vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


A Baross Gábor Társaság összejövetele "Születésnap hármasban" címmel
(2006. 12. 04.)



• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.


Dr. Pakucs János

 


A Baross Gábor Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság nevében örömmel köszöntöm kedves tagjainkat, vendégeinket, mindenkit, aki elfogadta a meghívást a mai rendhagyó összejövetelünkre.

Rendhagyó ez az összejövetel: ezt elsősorban azok számára mondom, akik nem tagjai a társaságnak. Akik ugyanis tagjai, azok tudják, hogy társaságunk, mely négy évvel ezelőtt alakult - döntően a nemzeti, ill. polgári értékrendet valló értelmiségiekből -, elsősorban a nemzeti értékek, a nemzeti vagyon kérdéseivel kapcsolatban fejti ki rendszeresen a véleményét.

Az alakuló ülésen megjelent kb. 80 fő itt ebben a teremben négy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy Baross Gábort választja névadónak. Baross Gábor kiváló magyar politikus, miniszter volt a XIX. század második felében. Sokan őt a MÁV-val hozzák kapcsolatba, de nemcsak a vasút területén, hanem a takarékpénztárak, a dunai hajózás és egy sor egyéb izgalmas gazdasági ügyben tevékenykedett: ez az időszak volt az, amikor lényegében létrejött a modern nemzetgazdaság Magyarországon. Nos, Társaságunk úgy döntött, hogy Baross Gábor eszmeiségét szeretnénk a mai kor követelményei és körülményei között folytatni, eszmeiségét igyekszünk képviselni.

A Társaság ma már 141 tagdíjat fizető tagból áll, és az elmúlt időszakban a nemzeti vagyonról, a nemzeti vállalatokról, a vállalatok privatizációjáról, az önkormányzati vagyonról, egészségügyi vagyonról, kulturális vagyonról, a vízvagyonról, egy sor egyéb kérdésről fejtettük ki a véleményünket, és adtunk közre állásfoglalásokat. Ezek közvéleményt formáló, esetleg befolyásoló állásfoglalások voltak; a sajtó, a média rendszeresen foglalkozott vele. Interneten a mai napig olvashatók Társaságunk honlapján.

Nos, a mai összejövetel rendhagyó azért is, mert az eddigiektől eltérően nem lesz vita az előadók és a megjelentek között, bár gondolom, hogy azért lesz vita a meghívott vendégek között.

Az összejövetelnek több apropója van. Az egyik alapító tagunk - Incze Ildikó színművész - javasolta, hogy két kiváló, zseniális magyar embert, írót hívjunk meg 75. születésnapjuk alakalmából. A mai estnek ezért is az a címe, hogy „Születésnap hármasban”. Hogy ki a harmadik, ez talán kiderül a végén.

Egyszóval ma a 75 éves Gyurkovics Tiborral és a szintén 75 éves Szakonyi Károllyal fog Bod Péter Ákos - társaságunk elnöke - sok mindenről, de elsősorban mivel gazdaságpártoló társaság vagyunk, a gazdaságról beszélgetni. Aztán szünet lesz, a szünet után pedig jön a meglepetés: egy ősbemutató. Ősbemutató, mert Gyurkovics Tibor műveiből Szakonyi Károly a színpadra alkalmazva készített egy összeállítást, amit Incze Ildikó színművész, társaságunk alapító tagja fog előadni.

Kívánok Önöknek ehhez jó szórakozást, kellemes időtöltést!

Előbb azonban még bemutatom Önöknek Szőllősi Mihály urat, aki megkapta a 2006 évi Hamvas Fürt bordíjat. Társaságunkra ugyanis az jellemző, hogy mi borkóstolás közben fejtjük ki mélyenszántó gondolatainkat, mert a bor hozza meg a gondolatot. Minden alkalommal van egy bor házigazdánk, mai alkalommal Szőllősi Mihály vendégei leszünk az előadás után.



Szöllősi Mihály

 


Engedjék meg, hogy én is nagyon sok szeretettel és tisztelettel köszöntsem Önöket a mai estén. Mi vagyunk hivatva, hogy a mai vidám hangulatot megalapozzuk. Reméljük, hogy ehhez a Szőllősi Pincészet megfelelő borokat prezentál Önöknek. A Szőllősi Pincészet Neszmélyen található. Neszmély az utóbbi tíz év legdinamikusabban fejlődő borvidéke, mely a Római Birodalomig vezeti vissza a borászati hagyományokat. Ezen a borvidéken - ami az ország legészakibban fekvő borvidéke és a leghűvösebb a klíma, - termett szőlőből készült boroknak nagyon szép savai vannak, illatban gazdagok. A reduktív technológia, ami az utóbbi időben nagyon elterjedt, kedvez a fehér boroknak: szép üde, kellemes fehér borokat tudunk a fogyasztók asztalára tenni. A Szőllősi Pincészet nem régóta található Neszmélyen: 1999-ben vásároltam meg a szép hagyományos pincét, amit 1830-ban Gróf Zichy Miklós épített. Neki Komáromban voltak birtokai, és természetes, hogy Neszmélyben telepített szőlőt, ott termett a legjobb szőlő, ott épített pincét. A pincét felújítottuk, és egy teljesen új, korszerű pincét hoztunk létre, ami a feldolgozó technológiát és a tárolóteret jelentette.

