vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


Az „adós állam” címmel rendezett vitaesten elhangzott hozzászólások
(2006. 05. 30.)



Pakucs János



Urbán Péter borász



Pakucs János



Auth Henrik



Csaba László



Bod Péter Ákos



Cselovszky Zoltán



Papanek Gábor



Subai József



Auth Henrik - Válasz 1.



Válasz 2.



Válasz 3.



Csaba László



Pakucs János



Bod Péter Ákos



• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.





Pakucs János


A Baross Gábor Társaság választások utáni első összejövetelén, mielőtt bármilyen okos vagy kevésbé okos gondolatot mondunk, elsőnek engedjétek meg, hogy felkérjem Urbán Péter borászt, aki Gere Attilát képviseli, hogy néhány szót mondjon arról, hogy milyen bort kóstolgattunk az összejövetel előtt, és fogunk kóstolgatni az összejövetel után.



Urbán Péter borász


Egy könnyedebb Rosét, egy Rose Cuvet, illetve egy Cuve Phoenix fantázianévre hallgató, valahol egy középkategóriába besorolható vörösbort, illetve a pincészetnek a zászlós csúcsborát a Kopár Cuvét, úgyhogy mindenkit sok szeretettel várnék az értekezlet végén a kóstolóra.



Pakucs János


Két hónappal ezelőtt tartottuk a Baross Gábor Társaság összejövetelét, akkor a nemzeti vízgazdálkodásról beszélgettünk, és azt követően felhatalmaztak bennünket, hogy a Vezetőség adjon ki egy állásfoglalást. Meg is fogalmaztunk egy egyoldalas állásfoglalást, amire azért hivatkozok, mert nagyon sok jelzés, nagyon sok visszhang - sajtóban, televízióban, szaksajtóban - érkezett. Úgy fogalmaztak, hogy "megfontolt, mértékadó vélemény".

Beszéltünk a vízügy intézményrendszerének folyamatos átszervezéséről, és arról a fellazult helyzetről, ami ma a vízügy irányításában található. Javasoltuk egy megfelelő irányítószerv létrehozását a vízügy egészére. Szóltunk a Vásárhelyi tervről, ami szép terv volt, de nem valósult meg, szóltunk a magántőke szerepéről, hogy ez csak egy nagyon erős, állami szabályozási kontroll mellett működtethető, és arra a diplomáciai aktivitásra, ami a nemzeti értékek védelmében feltétlenül szükséges a határon túli veszélyforrások miatt.

Végül engedjétek meg, hogy az állásfoglalás végéről egy mondatot felolvassak: "A vízvagyon védelme, mint minden természeti örökség megóvása, nem elsősorban pénz, hanem főként kultúra kérdése. Annak a társadalomnak a tagjai tudnak a vízzel jól gazdálkodni, amely tisztában van az érdekeivel, tájékozott a kor lehetőségei és veszélyei felől, gazdának érzi magát szűkebb-tágabb nemzeti környezetében, azaz erős civil környezetet alkot. Nemzetünk vízvagyonának hatékony működtetése, azaz ökológiailag tudatos, viselkedés-szokásaiban polgárosodott, esetenként egészséges önkorlátozásra is kész társadalomra van szükség. Elengedhetetlen a jövő nemzedékének ilyen irányú nevelése."

Ennyit a legutolsó összejövetelünkről, és akkor most a mai program: az "adós állam". Az államadósság, mint adósság - mint írtuk - az egy negatív vagyon. Tehát ma az állam negatív vagyonáról lesz szó. Számos kérdést felvetettünk az előzetes témavázlatban, de még megtoldanám ezeket a kérdéseket. A Jegybanki Deviza Tartalék az elmúlt évben (a 2005. évben) minden várakozást felülmúlóan növekedett, miközben az államadósság is jelentősen növekedett. Ez érdekes dolog. Mi az összefüggés?

Még egy szám. Az MNB, amelyik egy speciális részvénytársaság, 2003-ban 70 milliárd nyereséget hozott, 2004-ben közel 40 milliárd volt a nyeresége, 2005-ben pedig több mint 20 milliárd vesztesége volt. Nem mintha ez lenne a magyar költségvetési hiány legfőbb okozója, de érdekes mindenesetre, hogy a Magyar Nemzeti Bank, amelynek egyszemélyes tulajdonosa az állam, veszteséget mutat ki a mérlegében?

A sorrendet illetően a mai programot úgy gondoltuk, hogy elsőként Járai Zsigmond helyett, Auth Henrik, az MNB elnökhelyettese fog beszélni. Ezt követően pedig a két professzor úr, Csaba László úr, illetve Bod Péter Ákos úr mondana kommentárt, foglalná össze az elhangzottakat, aztán lehetne vitatkozni. Ha ez a program jó, akkor kérem Auth Henrik urat elsőként.



Auth Henrik


Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagy megtiszteltetés, hogy ebben a körben szólhatok néhány szót, tarthatok egy rövid exposet arról, hogy hogyan is néz ki a magyar államháztartás helyzete, mi a magyar fundamentumokkal kapcsolatos alapvető probléma.

