vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


Budapest több mint város! Mi a budapestieké, és kié Budapest? (2005. 05. 05.)


Tiffan Zsolt borász



Cselovszki Zoltán



Dr. Szegvári Péter



a hozzászólások utáni válasz



Ajánlások



Finta József



Hozzászólások utáni válaszadása



Tarlós István



Mitnyan György



Hanzély Ákos



Werner István



Stadler János



Breznay Enikő



Kézdi-Kovács Zsolt




• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.




Tiffan Zsolt borász (Villány)


Jó estét kívánok Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm a Társaság meghívását, megtisztelő és nagyon jó dolog ez, hogy elegáns hölgyek, elegáns urak értelmes, okos emberi dolgokról néhány pohár bor mellett beszélgetnek.
Hiszen a bor valamiféle más rezdülést ad az embernek, mind a szívének, mind a lelkének, és úgy látom, hogy ez ma sem lesz másképp, ezért is köszönjük, hogy társai, partnerei lehetünk ennek a gondolkodásnak, ennek az együttlétnek.
Nos Önök közül biztosan sokan hallották már édesapámtól is, hogy a "világ legjobb borvidékéről jöttem, Villányból".
Ennyi patriotizmust engedjenek meg, de úgy gondolom, hogy a világon minden boros gazdában van annyi patriotizmus és kurázsi, hogy azt mondja, hogy az ő borvidéke a legjobb.
A mai Magyarország területén fekvő legdélibb borvidék a villányi, amely egy védett katlan, Észak-kelet és Nyugat felől hegyek ölelik körbe és csak dél felé nyitott, és ez a kontinentális klíma egy nagyon erős mediterrán effektet kap, ezért mondhatjuk, hogy szubmediterrán éghajlatú a Villányi-borvidék.
Na most, ha egy európai borvidékeket vizsgálunk, és végig nézzük az európai összes borvidéket, azt látjuk, hogy ahogy az emberek észak felé szőkülnek és a bőrük színe világosodik, úgy világosodnak az italok.
Ahogy lenn Dél-Franciaországban vagy Görögországban, ahol kreol színűek az emberek fekete hajjal, általában a sötét, mediterrán borok találhatók, északon a német vagy germán emberek világosak és szőkék a fehér borukkal.
Aztán a végkifejlett a tejföl szőke svéd és a vodka, de hál’Istennek mi a boros részén vagyunk ennek az európai italtérképnek.
Egy nagyon jó helyen, ahol nagyon sokat süt a nap, ahol aránylag szárazabb az időjárás, kevesebb eső esik és az őszi időszak, a szeptember-október a vegetációs időszak utolsó fázisa, amely nagyon fontos a szőlő szempontjából, nálunk nagyon meleg, nagyon kellemes.
Az éjszakai hűvös és a néha csepergélő eső az, amely megtartja azokat a szép pikáns savakat azok mellé az elementek mellé, mint a gyönyörű szép cserzőanyaga és a nagyon szép alkohol tartalom.
Nos, mi tradíciókat tisztelő borászat vagyunk, családi borászat.
Úgy gondoljuk, hogy nincs és nem is lehet más formája annak, hogy a borainkat az emberek elé tárjuk és megitassuk velük vagy megmutassuk nekik, csakis családi gazdálkodási formában gondolkozunk, számunkra ez a lehető legjobb.
A mi családunk bizony elég hosszú történelmet mondhat magáénak. 1746-óta foglalkozunk borokkal, kisebb, illetve nagyobb megszakításokkal.
A nagyobb megszakítás után 1990-ben tudtuk elkezdeni újból a gazdálkodást.
Akkor még csak fél hektárral, ma 25 hektárral rendelkezünk.
Egy szép pincészettel, amelyhez tartozik egy borozó helyiség is amely borozó helyiségbe természetesen bármikor eljöhetnek. Ahogy minden más borosgazda Villányban, mi is azokkal a fajtákkal rendelkezünk, amelyekkel Villány rendelkezik.
A tradicionális fajtákkal, mint a Kékoportó és a Kékfrankos, illetve a világfajtákkal, mint a, Cabernet-frank, a Merlot, a Pinotnoir.
Nos ezekből hoztam ma három fajtát, amelyről sorrendbe annyit szeretnék elmondani, hogy az első, amelyet javaslok majd megkóstolni, egy olasz rizling.

Mi azért választottunk rizlinget, mert a fehérborok közül ez az a fajta, amelyről elmondható, hogy igazán magyar fajta, és ahogy mondtam, mi tiszteljük a tradíciókat, és a Villányi-borvidék az mindig is rizlinges borvidék, gondoljunk itt a siklósi részre.
A másik dolog, pedig nagyon egyszerű.
A Rizling egy olyan kellemes, lágy, keserű mandulára emlékeztető illattal rendelkező fajta, amelyet megkóstolva nem ég a gyomrunk. A villányi fehér borban szintén jelentkezik a mediterránum, az,hogy egy kicsit magasabb az alkohol, krémesebb a bor, lágyabb és e mellé nagyon szép érett, pikáns, de nem húzós, nem gyomorkarcoló sav tartozik.
A második bor Villány büszkesége ez az a bor, amellyel Villány megteremtheti a saját identitását és megkülönböztethető tőle Villány.
Ahogy Magyarország nagyon sok borvidéke a saját fajtájától a hungaricum miatt megkülönböztethető, a jövő európai borkultúrájában hihetetlen nagy lehetőség előtt állunk. Nagyon gazdag az ország, hiszen jelen vannak azok a fajták amelyek sehol másutt a világon nem találhatók meg, és hogyha megnézzük az utóbbi 10-15 év piaci, főleg fogyasztói viszonyait, azt látjuk ,hogy az emberek egyre inkább elkezdik keresni azokat a fajtákat, amelyek csak egy adott borvidékre jellemzőek, az úgy nevezett autentikus borokat.
A Villányi Kékopportó pedig egy ilyen bor, az igazi villányi bor.
Ha találkoznak egy villányi borosgazdával az utcán, bármilyen bort mond, hogy ezzel itt nyert érmet, azzal ott nyert érmet, hogyha megkérdezik tőle, hogy a demizsonba, amit a pincéből visz haza a családnak, abba milyen bor van, akkor mindegyik azt mondja, hogy az opportó, mert ezzel a fajtával élnek együtt háromszáz éve, mióta a német telepesek behozták ezt a fajtát, mindig ezzel a fajtával foglalkoztak a legtöbbet.

Egyébként pedig megtestesíti mindazt, amiről egy vörösbor szól.
Ez pedig az,hogy a bort meg kell tudni inni és a gazdának olyan bort kell készíteni, amely hogyha ittunk belőle egy pohárral, akkor még egy pohárral is jólessék.
Ez nem mond ellene annak a ténynek, hogy egy bornak nagynak is kell lennie.
A harmadik fajta bor, amit elhoztam, amelybe benne van mindaz, amit az opportóról elmondatott, hogy nagyon jó inni, jólesik, simogatja az ember gyomrát, de nemcsak az ember gyomrát, hanem az ember lelkét is, ez pedig a Pinotnoir: Nagy múltja van Villányban, főleg a 20. században, de azért a kilencvenes évek elején kissé elfelejtettük ezt a fajtát és a kilencvenes évek második felében kezdtünk el vele foglalkozni.
Nagy világfajtáról van szó, amely manapság egyre divatosabb lesz, és benne van az a jól fogyaszthatóság, mint az opportóban, ugyanakkor hallatlanul koncentrált bor.
Nagyon nagy íz és illat mélységekkel és egy óriási nagy életpotenciál van a borban, tehát több évtizedig eltehető.
Ez egy 2003-as évjáratú bor . A 2003-as évjárat fantasztikus évjárat volt, talán az utóbbi húsz év legnagyobb évjárata. Nos talán így a fokozatosság elvét ezzel a három borral be tudjuk tartani.

Kívánok önöknek jó tanácskozást és utána jó étvágyat és hozzá finom borokat!
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.



Cselovszki Zoltán


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem tudom Budapestnek melyik volt a legutolsó jó évjárata.
Az utóbbi 15 év azt hiszem nem, és ahogy Tiffan uramat hallgattam, lehet, hogy egy borászra kellene Budapestet is bízni.
Tehát csupa olyan dologról beszélt, identitás, a világ legszebb borvidéke, szépen felépített bortérkép vagy jövőkép, vagy nem tudom micsoda.
Na ezek azok, amik kifejezetten hiányoznak Budapestről, de nem nagyon akarok elévágni a dolognak.

Először is az új Budapest Központ nevében köszöntöm a Baross Gábor Társaságot, és köszönöm, hogy befogadtátok a nemzeti konzultációnak ezt az elemét.
Valóban 230 fórummal, 7 kiemelt nagy fórummal elindulunk Budapesten, megszólítjuk a lakosságot.
Azt hiszem ez Európában már mindenhol szokás, tehát várost fejleszteni lakosság nélkül, az Budapest kivételével nem nagyon látható máshol már Európában.
Mi most megpróbáljuk a lábára állítani a dolgot, és előbb érdekel minket a budapestiek véleménye, majd utána készítünk egy tervet, és ezt vissza is visszük megmutatni nekik.
Nagyjából október vége a határideje az új Budapest tervnek. Erről ennyit.
Azokon a fórumokon kívül, amikről eddig lehetett hallani újságokból vagy itt most, szeretnénk olyan típusú beszélgetéseket is tartani, amire valószínűleg ez az alkalom kiváló lesz.
Mit gondolnak Önök Budapestről?
Most ehhez próbálok én vitaindítót tartani, bár azt gondolom, hogy nagyon sok mindent gondolnak Budapestről.
Ami az én - mondjuk így az új Budapest terv készítése közben felmerült - elképzeléseimet jelenti, vagy néhány mérési adatot jelent, azt megpróbálom Önökkel megosztani.
Például, hogy csak a borász gondolatait tovább fűzzük, mi budapestiek hány százalékban mondjuk azt, hogy szeretjük Budapestet?
Azt nem is, hogy a világ legszebb városa, de hogy büszkék vagyunk Budapestre, szeretünk itt lenni.
A Gallup intézetnek az Eurostat vizsgálatai szerint, amelyek összehasonlítják Európa városait, például volt egy ilyen összehasonlító vizsgálat is, 18 százalékunk mondja ezt.
Tehát azt gondolom, hogy a budapestiek nem szeretik a városukat.
Nem büszkék arra, hogy Budapesten élnek, kifejezetten pesszimista, rossz hangulatú városról van szó.
Még egy furcsa adat: Egyébként nem nagyon hiszek abban, hogy ilyen nagy általánosításokat lehet Budapestről mondani, de például az még egy érdekes adat ,hogy általában a fővárosban élők a saját országukhoz képest magasabb életszínvonalon élnek, és mégis a vidékiek boldogabbak, mint a fővárosiak.
Ez a különbség mondjuk például a tíz EU-hoz csatlakozó országok közül mindegyikre jellemző, de Magyarországra nagyon durván jellemző, csak fordítva!
Tehát hiába magas, jóval magasabb az életszínvonala a budapestieknek, sokkal elégedetlenebbek, sokkal pesszimistábbak, nem veszik észre azokat a változásokat sem - pedig ugye olyan kevés van, hogy azért azt észre lehetne venni -, amik kilencven óta történtek.

És talán itt érdemes belekezdeni néhány kicsit fontosabb részletkérdésbe vagy átfogó eredménybe.
Kilencvenben én azt gondolom, hogy Budapestet egy olyan nagyon erős hatás érte, amelyik minden magyar nagyvárost ért, de Budapesten valami olyasmi történt, ami egészen drasztikus.
A nagyipar megszűnésével, az állami lakások magántulajdonba kerülésével, azzal, hogy megjelent a magántőke, de nem volt partnere szabályozási oldalon, önkormányzati oldalon, állami oldalon.
Azzal, hogy tulajdonképpen Budapestet nem a főváros fejleszti, hanem mondjuk a MÁV, vagy a BKV, vagy olyan területtulajdonosok, akik egy-egy területük eladásával alapvetően áttematizálnak egy teljes területet.
Most itt nem értéktartalommal, de hát egy példa: A Westend, amelyik a Nagykörútnak a megölését jelentette nem véglegesen, erre vannak elképzelések, hogy hogyan lehet ezen változtatni.

Mindenesetre egyetlen ilyen fejlesztés át tud tematizálni egy belvárosi világot, egy életformát akár.
Érdekes módon egyébként nagyon jellemző a városra, hogy mindig csak szalad az események után.
Tehát megtelt vásárlóközpontokkal, és utána készült valamilyen szabályozás, amelyik megpróbálja kezelni, hogy ha majd vásárlóközpontok épülnek, akkor mit kellene csinálni, hogyan kellene őket szabályozni.
Valószínűleg ez a hullám már lassan letűnt, de például egy mai hír, hogy megtelt Budapest légifolyosója és már akik irányítják a forgalmat ugye felhívást tettek a kormány felé, hogy át kell változtatni a légifolyosókat mert egy hónap alatt 30 %-kal nőtt a légi forgalom terhelése Budapesten.
Ez például egy olyan érdekes kérdést fölvet, hogy ahol nagyon nagy ütemben a fapados légitársaságok megjelennek, ott az ingatlanárak megváltoznak.

És ugye mi azt gondoljuk, hogy Budapest érdektelen a turizmus szempontjából.
Sajnos, nem így van, vagy szerencsére, majd ezt meglátjuk.
Úgy tűnik, hogy Prágától elvettük a nagyon nagy terhelésű turizmus vezető szerepét.
Tehát most már több fapados légitársaság jár Budapestre, több turista jön Budapestre - kicsit hihetetlen tudom-, viszont egy tematikus célból jönnek ide, tehát nem emelik a turizmus színvonalát, hanem hát a szlömösödés különböző jeleit próbálják kihasználni.
Na most hogy ha azt kérdezzük meg ,hogy ahogy a meghívóban is szerepelt, hogy kié Budapest? Ha azt kérdezzük meg, hogy a kilencvenben keletkező kihívásokra hogyan reagált és utána milyen folyamatok alakultak, amikről már tehet a város vezetése és a mindenkori kormány - ezt el kell mondani őszintén- akkor nagyon érdekes kép alakul ki.
Tehát például amiről szoktak beszélni, hogy a barnamezős vagy a rozsda övezetek, tehát a kiürült ipari területek, amik jól közművesített, de alulhasznosított területek és semmiféle koncepciója nincs a városnak, hogy mire használja, hogyan töltse meg funkciókkal ezeket a területeket, én azt gondolom, hogy ennek a létrejöttéről nem tehet a város vezetése, de például a fekete zónák létrejöttéről kifejezetten tehet.
Én azt nevezem fekete zónának, ahol szociális gettók alakultak ki.

