhány alapszak indítást a MAB nem javasolt. Legnagyobb sajnálatunkra azonban az oktatási miniszter úr a mi ajánlásunk ellenére elfogadott olyan alapszakokat is, amelyeket a MAB minőségileg nem tartott megfelelőnek. Akkor kérdezem én Magyar Bálint miniszter úrtól: mire való a MAB, mint minőségbiztosítási felelős?

Néhány megjegyzés a kutatásfejlesztésről. Boda Miklós elnök úr előadásában teljesen egyetértek azzal, hogy nagyon alacsony a versenyszféra hozzájárulása az országos kutatásfejlesztéshez. Azonban van itt egy diagram, amit az Európai Unió adataiból gyűjtöttünk ki, ami azt mutatja be, hogy annál nagyobb a versenyszféra hozzájárulása a kutatásfejlesztéshez, minél nagyobb az állam hozzájárulása. Lineáris összefüggés van a kettő között. Tehát nem lehet azt mondani, hogy az állam már eleget ad, most már lépjen a gazdaság és növelje a hozzájárulást. Ez így nem működik. A nemzetközi adatok azt mutatják, hogy akkor nő a versenyszféra hozzájárulása, ha az állami hozzájárulás is növekszik.

Van egy további speciális jellegzetessége a hazai vállalati szféra kutató hálózatának: Magyarországon a legmagasabb a külföldi részvétel aránya a vállalati kutatásfejlesztésben. EU-adatok szerint a vállalati kutatásoknak majdnem 90 %-át külföldi cégek végzik nálunk. Ez nem azt jelenti, hogy túl soknak tartom a külföldi vállalkozások kutatását Magyarországon, hanem túlságosan alacsony a hazai vállalatok részaránya ...

Most ismét visszatérek a felsőoktatáshoz. Egy EU kimutatás szerint, ha kivesszük a vállalati kutató szférát a kutató hálózatból és azt nézzük meg, hogy hogy oszlik meg a kutatásfejlesztés az egyetemi és az intézeti szféra között, akkor azt tapasztaljuk, hogy az EU 15 országaiban a kutatás döntő többsége az egyetemekhez kapcsolódva folyik (60 – 65 %)-a, nálunk pedig az egyetemek részaránya ezekben a kutatásokban kisebb, mint az állami finanszírozású inézményeké. Egyébként az EU 15 országaiban az elmúlt 15 évben zajlott le az ide vezető folyamat, amikor nagy nemzetközi kutató fejlesztési központokat hoztak létre és a nemzeti kutató intézmények egy része leépült.

Végül itt térek vissza arra a problémára, amit már mások is jeleztek, nevezetesen a műszaki tudományok és a természettudományok rendkívül alacsony részaránya a felsőoktatásban. A 2004-ben végzettek részaránya a következő volt: élő természettudományok: 0,4 %, fizika és kémia, földtudományok: 0,8 %, matematika + informatika: 2,5 %, mérnöki és feldolgozóipari szakok: 6,1 %, mezőgazdaság: 3,0 %. Eszerint a közvetlenül a termeléshez, az új értékek létrehozásához kapcsolódó szakokon a hallgatók 12,8 %-a végzett tavaly Magyarországon, ami nemzetközi viszonylatban is rendkívül rossz arány. Ezen is változtatni kellene.



Pap Géza


Rövid leszek, és az elnök úrhoz szeretnék szólni. Gondolom, mikor elemibe járt, őt osztályozták, mint engem is. Engem nem rázott meg ez a dolog, pszichés zavarokat sem okozott számomra, úgy éreztem, hogy azt értékelték, amit letettem az asztalra. Elnök úr is azt mondta, hogy az értékelésnek, az érték megállapításának nagyon fontos szerepe van a tudomány, művészet stb. területén. Úgy gondolom, hogy ezt meg kell szokni gyerekkorban. Hozzáteszem azt is, hogy ha osztályozás helyett szövegesen értékelik a gyerekeket, azt mondják, vagy írják, hogy az egyik nagyon jó, a másik egy kicsit hülye, a harmadik elmaradott, ez legalább annyira megfogja őt rázni, mintha azt írják be, hogy hármas.