Megmondom őszintén, én csak kapkodom a fejemet, csak nézek, majdnem azt mondanám, hogy csak bambán bámulok, mert egy olyan össztársadalmi élményben van részünk - április 24-e óta - mint a megvilágosodás. Ez a megvilágosodás egyetlen nap alatt jött el. Sajnálom, hogy az itt jelenlévő professzor urak ebben az élményben nem részesülhettek, hiszen ők már sokkal korábban tudták, hogy miről van szó, hogy mi a magyar gazdaság fundamentális problémája. Ők voltak azok a kivételek, az a nagyon kevés kivétel, aki már április 24-e előtt is felhívta arra a figyelmet, hogy súlyos problémák vannak. De hogy komolyra fordítsam a szót, azt gondolom, hogy a mai magyar köz- és szakmai gondolkodásban két alapkérdésben minimum évtizedes, de akár több évtizedes lemaradás van a szemléletben. Az egyik az infláció kérdése, kezelése, hatásai, hosszú távú problémai. A másik pedig az államháztartás hiánya, és az államadósság szerepe. Nem vált evidenciává a magyar társadalomban, a közgondolkodásban, hogy az árstabilitás az egyik oldalon, másrészt pedig a kiegyensúlyozott költségvetés, és az alacsony államháztartási adósság a másik oldalon a hosszú távú kiegyensúlyozott növekedés elengedhetetlen feltétele. Ez egyszerűen nem vált evidenciává. Olyannyira nem, hogy nemcsak hogy széles értelemben a közgondolkodás nem kényszeríti ilyen típusú cselekvésre a kormányokat, hanem még a szűkebb szakmában is egészen elképesztő nézetek keringenek. Még egyszer mondom, körülbelül 20 évvel van lemaradva ebben a magyar közgondolkodás, és sajnos néha azt kell mondanom, hogy a szakma is. Olyannyira, hogy még a maastrichti kritériumokat illetve azok alapjául szolgáló gazdasági növekedési és stabilitású paktumot is félreértik. Azt gondolja mindenki, hogy 3 százalékosnál alacsonyabb hiány, az a követelmény. Nem ez a követelmény. A követelmény a ciklikusan kiigazított nulla költségvetési hiány. Ami azt jelenti, hogy jó évekbe sufficitet kell produkálni és rossz években a gazdasági ciklusokhoz igazodóan lehet szó arról, hogy maximum 3 százalékos hiányt produkál egy ország költségvetése. Ma Magyarországon az az általános nézet, hogy infláció segíti a növekedést, a költségvetési hiány hozzájárul a felzárkózáshoz. Van egy úgynevezett Balassa - Samuelson hatás, amelyik azt mondja, hogy a feltörekvő, felzárkózó országokban valamivel nagyobb lehet az infláció. Erre vannak gyakorlati evidenciák is, de nagymértékben eltúlozzák ezt a Balassa - Samuelson hatást és hát szörnyű növekedési áldozatokról beszéltek az elmúlt néhány évben, amikor a Magyar Nemzeti Bank a törvényben rögzített kötelezettségét, tehát az infláció leszorítását tartotta szem előtt és ennek érdekében tett is. Furcsa módon ma egyetlen, a négy közül egyetlen kritériumot teljesít a magyar gazdaság, a jelenleg éppen 2,3 %-os inflációjával nagyjából az egyik maastrichti kritériumot. Az összes többit nem. Még azt is mondhatnám, hogyha nagyon elnéző vagyok, hogy az elmúlt négy évben mindig öt évre voltunk az Eurótól, de lehet, hogy inkább távolodtunk. Én azt gondolom, hogy ennek a nézetnek - tehát hogy magasabb inflációval, magasabb államháztartási hiánnyal gyorsabb növekedést lehet elérni és ezért nem is szükségesek azok a kiigazító lépések, amely egy fenntarthatatlan növekedési pályáról leállítanák a gazdaságot - nincs gazdasági relevanciája. Ezek megcáfolt nézetek, évtizedekkel ezelőtt megcáfolt nézetek. Egy logikája van, egy kőkemény logikája van, ez a politikai logika. Ugyanis a szükséges kiigazítások rövidtávon keresletszűkítő hatással járnak, ami azt jelenti, hogy a növekedés lassulhat, hogy nemcsak egyes érdekcsoportokat, hanem széles társadalmi rétegeket hátrányosabb helyzetbe kell hozni, hiszen a költségvetésből kiáramló jövedelmeket, vissza kell fogni. A kőkemény logikája a dolognak, hogy ilyen helyzetben el lehet veszíteni választásokat. Szerintem más helyzetben is el lehet, sőt ezzel együtt is meg lehet nyerni, de ezt a problémát a politikusok mindig másképpen fogják fel. Ez ma már tudományosan vizsgált nézet, erről a professzor urak nyilván sokkal jobban és adekváltabban tudnak beszélni, de két évvel ezelőtt két szerző, az 1970-es évek végén készült tanulmányra, és arra épülő kutatásukra Nobel díjat kapott. Az a lényege ennek a kutatásnak, hogy van egy úgynevezett "idő inkonzisztencia" a döntési rendszerben. Tehát a kormányok - mindegyik kormány - négyéves, tehát a választási ciklusokban gondolkodnak. Fel tudják ismerni az alapvető hosszú távú érdekeket, de mindig előre sorolódik a politikai logika alapján a rövid távú érdek. Azért hogy a két alapvető ügyben a társadalom érdeke érvényre jusson, tehát hogy alacsony legyen az infláció és árstabilitás legyen, illetve a költségvetés hiánya ne legyen elviselhetetlen, ezért valami más megoldást kell keresni. Azt gondolom, hogy egy nagyon jó megoldás született az infláció kérdésében, azaz egy független intézményre, a jegybankokra bízták, alkotmányos garanciákat biztosítottak a jegybank függetlenségére, és ezért lehet ebben a kérdésben a jegybank -, amelyik egy hosszú távú célban érdekelt, és ehhez kapcsolódik minden intézményes garanciája - sikeres. Előrekellene lépni a költségvetés vonatkozásában is. Sok ország megtett bizonyos lépéseket, amelyek sikeresnek látszanak, és ezek bizony költségvetési, hosszú távú költségvetési szabályok, szabályrendszerek felállítása. Erre lehet azt mondani, - mint ahogy sokan reagálnak ma Magyarországon - hogy persze törvényi garancia van, ott a költségvetési törvény, csak be kell tartani. Én azt hiszem, hogy kérdés ennél bonyolultabb, mint ahogy más országokban is bonyolultabb volt. Ma, ha megnézzük a magyar költségvetés intézményi rendszerét, illetve jogi feltételeit, akkor azt látjuk, hogy a kormány pótköltségvetés készítése nélkül a kiadási összeget 5%-kal lépheti túl. Amikor a költségvetés a GDP-nek a 45-50%-át centralizálja, akkor ez azt jelenti, hogy minden következmény nélkül a GDP 2,5%-ával lépheti túl az előző decemberben elfogadott költségvetési törvényt. Mindenféle parlamenti kontroll nélkül. Láthatjuk, ha kiegyensúlyozott költségvetésről van szó, és a legrosszabb időben lehet maximum 3%-os a maastrichti kritériumok szerint a költségvetés hiánya, ehhez képest a magyar törvényi keretek között a kormány saját hatáskörben 2,5%-kal lépheti túl a hiányt. Én azt gondolom, hogy ez komolytalan. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az országnak nincsen ellenőrizhető költségvetése. A másik ilyen alapvető probléma az az, hogy az elmúlt 4-5 évben folyamatosan, a törvényben rögzített előirányzatokhoz képest jelentősen elvétette a kormányzat a célokat. Legutoljára is csak azt sikerült eltalálni, amit szeptemberben mondott, nem azt, amit előző decemberben a Parlament jóváhagyott. És hát itt is az a helyzet, hogy mindenféle egyéb trükkökkel operált. Úgy gondolom, hogy ki kell lépni ebből az ördögi körből. Addiktológiailag úgy tudnám megfogalmazni - nem én találtam ki, de nagyon jó szó -, hogy ez a költségvetési alkoholizmus, ami folyik Magyarországon, és ez semmiképpen nem tartható fent. Ez az állítás a fenntarthatatlanságról némileg hiteltelennek tűnhet, mert négy éve mondogatjuk, hogy nem fent tartható, mégis fenn van. Mi ennek az oka? Nagyon bonyolult ok rendszere van, amit röviden a nemzetközi pénzügyi helyzet, és annak az úgynevezett globális pénzügyi egyensúlytalanság jelensége köré lehetne csoportosítani. Volt az elmúlt négy évben, egy szinte kegyelmi állapot a külső finanszírozást illetően. Ezt röviden az jellemezte, hogy rendkívül alacsonyak voltak a kamatok, mint tudjuk Amerikában éveken keresztül 1%-os dollárkamat volt, az euro kamat alja 2% volt. Alig több mint egy éve kezdődött meg ennek a hihetetlen bő likviditásnak a kiszívása, és a likviditás folyamatosan szűkülni fog azáltal, hogy a kamatok emelkednek. Tehát vége lesz ennek az állapotnak. Amit ma látunk csak egy kisebb turbulencia a nemzetközi piacokon, ez még csak egy előszele volt annak, amikor is ez a globális nemzetközi pénzügyi egyensúlytalanság valahogy megoldódik. Nem tudjuk ma, hogy ez úgynevezett soft landling vagy hard landing lesz, de az biztos, hogy a leggyengébb fundamentális szituációban lévő országokat fogja leginkább érinteni. Amely azt jelenti, hogy nem adósságváltásról van szó, nem visszafizetési váltságról van szó, hanem arról, hogy hirtelen megnőnek a költségei az adósság finanszírozásnak, nagy mértékű leértékelődés következhet be, hogy ha a piacok nem tartják elég hitelesnek a konvergencia programot, vagy most már mondhatnám ezt a kormányprogramot. Ebben az esetben a növekedési áldozatok sokkal nagyobbak lehetnek, mint egy tudatos költségvetési kiigazítás alkalmával. Hagy mondjak néhány számot. A számokat az jellemzi, hogy a magyar adósságállomány 1995 és 2001 között gyors ütemben csökkent. Az alja ennek a görbének 54% volt a GDP-ben kifejezve most meghaladtuk a 62%-ot. Tehát az elmúlt 4 - 5 év alatt olyan mértékben fordult meg a tendencia, hogy az ország adósságállománya több mint 60%-al emelkedett, a GDP-ben kifejezett adósságráta - pedig hát miközben a GDP növekedett ugye – közel 9%-kal nőtt. Ez az amire azt kell mondani, hogy fenntarthatatlan. Ennek alapvető oka az extenzív költségvetési politika volt, ami együtt járt az úgynevezett ikerdeficit másik elemével, a nagyon magas fizetési mérleghiánnyal és a nagyon magas külső finanszírozási igénnyel. E kettő, tehát az úgynevezett ikerdeficit, a tankönyvek szerint hosszú távon nem fenntartható. De hogy mégis ilyen hosszú ideig fennmaradt, a nemzetközi környezetnek a következménye volt, ami az elkövetkezendő időszakban gyorsan változni fog. Volt még egy másik tényező is, mégpedig az, hogy Magyarország csatlakozott az EU-hoz. Az EU-hoz való csatlakozást a piacok úgy értelmezték és úgy értékelték,, mint egy védőernyőt, másik oldalról, mint egy olyan intézményrendszer, ami kikényszeríti az alkalmazkodást, hiszen a stabilitás és a növekedési paktum nemcsak az euro-zóna országaira vonatkozik, mert az vonatkozik az összes tagállamra, tehát a költségvetési szabályokat előbb – utóbb valaki betartatja Magyarországgal, ha nem jönnek rá a politikusok, hogy ez nem Brüsszel érdeke, hanem ez a mi eminens érdekünk. Csak így lehet a hosszú távú növekedés a legnagyobb. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, amikor ezt el akarjuk magyarázni az embereknek. Csináltunk egy példát, hogy érthető legyen, hogy mi is az adóssághelyzet. Tegyük fel, hogy van egy négytagú család, és erre a négytagú családra rávetítjük a magyar államháztartás helyzetét. Ennek a négytagú családnak van 300.000.- Ft jövedelme egy hónapban és minden hónapban 360.000.- Ft a kiadása. Amiből ma már 30.000.- Ft a kamat. A család adóssága és ez most ez egy tényleges szám az 5.6 millió forint. Mert ma Magyarországon minden emberre 1,4 millió adósságállomány jut. Na ezt elfelejtették megmondani Kovács Pistikének, amikor megszületett, hogy ez az ő öröksége is egyben, mert ezt neki vissza kell fizetni és ez az 1,4 millió forintnyi adósság, ami a családot 5,6 millióra terheli, az minden hónapban 60.000.- Ft-tal nő. Ez az adósságcsapda, amit valahogy le kellene fordítani az embereknek, tudni-illik az a probléma a dologgal, hogy nem látják az emberek azt, hogy ez milyen veszélyeket hordoz. Ugyan mit látnak? Egy viszonylag gyors, sőt azt kell mondanom, hogy egy nagyon gyors reáljövedelem növekedést. Látnak egy viszonylag gyorsan növekvő gazdaságot. Látnak autópálya beruházásokat. De azt hiszem felelőtlen kijelentés, hogy ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy na most akkor mi az ördögöt akar velünk Brüsszel? Hogy ne építsünk autópályát? Az nagyon felelőtlen válasz, amikor azt mondják, hogy most mi a fontosabb, hogy autópályát építsünk, vagy a költségvetés helyzetét javítsuk? Én azt gondolom, hogy nem egy felelős politikus válasza, amikor azt mondják, hogy a magyar költségvetés definíció szerint mindig egyensúlyban van, kivéve a Grippen elszámolást, kivéve a második nyugdíj pillérbe befizetett összegeket, kivéve az autópálya építkezéseket. És csak utaltam arra, hogy milyen költségvetési manipulatív trükkökkel próbálkozott a kormány formálisan betartani eddig a költségvetési szabályokat. Azt gondolom, hogy ez egy rendkívül felelőtlen magatartás. Bocsánat Elnök Úr! Hol tartok időben?