Legújabb tanulmányok szerint a Nagykörúton belül, vagy mondjuk a két körút közötti területen 14 olyan szociális gettó van, amelyeknek nyoma nem volt még a kilencvenes évek elején.
Tehát ezt sem a szocializmussal, sem a rendszerváltással, nagy kihívás egyebekkel nem lehet magyarázni.
Ez egész egyszerűen annak köszönhető, hogy széttárta a kezét a város, és azt mondta, hogy nem foglalkozik vele.
Nem biztos, hogy tudta, hogy ekkora probléma lesz belőle, de hát itt arról van szó, amit ugye Bronksban vagy Manhattanben dózerrel szokás megoldani.
Itt remélem, hogy az európai gondolkodás vagy az európai városrendező attitűd egy picit máshogy fogja kezelni ezt a dolgot.
Bár a szigonyprojektről hallottunk már.
Aztán nem akarom Szegváry Péter kenyerét elvenni, de sikerült egy olyan közigazgatási rendszert fölállítani Budapesten, amelyikről egy érdekes dolgot nagyon fontosnak tartok.
Alapvetően a közigazgatási rendszert én eszköznek tartom, nem célnak.
Tehát, ha szeretnének együttműködni a jelenlegi keretek között a polgármesterek és a főpolgármester, a kormány és Budapest, akkor ma is tudnának, erre van példa.
Például a leégett BS helyén egy BS -törvénnyel megoldotta a kormány a kerület meg a főváros - azt hiszem, ahhoz van is közöd Péter, ha jól tudom - egy törvénnyel egy beruházásra az összes megosztottság, szabályozatlanság, politikai vitakérdést megoldotta a Parlament, és azt hiszem rekordidő alatt egy kiváló létesítmény jött létre.
Lehet, hogy ezt a módszert kellene egész Budapestre alkalmazni, de azt, hogy mit jelent a megosztottság, ezt Franciaországban területfejlesztő szakemberek vizsgálták.
Nem értették azt ,hogy miért van az, hogy rendkívül jó potenciállal rendelkező város nem fejlődik, és nem túl izgalmas adottságokkal rendelkező másik város pedig gyönyörű fejlődési ívet ír le. Mindenféle szakmai paramétereket vizsgáltak és nem volt szignifikáns eredmény, nem volt különbség.
Egyetlenegy dologban tudtak kimutatni okozatokat, ez pedig a politikai megosztottság.
Tehát nem kell mesélni róla, mindenki tudja, hogy EXPO, Olimpia, különböző nagy ívű elképzelések hogyan haltak meg Budapesten, hogyan haltak meg a kormány és Budapest viszonyában.
És hogyan tud - és ez nagyon fontos szerintem - egy egész város visszavetettségén változtatni nem csak az önkormányzat, hanem a kormány is. Gondolják végig, hogy Budapest szerepét -nem akarok nagyon visszamenni - mondjuk a 20. század elején a Nagy Budapest elképzeléssel megpróbálták újra alkotni.
Akkor az akkoriak megpróbálták fékezni ezt az elképzelést azért, hogy ne terjedjen túl nagyra Budapest.
Ennek alapvetően politikai okai voltak.

Aztán a második világháború után ugyanígy politikai okokból létrejött egyfajta Nagy Budapest. És most itt állunk egy nagyon furcsa állapotban, nem is tudjuk, hogy hol van a határa Budapestnek.
Egy ilyen furcsa állapotban ugye nem tudjuk, hogy az agglomeráció és a különböző régiók határa hol van.
Tulajdonképpen már Fehérvárról járnak be dolgozni Budapestre.
Mindenesetre az Orbán Kormány, amiről mindenféle politikai termékek alapján - amit a város vezetése létrehozott - egészen ferde kép alakult ki. Én összeszámoltam 19 beruházást, amit az Orbán kormány hajtott végre Budapesten. Ezeknek az összberuházási értéke jóval meghaladja a 4-es Metró beruházási költségét.
Tehát a tények azt mutatják, és ezzel azt gondolom megleptem az Orbán kormány tagjait is, amikor ez nyilvánvalóvá vált.
A tények azt mutatják, hohy az Orbán kormány volt a legnagyobb Budapest-fejlesztő kormány. A legtöbb beruházást, a legtöbb forrást fordította Budapestre.
De, ha visszamegyünk az Antall-kormány idejére nem tudom ,hogy tudják-e a körút felújítása az az első ciklusban egy MDF-es képviselő által kezdeményezett 800 M Ft-ból indult el, aki a Parlamentben állt fel és vetette fel, hogy azért mégiscsak hogy néz ki a Nagykörút, kezdjünk már neki.
Aztán az Expo okán szintén az Antall-kormány fizette ki a Lágymányosi hidat, és számtalan dolgot tudnék mondani.
Expo nincs, de híd van, Lágymányosi, Egyetemváros van.
Számtalanszor kiderül, hogy egy fillért sem spórolunk azzal, hogyha mondjuk az Olimpiát nem csináljuk meg, maximum lemondunk arról, hogy az a 40% plusz haszon az nem történik meg ,de mindent ugyanúgy megépítünk akkor is ,ha nem történik ez a plusz fejlesztés.
Tehát például az Expo beruházásokat szinte mindent végrehajtunk.
Egyébként nagyon érdekes, hogy amikor Demszky Gábor nagy örömére lemondta az Expo-t a kormány, a kkor ő kiadott egy utasítást, hogy minden közműfejlesztést le kell állítani a térségben. És a vicc az a dologban, hogy a saját hivatala szabotálta el ezt a döntést.
Annyira irracionális, akkora nagy szamárság volt, tehát egy nagyon furcsa állapotban van Budapest.

Az elején jövőkép hiányról beszéltem.
Talán abban tudnám megfogalmazni zárásképpen, hogy mi a gondolkodásbeli különbség a különböző véleménycentrumok vagy Budapest fejlesztésével foglalkozó műhelyek között, hogy én három ilyet tudok felsorolni.
Az egyik az mondjuk egy bal oldali típusú városfejlesztés vagy városterv-készítő műhely.
Itt olyan munka folyik -és ezt igazolja egyébként a most elkészült Sikeres Budapestért Program, amiben - nem is értem - egészen vicces dolgok vannak.
Mindig azt hittem, hogy egy folyón hidat vagy aluljárót általában keresztben érdemes csinálni. Ez a terv ez egy hosszanti, tehát a folyó tengelyét követő aluljárót javasol.
Majd meglátjuk, még konkrét terveket nem ismerek, de mindenesetre én azt tapasztalom így kilencven óta folyamatosan figyelve, hogy a bal oldali típusú városfejlesztés az problémákban gondolkodik. Tehát megpróbálja összegyűjteni a problémákat és megpróbál rá megoldási javaslatokat felkínálni.
Ez egy lexikon mondjuk, vagy egy lista, amiben általában nem nagyon van preferenciasor, hanem egy lista, amiből lehet csemegézni.
Próbálják azt illusztrálni, hogy nagyon figyelnek a problémákra.
A liberális típusú várospolitika, városról gondolkodás az ugye azon az alapelven nyugszik, hogy nekünk a minimális üzemeltetés a feladatunk, a piac minden mást megold. De nagyon alapüzemeltetés.
Tehát mondjuk a Fővárosi Önkormányzat az egy Rt., amit nullszaldóra ki kell hozni mindig, és természetesen ehhez a kerületektől forrásokat kell elvonni, hogy ez a nullszaldó mindig összejöjjön.
De azt hiszem, itt vannak szakavatottabbak, akik igen be tudnak paprikázódni, amikor forrásmegosztás- és egyéb ilyen szavak elhangzanak, és teljesen igazuk van.
Ez az a gondolkodásmód, amelyik bizonyos értelemben "a lovak közé a gyeplőt" módszert használja, és ráadásul én el tudom képzelni, hogy ez az a módszer, - van olyan időszak, amikor egy város életében használ. Tehát ,ha mondjuk a rendszerváltás után egy nagyon erős, koncepciózus városvezetés következik és ráállítja, az alapvető rendszerekben egy erős jövőkép felé indítja el a várost, akkor lehet, hogy a harmadik, negyedik ciklusban "nőjön minden virág szabadon" elvén nem árt a városban, hogy ha csomó kezdeményezés akármilyen oldalról, akármilyen kulturális vonatkozásban elindul, mert jó irányban van a város.
Ugye itt fordítva történt - még nem teljesen-, reményeim szerint így fog történni.
Tehát a harmadik vagy polgári típusú városról gondolkodás az az én szememben azt jelenti, hogy jövőképben gondolkodunk. Nem problémákban, nem a piac megold mindent, hanem jövőképben.
Tehát mi kitűzünk egy célt, azt mondjuk, hogy milyen Budapestet képzelünk el 2020-ban, ehhez a célhoz rendelünk feltételeket, ide sorakoztatunk olyan problémákat, amiket érdemes megoldani ennek a célnak az érdekében, és egy nagyon egyszerű, egy mondatban összefoglalható jövőképet fogalmazunk meg, amihez kérjük, hogy csatlakozzanak a budapestiek.

Mind a három alap gondolkodásmódnak vannak hibái, vannak előnyei, mi ezt próbáljuk megfogalmazni, és az Új Budapest Terv, amit mi készítünk, annak három nagyon egyszerű karaktereleme van, ez elhangzott már sok helyen, és ezzel be is fejezem a mondandómat.

Az első, hogy: Budapest a nemzet fővárosa.
Erről sok mindent lehet mondani, vannak, akik menekülnek ettől a szótól, vannak, akik azt mondják, hogy "na végre", vannak, akik azt mondják, hogy " ez nem jelent semmit".
Én azt gondolom, hogy ez nagyon sokat jelent.
Először is azt jelenti, ha az Európai Unióhoz csatlakozunk, akkor a valódi határok eltűnnek, és a kulturális határok, amiket szerencsére még nem felejtettünk el, talán újra létrejönnek.
Tehát újra létrejöhet kulturális értelemben egy olyan nemzet, aminek Budapest a fővárosa lehet, és nemcsak kulturális értelemben, hanem gazdasági, közlekedési, ezer féle értelemben.
Talán az a városegyesítéskor létrejövő vízió, hogy legyen egy európai fővárosa a nemzetnek, ez újra értelmeződhet.

A másik ami ebből a szempontból fontos, hogy szerintem, nem lehet úgy egy országnak fővárosa Budapest, ha pont azzal az országgal van összeveszve, amelynek a fővárosa szeretne lenni.
Tehát ilyen kutya-macska viszonyban nem tud az ország szíve-, az ország gazdaságának a motorja lenni.
Ugye ezt látjuk is, hogy nem tud, tehát ki kell békülnie a saját nemzetével.
A második karakterelem az egy európai vonatkozású dolog.
Legyen Budapestnek Európában jól látható, önálló identitása.
Brüsszelből nézve ma Budapest egy unalmas város, nem történik semmi.
Se nem utáljuk, se nem szeretjük, nem történik se gazdasági, se művészeti, semmilyen értelemben olyasmi, amitől be tudna sorakozni az európai városok versenyébe, vagy az együttműködés körébe.

És a harmadik, utolsó elem az pedig a budapestiekért szól, tehát egy olyan Budapest életforma amelyik kényelmessé, kézzelfoghatóvá, olcsóbbá, kultúráltabbá, együttműködőbbé teszi Budapestet.
Ennek nagyon sokféle, különböző kis alprogramja van ,de alapvetően ez a harmadik elem az amiről a nemzeti konzultáción belül a Budapest Fórum szól, tehát itt érdekel minket nagyon erősen, hogy a Budapestiek mit gondolnak a saját városukról, saját kis lakókörnyezetükről.
Mit gondolnak civil szervezetek, szakmai körök Budapest jövőjéről?

Ezzel a kérdéssel vagy reménnyel zárom a beszédemet.
Köszönöm szépen a figyelmüket.



Dr. Szegvári Péter, a Magyar Terület- és Regionális Fejlesztési Hivatal elnöke


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagyon köszönöm a meghívást. Én is azok közé tartozom, aki szeretem ezt a várost. Szerettem hivatalból is, de szerettem magán emberként is, és szeretem most is, mindkét minőségemben. Igazán, amiről gondolkodni szeretnék: az a vitaindítóban vagy háttéranyagban szereplő egyik aspektus. Tehát itt szerepel egy megjegyzés arra, hogy a főváros közigazgatási rendszere mennyire széttagolt. Kérdés, hogy tehetjük -e szerethetőbbé, élhetőbbé ezt a várost az által, hogy megfelelő terepet teremtünk arra, hogy a Polgár ugyanúgy szerethesse ezt a várost, mint ahogy a célterületének tekinti azt a Hatalom vagy a Hivatal.

Rögtön egy mentegetőzéssel kezdeném – Örkény István után szabadon -, hogy „én annyi mindenhez nem értek, hogy ez már majdnem sokoldalúság”. Így tehát nyugodtam mondhatom a véleményemet arról, hogy milyen jövőt szeretnék Budapestnek, és itt egy kis reklámot engedjenek meg nekem. Valaha sokat gondolkodtak azon, hogy hogyan nézzen ki Budapest és térsége. Ezt felelevenítendő, készült a Fővárosi Közmunkák Tanácsáról egy kiadvány: a „Hogyan épült Budapest?”. Ez az akkori Fővárosi Közmunkák Tanácsának a történetét vázolta föl. Aztán, nem is oly régen, készült egy második kötet: a " Hogyan épüljön Budapest?". Akit ezen a tízperces bevezetőn kívül egy kicsit bővebben érdekel néhány gondolatom, annak szívesen ajánlom figyelmébe ezt a kötetet, ugyanis ebben kicsit részletesebben is olvasható néhány felvetés ezzel kapcsolatban.

Az első ezzel kapcsolatban, - és itt egy kicsit vitatkoznék is Cselovszki Zoltánnal – hogy mennyire homogén vagy heterogén, plurális összetételű ez a város. Baj-e az, hogy széttagolt a fővárosi közigazgatás, baj-e az, ha sok kérdésben megosztott a főváros polgársága? Azt hiszem az előbbi baj, az utóbbi pedig természetes. Az egyik kiinduló pontom, hogy 1990-ben nem vettük észre, hogy a rendszerváltás megváltoztatta a politikai környezetet, viszont ezzel együtt nem változtattuk meg a fővárosban a közjogi, közigazgatási rendszerünket. Mit jelentett ez?