Még egy utolsó gondolat az osztályozáshoz. Azt hiszem, meg kellett volna kérdezni a pedagógusok nagy részét, az idősebbeket, a tapasztaltabbakat, de a fiatalabbakat is, hogy egyetértenek-e azzal, nem hátráltatja-e a munkájukat, az előmenetelt, ha ezt a kontrollt - mert én kontrollnak tekintem - megszüntetik. Ez volt az egyik észrevételem.

A másik dolog. Én határozottan állítom, hogy sem a művészet, sem a tudomány nem kolhozosítható. Nem lehet kijelölt csoportokra e téren feladatot bízni, és lehet azt mondani, hogy csak húszan tudnak valamit kidolgozni, az eredmény közös, de ez tévedés. Biztosan van egy ember a 19 mellett, akitől minden függ. Az a 19 lecserélhető. Ötvenszer lecserélhető. Az az egy személy soha nem cserélhető le. Tehát itt az egyéni képességeknek, tehetségeknek azt gondolom, hogy alapvető és döntő szerepük van.

Köszönöm szépen.



Papanek Gábor


Papanek Gábor vagyok, egy földhözragadt kutató, értek valamit a témához. Három egyszerű megjegyzésem van.

Az első megjegyzésem.
Némileg megráz a vita témaválasztása. Én úgy gondoltam, hogy egész más témákról esik szó, és néhányat megemlítenék. Az első. Mint közgazdász ismerem azt, hogy hogyan illik, valamilyen vagyontárgy értékét megállapítani. A legegyszerűbb módszer, ha a hozam jelenértékét számoljuk, tehát kiszámoljuk azt, hogy milyen hozam várható tőle. A kultúra, tudomány terén azt kell mondanom, hogy egy Bartók eladható. Súlyos gondjaim vannak azonban abban a kérdésben, hogy a jelenlegi tudományos szféra milyen hasznot hoz. Megkérdeztük a tudományos szférától, és megrázó válaszokat kaptunk. Gyakorlatilag fogalmuk sincsen. Nem azt mondom, hogy az öreg professzornak kell tudnia, hogy hol adja el a tudását. De, hogy az intézménynek el kell adnia az öreg professzor tudását, abban biztos vagyok. Van egy kitűnő angol vizsgálat a világ legjobb intézményeiről. Nem is kifejezetten a tudást adják el, de nyújtanak annyi szolgáltatást a körülöttük lévő társadalomnak, hogy kitűnően megélnek belőle. És ennek megszervezése bizony az intézmény vezetésének a feladata.

A második megjegyzésem.
A tudásvagyon, az nem a K+F, vagy az oktatás, a tudásvagyon az a nemzet tudása. A vízvezeték szerelőnek is van tudásvagyona. Tragikus a helyzet. A PISA jelentés szerint az ország lakosságának egy harmada nem nagyon tud már írni – olvasni sem. Valami véletlen keretében részt vettem egy tárgyalássorozaton, ahol a németek ajánlgatták nekünk, azt hogy idehozzák az Airbus termelés bizonyos részeit. Azt kérdezték, hogy hol van az a szerelőgárda, amelyik el tudja olvasni az angol szerelési utasításokat. Körülbelül itt kezdődik a probléma. Egy kis országban ez minimál követelmény.

És a harmadik megjegyzésem.
Nem nagyon szeretem ebben a témakörben az Európai Unióra való hivatkozásokat. Nagyon szeretem az Uniót és nagyon fontosnak tartom a csatlakozást. De tudnunk kell, hogy az Unió nem versenyképes az Amerikával szemben. Pont a kultzúra, a K+F terén nem versenyképes. Úgy hívják a bajt, hogy európai paradoxon. Kitűnő tudósaink vannak, de semmi haszna belőle a társadalomnak. Amerikában a tudós megteremti ezt a hasznot a társadalomnak. Rendszereket alakítottak ki azért, hogy hasznosítsa tudását. Az amerikai tudást is hasznosítják, de az európait is hasznosítják, mert mi publikáljuk, és ők röhögnek rajtunk, balekokon.
Köszönöm, ez az én három megjegyzésem.