Fejezze be a gondolatot.

No tehát az elmúlt négy évben egy olyan mértékű növekedés következett be az adósságállományban, ami a kiigazítást egyre nehezebbé és egyre nagyobb áldozatokkal terheltté teszi. Véresen komoly az a mondás, hogy az idő pénz. És nemcsak azért, mert hogyha a piacok nem lesznek toleránsak, akkor egy spontán piaci korrekció következik be, hanem a már eddig felhalmozott egyensúlyhiány megszüntetése is erős növekedési áldozatokkal járhat.
A költségvetés jelenlegi hiányát az jellemzi, hogy strukturális probléma van a költségvetéssel. Az tévedés, hogy nem baj hogyha ilyen magas a költségvetési hiány, olyan gyors lelsz a növekedés, hogy kinőjük. Ez nem igaz. A költségvetésnek strukturális problémái vannak, amit nem lehet kinőni. Kifejezetten magas a bérjellegű kifizetések aránya. Tehát ez az a helyzet, amikor azt kell mondani, hogy az államapparátus hatékonyabb megszervezése, az elengedhetetlen. Nagyon magasak a lakossági transzferek, beleértve a szociális kiadásokat. Meglepő és nagyon érdekes módon alacsonyak a beruházási kiadások. A másik ilyen nagyon súlyos problémája a költségvetésnek, hogy a bevételek stagnálnak, sőt megalapozatlan adócsökkentések kerültek végrehajtásra. Nagyon magas a költségvetésen kívüli, de valójában azt mindig veszélyeztető költségvetésen kívüli kiadások, mint a PPP. programok, az autópálya építések. Sőt van még egy tétel, amelyikkel még soha senki nem igazán számolt. Ez egy 500 milliárd forintos egyszeri tétel. Ez az állami és az önkormányzati közlekedési vállalatok adóssága. A MÁV és a BKV nagyjából 500 milliárd adósságállományt halmozott fel, ami azt jelenti, hogy ezt soha vissza nem fogja fizetni. Ezt időről – időre a kormány átvállalja. És ha ezt a széles értelemben vett adósságállományt nézzük, akkor már nem 62-nél, hanem 64 %-nál tartunk a GDP %-ában. Tehát egy olyan szerkezetű államadóssággal van dolgunk, ahol nagyon nehéz lesz megoldani a problémákat és az igazság az, hogy ez a szerkezet nem öröktől fogva adatott, hanem ebben súlyos torzulások következtek be az elmúlt négy évben. A mi becslésünk szerint 7 – 10 % körüli a GDP arányában kifejezett kiigazításra lenne ahhoz szükség, hogy visszaálljon a gazdaság az eredeti, pontosabban fenntartható növekedés pályára. Ha ez nem következik be, vagy ha a piacok nem tolerálják a késlekedést – és akkor ez lenne az utolsó mondandóm –, akkor bekövetkezik egy piac által kiváltott korrekció, aminek általában az a jellemzője, hogy egy leértékelődés következik be a nemzeti valutát illetően, a kamatok megemelkednek, az infláció felpöröghet. Itt az a kérdés, hogy a monetáris politikának mekkora a mozgástere. A dolog lényege, hogy egy bizonytalan helyzet alakul ki és az eszköz árak ingadoznak. Minden eszközár ingadozik, illetve esik a tőzsdétől kezdve az ingatlanokig. A kibocsátásban, a jövedelem termelésben rövid távon jelentős lassulás következhet be, és hosszabb távon is alacsonyabb növekedés alakul ki, a fogyasztás és beruházás visszaesik. Mindez tartósan nem oldja meg a problémát, de kikényszeríti az intézkedéseket. Ezzel szemben egy preventív jellegű kiigazítás is járhat növekedési áldozatokkal, de valószínűleg sokkal kisebbel, mint egy spontán piaci alkalmazkodás, ilyen értelemben sokkal jobb feltételt teremt ahhoz, hogy új pályára állhasson a gazdaság. És akkor már tényleg csak egy utolsó mondat. Itt többen a sajtó munkatársaitól azt kérdezték tőlünk, hogy mi a véleményünk, a véleményem a kormányprogramról? Most annyit tudok mondani, hogy most a Parlament előtt szereplő kormányprogram egyenlőre semmilyen konkrétumot nem tartalmaz. Nagyon remélem személyesen is és mindannyiunk érdekében, hogy e mögött lesznek olyan szerkezetében helyes intézkedések, amelyek túlmutatnak a politikai általánosságokon. Akkor majd meglátjuk, hogy mi lesz a piac reakciója.
Köszönöm szépen.