1950-ben létrehozták „Nagy-Budapestet”, létrejött egy kétszintű önkormányzati rendszer, ami jól megfért azzal a politikai struktúrával, amelyik egyik jellemzője, hogy „egypárti-rendszerű” politikai struktúra volt. Homogén rendszert képezett le és egy hierarchikus felépítettséget alakított ki a „kétszintű közigazgatási rendszerrel”. Azonban 1990-ben létrejöttek az autonóm közösségek: a főváros és a kerületek. Ugyancsak létrejöttek autonóm közösségekként a Pest megyébe tartozó települések, és maga a területi önkormányzat is. Ennek megfelelően itt álltunk egy olyan közigazgatási szerkezettel, amelyik egy „állam-párti”, egy hierarchikus felépítésű struktúra, de „a kerek asztal lovagjai” az 1990-es tárgyalásokon „a szőnyeg alá söpörték” a főváros megoldandó problémáját azzal, hogy majd erre készül egy külön törvény. Nos, készült is egy külön törvény, de természetesen ki volt téve annak, hogy a megalkotásánál a politikai racionalitás és a hivatali ésszerűség nem teljesen vágott egybe. Mire gondolok?

Készült egy fővárosi törvény, de az akkori jogalkotók természetesen politikai aspektusból közelítettek a főváros struktúrájához. Milyen is volt ez a megközelítés? A politikai megközelítés az volt, hogy jó nekünk egy „oszd meg és uralkodj” típusú rendszer, hiszen ezzel a kétszintű önkormányzati és közigazgatási rendszerrel tulajdonképpen nem egy erős és egy hatékony, nem egy működőképes struktúrát hozunk létre, s így „tudjuk fogni a főváros kezét”. Hiszen az akkori politikai struktúrában a vezető kormánypárti politikusok egy éppen akkor nem „baráti fővárossal” álltak szemben, ahol nemcsak a fővárosban, hanem a huszonkét kerületében is – parlamenti szempontból nézve – többségében a politikai ellenzék ült. Mi következett ebből?

Még jó is következhetett volna, hiszen jómagam akkor a főváros főjegyzőjeként Siklaky Istvánnal, a XIII. kerületi polgármesterrel egy kísérletbe vágtunk. Lipjhardt politikai gondolkodó után szabadon elmondható, hogy kétféle demokrácia létezik: konszenzusos demokrácia és többségi demokrácia. Nos, ennek megfelelően én azt is mondhatnám, hogy akkor mi kialakítottunk közösen egy konszenzusos demokrácia modellt a fővárosban. Vagyis tudomásul vettük, hogy osztott és megosztott a főváros. Közigazgatási értelemben is osztott és megosztott, érdekeiben és értékeiben is osztott és megosztott. Csakhogy, mi abból indultunk ki, hogy egy konszenzusos demokrácia elve nem az, hogy kizárólag a többség gyakorolja a hatalmat, hanem az, hogy minél többen vegyenek részt a hatalom gyakorlásában. Abban a közmegegyezéses demokrácia modellben, amit mi kialakítottunk, a helyi közösségeknek, a szakmai köröknek, a civil szervezeteknek és a fővárosi politikai elitnek egyszerre kellett „egy asztalhoz ülni”, és konszenzusra jutni a főváros működésében és fejlesztési célkitűzéseiben. Nem kizárólag a pártlisták alapján megválasztott politikai elit vett részt a hatalom gyakorlásában, sőt a rendszer akkor még úgy működött, hogy a legjelentősebb kérdésekben: forrásmegosztás, területhasználat, a vagyonhasználat dolgában csak a kerületek többségének egyetértésével lehetett döntést hozni.

Ez a közmegegyezéses demokrácia modell megváltozott 1994-ben egy többségi modellre. Megszűnt a kerületek többségi egyetértése a fenti kérdésekben, s a Fővárosi Közgyűlés tagjai köréből kikerültek a kerületi önkormányzatok által megválasztott fővárosi képviselők. Tulajdonképpen a helyi kormányzás szempontjából egy hatékonyabb modell jött így létre, de továbbra is azt kell mondanom, hogy nem oldottuk meg az alapvető gondokat. Tulajdonképpen továbbra is beépítettük a rendszerbe azt a kétszintű önkormányzati/közhatalmi modellt, ami megfelel egy monolit politikai struktúrának, de nem felel meg egy plurálisnak. Tehát az igényem egy fővárosi közigazgatási korszerűsítési program vagy modell irányában az, hogy egy mai modern és plurális politikai rendszerre épülő struktúrát kellene kialakítani a főváros közigazgatási rendszerében. Bár tudom, hogy akár azt is mondhatnám: a fővárosi közigazgatás reformja sohasem a közigazgatási racionalitási szempontú kérdések körül forgott, hanem politikai ésszerűségi alapon feltett kérdések körül. A fővárosi reformok története nem pusztán közigazgatás-történet, hanem politika-történet. Tulajdonképpen ezzel a megközelítéssel vágott neki annak idején 1992-ben a Fővárosi Közgyűlés is annak, hogy próbáljuk megreformálni a megváltozott politikai struktúrának megfelelően a közigazgatási rendszert.

Első állításom: a jelenlegi közigazgatási rendszer nem megfelelő, mert nem tudja biztosítani, sem a hatékony kormányzást, sem a racionális hivatali igazgatást, sem pedig a demokratikus deficitnek a felszámolását. Így, ezzel a rendszerrel együtt élve nem érzem, hogy én most jobban tudom szeretni Budapestet. Ebben a rendszerben hogyan válik az én gondolatom, mint egy polgár gondolata egy közösségi élet részévé? Hogyan lehet ezzel azt megvalósítani, amit annak idején Bibó István mondott? Budapest esetében egyszerre kellene a bibói gondolat jegyében egyszerre érvényesíteni a Hatalom, a Hivatal és a Polgár szempontját. Nos, azt gondolom, hogy azért nem tudjuk igazán szeretni Budapestet, nem tudjuk kifejezni megfelelően ezt a szeretet, és nem tudjuk érvényesíteni az eltérő, sokszínű érdekeinket és véleményünket, mert nincs rá terep, nincs rá mód és megfelelő hely. Ez nem feltétlenül politikai akarat kérdése. Ugyanis megfelelő struktúrája nincs annak, hogy élhetővé tegyük ezt a várost. Tulajdonképpen erről szól az egyik javasolt változat, hogy próbáljunk feléleszteni egy olyan modellt, amely a közmegegyezéses demokrácia modellje, amelyben egyszerre érvényesül a Hatalom, a Hivatal és a Polgár szempontja. De milyen várost szeretnék én? Egyáltalán Budapestet hogyan fogom fel?

Budapest nem egyszerűen egy település, Budapest nem egyszerűen csak a térsége és az agglomerációja együttesen, hanem valóban én is három funkciót gondolok e mögé. Nagyon nagy örömmel hallottam, hogy kellenek jövőképek. Kicsit „átlépek a mai szerepembe”. Az előző időszakban 1990-től egészen 2004-ig nem voltak hosszú távú terveink, nem alakítottunk ki közös jövőképeket, és a városi stratégiák megvalósítása helyett csupán csak a pénzek elköltéséről beszéltünk. Tulajdonképpen eddig az eszközökről beszéltünk, és nem a célokról és az értékekről. Márpedig azt kell, hogy mondjam, már 2004-2006 között is „ránk szakadt az Európai Unió”. Ezzel kapcsolatban kétféle érzéssel találkozhattunk Az egyik volt az eufória érzése, a másik a pánik. Itt van 2,8 milliárd eurónyi pénz, ezt el kell költeni, mert ha nem költjük el, akkor megkapjuk a politikai vádat, hogy lám, még ezzel a lehetőséggel sem tudtunk élni. Mi következik ebből?

Eddig a célokat az eszközökhöz rendeltük hozzá, most végre meg kellene változtatni ezt a gyakorlatot. Egy kicsit előbbre, 2020-ig kell tekinteni. Ebben az esetben nem az a vita tárgya, hogy mondjuk 2007-2013 között az Európai Unió mennyi pénzt ad a közép-magyarországi térség fejlesztésére, ha így határoljuk le, vagy ha úgy, ezt a térséget, régiót. Inkább az a kérdés: Mit akarunk Budapesttel és a térségével kezdeni? Hogyan helyezzük el a regionális metropoliszok hálózatában? Milyen szerepet akarunk adni neki az országban? Mit akarunk a térségével vagy a térsége nélkül ezzel a várossal 2020-ig? Ha ezt meg tudjuk fogalmazni 2020-ig, akkor nyilvánvaló, hogy egészen másképpen rendeljük hozzá azokat az eszközöket, amiről Cselovszki Zoltán is beszélt. Vagyis az intézményeket, a forrásokat értékek mentén kell kiválasztani. Hiszen a politika művészete az értékek közötti választás amellett, hogy érdekegyeztetés is.

Jó a helyzet ehhez 2005-ben, hiszen nekünk, az országos területfejlesztéssel foglalkozó hivatalnak be kéne nyújtani a Parlament elé egy 2020-ig tartó országos területfejlesztési stratégiát. Miközben „végigrobogott az országon” az első Nemzeti Fejlesztési Terv metódusa alapján a második Nemzeti Fejlesztési Terv készítése is, elültetve az agyakba, hogy megint csak az európai uniós pénzek elosztásában gondolkodjunk. Ennek következtében aztán bugyutábbnál bugyutább ötletek láttak napvilágot arról, hogy hogyan határoljuk le Budapestet annak megfelelően, hogy hogyan járunk jobban az európai fiskális politika rendszerében. Holott inkább arról kéne gondolkodnunk, hogy van-e saját Nemzeti Fejlesztési Tervünk, van-e nemzeti koncepciónk, illetve stratégiánk 2020-ig. S ebben, hogy helyezkedik el az Országos Területfejlesztési Koncepció, s eszerint milyen térségi struktúrákat, milyen térségi irányokat szabunk a jövőt illetően Magyarország települései és területi egységei számára. Úgy gondolom, hogy például létezik egy a Budapestet és Pest megyét magába olvasztó közép-magyarországi régió, s ennek a régiónak már megfogalmazódott egy stratégiája. Idén februártól elkezdtünk tárgyalni arról, hogy hogyan építhető be ez egy Országos Területfejlesztési Koncepcióba. Ha a kormány első olvasatban megtárgyalja az országos stratégiákat tartalmazó dokumentumokat, akkor elkezdődhet májustól egészen őszig egy szakmai és társadalmi vita, akár ebben a körben is arról, hogy hogyan jelenjék meg ebben az országos stratégiában Budapest és térsége?

Amit ma megfogalmaztunk ezzel kapcsolatban, az abban a dokumentumban olvasható, amelyet vélhetően ősszel a Parlament elé lehet terjeszteni, és utána lehet majd arról beszélni, hogy milyen terveket, milyen eszközöket milyen forrásokat vegyünk ehhez igénybe. Az Országos Területfejlesztési Koncepció terveztében ez a kérdés egy nagyon egyszerű megfogalmazásban úgy néz ki, hogy Budapestet szoros egységben a térségével kell az európai metropoliszok hálózatában versenyképessé tenni. Itt rögtön egy megjegyzést hadd tegyek. A térségi versenyképesség nem pusztán gazdasági GDP-mutatókkal mérhető. Itt megint egy gondolatot szeretnék fölvetni. Mi azon is gondolkodunk, hogy az európai regionális politikában legyen egy új fogalom: a területi tőke (territorial capital). A területi tőke fogalmába nem pusztán azt értjük bele, hogy hány vállalkozó és hány munkahely van egy adott területen, hanem ebbe beletartozik mindaz, amiről már Cselovszki Zoltán is beszélt. Vagyis ide tartozik az is, hogy egy városnak milyen hagyományai vannak, milyen természeti és épített környezeti értékei vannak? Adott esetben egy térségnek milyen a turizmusra, a kulturális vonzerőre építhető értékei vannak, amelyek ez által teszik őt versenyképessé.

Tehát ilyen értelemben azt gondolom, hogy az értékek mentén történő tervezés, és nem az eszközök használata alapján történő tervezés lehet egy nagyon nagyszerű jövőkép kidolgozásának az alapja, és ezért meg kéne közösen keresnünk azt, hogy ennek a térségnek (Budapest és térségének együtt), mik adják az értékeit. Lehet, hogy pont az, ami a hagyományát, tradícióját jelenti. Budapest és térsége együtt egy hagyományokkal rendelkező, turisztikai attraktivitással, jelentős humánerőforrással, megújuló képességgel rendelkező területi egység. Kérdés persze, hogy homogén módon kell-e ezt a közös jövőképnek megjeleníteni? Én úgy gondolom, hogy nem. Ennek megfelelően Budapestet nyilván a térségével együtt érdemes „eladni” a területi marketing keretében. Kérdés lehet ezzel kapcsolatban: Budapest maradjon-e egyedül 2020-ig?

Politikai törekvések voltak erre nézve, sőt, hallottam én politikust az üléspontjától meghatározottan álláspontot kifejteni ezzel kapcsolatban, attól függően, hogy milyen volt a politikai rendszerben való elhelyezkedése. Én azt gondolom, hogy a mai rendszerben nem lehet Budapestet a térsége nélkül meghatározni, és nem lehet versenyképessé tenni. Budapest ma már nem egy egypólusú agglomeráció, és ilyen értelemben nem pusztán a szűken lehatárolt, a 78 települést magába foglaló „intenzív agglomerációban” kellene gondolkodni, hanem az „extenzív agglomerációban” is, akár Pest megye határait, sőt az ország határait is átlépő térségi funkciójára tekintettel, ahogyan ezt Cselovszki Zoltán is mondta. Hiszen a metropoliszok nagy része nem csak egy országon belül, hanem európai méretekben tölt be regionális funkciót, és ezt a regionális funkciót nemcsak a repülőtérrel, hanem akár a kulturális vonzerejével, a humánerőforrásával, a megújuló képességével, a technológiai felkészültségével, az ott meglévő emberek tudásával és értékeivel is lehet akár vonzerővé vagy versenyképességi tényezővé tenni.

Tehát, kérném és javasolnám is, hogy kísérjék figyelemmel az Országos Területfejlesztési Koncepció vitáját, kapcsolódjanak be ebbe. Fejtsék ki a véleményüket arról, vajon megjelenik-e ebben az a jövőkép, amelyet mindannyian akarunk? Képes lesz -e például Magyarország 2020-ig olyan jövőképeket megjeleníteni ebben az országos stratégiában, amely Budapestet és térségét valóban egyszerre hatékony, egyébként jól kormányozható és egyben egy szerethető, élhető várossá teszi. Én ilyen módon azt gondolom, hogy van persze még mit tenni.