Főleg fehérborokat készítünk: az Irsai a Neszmély borvidék főfajtája, valamint olaszrizling, Chardonnay, Sauvignon Blanc, Chardonnay Sauvignon Cuvee, amit Magnus Cuvee-nek mondunk. Készítünk rozét és egy kis vörösbort is. A mai alkalomra négy bort hoztam: az első egy Irsai Olivér, amiről azt kell tudni, hogy ez egy vegyes hasznosítású szőlőfajta, csemegeszőlőként is fogyasztjuk, bort is készítünk belőle. Nagyon korán érik, augusztus 20-a körül szoktuk szüretelni. Az idén egy picivel később, szeptember 2-án szüreteltük, és ebből nagyon szép könnyű, gyümölcsös, illatos bort készítünk, enyhén muskotályos, nagyon szép savhangsúlyos. A Hilltop Neszmély ezzel a fajtával robbant be Nagy–Britanniába a ’90-es évek elején, 1993-ban, 1994-ben.

A következő egy Neszmély Melegeshegyi Olaszrizling, ami a borrendünknek is a zászlósbora, Neszmély borvidék régi főfajtája. Annak idején, a filoxéra-vész után a legjobb termőhelyre ezt a fajtát kellett telepíteni, és még megvannak a régi leírások, hogy a hegybíró ezért a teljes vagyonával felelt, meg kell védeni a seregélyek ellen, a kétlábúak ellen. Azt kell tudni erről a szőlőfajtáról, hogy október 15-e előtt nem volt szabad szüretelni. Na én is ezt próbálom betartani minden évben, november előtt nem nagyon szüreteljük, az idei évben is 21,5 cukorfokkal szüreteltünk. Most egy 2005-ös évjárat, amit Önöknek szeretnék bemutatni. Nagyon szép rezeda illat, virágillat található benne, szép keserű mandula ízt keressünk benne, tényleg egy kuriózum. Sok helyen készítenek olaszrizlinget, mindegyik más. Mi ezt a Neszmélyi Olaszrizlinget tartjuk nagyon jónak.

A következő egy Sauvignon Blanc, ami nagyjából mindenütt megtalálható. Halakhoz, a tenger gyümölcseihez passzoló nagyon jó bort szoktunk ebből készíteni. Most idén volt először Sauvignon Blanc országos borverseny; mindenki két mintát vihetett, és ez a bor, amit most tetszenek majd kóstolni, a legjobb Sauvignon Blanc lett. És hogy teljes legyen a kép – „Kóstoló nincs vörösbor nélkül” - egy Cabernet Sauvignon-t is hoztam kóstolóra, ami még egy kicsit nyers – 2005-ös évjáratú – hát érnie kellene még a palackban, de sajnos az előző már elfogyott, így most csak ezt tudjuk bemutatni Önöknek, remélem, hogy ízleni fog.



Dr. Bod Péter Ákos

 


Hölgyeim és Uraim! Hogy kerül a csizma az asztalra? Ha valaki tudja, hogy milyen témákat szoktunk megvitatni, akkor a kérdés jogos; ha tudja, hogy kik szoktak ide járni, akkor a kérdés nem jogos. Hiszen nem csupán közgazdászok, gazdasági vezetők, vállalkozók járnak ide, tagjaink között nagyon sok más szakma is képviselve van. Sportoló, zenész, színész, művész - akinek fontos az, ami nekünk, alapvetően gazdasági embereknek fontos. Most azonban nemcsak a gazdaságról lesz szó, hanem a művészet és a gazdaság, vagy pontosabban a művész és a gazdaság viszonyáról. Feladatom az, hogy arról faggassam vendégeinket, Gyurkovics Tibort és Szakonyi Károlyt, mit gondolnak arról, ami nekünk egyébként napi kenyerünk: a gazdaságról, az anyagi folyamatokról.

Rögtön meg is kérdezem: mennyire fontos egy művésznek - hogy is mondjam? – az anyagi elismerés? Vagy elég a halhatatlanság? Aki az ünnepeltek életrajzát ismeri, tudja, hogy volt pályájukon Kossuth-díj, Köztársasági Érdemrend, mindenfajta anyagi elismerés.



Szakonyi Károly

 


Elég lenne a halhatatlanság. Végeredményben persze örül az ember, ha elismerik a teljesítményét, és nem igazán szerénységből mondja, hogy: „nem ezért csinálja”. Szóval tulajdonképpen, amikor valaki valamilyen művészeti ággal foglalkozik, ír vagy fest, vagy zenét szerez, akkor elsősorban azért csinálja, mert az az élete. Ha pedig ezt észre is veszik, akkor biztosan jól csinálja, és természetesen örül neki. Az anyagi háttér elsősorban a megjelenéshez kell. Az írás tulajdonképpen megszületik pénz nélkül is, már ha legalábbis annyi pénze azért van az írónak, hogy megéljen, és ne halljon éhen, de a közönséghez való eljuttatásához már kell a gazdasági élet segítsége. Mégpedig elég komoly mértékben, hogy ugye teszem azt egy színházi előadás létrejöhessen, egy könyv megjelenhessen, és így tovább. Ez komoly feltétel.