Boda Miklós III. rész


Úgy látom, hogy a nagyprojektek visszatérő kérdéssé váltak. Engedjék meg, hogy tisztázzak ezzel kapcsolatban egy félreértést. Újra hangsúlyozom, hogy mi nem a konkrét kutatást szeretnénk meghatározni, hanem a kutatási területet. Tehát például nem írunk ki pályázatot az Alzheimer kór ellenszerének kutatására, hanem bővebben, például a neurológiai vagy a szív és érrendszeri megbetegedésekkel kapcsolatos kutatások területére. Ezen belül már a kutatókra bízzuk, hogy milyen konkrét témát választanak. Az Angolszász világban és Skandináviában is ez a bevett gyakorlat. A pályázati pénzek vonzóak a kutatók számára, és mi választhatjuk ki azokat a legjobb szakembereket, akik valóban eredményt tudnak majd elérni.

Utoljára kitérnék a kutatócsoportok összetételének és létszámának kérdésére. Úgy gondolom, hogy minden csoportban elengedhetetlen az az egy „húzó” ember, aki az ötletgazda, de szükség van mellé egy csapatra is, akik az ötlet megvalósításában segítenek. Magyarországon a probléma nem az, hogy nincsenek meg azok az „egy” emberek, hanem, hogy a csapat hiányzik mellőlük, ezért kell az átlag tudásszintet emelni.

Köszönöm szépen!



Gereben Zoltán


Gereben Zoltán vagyok, az Építésügyi Minőségellenőrző Innovációs Kht. nyugalmazott vezérigazgatója. Rövid szeretnék lenni. Szívesen térnék rá részletekre, de ez éppen ellene mondana annak, amiért szólásra emelkedtem. Kiütést kapok tőle, hogyha oktatáspolitikáról, oktatás átszervezésről, felsőoktatás szervezéséről, fejlesztéséről hallok. Tessék összeszámolni, hogy az elmúlt időszakban, évtizedben, évtizedekben, mennyi jobb sorsa, vagy arra kevésbé érdemes embernek az ideje és mennyi pénz ment rá ezekre a lényegében luftballon fújásokra. Mert nem jött ki belőle alapjában semmi. Ami hiányzik a magyar tudás megőrzéséhez, az az óvó nénik, a tanító bácsik, a tanárok, a professzorok és a jó szakemberek. Azt gondolom, elsősorban arra kellene koncentrálnunk, hogy megkeressük, miért hiányoznak ezek. Ennek az okát derítsük fel., majd azt, hogyan, mivel lehet ezen a hiányon segíteni. Nem hiszem, hogy ezt most meg tudjuk oldani. - Csak egy dologra hadd utaljak még röviden. Elmegyünk Ó-pusztaszerre. Bemegyünk a tanyasi iskolába, elolvashatjuk a falon Klebelsberg Kunónak egy vagy két darab két – három oldalas leiratát, amiben az egész magyar oktatás- és nevelésügy helyre volt téve,… és működött. Én most nem vissza akarok térni a múltba, csak ennek az egyszerűségét, a célratörőségét, az értékalapúságát és az ennek megfelelő hatékonyságát szeretném kiemelni. Köszönöm.