Az egész rendszerben az is a baj, hogy nagyon sok mindenben hiányzik a konszenzus-teremtésnek egy harmadik eleme. Amikor mi a fővárosról gondolkodunk, vagy a fővárosi rendszerekben gondolkodunk akkor sokszor csak a politikai elitek szerepkörére gondolunk. Nem vitatom, hogy nagyon nagy butaság lenne azt hinni, hogy a főváros esetében, amely egy ekkora konglomerátum, lehet úgy gondolkodni, hogy „itt nem kell, hogy megjelenjék a politika”. Szerintem az olyan politikai közvetítő intézményekre, mint a pártok, pont az ilyen integrált nagy területi egységekben van szükség, ahol a közvetlen demokrácia elve nehezen érvényesíthető. A kérdés inkább az, hogy ez elég-e ez ahhoz, hogy leszámoljunk a demokratikus deficittel, ami a város működésében ez által keletkezik? Fontos lenne, hogy megjelenjék a véleményünk a döntéshozatalban, hogy magunkénak érezzük a városi koncepciókat és a stratégiákat, hogy minden szakmának és a sokszínű érdek- és érték-rendszernek megfelelően kiegyensúlyozottan működjék az önkormányzati és közigazgatási rendszer? Ilyen szempontból azt kell, hogy mondjam: a mi politikai rendszerünkben a parlament szintjén sem érvényesül ez a követelmény igazán. (Én magam, egyébként erről már 1992-ben, a Társadalmi Szemlében is írtam. Pozsgai Imrére nézve megemlítem, hogy sokat gondolkodtunk közösen az úgynevezett második kamara lehetséges szerepéről. Vagyis, hogy a pártpolitikai elitek érdekei mellett hogyan lehetne érvényre juttatni a döntéshozatalban másfajta érték- és érdek-rendszereket is.)

Amiről mi a bemutatott könyvben írtunk és javasoltunk a Közmunkák Tanácsa mintájára, az azt intézményesítené, hogy a várost és térségét érintő lényeges döntésekben egyszerre jelenhet meg a kormányzat és a helyi önkormányzatok szemlélete, s becsatornázódhatnak a civil szervezetek és a szakmai körök révén más fajta értékek is. Ezzel azt tennénk lehetővé, hogy közös fejlesztési stratégiákat konszenzusosan, úgy hozzunk létre, hogy azokban valóban az „értékelvű” jövőkép hangsúlyozódjék, és ne kizárólag csak az „érdekelvű”. Úgy gondolom, hogy könnyebben, jobban szerethessük Budapestet, nem csak jövőképek kellenek, hanem intézményes struktúrák is. Olyan intézményes struktúrák, amelyekben valóban ezeket az életélményeket közösen és jobban élhetjük át.

Köszönöm szépen a figyelmet.


a hozzászólások utáni válasz


A terem hangeffektus kezelőjében egy filozófus veszett el, mert Kierkegaard mondta annak idején, amit nagyon nagy szeretettel idézek, hogy „a világ a múltba tekintve megérthető, de csak a jövőbe tekintve megváltoztatható”. Nos, mi arról beszéltünk, amiről Kézdi Kovács Zsolt is, hogy sem diplomácia, sem várospolitika, sem térségfejlesztés nem létezik fantázia és jövőbe tekintés nélkül. Tehát ebből a szempontból valóban abban egyetérthetünk, és minden hozzászóló ezt hangsúlyozta, hogy soha nem lesz összhangzattan sem a város tervezésében, sem a politikájában, sem a működtetésében, ha különféle értékek, eltérő szempontok és érdekek nem tudnak valamilyen módon kiegyensúlyozottá válni azokban.

Nem vettük talán észre, de szerintem Budapest egy kicsit statikussá vált, sok oka is van ennek, de részemről most elmarad a mindent megérteni akaró „múltba tekintés”. A „jövőbe tekintés” jegyében én egy dinamikus világvárost szeretnék látni Budapesten, ahogy ezt Cselovszki Zoltán mondta, – s egy kicsit vitatkoznék ebben a tekintetben Tarlós Istvánnal – mert én igenis egy világvárosban szeretnék élni. Egy olyan világvárosban, amelyik egyébként a kommunikációra, az információ áramlására, a tudásra, az élhetőségre és az együttműködésre, a kooperációra épül, ahogyan ezt az európai nagyvárosi fejlődési trendek is mutatják. A kooperáció nagyon lényeges hajtóerő egy nagyváros életében, nemcsak ez eltérő szintek, nemcsak pártok, hanem adott esetben közösségi értékeket képviselő civil csoportok között is. Tehát kell a polgárság, kell a civil közösség is, és kellenek azok a mindennapi életélmények is, ahogyan azt kedvesen Hanzély Ákos is megemlítette, jól visszamondva a leckét, amit a Századvég Politikai Iskolán együtt, egymástól tanulunk. Mert ha nincsenek helyi közösségek, akkor nincs fejlesztés sem. Ugyanis a területfejlesztés és a térségfejlesztés sem csak a gazdaság fejlesztéséről szól. A nagyvilágban ma mindenütt arra érdemes felfigyelni, hogy nincs a természeti és az épített környezet, továbbá a kultúra és a tradíciók megőrzése nélkül sikeres gazdaságfejlesztés és városfejlesztés. S ha nincs kooperáció a városok és a térségeik között, ha nincs a közösségek között versenyre épülő együttműködés, akkor igazán dinamikus térségfejlesztés sincs.

Tehát én egy olyan világvárosban szeretnék élni, amelyik város dinamikusan fejlődő, beépül az európai világvárosok hálózatába, de azért azt is tudom és érzem, hogy melyik városrészen lakom. Valaki a Hegyvidéken, én magam Zuglóban, valaki Óbudán, s ez adja a főváros egyik hagyományos sokszínűségét, amit érdemes megőrizni. De én szeretnék egy szolidáris városban is élni, ahol nem önálló „Padánia-köztársaságért kiáltanak” a hegyvidékiek, hanem tudják azt, hogy ennek a városnak ugyanúgy része adott esetben a XVIII. vagy a XIX. kerület, és ugyanúgy szolidárisak az ott élőkkel, ahogyan ezt mi ugyanúgy elvárjuk az Európai Uniótól, hogy szolidáris legyen velünk, a viszonylagos fejletlenségünk okán.

Ezzel kapcsolatban engedjenek meg egy megjegyzést, ami már a szakmámmal is összefügg. Kellenek jövőképek, s az országos területfejlesztési teendők szempontjából mi is ezért dolgozunk, hogy sikeresek legyünk, és így az a közel 24,6 milliárd euró forrás, ami 2007-2013 között Magyarországra áramlik, és ezzel az ötödik legkedvezményezettebb ország lehetünk, ha jól élünk ezzel az eséllyel, ilyen célokat és értékeket is szolgáljanak, amiről ma szót váltottunk. Hadd említsem meg, hogy többek között azért lobbizunk az Európai Unióban, hogy például arra és olyan célra is felhasználhassuk majd ezeket a pénzeket, amelyek már nem izgalmasak a volt 15 tagország régióiban és városaiban: városfejlesztésre és város-rehabilitációra, vagy például a panelek megújítására. Mivel érvelünk? Ugyanazzal, amivel a tisztelt hozzászóló is érvelt. Vagyis, hogy a panelmegújítás és a város-rehabilitáció nagyon fontos eleme a versenyképességnek, az élhető környezet biztosításának, s ez egy energiatakarékossági, egyébként a fenntartható fejlődéshez kapcsolódó kérdés is. Csakúgy, amint azt Lille és Valenciennes városok esetében is láttuk, hogy egy leromlott, szétbomlott, egy ipari szerkezetre épült város úgy tudta magát megújítani európai uniós források segítségével, hogy kulturális értékeiben építette újjá magát, és például a tömegközlekedésre építette a belső városmagjának a megőrzését, s a tömegközlekedés és a motorizáció helyett a valóban értelmes, nagyon energiatakarékos tömegközlekedésre építette fel a város az életét. De, ha mi feltesszük a kérdést, hogy kell-e a 4-es metró, akkor többnyire azt mondjuk, hogy kell, ugyanakkor jogos a kérdés, hogy kellenek-e emellett például elővárosi közlekedési egységek is. Kell-e például olyan közlekedési szövetséget létrehoznunk, amely lehetővé teszi, hogy egységes tarifa-rendszerben használjuk a MÁV, a VOLÁN és a BKV járatait? Szerintem ez is kell, hiszen nyilvánvaló, hogy nem lehet Budapest közlekedését önmagában megoldani, és ezért szeretnék, hogy az európai uniós források például felhasználhatóak legyenek ilyen célokra is.

Amit viszont világosan látunk, hogy ma ez az egész struktúra nem alkalmas az ilyen típusú gondolkodásra. Nem tudjuk ma világvárossá tenni Budapestet, ha nem változtatjuk meg ezt a struktúrát!



Ajánlások


A fővárosi önkormányzati és közigazgatás rendszer reformjára szükség van. A reform főbb céljai között rögzítendő a főváros települési, területi és országos funkcionális szerepköréhez igazodó intézményes megoldás kidolgozása. Az új szabályozás fő rendeltetése, hogy biztosítsa a fővárositelepülési és térségi feladatokkal kapcsolatos kormányzati és önkormányzati közpolitikai döntések egységes várospolitikai és területfejlesztési elvek szerint történő meghozatalát (a Hatalom szempontja)és a döntések összehangolt, hatékonyés eredményes állami és önkormányzati igazgatási eszközökkel történővégrehajtásánakmegvalósítását (a Hivatal szempontja),a helyi közszolgáltatások magas minőségi színvonalon való biztosítását (a Polgár szempontja). Az európai integrációval összefüggésben a reform fő célja, hogy lehetővé tegye a fővároseurópai városhálózatba illeszkedő szerepköréhez kapcsolódófejlesztésekhez igényelhető európai strukturális politikai eszközök és források eredményes igénybevételét és a „város és térsége” összehangolt, versenyképes működtetését.

A fővárosi közigazgatás reformjának főbb elvei között rögzítendő a hatékonyság, eredményesség, és minőség („ésszerűség elve”), valamint az átláthatóság és az elszámoltathatóság („demokrácia elve”) együttes megvalósítását lehetővé tevő intézményes rendszer kiépítése. Ennek keretében a szabályozás egyik fő elve az egyes politikai közösségeket megtestesítő önkormányzatok egyenjogúságának és együttműködésének föderatív alapon történő érvényesítése afőváros jelenlegi területén belül „egyszintű önkormányzati és többszintű közigazgatási intézmény-rendszer kiépítésével”(„city-koncepció” és „város-megyei rendszer”), míg a„város és térsége” település-együttes területén belül „a regionális településközösségi szövetség” intézményrendszerének kialakításával. A szabályozás másik fő elve az állami és önkormányzati közhatalmi-közigazgatási szintek kötelező együttműködésének biztosítása a „város és térsége” fejlesztési és üzemeltetési kérdéseiben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) „mintájára” létrehozott intézmény keretei között.

Az FKT korábbi szabályozásából a jelenlegi helyzetre „adaptálható” az intézmény funkciója és feladatai, valamint működése, amely összhangban áll a jelen szabályozási koncepció főbb céljaival és alapelveivel. Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az eltérő társadalmi és alkotmányos környezet, s eszerint a korábbi „egységes közigazgatási” és „monista közhatalmi” államfilozófia nem egyeztethető össze a jelenlegi „duális közigazgatási modell” és „hatalom-megosztásra épülő” alkotmányos rendszer alapelveivel. Ennek következtében az FKT „újjáélesztése” nehezen lenne összeegyeztethető az 1990 után kialakult alkotmányos rendszerrel és a fővárosi politikai elit kormánybefolyástól mentes várospolitika kiépítésére vonatkozó törekvéseivel. Ezért a szabályozási koncepciónak elsősorban a fővárosi reform új közhatalmi-közigazgatási intézmény-rendszerének a kialakítását célszerű nevesíteni, s az FKT létrehozása helyett más elnevezéssel és rendeltetéssel bíró szervezeti rendszer kialakítását indokolt megcélozni, amelyben felhasználhatóak az FKT korábbi szabályozásából adódó részelemek.

Az új intézmény létrehozása törvényi szintű szabályozást igényel. Az önkormányzati rendszer felépítését, a fővárosi és kerületi önkormányzatok autonómiáját, a település-szövetségi intézményrendszer kialakítását érintő kérdésekben minősített többséget igénylő parlamenti többség szükséges elsősorban az önkormányzati törvény és a választójogi törvény rendelkezéseit és alkotmányossági követelményeket figyelembe véve, maximálisan ilyen szabályozással valósítható meg a fenti célok együttes és maradéktalan érvényesítése.

A parlamenti politikai csoportok konszenzusának hiányában a szabályozási reform célkitűzésének megvalósítása egyszerű többséget igénylő törvényi szintű szabályozással csak részterületeken biztosítható, főként a területfejlesztési kérdésekben, illetve az államigazgatási hatásköröket és hatósági jogköröket érintő jogszabályok módosításával. A törvényi szintű szabályozás mellett indokolt többlépcsős szabályozási technikát is alkalmazni, részben a rendeleti típusú jogalkotásra, részben az intézmény belső működési rendjének kialakítására vonatkozó törvényi felhatalmazással.

A szabályozás garanciális elemeit tekintve nagyobb biztosítékot jelent az intézményrendszer stabilitására nézve a „két-harmados” törvényi szintű szabályozás, mint a „feles” törvénnyel történő megoldás , hiszen ez a politikai körülmények változásával együtt megváltozhat, ahogyan 1994-ben az önálló, egyszerű többséget igénylő „fővárosi törvény” szabályozása helyett a két-harmados többséget igénylő önkormányzati törvény rendelkezései közé kerültek be a fővárosi önkormányzatokra vonatkozó alapvető rendelkezések.

A szabályozás megvalósításának, az új rendszer bevezetésének határidejét a „maximális program” esetében célszerű a következő helyi önkormányzati választásokhoz (2006 vagy 2010) kötni, illetve hozzá illeszteni az országos közigazgatási korszerűsítési program regionális önkormányzati rendszert megvalósítani szándékozó ütemtervéhez. Ehhez a szükséges törvényi szintű szabályozást 2005-ben el kell fogadtatni az országgyűléssel, így az érvényes szabályozás későbbi hatályba léptetésével kellő idő áll rendelkezésre az új szisztémára való átállásra.

A „minimális program” megvalósítása esetén a 2005. évi törvényi és rendeleti szintű szabályozással már jövő évtől fokozatosan bevezethetők lennének bizonyos eljárási, hatásköri szabályok, különös tekintettel a területfejlesztési intézményrendszer működtetésére. A területfejlesztési intézményrendszer átalakítását, az új regionális tervezési és fejlesztési feladatokat ellátó szervezet létrehozását azonban mindenképpen összhangba kell hozni az új tervezési-statisztikai regionális rendszer 2007-től életbe lépő beosztásával, az új regionális lehatárolás bevezetésével.



Finta József építész


Hölgyeim és Uraim, tisztelt Társaság!
Először is köszönöm, hogy meghívtak ide, és két ilyen professzionális előadó után én, mint olyan „mezei” építész, aki 47 éve tervezem a házaimat, és a házaimmal „terrorizálom” Budapestet, elég nehezen tudok megszólalni és mondani újakat és érdekeseket.
Azt hiszem, amit én mondok majd, az építészeti szempontból sokkal konkrétabb problémákat vet fel, mint a két, egyébként kitűnő előadás.