Gyurkovics Tibor

 


Galambocskáim, lelkecskéim, gyönyörűségeim, de jó hogy itt vagytok! Nem tudom, hogy miért jöttem el, de nagy szeretettel köszöntelek benneteket! Elnézést a sapkáért, de miután kiderült, hogy ezt megelőzően – miután én tiszteletbeli roma is vagyok, meg még mi minden nem?! – ott egy olyan roma származéktól kaptam, aki Törökország északi részéből származik.



Bod Péter Ákos

 


Egy fez, ha jól látom.



Gy. T.

 


Én fáznak ejtem, de mindenesetre valami ilyesmi. Az nagyon fontos, amit kérdeztél, hiszen most éppen Mikszáth Kálmánnal foglalkozunk a Lyukasóra TV-sorozatban, ahol vagy 30-40 magyar írót igyekszünk denevérszerűen felszegezni a padlásra, hogy kinyírjuk őket. Azt látom ennek a szerencsétlen kövér palócnak az életében, hogy oly mértékben meghatározta őt az anyagi kérdés, hogy végeredményben sikerült el is romlania. Hogy milyen mértékben, azt nem merem mondani, mert nyilván sok Mikszáth rajongó van. A pénz veszélyes. Itt van például Szakonyi Károly, a legkedvesebb barátom, nemcsak elvileg, gyakorlatilag is. Minden külföldi utunkon, ha együtt megyünk, ő csomagol, ő vesz ki engem a bőröndből, kiemel, felvisz, fel akaszt természetesen egy rövid időre. Mindent neki köszönhetek. Ő egy briliáns novellista volt. Na most 1978-ban írta „Az adáshibát”…



Sz. K.

 


1970-ben.



Gy. T.

 


… na körülbelül itt tartok én, ez a képességem. ’70-ben mutatták be.



Sz. K.

 


Is. 70-ben is bemutatták.



Gy. T.

 


’70 tavaszán.



Sz. K.

 


Májusban.



Gy. T.

 


De most nem erről van szó, hogy az „Adáshibát” mikor mutatták be. Arról van szó, hogy hogyan romlottál el.



Sz. K.

 


Ja, az más.



Gy. T.

 


Hát egy világsiker lett belőle. Sajnos vagy hálisten lefordították – már akkor – egyszeriben 20 – 30 nyelvre, színre vitték a Szovjetuniótól kezdve Amerikáig. Egyébként joggal, mert elég tűrhető darab.



Sz. K.

 


Hol van a romlás?



Gy. T.

 


Tessék?



Sz. K.

 


Hol romlottam el?



Gy. T.

 


Hát ott. Addig egy olyan novellista volt Szakonyi, aki cirkuszokat írt. A „Cirkusz” című novellát, és „Céllövöldét”, és onnantól annyira bejött neki, hogy darabokat írt rendre. Sikeres darabokat. Hongkongi parókát.



Sz. K.

 


Úgy emlékszem, hogy te is.



Gy. T.

 


Igen, de te kényszeríttettél engem arra. Miután én akkor pszichológusként dolgoztam, azt mondta: „Téged így a büdös életben nem fognak komolyan venni, ha neked van egy állásod.” Ha végzett pszichológus, akkor nem veszik olyan komolyan az írásaidat.


 

B. P. Á.

 


No de még a magyar fociválogatott mellett is vállaltál pszichológiai állást.


 

Gy. T.

 


Na jó, jó. Gondold el, az már a ’90-es évek volt. Azt már a ti elrontott rendszerváltásotok után vállaltam. Csak mondom, hogy nincs mindig hasznára az írónak az anyagi siker.


 

Sz. K.

 


Hát ezt most hallottam először, hogy íróként ennyire tönkrementem. Egyébként azért annyira nem vetett fel a pénz.


 

Gy. T.

 


Na, na, na. Akkor vetted a szentendrei házadat.


 

B. P. Á.

 


Ezt a részét most nem firtatjuk, mert ugye ez nem az APEH éves közgyűlése, hanem a Gazdaságpártoló Társaság rendezvénye. Mindenesetre érdekes a párhuzam: a siker a gazdaságban is nagyon fontos, mert teljesítményt hajt ki a résztvevőkből. Ha azonban monopol helyzetbe kerül egy cég - legyen mondjuk az a Microsoft – akkor elkényelmesedik. De azért én nem gondolnám, hogy elkényelmesedtek volna a mi vendégeink, noha a műveik jegyzéke nagyon hosszú.