Csaba László


Köszönöm szépen, nem tudom, hogy jobb-e ülni, állni, ahogy lehet. Akkor maradok ülve és megköszönöm irántam való jóságukat. Hat dologról beszélnék. Igyekszem nem sokat. Mert ugye most mondhatnám azt, egyetértek az előttem szólóval és akkor irány a Kopár. Először a munka, aztán az élvezkedés. Hat dologról beszélnék, amelyik közül az egyik az, hogy itt van Amerika, legalább is bizonyos értelemben azt jelenti, hogy itt van Amerika. Amerikával kapcsolatban azt szokták mondani, hogy az a mostani helyzetnek a jellemzője, hogy az állam hihetetlenül felelőtlen gazdaságpolitikát folytat, amire sokan fognak ráfizetni, hogy Lámfalussy Sándor professzor urat idézzem, másfelől pedig olyan értelemben sajátos, hogy a munkahelyeket nem teremtő növekedésnek az esete. Ugye itt most sok elemzés készült, főleg az Európai Unió és az Egyesült Államok összefüggésében: Lisszaboni program. Sok – sok számot el lehet mondani, és minél közelebb vagyunk a természettudományokhoz és az innovációhoz, annál nagyobbá vált az elmúlt időszakban – értve 2000 és 2006 között a távolság az Egyesült Államok és Európa között, és nemcsak mi közöttük, hanem a mag Európában is – a tizenötök Európája, illetve a tizenkettek Európája, illetve a hatok Európájához képest is. Ez megfigyelhető, és ehhez képest ugye Amerikával kapcsolatban, ugye mindig ők vannak az előtérben, ez a két negatívum szokott megfogalmazódni, ami igaz, hogy elviselhetetlenül nagy az állam költekezése és deficitje, illetve a gazdasági növekedés nem teremt munkahelyeket, ami egy újdonság, mert a Clinton korszakban elérték a munkanélküliség természetes rátáját, ezt a négy százalék körülit, és azóta ez felment 5,1-re, sőt tavaly 5,5 % volt a munkanélküliség. Most Magyarország növekedési ütemében mérhető az Egyesült Államokéhoz. De ők egy picit magasabb szintű, 3,5 – 4.0 százalékkal növekednek. Mi is 4 százalék körüli értékkel dübörgünk, ami ugye megfelel a világ átlagának alulról közelítve. Az idei, mondjuk 4,2 – 4,4, az csak 0,5 százalékkal marad el a világ átlagos növekedési ütemétől, a Nemzetközi Valutaalap előrejelzését alapul véve. Tehát mi egy gyorsan növekvő ország vagyunk, amely országban eközben a munkanélküliségi ráta 5,6 %-ról – 7,7 %-ra nőtt. Tehát lehetséges nálunk is az Amerikai csoda, a jobless growth, a munkahelyeket nem teremtő növekedés. Történik ez akkor, amikor az állam, hát nem lehet azt mondani, hogy túlságosan fojtogatja a gazdaságot a restruktív fiskális meg monetáris politikával, hanem az államadósság ebben a gyors növekedés időszakában is növekszik. Ami önmagában véve ellentmondásos, mert ugye az állam eltérően sokaktól – én ugye ezt minden héten olvasom a sajtóban – hogy az állam is olyan, mint a vállalat. De az állam nem olyan, mint a vállalat, tehát ez nem egészen úgy van, hogy növekedés mellett nagyobb lehet az adósság. Az állam, mint közhatalom esetében nagyobb a növekedés, akkor egyszerűen amiatt, hogy a tortából mindenkinek nagyobb kell, hogy jusson, ha az nagyobb, még az egérkének is, sőt még az adóhivatalnak is. Több kell, hogy jusson egy normális országban, és hogyha van nagy növekedés, de nem nőnek arányosan az adóbevételek, ez az állam kudarcának az esete. Az államnak nem feladata meleg ebédet adni, de az államnak feladata, hogy beszedje arányosan azokat a jövedelmeket, amiből pótolhatatlan közfunkcióit el tudja látni. És ha ezt nem tudja ellátni, az összes többi, hogy ő most még mit ígér és mit fog még megboldogítani, az ugye irrelevánssá válik. Tehát itt egy nagy gondban vagyunk, hogy a növekedés időszakában nő az államadósságunk, ugye egy ilyen 53 – 54 százalékról, reális számbavétel és kreativitás mellett az idei évben 63 – 65 százalékra, mert ez nem természetes. Mert az lenne a természetes, ha gazdasági növekedés van, akkor munkahelyek teremtődnek, akkor az államnak bevételei vannak és az állam adóssága akkor automatikusan csökken, anélkül hogy erre külön programot kellene felállítani, vagy valami fajta bizottmányt kiküldeni, és akkor azt mondani, hogy mi fog itt történni. Csak megjegyzem, hogy erre azt szokták mondani, hogy ez egy átok itt Európában. Általában nem teremt a növekedés munkahelyeket. Hát ugyanebben az időszakban, amikor felment nálunk a munkanélküliségi ráta, mint mondom 5,6-ról – 7,7-re, Spanyolországban a munkanélküliségi ráta lement 11-ről – 8,7 %-ra. Abban a Spanyolországban, ahol a 90-es évek második felében még 14,6 % volt a munkanélküliségi ráta. Tehát ne tessék azt mondani, hogy ez lehetetlen, hogy az európai kontinens az olyan nagy síkság, olyan sűrűn lakott, változékony éghajlat, olyan sokféle nyelv, hogy ezt itt nem lehet megcsinálni. A spanyolokról még azt sem lehet elmondani, hogy az egy isten tudja milyen szélsőségesen liberális gazdaság, én egy szót sem fogok Írországról beszélni, mert azok angolul beszélnek, meg zöld sziget, meg ők termelik a Guiness sört, úgy hogy az nem vethető össze egy ilyen borkedvelő néppel, mint mi vagyunk. Az legyen az ő problémájuk. Tehát az első állítás, hogy ez a munkahelyeket nem teremtő, de adósságokat generáló növekedés rendkívül aggasztó jelenség önmagában véve és nyilvánvalóan cáfolata mindazoknak a tévtanoknak, amiket ugye nap, mint nap hallunk, hogy ha az állam még egy kicsit jobban költekezni, akkor mennyi munkahelyet lehetne teremteni. Hát ugye örömmel látom, hogy az idősebb generáció is jelen van. Ugye emlékszünk a vatta emberekre, amikor volt bérszínvonal szabályozás, akkor minden professzor mellé fel kellett venni legalább két takarítónőt. Hát ilyen értelemben az állam tud állásokat generálni, csak nincs értelme. Értelmes produktív állások nem jönnek létre, s ez rendkívül nagy baj, olyan esetben, ahol a gazdaság 80 %-ban állami kézben van. Hát ott az állam a maga 20 %-ban foglalkoztathat helyettes államtitkárt, de az most már nincsen, hanem főcsoportfőnököt, meg tanácsadót, meg miegymást. De a jóléthez nem igazán tud hozzájárulni.

Második témakör. Erről hosszan is lehet beszélni, hogy ez nagyon zavaró, - de most röviden fogok természetesen – hogy a növekedés időszakában nő az államadósság, mert mindenki azt gondolja, és az Európai Stabilitási Növekedési Egyezmény kritikai elemzői általában arra a következtetésre jutnak – és itt hosszú irodalmat lehet elmondani - ha nagyobb lenne a növekedés Európában, akkor ez nem is okozna gondot, mert lenne annyi állami bevétel. Hát látjuk, hogy ez az összefüggés, amit egyébként igen jó nevű szerzők írnak, jó nevű lapokban. Ez Magyarországra nézve nyilvánvalóan nem érvényes. Itt valahogy az állam működésének hatékonyságát, szerkezetét, az állam és a gazdaságnak a viszonyát át kell alakítani, mert különben csak a könyvelésben leszünk egyre kreatívabbak, a probléma az itt marad előttünk, és tovább kell görgetni, és teljesen mindegy, hogy mennyit vallunk be, mert ugye a piac tudja, ő finanszírozza. Most ugye az egyszerűség kedvéért deficitet fogok mondani, helyes kifejezés, Parlamentileg helyes kifejezés az állam finanszírozási igénye ez a makro ökonómiai deficit, tehát ennyivel költ többet az állam, mint amennyi az adóbevétele. Az idei évben ugye 10 %-kal is meghaladja a rendszeres adóbevételeknek a mértékét, ami igen nagy baj. Ezt újra kell szabni és az nem kérdéses, hogy ez ügyben valami lényeges dolgot kell tenni. Nem elég olyan intézkedésekre szorítkozni, hogy a Parlamenti képviselők költségtérítését megszigorítják. Ezt én pártolom, de a nemzetgazdaság szempontjából nem releváns, ugyanígy hogy a kismama mikor mehet vissza dolgozni, fontos a család szempontjából, talán még a nemzetgazdaság egészének szempontjából is fontosabb lehet, de hát konkrétan a nemzetgazdaság helyzetét ez nem fogja megváltoztatni.