Egyetértek Szegváry Péter és Cselovszki Zoltán úgyszólván minden szavával; Zoltánnal talán a Westend-del kapcsolatban nem, de erre majd kitérek.
Amikor arról van szó, hogy szeretem-e Budapestet vagy nem, erkölcstelen lenne, azt mondanom, hogy nem szeretem, miközben itt „gyalázgatom” házaimmal, tehát szögezzük le, nagyon is szeretem ezt a várost.
Kilenc évig Kolozsvárt szerettem, aztán most, már nem számolom hány éve, de '45-óta folyamatosan Budapestet.
Távolnézeteiben, amikor repülővel jövök és látom a várost, vagy amikor reggel fél nyolc körül a Mechwart-térről átmegyek a Szt. István körút elejére a Margit-hídon, és nézem azt a látványt, amely Európa, vagy az európai városok egyik legszebb látványa, s ha szép idő van, vagy ha éppen nem zuhog az eső, akkor ez a város gyönyörű.
Ám abban a pillanatban, hogyha meglátom a város utóbbi időkben bekövetkezett tragikus romlását (mert tragikus romlás az, ami bekövetkezett), kilencven óta folyamatosan, de rohamosan az elmúlt néhány évben, ha látom a graffitiket, látom azokat a portálokat, kirakatokat, amelyek tele vannak ragasztva plakáttal, látom a szennyet a villamoson, a metróban, a hontalanokat, és egyáltalán látom a város materiális és elsősorban morális szellemi leromlását, akkor nem tudok olyan nagyon örülni, és még a jövőképem is kissé zavarossá válik.

És, nagyon egyszerű lenne azt mondanom, hogy van egy városvezetés, amely immáron alkalmatlan arra, hogy ezt a várost vezesse, de a dolog nem ilyen egyszerű!
Talán van egy másik összetevője is annak, a városvezetés alkalmatlanságán kívül, hogy ide jutottunk, – és lehet, hogy itt nagyot tévedek – hogy a második világháború, illetve a puha diktatúrát követően gyakorlatilag nem állt még újra össze Magyarország polgársága, nem állt össze az a középosztály, vagy az a civil szféra, amely történetesen megmaradt a cseheknél, a lengyeleknél, megmaradt a szlovéneknél, és meg is lehet nézni pl. hogy Prága, miként fejlődik manapság!
Érdekes módon – nem tudom, hogy Pozsonyban megmaradt-e ez a civil létezés, de figyelni lehet, hogy Pozsony fejlődik, vagy Ljubljana, és egyáltalán a környező országok fővárosai, és bizony nemsokára Bukarest is elhúz mellettünk, hogyha ilyen iramban esik vissza Magyarország és Budapest „irama”. Tehát, azt hiszem, hogy nem alakult ki az a polgárság, amely szemléletében, városszeretetében, ország-szeretetében, nemzettudatában alkalmas arra, hogy rákényszerítse a mindenkori hatalmat, hogy törődjön az ország táji és épített környezetével. És ez a messzebb mutató-ható problémám.

Ezért nem tudok optimista lenni a jövőt illetően sem, mert nem tudom, hogy ez a bizonyos civil háttér mikor fog kialakulni.
Azaz, talán mégis kialakulóban van, de ebben a pillanatban még erőtlen, végzetesen heterogén, a politika tökéletesen szétdarabolja és még nem jutott abba az állapotba, hogy körülnézzen, hogy hol lakik és hol él. Vagy pedig, rövidlátóan néz körül, csak a saját környezetében.

A másik probléma majdnem ilyen bonyolult, és nem gazdasági kérdés az ugyanis, hogy, a világ építészetével általában is bajok vannak, és az a fajta piacorientáltság, a globalizációnak az az öneladó póza, amellyel szinte minden évben egy új építészeti stílust talál ki annak érdekében, hogy az előzőről bebizonyítsa elavultságát, újabb és újabb épületeket tudjon egy már tökéletesen agyonépített Európában vagy Amerikában létrehozni.
Ez a fantasztikus, stiláris építészeti divatverseny a magyar építészetet arra kényszeríti, hogy ebbe a versenybe beszálljon, és stiláris eszközökkel próbáljon Európa és a világ élvonalához felzárkózni, miközben a GDP-je tizede annak, mint azoké az országoké, akik ezt a versenyt kitalálták.
Ez egy torz szellemű szörnyű verseny, amelybe nem beleszállni lehetetlenség, beszállni meg építészetünk, saját karakterünk halála lehet!
Ezért nehéz ma magyar építészként dolgozni azon a helyen, ahol nekünk pl.110 ezer forintból kell létrehozni egy négyzetméter lakást (és ezt 600 ezerért adják el a piacon).
Azt szoktam mondani, hogy jöjjön ide Sir Norman Foster, aki fantasztikusan kiváló építész és kapjon 110 ezer forintot egy négyzetméter lakás megtervezésére, s lehet, hogy mi győzünk e versenyben.
Ami egy másik összetevője a mi problémáinknak (és mindjárt rátérek konkrétabban Budapestre) az az, hogy a 49 után a fordulat évétől kezdve az építészet kitaszíttatott a magyar kultúrából, de a tudományból is.
A Kádár évei alatt az iparhoz tartozott ez a „szakma” és nem volt felvethető semmi probléma az építészettel kapcsolatban, hiszen egyrészt egy diktátumban éltünk, másrészt csak a technika volt érdekes, meg a tömegtermelés, annak mennyiségi mutatói.
Ez a tömegtermelés hozta létre az 53 négyzetméteres lakásátlagot, amely családellenes, nemzetellenes, nemzetirtó valami, de hozzáteszek egy másik adatot: ma ez a lakásátlag, amit a piac létrehoz 40 négyzetméter!
Tessék akkor elgondolkozni, hogy Kádárnak volt-e hát „sötétebb a lelke”, vagy pedig a piacnak.
Ami most létrejön a piac által (folyamatosan építve a garzonokat, hiszen nem is tudják egyébként megfizetni az emberek a 30-40 négyzetméternél nagyobb lakásokat, akármilyen fantasztikus hitelkonstrukciók jönnek létre és ajánltatnak föl), valójában egy családirtás bűnözésével egyenértékű, vagy egy nemzetirtás bűnös hajlamaival jellemezhető cselekedet.
Ebben a helyzetben, hogy az építészet kitaszíttatott a kultúrából, azaz nem kulturális tényező, és mert egy olyan fajta, mondjuk félközéposztállyal állunk szemben, amelyik ’45 óta nem taníttatik rajzra, nincs vizuális nevelése, nincs lakáskultúrára, környezetkultúrára történő oktatás az országban, nem jöhet létre párbeszéd a társadalom és az építészet között.
Azon gondolkodhatunk, hogy vajon, ha jön egy olyan „épelméjű” hatalom, amelyik az oktatással ilyen szinten törődik, akkor körülbelül mikorra lehetne kinevelni azt a pedagógus réteget, amely ezt a tudományt oktatja, ezt a befogadó civil „szférát” kineveli?
Durván húsz év kellene hozzá, hogy a gyerekek valójában, normálisan tanuljanak rajzolni és lakáskultúrát, környezetkultúrát is tanuljanak, „avatottak” által nevelve!
Nos, ebben a közegben, és abban a helyzetben, hogy az építészet ilyen mértékben elszakíttatott társadalmi kapcsolataitól, elszakíttatott a valódi megrendelői rétegtől (mert a megrendelő nem az, aki fizet, hanem az egész nemzet az egész társadalom, hiszen az él abban az épített közegben amit mi tervezünk), ebben az elszakítottságban az építészek nem is kapják meg azokat a társadalmi visszajelzéseket amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy egy egészséges magyar –(nem magyaros, az ellen tiltakoznék!) – építészet jöjjön létre, amely etalon teremtő értékkel is bírna Európában, úgy ahogy a magyar eklektika, a magyar klasszicizmus, a „szegény” magyar barokk vagy a szecesszió, netántán még a magyar bauhaus is tudta ezt…
Ezzel persze nem akarom leértékelni a mi jelenbéli munkásságunkat, mai harcainkat sem.
Nagyon sok olyan eset van, hogy ha elmegyek külföldre és sok - sok folyóirat által publikált épületet próbálok megnézni, óriási kutatásba kezdek, mert hatszor elmegyek egy fantasztikusan híres épület előtt, amíg rájövök, hogy az az épület, amit meg kívántam csodálni! Kiderül, hogy a maga valóságában rozsdás, lepusztuló, és messze nem az az érték, az a látvány, amit a média belém próbál sulykolni.

Budapestet óriási problémák gyötrik, és e tárgyban sem tudok nagyon boldog lenni a belátható jövőt illetően. Talán négy egészen akkut problémát sorolhatok fel, amit alig lehet pár évtized alatt is rendbe hozni.
Az egyik ilyen probléma, – talán az első – a város közlekedése.
Be kell ülni egy taxiba, és a taxisokkal politizálni, és elmondják, hogy hány tárcsájuk, lengéscsillapítójuk és gumijuk megy tönkre akkor, amikor elmennek Budapestről Szentendrére egy „túlélő” show-ra.
A város közlekedése csődbe ment.
Hogy ennek mi az oka és ki a bűnös ezért, azt azért jó lenne egyszer már megtudni, „kibeszélni”!
A tömegközlekedés, amely a '70-es években meglehetősen jó volt, mára alig működik!
Villamos vonalak szűntek meg, és nem lehet csak a metróra rádobni azt, hogy azért mert nincs elég metró, nem lehet Budapest közlekedését jobban szervezni.
A villamosok koszosak, tönkrementek, a trolira föl sem lehet ülni, a buszok égnek, elnézést kérek ez nem fővárosi nívó!
A másik téma a paneles gyűrű (paneles övsömörnek szoktam nevezni), amely materiális valóságában is egy óriási szociális és társadalmi probléma; gyakorlatilag olyan fajta mesterségesen létrehozott szlömösödés, egy olyan gyűrű a város körül, amellyel nem tudom, hogy mit fogunk kezdeni, hiszen lebontani nyilvánvalóan nem lehet még vagy ötven évig.
A paneles világ materiális értelemben is tönkre ment immáron, és egy olyan fajta közeget, olyan lakosságot produkál, amely ebben az épített világban természetszerűen létrejön, amely önmaga hatalmas szociális kérdéseket vet fel, közösségi létezésre jószerivel alkalmatlan (lakókörnyezete manipulációja révén).
A következő probléma a városmag kérdése, ez az esztétikai-vizuális értelemben jogosan felértékelt és tényleg gyönyörű eklektikus világ (bár amikor azt mondják, hogy Budapest eklektikus város, nagyot tévednek, mert Budapest organikus élőlény, amelyben az eklektika mellett ott van még a nagyon szép magyar klasszicizmus, a barokk, a szecesszió, a bauhaus és a jelen is.)
Nos, ez az eklektika is egy korabeli telekspekuláció eredménye volt (minden szépsége mellett) és ebből következett a zárt udvaros gangos világ, amely élhetetlen immáron és különösen élhetetlenné vált azzal, hogy a totális motorizáció utcarendszerét tönkretette.
Megszűnt az a fajta struktúra, amelyben minden egyes háztömbnek (vagy néhány háztömbnek) megvolt a maga pékje, cipésze, kis szatócsüzlete, saját napi élete.
Ez a fajta Budapest már nem tud élni, így nem képes élni!
Ebből a Budapestből menekülnek ki az agglomerációba az emberek (300-400 ezren), amely agglomerációban nincs infrastruktúra, nincs kommunális ellátása. Munkára Budapestre jönnek be, a gyereket Budapestre hozzák be iskolába, aminek következtében tökéletesen tönkremegy Budapest teljes sugár irányú közlekedése.

Tehát, itt van a belváros, az eklektikus városmag rekonstrukciós problémája, és itt azok a szakmailag megkérdőjelezhető, de egyébként tisztességes törekvések is, amelyek a kilencedik kerületben pl. már elindultak, és szerintem száz év múlva fognak eljutni a város másik végéig.
Ám sajnos nem kell várni száz évet, hiszen húsz-harminc év múlva ez az eklektikus, historikus, szecessziós Budapest összedől, és akkor már építhetünk egy új fővárost. Rossz, szörnyű tréfa, de van igazsága! Tehát ennyit a budapesti örökségről.
Ami ebben a probléma körben engem a legjobban zavar azon túl, hogy ennek a helyzetnek a kilátástalanságait látom, első sorban az, hogy a városnak nincsenek álmai és vágyai.
Nem a turizmus és nem az idegenek töltik tele (dugig) este Prága utcáit, hanem a bentlakó csehek. Miközben Budapest este kiürül, – de nappal sem igazán eleven – ebben a helyzetben borzasztó nehéz szép, „büszke” jövőről gondolkodni, különösen akkor mikor a budapestieknek nincsenek még igazi város-vágyai, napi gondjaik mellett…
Ám egy kicsit ellenkező irányba váltva, Budapest gyönyörű, azaz távolnézeteiben gyönyörű, geopolitikai, táji, környezeti, építészeti, pozicionális energiái fantasztikusak, és egy jobb világ (nem egy „szép új világ”) ebből az anyagból valóban regionális közép-európai központot tudna fabrikálni.
Mellesleg, nagyon naivan, pár évvel ezelőtt mi is azt hittük, hogy Budapestből valóban regionális, informatikai, turisztikai, kulturális, gazdasági centrum lesz.
Azóta elhúzott mellőlünk (már nem csak Bécs), de Pozsony, Prága, természetszerűen Varsó és el fog húzni Bukarest is, ha nem kapunk észbe.
Ezek a vágyak persze már egy építész vágyai.
Itt a Duna, mint a város főútvonala, és fantasztikus adottsága, amire Budapest élménylánca, (öröklött élménylánca) és táji, környezeti élménylánca felfűződik, a Vár a maga építészeti adottságaival, a Parlament a Vígadó, a hidak, amelyek gyönyörűek, és sorolhatnám tovább ezt a látvány-láncot, ám hiányolom belőle azokat az új építészeti elemeket, amelyeket ez a kor kellene megteremtsen.
Erre a Dunára, csodálatos táji, építészeti adottságaira számítani lehetne, de az a helyzet ,hogy ebben a pillanatban senki nem számít rá.
Budapestet elsősorban a közlekedés lobbija próbálja tervezni, formálni.
Ez az útlobby az, amely gondolataimban megfogalmazta a budai alsórakpart 2 x 2, 2 x 3 sávos sztráda-tervét, amely – hitem szerint – a közlekedés alap-problémáit ugyan nem oldaná meg, de olyan átmenő forgalmat indukálna, amely Budát – a budai Duna-partot végleg tönkretenné, s a rakpart gyalogos életét megszüntetné… Nyilvánvaló, hogy a város kriminális közlekedési gondjaira nem ilyen gyógyír való. Még törvény (szabály) alkotásunk is igen hibás abban, hogy parkolási (garázs) kötelezettségeivel folyamatosan egyre nagyobb gépkocsi-sűrűsödést idéz elő a belterületeken. Más városok épp az ellenkező „irányban” gondolkodnak, azaz parkoló és garázs-zónákban, gyűrűkben a város határában, s nagyon magas színvonalú belső (és agglomerációs) tömegközlekedésben…
Ebben a városban, amelynek nincsenek fejlődési vágyai, szinte természetes lett az, hogy a közraktárak ilyen méltatlan állapotban vannak, s ilyen állapotban van a Károly krt.
Hogy lehetséges az, hogy a fejpályaudvarok lefedésével senki nem foglalkozik komolyan.
Mellesleg Cselovszki Zoltán megjegyzésére reagálva, nem igaz, hogy a Westend miatt ürültek ki a körút üzletei, mert ha Bécsbe elmegyünk a Maria Hilferre és megnézve, hogy a Hilfer elején két óriási áruház van (és ehhez a két áruházhoz hozzágondoljuk a Westend belső közlekedési útjait, illetve az éttermi-, vendéglátó háttereit) kiderül, hogy a Maria Hilfer elején van egy Westend méretű „valami”, és az utca összes üzlete mégis él, virul, „mozog”!
És persze a Westend közelében a Szt. István körút is él, üzletei nem pusztulnak.
Az, hogy a körút milyenné vált, hogy a Rákóczi út kiürült, elég egyszerű „kép”.