De ennek kapcsán egy egészen más kérdést hagy hozzak szóba, mert a 75 év eszembe jutatta, hogy ez a hosszú életszakasz hosszabb, mint mondjuk a forintnak az élete. Mi az emléketek a forint születéséről?


 

Sz. K.

 


Hát van emlékem. Vendéglőnk volt, és apám mindennap 6 órakor elküldött a Szabadság Térre a Pénzintézeti Központba, hogy bélyegeztessem le a pénzt, mert ugye másnap már nem lehetett rajta semmit sem venni. Tényleg valami fantasztikus volt, azokat a horribilis összegeket, számjegyeket megjegyezni, hogy mi volt éppen egy bankjegyen. Akkor azután azt kellett csinálni, hogy falura mentünk cserélni: dohánnyal, élelmiszerrel folyt a csencselés.


 

B. P. Á.

 


Mi lett a családi vállalkozással végül?


 

Sz. K.

 


Hát közbejött az államosítás. 1948-ig volt meg az üzlet, talán egy kicsit tovább is. Amikor jött a forint, akkor érdekes volt, hogy helyreállt az ár és az áruk közötti összefüggés. De volt egy korábbi összeomlás is a háború idején, amikor 1945-ben kiárusította apám a készletet, és akkor szeretett volna valamit venni azon a pénzen. Egy kis kofferkába feltettem akkor azt a pénzt – vidéken voltunk éppen – az eresz alá, de hamarosan szélnek lehetett ereszteni, szélnek lehetett ereszteni Mátyás királlyal.


 

B. P. Á.

 


Igen, a pengő Mátyás királlyal. Ragyogó szép pénzek voltak. Persze, minél szebb egy pénz, gyakran annál kevesebbet ér, megtanultuk a spanyoloknál, a franciáknál.


 

Sz. K.

 


Akkor egy tízpengős is sokat ért. Nos, visszatérve arra, amit Tibor elkezdett mondani: tényleg nem kényeztetett el a sors annyira, de kétségtelen, hogy a színházzal és a külföldi bemutatókkal lehetett pénzhez jutni. De azért azt se felejtsük el, 1971-ben a színházi bérekből jobban meg lehetett venni egy házat, mint most. Sokkal nehezebb ma a helyzet. Ahogy az előbb is mondtam, a művek megjelentetéséhez kell elsősorban a pénz, ami most elsősorban pályázatok során juthat el a kiadókhoz vagy a színházakhoz, de ez esetleges, és nem olyan stabil dolog.


 

B. P. Á.

 


Tibor, van valami emléked, ami a forintnak a születéséhez kapcsolódik? Utána megbeszéljük a forintnak a végét, amit ugyan még nem látunk olyan világosan, mint a születését.


 

Gy. T.

 


Igen, igen, az az igazság, hogy mindig mindent lírikusként éltem meg, és mindig ilyen emlékek jönnek elő. Édesapám az orosz hadifogságból hazaérkezik (50 évesen vitték el a drága és nagyon büdös szuronyos orosz katonák, akik először elég szépen meggyepálták, aztán elszállították Ukrajnába. Úgyhogy ez nekem nagyon betöltötte akkor az agyvelőmet. Apám az egyik szubjektív emlék, de még ezt is elhomályosította, hogy ilyen mill-pengőkre kellett vásárolni a tábori leveleket, meg a levlapokat, amit küldtünk neki.

Azóta is eléggé ügyetlen pénzügyi ember vagyok. Viszont amit mond a Karcsi, hogy „a színház hozza a pénzt az írónak”: ebben van igazság, hiszen én sem éltem volna meg a verseimből. Miután kiléptem a polgári állásomból, a színház fedezékébe vonultam. Nagyszerű emberek voltak akkor a színháznál – Ádám Ottó és Várkonyi, és olyan színészekkel találkoztunk, mint Bilicsi, Páger. Közös főszereplőnk volt Páger Antal és Bilicsi is. Csodálatos világ volt.

Visszatérve arra, ami a kérdés mögött rejlik, ahogy ezt maga a klasszikus marxizmus is tanítja: „az alépítmény meghatározza a felépítményt”, mármint a kultúrát a gazdasági, termelési viszonyok. Persze én ebben egy kicsit tamáskodom. Hiszen majdnem mindig az igazi nagy hajtóerőt, az egyéni művészeknél a hiány termelte, és nem a lehetőség. A lehetőséget, hát látjuk ezt a borzalmat, ami a vadkapitalizmusban leledzik. Én azt hiszem, hogy „teher alatt nő a pálma”. Az igazság az, hogy nem árt nyomorogni. Ha végignézzük az egész magyar irodalmat Ady Endrétől kezdve József Attiláig, Móriczig stb. stb. Móricz is jó példa. Amikor elkezdtek keresni, ugye hogyan írtak? Viszont pénz nélkül meg nem tudjuk kiadni a könyveinket.


 

B. P. Á.

 


Alap és felépítmény, régi marxista fogalmak. Nem tudom, hogy a vendégeink észrevették-e, hogy min lépdeltünk itt fel. Itt a pódium előtt egy valódi tömbfát látok lefedve, mégpedig perzsaszőnyeggel. Szép költői kép. Mert itt van ez az erős, masszív alap, és rajta, hogy mégse egy talpfára lépjünk, egy szőnyeg.