Na most a harmadik témakör. Erről már beszélt az Alelnök Úr. Távolabb kerülünk az eurótól és erről sokat lehetne beszélni, én most egy dolgot mondanék csak ugye, idézve a költőt: Vigyázó szemünket merre kell vetni. Hát Vilniusra kell vetni, Litvánia fővárosára. A hónap híre az, hogy Litvániát nem vették fel az Euró Zónába. Ez egy olyan üzenet, amit angolul ugye úgy mondanék, hogy ébresztő, wake up call, hogy hát fel kellene ébressze a magyar politikai elitet. Itt valami nagy baj van, mert mi úgy beszélünk az euróról, az euró bevezetéséről, mintha mi teszünk szívességet. Nem vesszük észre azt, hogy mondjuk Welteke úr a Bundesbanknak az elnöke és mások minden héten nyilatkoznak, hogy nektek is jobb lenne, minek az a sok erőfeszítés, 2014 is közel van. Ezek olyan bonyolultak, ezek az új demokráciák. Ilyenkor mindig aggódni kell, amikor „neked is jobb lesz” kezdetű szövegeket hallunk onnan, nagyon aggódnak a mi jólétünk miatt. Ugye mi történt Vilniusban? Ugye az történt, hogy van egy szovjet térségből kiszakadt kis ország, három és félmilliós ország, ahol igen magas a gazdasági növekedés. Ugye tehát a 1996 és 2000. közötti 5,6 %-ról, 2001 és 2006. között 7,6 %-ra nőtt. Tehát ők lehet, hogy még nálunk is egy kicsit ütemesebben fejlődtek. Eközben ugye az állam kiadási részaránya bruttó hazai termék 39,0 %-ról – 33,7 %-ra ment le, eközben az ország államadóssága a 2002-ben még némileg riasztó 14,4 %-ról – 11,9 %-ra csökkent, az államháztartásnak a deficitje pedig 1,2-ről – 0,5-re ment le. Ugye megint látjuk, hogy abszolút ilyen közkeletűen, de téves közgazdasági ötletek, hogy nagyobb növekedéshez, nagyobb infláció, nagyobb deficit tartozik. Ez egyszerűen nem így van, az elmúlt negyed században sohasem volt így. Mert aki olvasott közgazdasági tankönyvet, azt tudja, hogy ott sincsen így. Ez átmenetileg volt így. Akik átélték a reform kommunizmusnak az időszakát, a harminc évi árrögzítés után átmenetileg persze, hogy igaz volt, egy nagyobb növekedéshez persze egy nagyobb infláció társult a 80-as évek elején. De ez egy egyszeri dolog volt, az nem egy tartós közgazdasági összefüggés. Jól mutatja Litvánia is. No most ezek mellett a teljesítmény mutatók mellett Litvániát nem vették fel, mert az Alelnök Úr által említett Balassa – Samuelson hatás, ami azt jelenti, hogy egy ország iszonyú ütemben nagyon gyorsan zárkózik fel és rögzíti az árfolyamát idő előtt, amit a litvánok meggondolatlanul megcsináltak, akkor bizony nem tud felértékelődni a valuta, és magasabb infláció alakulhat és alakult is ki. Ez a bizonyos magasabb infláció, 6,0 %-ot meghaladó infláció miatt Litvániát nem vették fel az Euró övezetbe. Ez nem volt nagyon bölcs döntés, mert ugye Litvánia nem tudja az Euró övezetnek a makrogazdasági adatait befolyásolni. Szóval Litvánia a bolha fülén a pattanás és az üzenet az kellett volna hogy legyen, ha komolyan vesszük ezt az Európa újraegyesítését. Hát azért, ha valaki nagyon erőlködik és nem baj, ha a szovjetből jön, azért őt is szeretjük és megadjuk neki a lehetőséget. De nem adták meg, amit le lehet úgy is fordítani, hogy bizony vannak az Európai Unióban az állampénzügyekkel kapcsolatos szabályok, amiket egyeseken számon kérnek, másokon meg még jobban kérnek számon. Ugye, ahogy tudjuk az Állatfarmból, ugye a bizonyos állatok egyenlőbbek a más állatoknál. Mi most még egyenlőbbeknek a kategóriájába kerültünk negatív értelemben. És honnan jön ez a helyzet, ami azt mutatja, hogy ki lehet maradni ebből a buliból? Hát onnan jön, hogy a stabilitási és növekedési egyezményt tavaly márciusban átértelmezték és ennek az átértelmezésnek az egyik fontos eleme, hogy nagyon komolyan kell venni ezeket az inflációs mutatókat, de még inkább az adósságmutatókat. De ez már nem Litvániára vonatkozik, hanem visszatérek a magyar rónaságra. Azt mondja a stabilitási és növekedési egyezmény újraértelmezése, hát a deficit is fontos, de a deficit egy olyan kurrens mutató, amivel sokat lehet játszani, ide tesszük – oda tesszük, ekkor fizetjük, akkor fizetjük. Nagyon izgalmas QECD konferenciáról jövők, ahol sok országból volt résztvevő és elmagyarázták, hogy ki hogyan, mikor, mit, merre könyvel, és emiatt ők azt javasolják, hogy eleve egy költségvetésnek legalább 3 – 4 évre ki kellene terjednie. Azt ugye publikálni kellene, hogy milyen feltételezések mellett igaz. Milyen bevételek, milyen adóbevételek, milyen kiadások mellett lenne ez érvényes, és akkor tudhatnák a népek, hogy mi is történik, mert nem lenne akkora késztetés arra, hogy az évi kimutatást olyan szépen feltupírozzuk, mint bizonyos országokban azt szokás. Na most, ha az adósságot kell vizsgálni, annak az ütemét és a szerkezetét, akkor nekünk, nálunk nagyobb a baj, mint egyébként. Nem azért, mert az adósság nagy, hanem mert, ha ez az értelmezés az adósság szerkezete számít, akkor kell feltenni azt a kérdést, hogy mitől is van adósság? Attól van, hogy olyan eszement reformokat vezettek be mondjuk a nyugdíjrendszerben, vagy az egészségügyben? Most hírtelen elkezdték a környezetet úgy felkarolni, hogy hát ugye annak nincs kézzelfogható GDP növelő hatása, van egy másik mutató, a MEW (MEASURE OF ECONOMIC WELFARE) aztán javítja, hogy erről van-e szó. Hát kicsit nem jók a mutatók, de majd eladjuk. Mert nem erről van szó, hanem ahogy szó is esett róla a folyó fogyasztási, intézményfenntartás és más témák miatt nő, mind a folyó deficit, mind az adósság. Azaz nem termeli ki a növekedés azt, hogy önmagában a gazdaság fejlődése visszafizet. Nem arról van szó, hogy nullára kellene menni, hanem azt, hogy a növekedés ütemét le kell vinni. És vártam, hogy az Alelnök Úr fog arról beszélni, ami ennek a legfontosabb alátámasztása, ugye. Akik nem értenek a közgazdaságtanhoz, legalább a hosszú távúhoz azt mondják, hogy ugyan mit kell az adóssággal foglalkozni? Hát nem kell, ha az adósság az ilyen nagyon rövid távú, mint ahogy a politikai játékok nagyon rövid távúak. Hát egy héten belül nem kell vele foglalkozni. De hát valaki mondjuk már az én koromban van, és azt mondja, hogy X év múlva nyugdíjba vonulok, lesz-e miből fizetni? Akkor ez nem triviális, ha egyre kevesebben dolgoznak, de egyre többen vagyunk, akik ennek haszonélvezői és közben csupa olyan változás ment végbe az elmúlt három – négy évben, ami a befizetéseket csökkentette és a kiadásokat meg növelte. Hogy ki fogja fizetni a révészt? És ez nagyon jól bemutatható egy ilyen ökonometriai elemzéssel, hogy egy öregedő társadalomban ugye sokkal kisebbnek kell lenni az állam adósságának, mint egy nem öregedő társadalomban. Azaz mondjuk egy ilyen Magyarország fejlettségű és öregedő társadalomban egy olyan 35 és 40 % között van, de inkább 35 a fenntartható államadósságnak a szintje. És nem azért, mert vissza kell fizetni valakinek az adósságot, hanem azért kell levinni az adósságot, mert különben nem fogjuk tudni fizetni a nyugdíjszámlát. Tehát ebből adódóan itt valami alapvető változásra lenne szükség és ez az alapvető változás valószínűleg nem lehet más, mint a szabályalapú költségvetés. Az Állami Számvevőszéknek a konferenciáján örömmel hallottam, hogy a Pénzügyminiszter Úr elvileg ……… új eljárási módokat, mikor, kinek, mit kell csinálnia ez is fontos dolog, és szabályalakú költségvetés az, hogy ha bevisznek mondjuk az Alkotmányba egyetlen mondatot, hogy az államháztartásnak ciklikusan kiigazítottan egyensúlyban kell lenni. Azaz, ha nincs visszaesés, akkor többletnek kell lennie. Ez egy mondat csak, és akkor ez a többit mind elintézi. Most mit kell erről gondolni? Van-e ennek értelme? Meg lehet-e ezt csinálni? Azt gondolom, hogy izgalmas dolog, de az elmúlt tíz évben mintegy két tucat országban megcsinálták, főleg azokban, ahol a gazdasági növekedés fejlett volt, de erre szokták mondani, hogy akkor bedönti a jóléti államot. Most csak elmondok pár számot, hogy lássuk ezt. Svédország esetén a deficit – ezt csak azért mondom el, mert a svédek mindig azt mondják, hogy náluk legalább 2 % többlet van. Két volt pénzügyminisztert is hallottam. Ez nem egészen stimmel. Kis füllentősek. Az Európai Központi Bank kimutatása szerint, ami nem egyezik meg a nemzeti statisztikával - a svédek 2002-ben –0,2, 2003-ban +0,1, 2004-ben +1,8, 2005-ben sajnos +2,9 zártak. A dánok, hogy még egy jóléti államot mondjak 1,2; 1,0; 2,7; 4,9 és, hogy egy ne jóléti államot mondjak a spanyolokat ott –0,3; -0,1 és a szocialisták hatalom átvételét követően +1,1. Mi van az adóssággal? És ez egy érdekes dolog, hogy érinti, vagy nem érinti. A svéd adósság ugyanebben az időben 52-ről – 50,3-ra, a dán 46,8-ról – 35,8-ra, a spanyol 52,5-ről – 43,2-re csökkent. Azaz, ha rendbe tartják az állam pénzügyeit akkor ez az adósság lavina, amiről az Alelnök Úr beszél, ez magától oldódik meg. Nem kell hozzá kitalálni a melegvizet. Nem kell a Kossuth teret a földdel egyenlővé tenni. Sóval beszórni, mindenkitől mindent elvenni. Ez a dolog magától működik. Egyetlen feltétele van, hogy az állam a saját pénzügyeit gatyába rázza. Na most mi történik, és mi lesz, ha nem lesz? Hogy idézzek egy könyvcímet. Mert mindig ez az izgalmas, hogy valóban évek óta itten többen mindenféle pesszimista forgatókönyveket vázolunk fel. És látjuk, hogy a görögök, az olaszok, a portugálok, tehát ugye az igazi nagy játékosok, azok már az elmúlt években is megúszták, és ezután is úgy tűnik, hogy megússzák a dolgot. Nem következik be az a fajta piaci büntetés, amiről az Alelnök Úr beszélt. Na most mi történik ekkor? Nagyon könnyű lenne most hátradőlni és azt mondani, hogy hát akkor előre az autópályák építésének útján, de hát ugye a baj az ugye ennél nagyobb. A magyar gazdaság trend növekedési értéke a következő 10 – 15 évben, akik számolták, mindenki 3 és 3,5 % közé teszi, ami jelentős erőfeszítéseket igényelne főleg a költségvetés oldalán. Most, hogy ha ez nem történik meg, akkor viszonylag egyszerű a helyzet, akkor a kiszorítási hatás érvényesül, de miután nem lehet egy forintot kétszer elkölteni, az állam már elköltötte, nem maradt kint sem a háztartásnál, sem a vállalkozóknál, azaz nem lesz nekik miből fejleszteniük. Azaz fogunk írni cikkeket, de az nem fordítódik le olyan technológiai fejlődésű, amelyik munkahelyeket teremt és növekedést. Azaz le fog lassulni a növekedés. Honnan tudjuk? Hát pl. itt vannak ezek, akik nem tartják be a stabilitás és növekedési egyezményt. Portugália, Amerika, 1996 és 2000. között még 4,1 %-al növekedett, 2001.és 2005. között lement 0,6-ra, Olaszország, akit mindig emlegetünk 1,9-ről lement 0,6-ra, és ugye Németország, a nagy német elefánt, az ugye ugyanebben az időszakban, tehát az 1996 és a 2000 közötti 2 százalékos növekedésről, miközben a kormányok minden hónapban, minden negyedévben meghirdettek, egy növekedésgerjesztő és munkahelyteremtő terület 0,7-re lassult le. Hát lehet választani, lehet lazítani. Én azt gondolom, hogy éppen ez a szomorú hír, amivel befejezném a mondandómat, hogy hát ugye a régi tankönyvben benne volt a török viszonyok leírása után, hogy ezek a tarthatatlan viszonyok még 150 évig tartottak.