Nincs az az elszánt ember, aki odamegy a benzingőzbe az ólmot szagolni és ott sétálni kézen fogva a tönkrement, koszos nagykörúton vagy a Rákóczi úton, nézve a graffitiket, a plakátragasztott üzletek halott szemeit! Ez egy várospolitikai agyrém.
Persze nem foglalkoznak azzal, hogy a Westend idején mi úgy terveztük meg a házat, hogy tovább építve a pályaudvar lefedést, a Terézvárost, az Újlipótvárossal összekössük.
Az állatkert (Persányi úrral leegyeztettük) eljutott volna a Ferdinánd hídig és a Podmaninczky utca mentén pedig egy új promenád épült volna.
Az a csőd, hogy ezt nem a város találta ki, hanem Demján úr, meg mi, Demján tervezői! És ez bizony nem „természetes” állapot.
Hogy van az, hogy a Moszkva tér még most is olyan állapotban van, amilyenben fél évszázada?
Hogy lehetséges az ,hogy az egyetemi campus építése félbemaradt?
Hogy lehetséges az ,hogy a Millenniumi városközpontot nem lehet befejezni vagy egy Kongresszusi Központra olyan „ppp” formát találnak ki, amit szerintem tanítani kéne, hogy ilyet nem lehet ép elmével „megkonstruálni”!
Tehát a Kongresszusi Központ nyilván nem is fog megépülni mostanság.
És hol vannak azok az álmok, amelyek esetleg a felmerülő dunai gyaloghidakra vonatkoznának, hol vannak azok a kapcsok, amelyek a Margit-szigetet jobban összekötnék Pesttel vagy a Szt. István parkkal, vagy a Dráva utcával. Hosszan sorolhatnék efféle „vágyakat”!
A 70-es éveknek voltak ilyen álmai, elképzelései!
Az egyik ilyen terv a Lánchíd , Erzsébet-híd közötti partszakaszra egy Duna-terasz létesítése.
Akkor volt ilyen megbízásom (persze pár hétig élt, mert nem volt rá pénz) – egy olyan Duna-teraszra, amely rákúszott volna a vízre, kávéházakkal, éttermekkel, galériákkal, egyebekkel – izgalmas víz-feletti korzó élettel.
A város akkor ilyenekben gondolkozott.
Vagy megbízásom volt a Citadellára is, ahol az akkori városvezetés egy pályázat kapcsán, amely pályázat elnöke Pogány Frigyes a kiváló műtörténész, építész, professzor volt, azt gondolta, hogy a Citadella tetejére rá lehetne építeni egy kulturális, turisztikai központot és szállodát.
A Rondella tetejére terveztem egy négy irányban kinyúló, csillag-kereszt szállodát, s ezzel az elképzelésemmel nyerni is tudtam…
Most kérdés, hogy ha ezt a tervet bevinném egy zsűrire, vagy bevinném a város főépítészéhez, meglátná esetleg a Testület, akkor hány ember kapna infarktust?
Az ember elgondolkodik ezen a múlton, és ezen a jelenen…
Hogy milyen Budapestet szeretnénk?
Nem stílusról van szó egy várossal kapcsolatban. nem igazán arról, hogy mi milyen formában épül.
Arról van szó, hogy egy város hogy szeretne élni, hogy tud majd élni!
Vannak persze a városnak – minden baja mellett – pozitív „mozgásai” is – új, szépen rendbe hozott néhány gyalogos utcája, terei, s egyre szaporodó éttermei, kávéházai – és ez a kis fejlődés nem tagadható le, életforma-gazdagító induktív tényező!
Tehát valami fajta polgári mozgás, valami „újmódi” igényesség kezd kialakulni.
A Ráday utca fantasztikus életet él, de ilyen életű a Liszt Ferenc tér is, a Szt. István tér szintén. Valami elkezdődött tehát, de ez a valami még igencsak kevés ahhoz, hogy Budapestből igazán élő város legyen, olyan város, amelyet a lakói megérdemelnek, s a nemzet is, amelynek fővárosa.
Köszönöm figyelmüket



Hozzászólások utáni válaszadása


Tamás Pálnak volt egy előadása, (a Tudományos Akadémián szerveztünk egy egész napos konferenciát) és ott mondta el a maga szomorú vízióját.
Azt mondta ugyanis, hogy a Dunántúlt (gyakorlatilag Tatabányáig), mint régiót el fogja vinni Bécs Pozsonnyal együtt, a Dél-Magyarországnál Pécs, meg Zágráb fognak valamilyen fajta régiót alkotni, Kelet-Magyarország valahol majd esetleg Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár térségéhez csatlakozik, Budapestnek meg megmarad Pest megye.
Nos én nem szeretném ezt a víziót azért sem, mert Budapestnek sokkal több pozicionális energiája van.
Egész Európában (lakos-számát tekintve) Budapesten van a legtöbb színház, egyre jobb kiállítások jönnek ide, elevenedik a zenei élet, s immáron szinte „burjánzanak” azok a civil szervezetek, amelyek Budapest életével, jövőjével foglalkoznak – s ez tompítja pesszimizmusomat a város jövőjét illetően.
Szerintem Budapest a jövőben igenis regionális centrum kell legyen, szépsége, gazdasági, földrajzi pozíciója erre predesztinálja, hogy ha fölhagyunk ezzel a „merjünk kicsik lenni” érveléssel.
Én nem hiszem, hogy a világváros és az élhetés között bármilyen fajta igen-nem összefüggés lenne.
Egy világváros, egy regionális centrum is lehet nagyon is élhető és szerethető hely.
Én egy ilyen Budapesten szeretnék még egy kicsit élni.
Még egyszer, köszönöm, hogy meghallgattak.



Tarlós István, III.ker. Önkormányzat polgármestere


Budapesten, közelebbről Óbudán, 15 éve vagyok hivatalban lévő polgármester.
Nem tudom, hogy szeretem e ezt a várost, mindenesetre megszoktam és mivel 56 éve itt élek, ezért igen erősen kötődöm hozzá. Ez a kettő biztos! Mikor szeretem és mikor nem – ez nem mindig egyértelmű.

Magyarországon sokat beszélnek a politika megosztó szerepéről, talán a kelleténél többet is!
A várospolitika is politika voltaképpen és arra való, hogy a világon mindenütt bizonyos értelemben megossza az embereket. Ez egyáltalán nem baj!
Baj csak akkor származik belőle, ha túlteng, olyan területekre is kiterjed és olyan területeken is megosztódik ami már egészségtelen. De, hogy magában véve megosztott, az nem baj!

Budapestről, Budapest jövőjéről és sorsáról megvan a magam elképzelése, melyet megpróbálok röviden és vázlatosan összefoglalni. Először is úgy gondolom, sokkal több a Budapest jövője érdekében teendők köre, mint amit a fejlesztések takarnak.
Ezért először meg kell határoznunk, és szigorúan be kell vinnünk a köztudatba, hogy milyen értékrendet képviselünk!
Mindenkitől tanulhatunk, még a főváros jelenlegi vezetésétől is. Demszky Gábor szóban és írásban egy liberális városképet vizionált. Ezt vallja és vállalja!
Többé-kevésbé legalább ebben az egyben következetes, ezt a szellemiséget képviseli.

A „megengedés” normális keretek között természetes része az életnek, én azonban azt hiszem, hogy a liberalizmust ma valami óvatos félelemmel próbáljuk becsempészni saját mondandónkba. Ezért nekem nem a „megengedéssel” van a problémám, hanem azzal a már már-már szélsőségesnek mondható felfogással, ami mára odavezetett, hogy saját véleményén kívül mást nem tűr el, sőt - a természet kereteit feszegeti.
Egyébként a liberalizmusnak egy nagyon régi problémája – vágyként jelenik meg, - hogy a természetet legyőzze. Ráadásul mindez egy hamis vízióval párosul, mégpedig, hogy erre képes is! Ezért kell eldöntenünk, hogy milyen szellemiséget képviselünk.

Nem nézhetjük közömbösen, hogy mi történik a családok szerepével.
Egyebet sem hallunk, mint a családon belüli erőszak különböző interpretációit. Mintha kizárólag csak az lenne a családokra jellemző, hogy erőszakra épül.
A családon kívüli erőszak pedig senkit nem izgat.
Mire jó ez az egész? - nyilván a család-modell megingatására.
Őszintén szólva azt is szerencsétlen megoldásnak tartom, hogy a liberalizmussal szemben mindig a diktatúrát állítják alternatívaként, holott a működőképes demokráciát kellene! Aminek lényeges eleme, hogy a végrehajtásban - bizony ettől nem szabadna megijedni - hierarchia kell, hogy legyen. Sajnos nálunk a végrehajtásra is kiterjesztik ezt a parttalanságot!

Nekünk olyan nyelvezetben kell kommunikálnunk saját értékrendünket, amit a lakótelepeken is megértenek. Ezt az értékrendet a stratégiában, a taktikában és az operatív intézkedésekben is állandóan vállalni, követni és propagálni kell. Ez egy alapkérdés!

Az Európai Önkormányzati Charta is rögzíti, hogy az önkormányzatok pénzügyi ellátottságának megfelelőnek kell lennie, ami azt jelenti, hogy arányos a felelősségi körrel és arányos a költségekkel. Akkor megfelelőek ezek a pénzmennyiségek, ha feladatarányosak.

Ez ma az önkormányzatoknál, de elsősorban a budapestieknél nem valósul meg.
Közismert az oktatás, de különösen a felsőoktatás szomorú anyagi helyzete. El tudom képzelni, mit fognak érezni az egyetemi oktatók, ha majd szivárvány aurájú, hegyes orrú cipős menedzserek fogják majd dirigálni az őket.
Ma Budapesten a kétszintű önkormányzás (főváros és a kerületek) miatt szétfolynak az akaratok, szétforgácsolódnak a források, még az a kevés is, ami van. Ez nagyon egészségtelen.

Vissza kell állítani a hatósági munka becsületét, hatásköreit és hatékonyságát.
Kifejezetten irritáló az össze nem illő - negatív értelemben eklektikus - plakát és reklámerdő! Vagy mi a helyzet a szemeteléssel, az állandóan újra termelődő illegális szemétlerakó helyekkel. Gondoljanak az ebtartással összefüggő deviáns problémákra, a hajléktalanok helyzetére, ahol egyértelműen érződik a „dobjuk be a gyeplőt a lovak közé” elv érvényesülése.
Szögezzük le: a hatósági munka hatékonyságát vissza kell állítani!

Ismert a New York-i példa csakis nulla toleranciával tudtak eredményeket elérni, így vált élhető várossá New York.
A ló egyik oldaláról mindig átesünk a másikra.
Ha a hatósági emberek pökhendiek voltak a lakossággal és nem szolgáltattak megfelelően, valóban rossz volt.
De ugyan ilyen rossz, amikor megalázott, megfélemlített hatóságiakkal kell dolgozni, akik ha nem úgy ugrálnak, ahogy bizonyos vállalkozók, vagy a lakosság egyéb szegmenséből származó, személyiségi jogokkal túlterhelt emberek azt elvárják és elképzelik, akkor egyszerűen befenyegetik őket azzal, hogy elhíresztelik róluk: korruptak. Tudjuk, korrupció létezik. A világon mindig volt, és sajnos mindig lesz. A visszaszorítás mértékének az eredménye a döntő, de ilyen módon hatósági munkát végezni nagyon nehéz!

Mi a helyzet a fejlesztésekkel?
A metró programmal kezdeném.
Valamikor metróépítésből készítettem a diplomamunkámat és nagyon tetszett, amikor egy szociológussal és egy angol tanárral kellett vitatkoznom a metróépítés problémáiról. Véleményem szerint a kérdés feltevésével van a gond. Ha úgy teszik fel ezt a kérdést: kell-e metró, akkor arra nem lehet NEM-mel válaszolni!
A fővárosi tömegközlekedés alapeleme a felszín alatti közlekedés. Ha azonban úgy nézem, hogy a jelenlegi realitásoknak és igényeknek megfelelően a preferencia sorrendben milyen helyet kell elfoglalnia, akkor már a kérdés nem ilyen egyértelmű. Úgy gondolom, nagyobb prioritást kellene adni a fővárosi utak állapotjavításának, a közterületek, a közparkok állapotának minőségével többet kellene foglalkoznunk.

Budapesten egyáltalán nincs általánosan elfogadott és követhető műemléki program, nincs panel program. Nem ítélem el annyira a '60-as, '70-es évek panel építkezéseit, mert nem volt más mód a lakáshelyzet javítására. Igaz azonban, hogy mindenütt többet bontottak és többet építettek mind amennyit szabadott volna.

Ma egyszerűen nincs olyan panelprogram, ami kezelhető lenne. Valószínűleg új banki konstrukciók is kellenének, mert az egyik legdurvább és legborzasztóbb probléma, amivel szembe kell nézni, a tömegesen jelentkező szigetelési és épületgépészeti hiányosságok. A társasházak ezeket képtelenek kezelni és finanszírozni.