No de nagyítsuk ki a képet: mit gondoltok a gazdaságról? Azt hallottuk utolsó mondataidban, hogy vad kapitalistának tartod viszonyainkat. Ám ez a hosszú életút arra is alkalmas, hogy az ember a mait összevesse a megelőző rezsimmel, ami szintén nem lehetett sikeres, mert akkor nem dőlt volna össze. Nem csak nálunk, hanem máshol is. Mennyire figyeltétek egyáltalán a gazdaságot, annak változásait? Vagy ez olyasvalami, amivel nem kell foglalkoznia a művésznek? A színházi embernek sem, aki azért ugye már egy „iparágnak” a részese?


 

Sz. K.

 


Hát kell foglalkozni azért, mert összefügg. Tulajdonképpen az elmúlt rendszerben volt ugye az állami támogatás, amiről tudjuk, hogy azért nem az égből jött, és végeredményben meg volt annak az ára, hogy miért volt az úgy. De hozzászoktatta egy kicsit a művészvilágot ahhoz, hogy van egy költségvetés, egy bizonyos fokig szabad a pénzgazdálkodás, aminek következtében, ha egy színház nagyon akart, hát kapott egy kis pénzt.

Na most Hernádi annak idején mondta, hogy „a kultúra az áru”, és ez valóban bekövetkezett. A könyvkereskedelem bizományba vesz át mindent, tehát nem vásárolja meg, így esetleges, hogy a könyvkiadó megkapja-e a pénzét. Nagyon nagy a haszonkulcs. Könyvesboltnál ugye 40-50 %, és végeredményben a kiadó alig tud valamit visszakapni. Mindezek következtében, ha hiszitek, ha nem, alig van honorárium. Szóval már örül az ember, ha a kiadó a nyomdát ki tudja fizetni. Végeredményben azt mondhatnám, hogy visszatértünk a szobánkba írni, és Isten kegyelméből néha kijut valaki a szobánkból az olvasók vagy a nézőközönség elé. Sajnos erről nem illik beszélni, - de hát végeredményben ez nagyon kiszolgáltatottá tette a kultúrát.


 

B. P. Á.

 


Az üzletnek vagy az államnak?


 

Sz. K.

 


Az üzletnek: kétségtelenül, mert az üzlet az üzlet. Ugye ott meg kell élni, ott nincs már érzelmi oldala a dolognak, mert vagy el tudsz adni valamit, vagy nem. Akkor már nem arról van szó, hogy a könyvet kinyomtatták állami költségen 20.000 példányban, ami aztán valamikor eljut az olvasóhoz, hanem hogy 1000 példányban egy regényt, vagy 4-500 példányban egy verseskötetet ki tudunk-e nyomtatni.


 

B. P. Á.

 


Tibor mit gondolsz a mecénásokról, mert látom, közben ingatod a fejedet?


 

Gy. T.

 


Nem, nem. Igazából azon tűnődöm, hogy mindketten igazán tehetségünkhöz képest igyekeztünk azokat a réseket megnagyobbítani, mely az összeomláshoz vezetett a Kádár rendszerben. Természetesen Gorbacsov után, hiszen te tudod jól, hogy illúzióink is voltak a lázadozásokkal kapcsolatban. A művészetet a világ minden részén, legalábbis a pénzes világ minden részén támogatják. Ennek egyik előfeltétele a vezetők attitűdje. Ez az attitűd a Kádár-rendszerben – hát nem vagy annyira fiatal, hogy Aczélt ne ismerted volna – Aczél egy zseniális fickó volt, a maga európai attitűdjével, megmaradt szocialistának, és próbálta ezt valahogyan felemásan megcsinálni. De az biztos, hogy legalább sznobok voltak. Olyan mértékben, hogyha a szakma bemutatott valamit, akkor ott megjelent az Aczél a Kádárral, és még hozzám is odavánszorgott, hogy „még mindig a Lipóton?” Bízott benne, hogy ott maradok. Ugye? De volt bennük kíváncsiság.

Hát aztán a Kardos, aki a Magvetőnek az igazgatója volt, aki effektív ávós ezredes volt, és el lehetett róla minden rosszat mondani, de azt is, hogy sznob volt. A sznobéria az egyik legfontosabb tulajdonsága a vezetőnek. Most egészen máskép van. Most egy kis csoport által gyorsan megszerzett közvagyon van – de nem akarom a politikába téveszteni a beszélgetést – amit elsősorban a „hisztero-liberálok” tartanak a kezükben, akik nem bírnak magukkal. Olyan mohók, hogy mindent meg akarnak szerezni: színházat, filmet, irodalmat, kiadókat. Ez egy szűk mecenatúra, amibe mi nem igazán tartozunk bele, de nem ez a probléma, hogy nem tartozunk bele, hanem egy olyan billent értékrendet hoz létre, ami rosszabb, mint a Kádár rendszerben.