Dézsi István


Dézsi István vagyok a Központi Fizikai Kutatóból és már legalább 15 éve foglalkozom tudománypolitikai kérdéssekkel. Sajnos úgy látszik, hogy ebben a fontos témában ennyi idő alatt, alapjában véve semmivel sem jutottunk előre. A szellemi érték megbecsülése eléggé tragikus helyzetben van országunkban. Itt most csak igen rövid az idő áll rendelkezésemre erről beszélni és nem elég ahhoz, hogy találkozónkon teljes megértés alakuljon a tudomány, az innováció és piac témában. Alapjában kellene tisztázni, hogy mit gondol erről a kérdésről ez, a másik, vagy a harmadik oldal. Az első ide tartozó fő téma a tudás kérdése. A tudás természetesen hasznot (ahogy mostanában a két fogalmat együtt emlegetik) is produkál. De azért nem kell elfelejteni, hogy a tudás megszerzésének más motivációja is van. Az emberiség a környezetétét és magát is meg akarja ismerni, de nem csak azért, hogy három szelet kenyérrel többet egyen másnap reggelire. Mostanában csak az utóbbi jön elő, pedig a tudást t közvetlenül nem lehet csak forintban vagy akár csak euróban kell kifejezni. De az általam említett motiváló tényező a tudósok számára legalább annyira fontos, mint a haszon elérése. Az is fontos még, hogy a haszon különböző időben jelenhet meg. Mert lehet az, hogy akár holnap éppen akkor, amikor egy kormány lényegében anyagi csődben van, vagy két év múlva, vagy éppen 300 év múlva. A tudomány történetében erre jó példák vannak. Az is nagyon fontos és ehhez sokkal intelligensebben kell hozzáállni, alaposan át kell gondolni, hogy országunkban ténylegesen milyen folyamatok mennek végbe. Sajnos az látszik, hogy a folyamatok között a tudomány inkább a csőd fele tart. Hogyha azt nézzük hogy, most az NKTH-nak körülbelül 41 MrdFt- költségvetési előirányzata van, az viszonylag jelentős összeg, ha jól osztanák el, de ha nézzük a Országos Tudományos Kutatási Alap-t az 5.6 MrdFt. keretét, amely intézmény a magyar tudósok nagyon széles körének a minimális, a kutatói életben maradáshoz szükséges támogatást nyújtja, akkor már nagy baj van. Amikor a magyar tudománynak, a jelen generációnak is jelentős eredményei vannak, bőszítő kérdés hogy jutottunk ide 15 év alatt? OTKA támogatásért nemcsak az akadémiai kutatóhálózatban vagy egyetemeken dolgozók folyamodhatnak, hanem más kutató intézetekből, klinikáktól is, sőt egyének is. Ha visszatekintünk 1991-re és az utána következő évek OTKA előirányzatait nézzük egy, két évet leszámítva csak a csökkenést látjuk és eljutunk 2006-hoz, amikor az 1991-hez viszonyított arány 37 %- 40 %. Mit lehet ilyenkor mondani, amikor az úgy nevezett felelős vezetők a tudás megbecsülését, és a tudásalapú társadalom megteremtését hirdetik - lényeges célként. Lehet ebben hinni? Nem! A cél és a mód nem kidolgozott, inkább úgy látszik a várható irány az úgy nevezett konszolidációkon keresztüli leépülés. Amit nem lehet megengedni.
Köszönöm, hogy meghallgattak.



Kádár György


Kádár György a nevem és egy akadémiai kutatóintézetben dolgozom Csillebércen. Két kérdést szerettem volna feltenni, valódi kérdések lettek volna valóságos címzetthez, csak hát közben költői kérdésekké váltak, mert a címzett elment. Persze, egy költői kérdés magában hordozza a választ. Boda Miklós, akivel ebben a tárgyban nagyon is egyetértek, kifejtette, hogy a természettudományos szakokon tanuló egyetemi hallgatóknak a száma és aránya katasztrofálisan alacsony. Ezzel én egyetértek és az lett volna a kérdésem Boda Miklóshoz, ugye mint kormányhoz közeli emberhez, hogy vajon ezt a kormány – Gyurcsány Ferenc, Magyar Bálint és Kóka János - is tudja, hogy ez mennyire katasztrofális dolog? A másik kérdésem meg azzal a mondanivalójával lett volna kapcsolatos, amikor egyetértésemet hasonlóképpen kiváltva azt fejtette ki, hogy ipari húzóágazatokra lenne szükség a tudományos kutatás és innováció jó irányba orientálásához. A költői kérdésem az lett volna, hogy húzóágazat-e a gumiabroncs gyártás?