Nem szabad szó nélkül elmenni az oktatás mellet sem. Fentebb már egy kicsit ironikusan példálóztam a felsőoktatással, bár az nem az önkormányzatok hatásköre. Ellenben komoly mozgásterük van az általános és középfokú oktatásban. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a jelenleg működő iskolarendszerek elképesztőek! Van már négy plusz nyolc osztályos, hat plusz hatos és nyolc plusz négyes iskolarendszer. Akkor nem mehetünk el szó nélkül a tizenkét-évfolyamos általános iskolák és gimnáziumok mellett sem. Ezek az úgynevezett ÉS iskolák egyszerűen nem váltak be, az meg végképpen nem igaz, hogy az esélyegyenlőséget szolgálják.

Véleményem szerint a legnagyobb probléma az, egész egyszerűen nem tudják ebben a városban eldönteni, hogy az oktatás minőségét és a lakosság által igényelt - ideértve a szülőket és a gyerekeket is - kényelmi szempontokat mennyire kell előtérbe helyezni, azzal szemben, hogy az oktatást egy száraz közgazdasági sornak tekintsék a költségvetésben. Amíg ezt nem tudják eldönteni addig állandóan zűrzavar lesz! A Budapest tervben gondolkodni kell a nevelési elemekről is, mivel mára teljesen kiiktatták már az általános és középfokú oktatásból.

Az úgynevezett „világnézeti semlegesség” hangoztatásában koncepció van, az nem más, mint nihilizmus. Vagy nézzük az oktatási törvényt, melyben nagyon helyesen megnevezik, hogy sem a tanulók, sem a szülők nem szenvedhetnek különös kárt. No és a pedagógusok? – őket természetesen kifelejtették a sorból! A kultúra is siralmas állapotban van, legfőképpen a színházak. Voltaképpen nincs is színházpolitika.

A szociálpolitikában is konkrét elképzelésekkel kell élni. Először is a családok szerepét kell erősíteni. A végtelen, de elégtelensegélyezés helyett a munkahelyteremtésre, (ideértve a közmunkát is) kell koncentrálni. Ma Magyarországon teljességgel lerombolják a családok szerepét!

Budapest működése érdekében az önkormányzatoknál bizonyos törvényekhez is hozzá kellene nyúlni. Legelőször az önkormányzati törvényhez, ahol a hatáskörök és a felelősségek abszolút nincsenek összehangolva. De ide tartozik a közbeszerzési a forrásmegosztási, az építési törvény és még jó néhány jogszabály.

Szilárd meggyőződésem, hogy itt nem világvárost kell építeni. Ez egy üres, ellentmondásos szlogen. Budapest már régen nem a térség, pénzügyi és kulturális központja. Egyre inkább leszakadunk. Itt egy olyan várost kell építeni, amelyik megfelel az itt élők igényeinek, egy élhető várost, amelyik alkalmazkodik a természetes és épített környezethez, mert ez a feladatunk!



Mitnyan György, a Hegyvidék polgármestere


Tisztelt Elnökség, jó estét kívánok mindenkinek, Mitnyan György vagyok, a Hegyvidéknek a polgármestere, és igazából nem akartam, hogy itt a politikusok szerepeljenek, de engedjék meg, hogy egy pár perc erejéig hadd szóljak Önökhöz.
Miközben hallgattam az előadókat, megpróbáltam közben összeszedni a gondolatokat, és ha megengedik, akkor megpróbálom röviden, tömören összefoglalni, hogy szerintem hogyan és miképpen lehetne itt Budapesten egy kicsit jobban érezni magunkat.
Én hadd legyek egy picit kritikus, és azt hiszem, hogy a dolog valahol elölről kellene, hogy elinduljon, tehát a kormányzati szinten kell reményeim szerint tavasztól rendet rakni.
Először is kellene csinálni egy olyan szaktárcát, ami kizárólag az önkormányzati ügyekkel foglalkozik.
Az önkormányzatok, a határőrizet, meg a rendőrség egy kalap alatt való emlegetése egy ’45 utáni konstrukció.
Én azt gondolom, hogy ezt szét kellene szedni, és azt kellene mondani, hogy van egy rendészeti és egy igazgatási, illetve egy önkormányzatokkal foglalkozó szaktárca.
Szerintem, valahol itt indulna a történet.

Hogyha lenne végre egy szaktárca, aki tisztességgel és kizárólag az önkormányzatokkal foglalkozik, akkor valószínű szét lehetne választani, hogy mi a feladata az államnak, és mi a feladata az önkormányzatnak.
Ma ez egy tökéletes keveredés.
Mindenki foglalkozik mindennel, így ez az egész a legdrágább nekünk adófizetőknek, másik oldalról meg mindig lehet valakire mutogatni.
Nem fognak olyan polgármestert, vagy állami vezetőt találni, aki valamilyen hiba felemlegetése kapcsán ne találná meg, hogy éppen melyik másik államigazgatásban megemlített szervezetnek kéne ezt a feladatot elvégezni.
Azt gondolom, hogy szét kellene választani az önkormányzat és az állam feladatait, majd pedig harmadsorban, tisztázni kellene, hogy melyik feladatot ki finanszírozza és milyen százalékban.
Egy legutóbbi rendezvényen, amikor itt felkértek hozzászólónak, akkor én azt elmondtam, hogy nonszensznek tartom, hogy mondjuk a hegyvidéki önkormányzat adófizetői befizetnek durván harmincegynéhány milliárd forintnyi személyi jövedelemadót, az összes visszakapott állami támogatásunk alig haladja meg az ötmilliárdot, és a törvény szerint kifizetődő bérek meghaladják a hatmilliárd forintot, de bármelyik igazgatásban dolgozó kollegám, legyen az egyetem, vagy önkormányzat, ugyanilyen rémisztő számsorokat tudna mutatni.
Tehát én azt gondolom, hogy nagyon derék, hogy adnak feladatot, tessék mellérendelni a forrásokat.
Ehhez mérten jól kell meghatározni a feladatok körét, ehhez mérten világosan tudjuk mennyi forrást kell hozzárendelni.

Önök nagyobb részben valószínűleg a magánszektorban dolgoznak, kötve hiszem, hogy olyan vállalatot szívesen vezetnek, vagy ott szívesen dolgoznak, ahol lehetetlen feladat elé állítják Önöket, és a végén még hozzáteszik, hogy ha egyébként nem teszik, akkor büntetőjogi felelősségük is van.
Azt gondolom, hogy ez így nincsen rendben.
El kell dönteni, hogy miképpen finanszírozunk egyes feladatokat, és azok finanszírozását ki biztosítja.
Ezek reális alapon kell nyugodniuk.
Természetesen, ha harmadrészt ezt megtettük, akkor negyedrészt meg kell teremteni az ellenőrzését.
A pénzek elköltésének kell hogy legyen egy szigorú pénzügyi ellenőrzése, ez részben megvalósult a Számvevőszékkel, és kell hogy legyen egy szakmai kontrollja is, hiszen az önkormányzatnak, vagy állami feladatellátásnak ma szakmai kontrollja nincsen.
Bármilyen hihetetlen, négyévente a választásokon működik kontrollmechanizmus. Évközben, ciklus közben semmiféle egyéb kontrollmechanizmus lehetőség szakmai tekintetben nem működik.
Gondoljunk csak az oktatásra.
Eltérő anyagi helyzetű települések közoktatási szolgáltatásának színvonala erősen eltérő, ehhez mérten az a fajta egyenlősége ugyanannak a tehetséges gyermeknek nagyon nagy nagyságrendekkel eltér egymástól, attól függően, hogy melyik településen milyen körülmények között végzi el azt az adott iskolai tanévet.
És ha már ezt a sok tisztázást megtettük, akkor eljutunk végre a fővároshoz. Az első és legfontosabb, hogy el kell dönteni, hogy a kerületnek és a fővárosnak mi a feladata, mi a kompetenciája.
Ma mind a két önkormányzat ugyanazt csinálja.

Higgyék el, Önöknek adófizetőknek ez a legdrágább, vagyis nekünk, mert én is adófizető vagyok.
Mind a két önkormányzat fenntart óvodát, iskolát, útellenőrt, mindegyik kátyúz-aszfaltoz…, nem is sorolom tovább.
Ha a Böszörményi úton belelépnek egy gödörbe, akkor minimum 5 felelőst tudnak megjelölni, a két oldalon a két társasházat, a két önkormányzatot, középen meg a villamossínen a BKV-t.
Ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy akkor a Böszörményi útért ki a felelős.
Senki.
Nos, ez így nem fog menni, el kell dönteni, hogy melyik önkormányzat miért felelős és azt a munkát neki kell természetesen elvégezni.
És természetesen lehetnek olyan feladatok, amelyek jóval túlmutatnak Budapest jelentőségén.
Gondoljunk az autópályára, bevezető utakra, sürgősségi ellátórendszerekre, szakképzésre, ahol bizony be kell vonni harmadiknak - partnerként - az államot.
Jó példa erre Szegvári úr által mutatott és közösen szerkesztett közmunka tanácsáról szóló könyv, ami bizony arról szól, hogy az elődeink 50-100 évvel ezelőtt, több mint 50 évvel ezelőtt - mondjuk inkább ezt-, a közmunkák tanácsában egyesítették az állami szereplőket, az önkormányzati szereplőket, teret adtak a magántőkének, a szakmai kamaráknak.
Megpróbáltak a város érdekét pontosan érintő összvárosi fejlesztésekben konszenzust teremteni azért, hogy egy hatékony, eredményes, gyors vállalkozásmenedzsment történjen, és a végén természetesen legolcsóbban a legjobb teljesítménnyel működjön a városi közszolgáltatás.
Ennek nyomait sem lehet ma tapasztalni Budapesten. Még pedig azért, mert tudomásul kell vennünk, hogy: dolgozni kell!
Vegyük tudomásul, és hagy legyek önkritikus politikustársaimmal szemben.
A politikusok jelentős része azt a munkát nem végzi el, ami a dolga lenne a Fővárosi Közgyűlésben, vagy egyes kerületi önkormányzatokban.

Én azt gondolom, hogy az a feladat, amire minket választottak nagyon kevés helyen tapintható kézzel, nagyon kevés helyen van olyan eredmény, amire a polgárok nyugodtan bólinthatnak.
Négyévente természetesen van egy kontroll, ezzel a lehetőséggel van módunk élni, de természetesen egy Fővárosi Közgyűlés azért tegyük hozzá kissé összetettebb rendszer.
Itt, ha nagyon-nagyon összeszedné magát a társaságunk, nagyon nehezen tudná körülírni, hogy mi a fenét is csinál a Fővárosi Közgyűlés, amikor két napon keresztül ülésezik ötven napirendi pont fölött.
Én közgyűlési tag vagyok 1998 óta, én is nagyon nehezen tudnám felsorolni, szégyenletes ez a teljesítmény, amit a Fővárosi Közgyűlés és annak vezetése tesz.
Erre hagy mondjak egy példát, – engedjék meg, egy kicsit személyes – az elmúlt közgyűlésen öt olyan napirendet citáltam a közgyűlés elé, ahol azt hittem, hogy eredményt lehet elérni, de olyan mértékben átpolitizált már ez a közgyűlés, hogy ennek az eredménye nulla.
Hogy példákat mondjak, megpróbáltam elérni, hogy a Fővárosi Közgyűlés rengeteg papírját újra-papírra nyomják, mert szerintem a környezetvédelem fontos, és a Hegyvidéken hat éve átálltunk annak használatára, ennek ellenére napirendre sem vették.
Aztán megpróbáltam elérni, hogy a tisztítás nélküli szennyvizet megtisztítva engedjük vissza a folyóba.
Az általam említett 6500m3 szennyvíz megtisztítása mindössze tizenötmillió forintba kerülne, írta nekem a Fővárosi Önkormányzat ügyosztályvezetője, de közölték, hogy ezt sem támogatják, jó, ha a Normafánál leengedjük a szemetet, nem kell vele foglalkozni, mert ez jobboldali előterjesztés.
Szerintem 6500m3 szemét tizenötmilliót megérne egy ötszázmilliárdos pénzforgalmat teljesítő fővárosi költségvetésben.
Megpróbáltam elérni, hogy a Gesztenyésparkot adják át a kerületnek, mert ha besétálnak a parkba, akkor elég sok hiányt fognak tapasztalni, nem támogatták.

Megpróbáltam ugyanezt a Városmajor parknál is.
Lekértem a rendőrségi statisztikát.
Durván háromnaponta erőszakos cselekmény történik, a rendőrség sem tudja a parkot – főleg éjszaka – biztonságossá tenni.
A közgyűlés nem támogatta, hogy az önkormányzat átvegye, bekerítse, és mondjuk egy Párizsi-Luxemburg parkhoz hasonlóan egy kulturált városi, éjszaka őrzött, nappal használható és karbantartott zöldfelülettel örvendeztesse meg a fővárosi polgárokat, és hát kértem egy düledező műemléket fent a város tetején, hogy egy szociális ellátó intézménnyé alakítsuk át, miután öt éve üresen áll.
Négy éve kérem, gondoltam, most már az összedőlés előtt át fogják adni, de ezt sem tudta támogatni a főváros, azt mondta, hogy erre neki borzasztóan szüksége van.
Tehát én azt gondolom, hogy ha ilyen – nem politikai, hanem a város szempontjából fontos – alapfeladatok ellátását célzó közszolgáltatásokban sem képes a Fővárosi Közgyűlés a politikai attitűdjén felülemelkedni, akkor ez a politikai rendszer, - ami valóban túllőtte a 90-es várakozás kereteit,- alkalmatlan azokra az adekvát válaszokra, amelyeket az adófizetők, a városban élők feltesznek nekünk.
Én úgy gondolom, hogy talán ezek a példák is bizonyítják, hogy valóban 2006-ban alapvetően kell átalakítani ezt a rendszert, aminek egyetlenegy célja van, hogy egy élhető, jó életminőségű, kultúrált Budapesten élhessük az életünket.
Itt a kerületben születtem, itt jártam iskolába, ma is itt élek, ha itt a környéken sétálnak egyet, akkor hiszik vagy nem, de innentől egészen a Nagyenyed utcáig minden járdát és utcát legnagyobbrészt az önkormányzat az itt építkező vállalkozói tőke segítségével tudott megújítani.

Tehát én azt gondolom, hogy a helyi közösség ott működik, ahol az önkormányzat és a magántőke partnerségre talál, ott még a főváros akadékoskodása ellenére is eredményeket tud felmutatni.
Nyilvánvalóan nem minden településen működik ilyen jól, nem mindenhol tőkeerősek a vállalkozások, azt gondolom, hogy valamiféle változást - ami leginkább egy európai léptékkel is mérhető – el kell kezdeni minden politikusnak.
És valószínű Önöknek, vállalkozóknak, magángazdaságban érkezőknek el kell kezdeni követelni, vagy kikényszeríteni, hogy Budapesten is ezek a változások bekövetkezzenek, mert valóban egy nagyon leszakadó rossz hangulatú, szürke, sötét és unalmas és nem biztonságos városban fogunk fölébredni pár év múlva, azt pedig sem én, sem Önök azt gondolom nem akarják, nem akarjuk.
Ez ügyben úgy gondolom, hogy még nagyon sok tervünk van.