 

B. P. Á.

 


Reméljük, hogy azért a dolgok majd vesznek jobb irányt is. Mert ugye minden lefele tartó folyamat egy idő múlva eljut egy olyan pontra, hogy már nincs lejjebb, és meg kell változnia. A gazdaságban is úgy van, hogy jön egy krízis, utána előbb-utóbb valami történik. De ha szóbahoztam ezt a forint-dolgot, felemlítek most egy olyan ügyet, ami engem foglalkoztat: melyik évben lesz euro Magyarországon?


 

Gy. T.

 


Na most viccelsz velünk, vagy komolyan szeretnél beszélgetni?


 

B. P. Á.

 


Senki se tudja ugyanis, tehát a ti tippetek pont olyan jó, mint másé.


 

Gy. T.

 


Zaccot is kavargathatnánk és megkérdezhetnénk valakit.


 

B. P. Á.

 


Szóval igazából az lenne a kérdésem, hogy ha ez bekövetkezik egyszer, valamikor, netalántán, akkor milyen érzésekkel fogtok ti megválni a forinttól, ami a nemzeti szuverenitás egyik szimbóluma is, és amelynek a születésénél ott voltatok, ráadásul majdnem felnőtt fejjel, kamasz fejjel. Tehát egyszerűen engem az érdekel, hogy a nem gazdasággal foglalkozó ember mit gondol arról: van az országnak nemzeti valutája, melytől előbb-utóbb megválunk, mégis, mit tippeltek, mit vártok ettől, és vártok-e valamit egyáltalán?


 

Gy. T.

 


Csak annyit mondok, hogy a külső pénzburok sem áll sokkal jobban. Úgy gondolom, hogy itt, amit hisztero-liberál belső kapitalista körnek neveztem, ez világszerte működik, és ha megnézed Amerika pénzügyi manővereit, vagy a Kínával való nagy meccseit, és visszahúzódását, és az Európai Unió beletolását valami szakadékszerűbe, azt mutatja, hogy más világösszefüggések is működnek itt, amelyekkel szemben nincs túl nagy bizalmam, őszintén megmondom.

Most éppen itt volt Joseph Weiler, délelőtt kapta meg Sólyomtól a Középkeresztet. Egy zsidó származású filozófus New Yorkból, aki azt nehezményezi egy csodálatos tanulmányában, hogy a kereszténységet, mint alapvető filozófiát kihagyták az Európai Unió fundamentumából. Na most én is így vagyok. Ha ő is ezt mondja, aki egy nagyon jelentős tudós, és nagy reverenciával fogadták itt az Akadémián Vízi Szilveszterék, akkor megér egy misét, hogy mi ez a világösszefüggés?

Mi ugye nem értünk hozzá negyed-annyit sem, mint te, de én azt hiszem, hogy ez működik. Nem vetemedem arra, hogy itt a szabadkőműves páholyok és a Római Klub, és mindenféle összeesküvés-elméletbe beletévedjek, de hogy valamilyen olyan alapérdekek működnek, amelyek Amerika gazdaságpolitikáját meghatározzák, sőt nyilván most már Oroszországét is, az holt biztos.

Na most ezt felgöngyölíteni háború nélkül, konfrontáció nélkül szinte lehetetlen. Látjuk az iraki háborút, látjuk az Irán körüli blokádot, látjuk a szír kérdést, stb. Ami azt mondatja velem, hogy ez világkérdés. Hogy aztán ennek mi a gyökere, lesz-e megoldása, nem tudom, de attól tartok, hogy ez sem áll olyan nagyon fényesen. Hát itt az az érdekszféra, amit kinéztek bizonyos körök maguknak; működik-e euró nélkül vagy euróval, azt nem tudom, fogalmam sincsen. Ugye hát mi még a pengővel pengettünk, és még emlékezz vissza, hogy a 21-est is pengővel játszottuk. Nagyon jó volt egy pengőt is megnyerni, csodálatos.


 

Sz. K.

 


Hát nagy értéke volt, az biztos, elég sokáig. Még ’44-ig, 44 derekáig, szóval a megszállásig. De ha jól értettem érzelmi kapcsolódást feszegettél.


 

B. P. Á.

 


Így van.


 

Sz. K.

 


Hogy elvész egy nemzeti pénz. Gondolom, hogy olyan nagyon nem kell izgulni, mert soká fogják bevezetni az eurót, egy darabig megmarad még a forint. Biztos, hogy sok minden eltűnik ezzel a nagy összemosással, vagy nagy egységgel, ami az Európai Unió, vagy a világ, amiről a Tibor beszélt. De hát végeredményben ez éppen olyan, mint minden más technikai és gazdasági fejlődés, nem lehet ellenállni. Inkább meséljünk arról, hogy volt forint is, pengő is, meg azelőtt nem tudom még mi.