Lehet persze menni az ésszerűséggel ellentétes irányba, lehet persze lazítani, lehet persze folytatni felelőtlen államháztartási politikát, csak azt nem szabad hinni, hogy ennek nincsen költsége a nemzetgazdaság egészére nézve a növekedésre, a foglalkoztatásra, a műszaki fejlődésre, tehát mindarra, ami mindnyájunknak az életét is érinti. Tehát én ezért azt gondolom, hogy az állam adósságainak, az állam pénzügyeinek az alakulása talán mégsem csak az elemzőknek egy szűk körére tartozik. Ahogy a háború talán túlságosan fontos ahhoz, hogy a tábornokokra bízzuk, lehet hogy az állam pénzügyei is túl fontosak ahhoz, hogy a pénzügyiekre bízzuk. Köszönöm szépen a figyelmüket.



Bod Péter Ákos


Én itt általában a házigazda minőségében szoktam szólni, és most hozzászólóként szólok, de azért rögtön még házigazdaként elmondom, hogy Auth Henrik hozott magával írásos előadásanyagot több példányban – ebből jut a résztvevőknek. Rögtön hozzáteszem, hogy én is hoztam magammal egy saját cikket, mert ebben a témakörben nem régen jelent meg írásom a Magyar Szemlében „Újabb adósságcsapda” címen. De érdekes az írás alcíme: „Széchenyi díjat Szundi őrnagynak is”; aki volt Kalocsán katona a néphadseregben az 1970-es évek elején, az tudja, kiről van szó. Minden esetre hoztam néhány példányt, és az írás hozzáférhető a Magyar Szemle internetes oldalain is.

Ebben az írásban megpróbáltam összefoglalni, hogy miért is van az államháztartásnak hiánya, és mitől nő az államadósság, amit a GDP, vagy más szóval a nemzeti össztermék (nemzeti jövedelem) százalékában szoktunk mérni. Ez a százalékos mutató négy tényezőtől függ. Hogy az idei év végén a magyar államadósság állomány 63 vagy 59 vagy 68 százalék, az a következőkből vezethető le. Egyfelől függ attól, hogy mennyi volt tavaly év végén, ami magától értetődik: az adósság állományi (idegen szóval: stock) mutatató. Ha a GDP nagy százalékát tette ki tavaly, akkor elég valószínű, hogy nagy lesz az állomány aránya az idén év végén. Az állomány függ attól – s ez a másik tényező - , hogy milyen kamatok mellett finanszírozzák az adósságot. Ha magas a kamatszint, akkor bizony az adóssághegy gyorsan képes növekedni; ha kisebb a kamatszint, akkor is növekszik, de lassabban. Harmadszor függ attól, hogy növekszik-e a gazdaság: mekkora a reál növekedési ütem. Hiszen a GDP-arányos adósság mutatójában a számlálóban van az adósság, a nevezőben pedig a nemzeti jövedelem: márpedig ha a gazdaság dübörög, akkor ez a mutató jobban alakul. Végül, negyedszer, a mutató azon múlik, hogy abban az adott évben többlettel vagy hiánnyal zár-e a költségvetés: az idei deficit hozzátesz a tavalyi adóssághegyhez, ha többlettel zárna a büdzsé, akkor az mérséklően hatna az adósságra.