Nagyon szépen köszönöm a meghívást és a sok munkát, amit a Társaság az elmúlt egy esztendőben az elnökség vezetésével maga mögött hagyott.
Köszönöm szépen a figyelmet!



Hanzély Ákos


Üdvözlöm Önöket, Hanzély Ákos vagyok. Köszönöm a meghívást dr.Pakucs Jánosnak.
Ugye én a Jánost régebbről ismerem, még az öttusából is, így jelenlétem ennek köszönhető, de egy másik szempont is idehozott engem, egy másik oldalnak a képviselete az előttem szóló politikusokkal, építészekkel, önkormányzati vezetőkkel és tanár úrral szemben.
Én a civil oldalt képviselem, nekem van egy egyesületem, amit úgy hívnak, hogy Látkép Egyesület.
Ez az egyesület tavaly belekezdett egy programba, ami arról szól, hogy közérdekű munkabüntetésre ítélteket grafiti eltávolításra alkalmazunk.
Azért mondom mindezt, mert én ma a Budai Irgalmasrendi Kórház falát pucoltattam ezekkel az emberekkel, és én magam is ott voltam. Egyesületünk mindezt ingyen teszi a kiválasztott közintézeteknek.
Azt szerettem volna ezzel mondani, hogy megvannak a csodálatos hosszú távú tervek, amik arról szólnak, hogy mit szeretnénk, milyen legyen a város 10-20 év múlva.
De nagyon fontosak azok a kis apró lépések, amik az első lépést jelentik a fele, hogy el is érjük ezt a célt, hiszen előbb – utóbb el kell kezdeni a feladatokat. Ezek az első kis lépések az elején lehetőleg aprók legyenek, hogy legyen időnk belemelegedni a kapaszkodóba.
Ez az egyesületi munka azt hiszem az első kis lépések egyike, sok – sok ilyen kis lépésre lenne szükség.
Mindez megszervezés-ügyileg nem volt olyan nagy probléma. Én magam végül is az elmúlt egy évben nem csak ezzel foglalkoztam, ez csak egy társadalmi munkában végzett egyesületi vonal. De most már az Igazságügyi Minisztérium pártfogó hivatalával megállapodásunk van.
Ők hozzánk küldik a büntetésre ítélteket, és kaptunk az Országos Bűnmegelőzési Bizottság pályázatán ötmillió forintot, kis apró lépések, és nem egy nagy összeg.
És ma a Budai Irgalmas korházat tisztítottuk meg, holnap majd a Corvinus Egyetemet fogjuk, aztán a Műszaki Egyetemet és így tovább.
Emellett megtisztítottunk már nyolc társasházat! Mindezt az elmúlt 1 hónap alatt!
Azt hiszem, hogy sok-sok ilyen kis lépésre lenne szükség.

Szintén itt szóba került a grafiti mellett a plakátok. A plakátok helyzetét azt hiszem, mindenki látja. Budapest az egymillió rozsdás lámpaoszlop fővárosa.
Ez annak is tudható be, hogy senki nem festi ezeket újra, de annak is betudható, hogy mindenki odaragasztja a plakátokat – jogellenesen természetesen. Mikor ezeket lepucolják, akkor az egész festéket leeszi magáról.
A szabályozása ennek természetesen az, hogy tiltva van, és ötvenezer forintos büntetés jár a felhelyezőnek. Azt hiszem, hogy aki ma a reklámpiaccal tisztában van, az pontosan tudja, hogy kétszázezer forintért nem lehet semmilyen promóciót elkövetni a kétmilliós főváros szintjén, - ami működőképes lenne -, kivéve a plakátozást.
A plakátozó kifizeti az ötvenezer forint bírságot, az ötvenezer forint nyomdaköltséget, az ötvenezer forintot azoknak, akik kiszórják a plakátot, és még mindig csak százötvenezer forintnál tartottunk, ha jól számoltam.
Kétszázezer forintért megvolt az a lehetősége, hogy az egész városban hirdesse magát.
A tiltás megvan, de nem hatékony.
Külföldön ezt úgy oldották meg, hogy belevették a szövegbe, hogy az eltávolítás költségét is a plakátozónak kell állnia.
Vagy, hogyha nem tudják, hogy ki a plakátozó, akkor annak kell állnia, akinek érdekében a plakát elhelyezése megtörtént.
Egy egyszerű mondat-kiegészítés, és talán máris megszűnne egy újabb probléma. De ezt a tanár úr (Szegvári Péter) a jogi oldalról jobban körbe tudja járni.

Ennyit szerettem volna mondani, köszönöm szépen a figyelmet.



Werner István


Három gondolatot szeretnék felvetni.

A sportlétesítmények felszámolása
Az egyesületek helyzete
Az iskolai testnevelés

Nincs pontos adatom arra vonatkozóan, hogy hány sportlétesítmény szűnt meg a fővárosban az utóbbi tíz évben, de alig van olyan kerület, amely ne szenvedett volna vesztességet.
Az okok között megtalálható a terület más célra történt hasznosítása mellett, a forráshiány is. Számos kis sportpályát egy – egy üzem tartott fenn, lehetőséget biztosítva munkatársai sportolására, illetve csapatának a Budapest Bajnokságban való részvételre. Különös értéket jelentett továbbá a létesítmény a közeli iskolák számára is. Lehetőséget adott a testnevelőnek arra, hogy a házibajnokságokat lebonyolítsák. A diákok kötődtek a kerületben lévő egyesülethez, a nagyobb kluboknak módjuk volt a rendszeres szűrésre, kiválasztásra.
Az üzemi háttér a gazdaság átstrukturálódásával megszűnt, a támogatás évről – évre csökkent. A Sportminisztérium fokozatosan kivonult, az önkormányzatok nem érezték feladatuknak a fenntartást, még kevésbé a fejlesztést. A vázolt folyamat nem kímélte az úgynevezett kiemelt egyesületeket sem. A budapesti helyzetet tárgyaljuk ugyan, de a folyamat a vidéki városokat sem kerülte el.
A tulajdon viszony több alkalommal változott, a forráshiány szűkössége okán, és a támogatás hiányára való tekintettel a „gazda” nem egy alkalommal kimenekült a fenntartás költségei alól.
A létesítmények áldozatok lettek, egyrészt a területet más célra hasznosították, másrészt megszűntek a fenntartók, illetve jelentősen lecsökkent, vagy megszűnt a támogatás.

Az iskolai testnevelés óraszáma alig változott. A tornatermi ellátottság kétségtelen javult, de az iskolák sportolásra alkalmas létesítményekkel nem bővültek. A testnevelési órákon továbbra sincs mód az egyéni foglalkoztatásra, az osztály együttes mozgatása kevés lehetőséget ad az egyéni terhelésadagolásra. Ezért fájó különösen az a tény, hogy az iskolán kívül alig van lehetőség foglalkoztatásra. A házibajnokságokat az iskola rendelkezésére álló létesítményében az udvaron, illetve a tornateremben lehet egyedül megrendezni. Mindez a testnevelő agilitásától függ, hisz érdekelté tételéről nem beszélhetünk. Az iskolák közötti versenyek megszűntek, pedig motiváló hatásuk felmérhetetlen.

A sportpályákról eltűntek a fiatalok. Az okokat nem részletezem, mindössze kettőt említenék. Megszűnt az iskola és a sportegyesület kapcsolata, és sportolással járó valamennyi költség a szülők vállára nehezedett.
Őszintén remélem, hogy a még meglévő pályák, és valamennyi sportolásra alkalmas terület megtartása, kellő figyelmet kap és a jövőben az iskolák számára elérhetővé válik.
Köszönöm a figyelmet!



Stadler János


Három dolgot szeretnék mondani.

Az egyik az, amit nem én találtam ki, hanem Kulacsy Lóránt egyetemi oktató. Ennek lényege, hogy a Dél-nyugat-budapesti közlekedés javítására, a lassan túlnépesedő Budaörsnek a város forgalmába való bekapcsolására a Déli-pályaudvartól kezdve egy új metróvonalat kellene létesíteni, kizárólag a meglévő vasúti sínek felhasználásával. Ez állítólag a szokásos földfelszín alatti vonalak építési költségeinek egy tizedébe kerülne csak.

A másik az, hogy a többi volt szocialista országban, Szlovákiában, Csehországban, Romániában stb. is nagyon elkelne egy kiterjedt panelprogram, mivel ez nem csak épületek elavulásának, rossz energiafelhasználásának a műszaki kérdése, hanem egyben egy nagyon szorító társadalmi probléma is. Amit kizárólag saját anyagi eszközökkel sehol nem fognak tudni megoldani. Ezért ezeknek az országoknak az Európai Uniónál egy kiterjedt európai programot kellene kezdeményezniük. Valamit biztosan el lehetne érni.

A harmadik: véleményem szerint nem fokozható a végtelenségig az a fajta, egyre inkább gépkocsira átálló közlekedés, aminek az utolsó években a tanúi vagyunk Budapesten.
Finta professzor említette, hogy Pestnek a Körúttól kifelé és befelé eső, úgynevezett eklektikus városnegyedeinek a lakásállománya – magam is ott nőttem fel, a IX. kerületben - csak akkor fog magához térni, ha majd csökken Budapesten a gépkocsi-közlekedés. Előbb-utóbb meg kell azzal barátkozni, hogy korlátozásokat kell életbe léptetni, kontingentálás lesz, belépési engedélyek, stb. Amik persze mindig népszerűtlenek, mert a (túl)liberális szemlélet szerint mindenkinek, így nekem is jogom van gépkocsival mindenhova eljutni, hiszen ez az egyéni szabadság kifejezésének fontos eszköze. Pedig hát nem mehet be mindenki mindenhova!
Ideje lenne ráébredni, hogy ha minden a gépkocsira van kihegyezve, akkor abból egy nagyvárosban óhatatlanul is a 40m2_es garzonlakások és a szingli életforma uralkodóvá válása, vagyis a demográfiai csőd következhet csak.

Köszönöm.



Breznay Enikő


Köszönöm szépen, Breznay Enikő vagyok, és tulajdonképpen mélyen egyetértek mindazzal, ami itt elhangzott, és csupán néhány apróságot szeretnék alátámasztásul mondani, hogy milyen fontos dolgokat fogalmaztak meg.
Nem voltam soha nagy rajongója New-Yorknak, de egy hete körülbelül, hogy hazajöttem onnan és egészen egyszerűen elképesztő az a változás, ami ott történt.
Az a zéró tolerancia nagyon jól működik, másrészt nagyon jól működik az, hogy meg vannak szervezve úgy a közösségi helyek, hogy mindig van egy kis park, egy kis pihenő a parkokban játszóterek, sportpályák, tehát gyakorlatilag nem kell hozzá szervezés különösebben.
Gyerekek kijönnek az iskolából és nekiállnak azonnal vagy görkorcsolyázni, vagy kosarazni, vagy focizni, kinek mi a kedvence.
És nem is nyomasztóak azok a hatalmas felhőkarcolók, mert az ember nem égnek emelt szemmel jár, hanem az a környezet, ahol éppen sétál az a fontos.
A tömegközlekedés hihetetlen jól megszervezett és a nagyobb távolság miatt nyilván a hatalmas metróhálózat.
A busz hátsó ajtajánál direkt lift van és egy tolókocsis ember minden különösebb nehézség nélkül tud le-fölszállni.

Természetesen ehhez az is tartozik, hogy ezt a szerkezetet a sofőr kezeli, és soha senki nem morog azért, hogy hátramegy és megnyomja a gombot.
Úgyhogy igazán barátságos és élhető város lett New York, ami igazán elképesztően figyelemreméltó.
Úgyhogy én azt javasolnám itt a döntéshozóknak, építészeknek, politikusoknak, hogy alaposabban tanulmányozzák – nyilván tanulmányozzák – de vegyenek példát róla.
Köszönöm szépen.
Egyet kifelejtettem, de ez volt a legfontosabb dolog.
Kutyajátszóterek vannak, ahol zsilipeléssel lehet bemenni.
Külön a kistestű, külön a nagytestű kutyáknak.
És még ott sem hagyja ott senki a terméket, hanem fogja, azonnal egy zacskóba beleteszi és elviszi.
Az utcán meg pláne nem, direkt figyeltem.
A polgárosodáshoz – amit professzor úr mondott – nagyon kellene, hogy a magatartás kialakuljon nálunk is.



Kézdi-Kovács Zsolt, filmrendező


Nagyon fontos dolgok a részletek, de én szeretnék még visszatérni a nagy vonalakra, a stratégiára.
Volt egyszer egy barátom, egy öreg olasz diplomata, aki azt mondta: egyet tanulj meg, hogy a diplomáciához a legfontosabb dolog a képzelet. Azt gondolom, hogy egy város építéséhez, egy város rendbe hozásának stratégiájához is elsősorban képzeletre van szükség.
A részletek is nagyon fontosak, de akkor, amikor végignézzük az utolsó 15 évet, pontosan az a fantázia hiánya tűnik fel, amitől egy város arcot kap, jelleget kap, és az a fajta nagy ívű gondolkozás, ami nélkül semmi nem jöhet létre.
Én a fantáziában bízom, és abban, hogy ez az ország rengeteg fantáziadús, tehetséges emberrel rendelkezik. Az ő nagy ívű gondolkozásukat hiányolom én az utolsó években.
Ráadásul sok emberrel ellentétben én azt gondolom, hogy az európai csatlakozás és az európai pénzek olyan új lehetőségeket nyitnak meg számunkra, amelyekhez elsősorban fantázia kell.

Végignéztem, hogy Portugáliában az európai belépés óta mi történt, vagy Görögországot, amely szörnyű, lepusztult ország volt: azokkal az eszközökkel, amelyekhez mi is hozzá fogunk tudni jutni, fantasztikus dolgokra voltak képesek. Vannak persze olyan országok, amelyek ezt nem tudták megtenni.
Én abban bízom, hogy a magyar fantázia erős lesz. Ha viszont nem tesszük meg a nagy lépéseket, tehát nem próbálunk összegyűjteni szellemes, a materiális és a napi problémákon felül emelkedni tudó embereket, -akik néha teljesen abszurdnak látszó ötleteket is felvethetnek,- akkor valóban csak vegetálni fog ez az ország.
Márpedig ennek a városnak sokkal jobbak a lehetőségei a jelenleginél, és igen, ezt a várost szeretni kell.


 
vissza a lap tetejére