 

B. P. Á.

 


Egy különbség azért van. Nem a pengőt váltja a forint, hanem a nemzeti valuta szűnik meg. Tehát például a szlovének január 2-án, amikor majd magukhoz térnek az ünnepléstől, euróval fizetnek, mert az a nemzeti pénzük, ugyanúgy, mint az osztrákoknál, a németeknél. És ugye a németek is milyen nehezen emésztették meg, hogy már nincs német márka. Ugyanakkor tudomásul vették, mert az egy alkunak volt a része: a francia és a német konfliktusok végső lezárulásának.

Azért hoztam szóba a nemzeti valuta ügyét, mert társaságunkban sok gondolkodunk a nemzet és állam teendőiről, vagyonáról, jellemzőiről. A rendszerváltozás részeként megváltozott az is, hogy az állam miért felelős. Furcsa privatizációs szakaszon estünk át. Jut eszembe: van olyan élményetek, hogy valaki nem művészi területen, hanem a gazdaságban, esetleg az üzlet vagy a mérnöki tudományok területén Magyarországon úgy lett gazdag, hogy tehetséges és szorgalmas volt? Vagy naiv vagyok?


 

Sz. K.

 


(nevetve): Nem tudom. Ám nekem még mindig vannak emlékeim arról az üzleti világról, amelyikben felnőttem. Akkor még fontos volt a tisztesség. Nem kellett azért olyan hatalmas vagyonra szert tenni, hogy boldog legyen az, aki vállalkozik. Az más kérdés, ha úgy alakult, hogy egy Gundel vagy valaki hasonló hatalmas vállalkozássá nőtte ki magát. De emlékszem, hogy akkoriban azok a nagy szállodák, amelyek a Duna parton létrejöttek, sokszor úgy születtek, hogy kifutó, pincér fiúk kikerültek külföldre, ott megtanulták a szakmát, szorgalmuknál fogva gyűjtöttek is némi pénzt, majd hazajöttek, Magyarországon értékesítették a tudásukat, és itt hoztak létre olyan vállalkozásokat, amik – előbb-utóbb nemzetközi részvénytársaságként – végül is az ő szellemi erejüket dicsérik.

Engem nagyon bosszant, hogy az üzleti életből eltűnt a tisztesség. Furcsának tűnhet kis családi vállalkozással példálózni, de apám például azt nézte, hogy hitelesítésig van-e töltve a pohár? Ne csapjuk be a vendéget. Még két szem húst a pörköltre, hogy a vendég visszajöjjön. Azt mondta mindig, hogy „öltözetet válthatsz, de becsületet soha”. Tulajdonképpen ez volt nagyon fontos az üzleti életben.

Írtam is erről egyszer-kétszer, ahogy rettegve nézték, hogy valaki tönkre megy. A gyerekkoromban voltak ilyen szavak: „a tönk szélén áll”, meg „tönkrement”: az ember akkoriban rémülettel nézte, ha csődbe jutott egy üzlet. A tisztesség nagyon fontos volt, legalábbis én úgy emlékszem. Aztán minden lassan a háborúval kiveszett, a háború után összeomlott. Nem tudom, hogy mennyire lehet most visszaállítani. Igyekeznek, itt van például a bor ügye. Nagyon sok vendéglőben próbálják tisztességesen, szépen csinálni.

Hogy aztán ma miként lehet meggazdagodni? Azt hiszem, hogy nincs nagyon jó példa arra, hogy valaki Svájcban pikolófiú és aztán pincér, főpincér, majd vezetőként hazajön, és csinálja valamelyik nagy szállodát. Inkább azt hallja az ember, az újságban azt olvassa, hogy ezt csukják le, azt csukják le, de végül mégsem csukják le, mert ugye szabadon van mindenki. De hogy léteznek nem tisztességes vagyonok, az biztos.


 

Gy. T.

 


Apám az 1920-as évek elején a Kereszténydemokrata Pártnak volt a törvényhatósági bizottsági tagja, és így a Hangya cégvezetője is. Akkor nagyon szép célnak tetszett számomra is, hogy a falvakban olyan kereskedők legyenek, ahol a parasztok megtalálják saját áruikat. Ez a Hangya igen tisztességes vállalkozás volt.


 

B. P. Á.

 


Nem tudom, hogy a fiatalok tudják-e, hogy mi volt a Hangya? A Hangya, mint mozgalom, a Hangya mint kereskedőház: szövetkezeti kereskedelmet folytatott. Nagyon szép mozgalom volt, ami aztán 1946-ban megszűnt.


 

Gy. T.

 


Na, az igen jól jövedelmezett is, meg ott munkálkodott az öregúr. Aztán egyszer csak el kellett döntetnie, hogy marad-e a pártvonalon - mármint a keresztény pártban –, vagy inkább az üzleti életben. Mert amikor eldöntötte, hogy nem lesz képviselő, akkor felajánlották neki, hogy legyen a főpolgármesteri tulajdonú községi kenyérgyárnak az igazgatója, ami akkor a legnagyobb kenyérgyár volt az országban. Na már most, neki meg volt az ilyen irányú képzettsége, és azt elvállalta 1937-ben, nem könnyű időben. Arra emlékszem, hogy az első éjszakák egyikén – amikor én még félig kisgyerekként próbáltam szunnyadozni köztük - hallottam, hogy rögtön megjelentek ügynökök, akik felajánlották, hogy a kenyérgyár vásároljon nagy tételben búzát, aminek a kiőrlése után haszna lesz a gyárnak, és ebből neki mennyi jut.