Ez négy tényező. Ha tehát 2006-ban is költségvetési hiány van, akkor a tavalyi adóssághegyet megmagasítják a deficittel, de ezen közben ugye a kamatokat is fizetni kell. Ez a két tényező mind felfele viszi a mutatót, a reálnövekedés azonban mérsékli. Volt arra számos példa, hogy gyorsan növekvő országok valóban ki tudják nőni a GDP-arányos hiányt. Magyarország, valljuk be, nem növekszik olyan gyorsan.

Itt néhány kérdés megérdemel egy-egy kommentárt. Először is: mekkora is a magyar gazdaság növekedési üteme. A világgazdaság nő 4,5 – 5 százalékkal, mi növekszünk néggyel. Rögtön látjuk tehát, hogy az elmúlt időszakban a magyar részesedés a világban csökkent. Tehát dübörögni, csak Németországhoz képest dübörög, amely egy-másfé1 százalékkal nőtt. De akkor már a kormány PR-szempontból választhatta volna Olaszországot is: ott tavaly a GDP évi 0,2 százalékkal nőtt: akkor rögtön a mi növekedési ütemünk húszszorosa az olasznak. Hát persze ez csak ironikus mondat volt. Mindebből az következik, hogy önmagában a gazdasági növekedés nekünk nem nyújt kiutat az adósság-bajokból. Ráadásul folynak számítások, hogy a magyar GDP növekedés tulajdonképpen honnan jön, és kitől jön? Mellár Tamás barátom számolgatott otthon, és neki valami olyasmi jött ki, - most fejből mondom – hogy a növekedésnek körülbelül az 1/3-a külföldi tulajdonú cégeknek a dinamikájából fakad. A másik 1/3-a a magyar tulajdonú cégeknek a kontribúciója, és a harmadik rész fakad az államháztartásból. Na most ez utóbbival probléma van, mert az állami költekezés természetesen a kereseti oldalon megdobja a nemzeti összterméket, mindaddig, amíg az állam bírja ezt finanszírozni. De tudjuk, hogy a finanszírozás költségekkel jár, és a magyar kiadási szerkezetben ez a költség a kamatköltségek között megjelenik, ráadásul egyszer csak eljön a kényszerű állami takarékoskodás kora, amikor viszont az állam oldaláról nem növekedési, hanem dekonjunkturális hatás éri a gazdaságot. Emellett a nemzeti jövedelem (GDP) komponensei nem egyformán adóztathatók.

Nos, az állam adóssága túl nagy. Kérdezhetnék: de hát lehet-e itt egyáltalán többlettel zárni a költségvetést? Akkor az a kérdés: honnan jönnek az állami jövedelmek. Lábjegyzetként megjegyzem, hogy költségvetési többlet – ahogy én vissza tudok tekinteni az elmúlt évtizedekre – egyetlen esztendőben következett be. Egy, azaz egy esztendő volt, amikor a magyar állam kijött a pénzéből, és ez különös év volt, 1990. Akkor ugyanis a mumus nem az Európai Unió volt, hanem a Valutaalap. A Nemzetközi Valutaalappal Magyarország kötött 1990 március 14-én Németh Miklós miniszterelnök aláírásával egy kölcsön-megállapodást. Nagyon feszes megállapodás, igen kemény kontraktus volt, amely szerint nem lehet nagyobb az éves államháztartási deficit, mint 10 milliárd forint. Most itt valaki mondhatná: milyen sok pénz az. Csak összevetésként: 2006-ban a tervezett deficit 1540 milliárd forint. Jó, a forint akkor erősebb volt, de a lényeg: egy picurka kis deficitet terveztünk, és miután tapasztalatlan emberek irányították a magyar gazdaságot, így aztán +10 milliárd lett, a megengedett –10 helyett, és ezért szuficittel zárta az Antall-kormány az 1990-es évet . De azóta ilyen hibát nem követte el semelyik kormányzat. Mert ugye a költségvetési egyensúly követelményéből rögtön az adódott, hogy nyáron benzinár-emelés, ősszel benzinár-emelés, meg a helyi választásoknak az elvesztése. Ebből a magyar politikai elit leszűrte azt a következtetést, hogy választási évben nem szabad szigorkodni.

De vissza oda, hogy a gazdasági növekedés és az ország adóztathatósága elválik, és eleve kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán sufficittel zárni a költségvetést. Nézzük akkor meg a költségvetés másik oldalát, a kiadásit. Hova is ment el a pénz? Mert amikor az imént azt hallották a résztvevők, hogy az állam fiskális politikája az elmúlt években elég nagyvonalú volt, rögtön felmerül: de hova is került a pénz?

Mehet elvileg fejlesztésre, és ezzel nem is volna gond. Az úgynevezett aranyszabály értelmében, ha egy országnak deficitje van, de ez a deficit körülbelül arányos azzal, amit az állam beruház, aminek ugyebár a következő generáció látja hasznát, akkor ergo fizesse meg az árát az utókor, vagyis ez esetben rendben is van a deficit. Mert azt fontos látni: minden deficitet a következő generáció fizet meg. A deficitnek az a lényege, hogy most elköltjük a pénzt, és ők fogják kifizetni; most megvacsorázunk, és a számlát kérem az alábbi címre elküldeni. Az alábbi cím a következő generáció. De hogyha ez beruházás, akkor azt mondhatjuk, hogy ez így rendben van. Ezt nevezik aranyszabálynak. Nálunk sajnos az állami beruházás, fejlesztés kisebb arányú, mint a deficit. Tehát nem stimmel az, amit szoktak mondani, hogy azért van hiány, mert autópálya stb. épül. Bárhogy számoljuk az autópályát, az ilyen-olyan fejlesztési kiadásokat, ezek az utóbbi években nem érték el a deficitnek harmadát sem. Volt olyan év korábban, amikor igen. Mert például 1990-ben nyilvánvalóan sokkal többet fektettünk be, mint amennyi hiány keletkezett, már csak azért is, mert akkor egyáltalán nem volt hiány az államháztartásban.

A fejlesztéseket követően a második pont a jóléti kiadások sora, amit transzfer néven említett Auth Henrik. Hát igen, nyugdíjra, meg ilyen jó dolgokra ment el sok pénz. De ezekkel is probléma van: ha deficites az államháztartás, ezt is majd az utódok fizetik meg.

A harmadik nagy tétel az államháztartás költségei: a bürokratákra ment a pénz.

És végül negyedikként: kamatokra. A kamatfizetésről egy kis fejszámolást. Amikor egy ország a nemzeti össztermékének 60-70 százalékára rugó államadósságot halmoz fel, és azt finanszírozza, mondjuk forintban évi 6-7-8 százalék mellett (ha dollárban, akkor ugye alacsonyabb a kamatszint, de persze nem tudjuk biztosan, hogy a visszafizetéskor majd forintban mennyit kell fizetni): akkor a kamat a nemzeti összterméknek elviszi mondjuk úgy 4 százalékát. Volt, amikor ennél jóval többet is. A költségvetésben ez komoly summa. Tavaly úgy 8-900 milliárd forintba került az államnak a kamatok fizetése. Ez rengeteg pénz: csaknem a teljes befizetett személyi jövedelemadónkat elviszik a kamatok.

Áttekintve a nagy kiadási tételeket, azt látni, hogy ezek nagyon fix tételek, kivéve a fejlesztést. Na de az nincs. A kamatot nem lehet megspórolni, mert azt fizetni kell: a felvett hitelt elköltötték, és a kamatot muszáj fizetni. Ez olyan kiadási tétel, ahol nincs választás. Hát igen, a bürokrácia költségeiből le lehet faragni, de azért itt elhangzott Csaba Lászlótól: azzal, hogy kevesebb államtitkár van, talán ésszerűbb a folyamat, de önmagában nagyon sok megtakarítás nem lesz. A jóléti tételeknél pedig az a nagy probléma, hogy senki se meri azt mondani most, hogy a nyugdíjasoknak az év nem 13, hanem ilyen-olyan okok miatt 11 hónapból áll az idén.