Dr. Körösi Mária


Dr. Körösi Mária vagyok, és másodszor van módon felszólalni a jeles grénium előtt. Tisztelettel köszöntöm az elnökséget. Az oktatási miniszter úr előadását volt módom végighallgatni, az előző felszólalók előadását sajnos nem, mert késtem, de tanárként azért kapcsolódni kívánok ehhez.

Elsősorban nagyon tisztelettel tölt el az a tudat, hogy ilyen grénium között lehetek a Baross Gábor - és különösen a nemzeti fogalmat szeretném kiemelni - a gazdaságpártoló társaság tagjai között, akik mindent, ami nemzeti, és mindent, ami magyar tudomány és tudomány egyértelműen pártolnak.

Jól tudjuk, hogy a történelem nem másolni, hanem ítélni tanít. Úgy tűnik, hogy sok a másolás, de sok az ítélnivaló pozitív eredmény is. Volt már a magyar történelemnek néhány olyan tragikus szakasza, amikor a tudás, az emberi alkotó gondolkodás a tudományokba m e n e k ü l t, ezt teszi olykor látensen ma is, mert vannak eredmények és lesznek eredmények. Kitűnő hallgatóink vannak az egyetemen, én a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen tanítok, amíg hagyják. Nem mindenki veszi szívesen a vezetésből azt a felfogást, hogy én elsősorban magyar mérnökök képzését szeretném vinni, a magyar mentalitást felvállaló műszaki jelenlegi, illetve leendő műszaki értelmiség képzésében szerepet vállalni.

Amit szeretnék elmondani, az a következő: Igenis alakulnak a tudományok, léteznek, új tudományterületek alakulnak, ilyen nálunk a mechatronika, vagy éppen a 10. évét betöltő jubileumi gyönyörű egészségügyi mérnökszakképzés. Hála Benyó Zoltán professzor úrnak és közösségének. Igaz az adott marketing még most ez idő tájt ebben keveset tett. Szeretném ezt most valamilyen módon Önök előtt pótolni. Kell ez a bizonyos komplex és összekötő tudomány, a mérnöki és az egészségügyi mentalitás között, e nélkül ma nincs igazából haladás. Tudásérdem. Elmondtam talán már egyszer, hogy Magyarország pillanatai nagyon drágák. Széchenyit nem pátoszból idézem, hanem figyelem felkeltésből, de gróf Teleki Pál sem marad el mögötte, nem véletlenül hasonlították sok esetben Széchenyihez, ugyanis „mindannyian egyforma helyen állunk, csak a feladatok vannak megosztva”. A legutolsó - most per pillanat az eddigi utolsó - hozzászólóhoz szeretnék kapcsolódni és kérem Önöket, hogy ha módjuk van, nézzék meg a Magyar Nemzet 2005. november 26.-i szombati számát a következő gondolattal és elnézést, nem a személyeskedés, de a tények közlése az nem kell, hogy várasson magára. „Gyurcsán Ferenc már tavaly azt terjesztette önmagáról szocialista körökben, hogy 200 emberrel képes vezetni egy országot. A 90-es évek közepén megjelent néhány interjú és világosan beszél a feltörekvő üzletember terveiről. A KÁPÉ című lapnak 1996-ban például kifejtette : És mit csinálnék sokkal több pénzzel? Vannak olyan emberek, mondta, akik jól érzik-, és akkor érzik jól magukat, ha este 6 órakor egy esős őszi délután otthon vannak a családdal. Én viszont akkor érzem jól magam, ha mindaz, ami körülöttem van, olyan, amilyennek én helyesnek hiszem”.

Ki az a kétszáz ember? „És mi az a helyes elképzelés?” Valószínű, hogy ezt az „elképzelést” tapasztaljuk ma az oktatás-, a tudomány- az alapkutatások- és a felmerült tekintély, tisztelet tekintély szükséglet vonatkozásaiban.

Az idézett mű a Magyar Nemzet 2005. november 26. számából, Belföld 3. oldal, írta Czirják Imre, címe: Gyurcsán éveken át szervezte hatalomra jutását.

Köszönöm szépen.



 
vissza a lap tetejére