Akkor ezek nagyon nagy pénzek voltak, de anélkül, hogy apám emlékén szépíteni kellene, soha nem ment bele. Amit a Karcsi is mondott: a tisztesség az olyan volt, mint a kés, amit bedobsz a fába, és ott rezeg. Így ment ez egészen addig, amíg a németek ki akartak minket onnan ebrudalni az óvóhelyekről, aláaknázták a gyárat stb., és apám ezt védte és vitte egészen 1945. február 9-ig. Tehát az volt akkor, gyermekfejjel az érzetem, hogy van a gazdaságnak becsülete, tisztessége kicsiben-nagyban, szóval van valami erkölcse.

Na most én ezt igazából a Rákosi bejövetelével megszűntnek érzékeltem, amennyiben ebbe belelátott az ember. Függetlenül az ő nagy szocialista céljaiktól. Aztán ezt a Kádárék úgy mosták el, mint a langyos fürdőt. Na már most, az kétségtelen, hogy jó lenne visszaállítani a tisztességes kereskedelmet, ipart.

Ha már ennyit beszélünk ezekről – és ez igen izgatott engem mindig – , ne haragudj, hogy ezt most előhozom: Antall Jóska nekem iskolai párhuzamos osztálytársam. Rendkívüli tisztességes, európai embernek tartottam, de úgy érzékeltem, hogy ő nem igazán ért olyan mértékben a gazdasági folyamatokhoz, hogy az egész rendszerváltást igazán lehegedülje. Nekem az az érzésem, miután most megjelent egy nagyszerű könyv „A rendszerváltók”, és abban szerepeltek, ti, akik akkor ott főszereplők voltatok, hogy ez az egész valamilyen módon megcsuszamlott, és a privatizáció körül olyan furcsa vagyonosodás indult meg, ami – bocsánat a kifejezésért – a tisztességtelenség alapjává vált. Sok ilyen vállalkozót ismerek, tisztességest keveset, akik először lerobbantották a tsz-eket, üzemeket, majd fillérekért megszerezték, és abból lett hatalmas vagyonuk. Hogy ez igaz-e, vagy pedig egy rossz feltevés, hogy az első kormányban valami nem működött jól, vagy pedig nem lehetett a kisgazdákkal kompromisszumokra jutni, de mindenesetre ott mindez megbicsaklott.


 

B. P. Á.

 


Itt két teóriát mondtál. Az egyik az, hogy van egy nagy erőmozgás, ami globális, ami minden sarkába benyomul a világnak. S ha ez van, akkor tulajdonképpen hiábavaló a mi kapálózásunk, A másik teóriád, hogy lehetett volna jobban csinálni, csak nem csináltuk elég jól. A két teóriád egymás logikailag kizárja, ha belegondolsz.


 

Gy. T.

 


Mind a kettő működik.


 

B. P. Á.

 


Én egyébként - ha már szóba hoztad Antall Józsefet– másként látom. Én úgy látom, hogy a képzettsége jó volt, a gazdaság ügyei iránt is érdeklődött. Később, 1994-ben ugyan lett olyan miniszterelnöke Magyarországnak, akinek a diplomája közgazdasági volt; Rosztovban szerzett közgazdasági diploma. Nem mondanám tökéletes szakképzettségnek ezt sem a rendszerváltozás folytatásához. Aztán Medgyessy Péternek is a hivatalos és nyilvános szakmája közgazdász volt. A legrosszabb gazdaságpolitikát mégis éppen ő produkálta Magyarországon, 2002–2004 között. A mostani miniszterelnöknek is van egy közgazdasági másoddiplomája. Ehhez képest, ha visszanézzük az elmúlt 16 évet, azt gondolom, hogy még mindig az első kormány jött ki a legjobban a gazdasági teljesítményt illetően is. De szerintem ez már a bor mellé való téma.


 

Sz. K.

 


Bor kell hozzá.


 

B. P. Á.

 


Akkor nem befejezzük, hanem felfüggesztjük a beszélgetésünket, a bor jegyében. Néhány perc múlva egy kis szünet után jön Incze Ildikó előadása. A két ünnepeltnek pedig ha szabad, a Társaság nevében kifejezném hálánkat, szeretetünket. Mivel tudjuk a legjobban kifejezni? Borral!



/Két Szöllősi Mihály által összeállított borkészlet átadása/

Az összejövetel második részében Incze Ildikó kiemelkedő tehetséggel és rendkívüli átéléssel adta elő - Szakonyi Károly által színpadra alkalmazott - Gyurkovics Tibor műveit.

Az előadás végén a köszöntők során derült ki, hogy a harmadik születésnapi ünnepelt éppen Incze Ildikó színművésznő.


 
vissza a lap tetejére