Úgyhogy ezért be vagyunk szorulva. Hogy hova ment a pénz? Hát ide ment a pénz. Na most akkor miért nem jön a pénz? És akkor itt egy pár mondatot arról, hogy az állam bevételeinek a forrása lehet-e a háztartási szektor, meg a vállalati szektor. Mi mint fogyasztók, mint munkavállalók, mint akik használjuk az állami szolgáltatást. És a vállalatok? Azok fizetnek nyereségadót; igen ám, de a cégek nem sokat adóznak: a vállalati nyereségadó vagy 400 milliárdos nagyságrendű egy évben. A bankokra kivetett pluszadó olyan 30 milliárd - ezek kicsike tételek egy 7000 milliárd forintos központi költségvetéshez. Az adók zömét tehát mi fizetjük fogyasztóként áfa formájában, és az SZJA formájában, személyi jövedelemadónkban. És nem is nagyon lehet megszorítani a vállalatokat, mert akkor elmennek. Adóverseny zajlik a világban. Nemrég mondta valaki, hogy ő áthelyezi a bankját Szlovákiába. Ezt ugyan nem tartom valószínűnek, már csak azért sem, mert az alacsony adóztatású Szlovákiában a vállalati nyereség adókulcsa 19 százalék, nálunk 16. De ha az ember egész kicsike céget csinál, akkor 10 %. Ebből az adódik tehát, hogy be van szorulva a kormány abba, hogy nagyon gyenge az adóztatható gazdaság. Pláne azért is, mert a külföldi tulajdon hányada nagy, és ez a szektor másfajta módon viselkedik, mint hogyha valaki törzsgyökeresen itt él.

A kiadási oldal nagyon merev. Mit lehet csinálni? Az eddigiekből az derül ki, hogy nem könnyű erre bármit mondani, mert nagyon merev szerkezetről van szó.

Még néhány kommentár. Miért nem evidencia az, ami mindenki számára - főleg ha polgári attitűdű ember – egyértelmű kell legyen: adósságot az ember nem hagy hátra a következő generációra. De ez nem evidencia nálunk. Rengetegen gondolják, hogy nyugodtan lehet költeni. Hiszen deficite mindenkinek van. Van a belgáknak, a GDP 110 százaléka, van az olaszoknak. Miért nem evidencia az, hogy az államadósság nem jó dolog? Mint ahogy nem evidencia az, hogy márpedig infláció ne legyen. Én ebben Wilhelm Röpke nézetén vagyok, aki nagyon tisztelte a kor meghatározó közgazdászát, Keynes-t, és jól ismerte az általa bevezetett gazdaságpolitikai felfogást, miszerint a pénzmennyiséggel lehet játszani, az inflációval is lehet játszani, mégis azt mondta Röpke Keynes nagy munkájáról, „Az általános elmélet”-ről: ha Mr. Keynes nem írja meg ezt a művet, akkor a közgazdaságtudomány szegényebb lenne egy művel, és mi gazdagabbak lennénk. Ha nem is Keynes, de az utódai az inflációval elkezdtek játszani, és elrontották néha a helyzetet.

Tehát kérdés, hogy miért nem nyilvánvaló nálunk az, ami mellett annyi erkölcsi és logikai érv áll? Nos, a szememet felnyitotta egy közvélemény-kutatás, amit a HVG-ben olvastam tavaly októberben, és több helyen magam is idéztem. A felmérés megmérte a magyar közvélemény közgazdasági nézetrendszerét: mit gondol az átlagpolgár az államról, a privatizációról, a külföldiekről, a magántulajdonról. 1990-ben egy olyan 70:30 százalékos polgári nézetrend uralkodott szemben egy 30 százalékos etatista-szocialisztikus nézetrendszerrel. 1995-ben - hát ez nyilván a Bokros csomag utáni felvétel volt – a piacgazdaság támogatottsága lényegesen meggyengült, és az állam iránti elkötelezettség lényegesen megnőtt. Itt van az a kérdés például: „ki állapítsa meg a béreket, a) az állam, b) a piac”. Ez teljesen nyilvánvaló kérdésfeltevés, és a válasz is nyilvánvaló. Ha valaki hisz az államban, akkor azt mondja, hogy a béreket az állam állapítsa meg. Ha hisz a piacgazdaságban, akkor azt mondja, hogy a kereslet-kínálat, a piac állapítsa meg, ki más? És hát ez 70:30 később 50:50-re alakult, és 2005-ben, restellem kimondani: megfordult. Miközben tehát a magánszektorban dolgozunk a legtöbben, mégis, ha megkérdeznek 100 embert, hogy ki állapítsa meg a béreket, a többség azt mondja: hát ki más, az állam – 2005-ben. Néhány ilyen felvétel azt mutatja nekem, hogy a magyar társadalom értékrendje nagyon erősen átalakult, és ez kritikája a működésünknek, az elmúlt 16 évnek, a közgazdasági oktatásunknak, a politikusainknak, és sok mindenkinek, akik az államhoz visszaterelték az emberek gondolkodását.

Miért nem evidencia az, hogy hiányt nem szabad csinálni? A nagy adósság gát, a növekedés, fejlődés gátja. Az értékrendről szólva persze utalnom kell a társadalmi szerkezetre. Nagyon sokan élnek az államból, közvetve vagy közvetlenül. Kevesen élnek a piacgazdaságból, direkt módon. Van 3.5 millió ember, aki az üzleti szektorban keresi a jövedelmét, vannak 7-800 ezren az államból élők, van a 3 millió nyugdíjas, aki egy államosított társadalombiztosítási rendszerből él. Vannak, akik segélyen élnek. Az állami egészségügyi szolgáltatást 10 millióan használjuk. Azt lehet mondani, hogy kisebbségben vannak azok, akik a piacgazdaságból szerzik a jövedelmüket, és többségben vannak azok, akik az államtól függenek. Ez a rendszer nem tartható fent: minden elemzés megmutatja, hogy ez nem mehet sokáig tovább. Azonban a politikai szerkezetet tekintve: az államtól függő emberek szavaznak, sőt ők aztán igazán aktívan szavaznak, és egész jól ki is tudják számolni a rövid lejáratú érdeküket. A hosszú lejáratút már nehezebb végiggondolni.

Itt most megállok, de kell még néhány szót szólni a kamatlábról. Sajnálatos módon úgy néz ki, hogy nő. Ami az előző ügyben rossz hír. Ha az adósság-dinamika képlete alapján végiggondoljuk, hogy a jövő ilyenkori deficit hogyan alakul, akkor bizony a kamatnövekedés rossz hír.

A kamat az időnek az ára. De megkérdezhetjük az időnek a lélektani, szociológiai vagy politológiai árát is. Ki mennyire értékeli az időt, mennyire fontos neki a jövő? Akinek a világképe jelen-centrikus, azt nem érdekli, hogy jövőre mi lesz. Deficit? Unokám fizeti meg? Hát az arrébb van.

Amikor kiteszem időnként magamat lakossági fórumoknak, és beszélek a deficit káros következményeiről, rendre feláll egy asszony, és azt mondja, hogy „engem már nem érdekel, hogy mi lesz 20 év múlva, mert aranyoskám, én már nyugdíjas vagyok”. És akkor én megpróbálom rávezetni az összefüggésekre jó pedagógus módjára: „na jó, asszonyom, de mégsem mindegy, hiszen biztosan van unokája”. Mire ő: „nincs” – és leül. Akkor ugye véget ér az érvelésem. Mert ha lenne, akkor elmondhatnám, hogy mennyire nem mindegy, hogy az unokája mennyit fog fizetni. Mert Pistike tavaly megszületett 1,5 millió forint államadóssággal, de a Pistikének a kistestvére már 3,5 millió öröklött államadóssággal látja meg a napvilágot. De ha a hozzászólónak nincs gyerek, nincs unokája, és nem érdekli a más gyereke és unokája, a nemzete, akkor az előadó elkullog, mert akkor nincs meg ez a társadalmi közeg, amiben érveit világosan elmondhatná: „emberek itt egy súlyos etikai kérdésről is szó van, amellett, hogy közgazdasági és nyugdíj-biztosítási dolgokról is szó van.” Az itt a kérdés, hogy szabad-e a jövőre ráterhelni a terhet?

Végül az utolsó pont. Csak kommentárt fűzök a kommentárhoz. Ha a stabilitási és növekedési paktum ránk érvényes, meg a belgákra is, meg az olaszokra, meg a németekre, és ők ugye megsértik azt azonnali következmények nélkül: következik-e mindebből, hogy ha mi megsértjük, akkor abból nem lesz baj. Bizony nem következik. Továbbá látni kell, hogy a belgáknál az államadósság aránya úgy 100 százalék a GDP-hez mérve; igen ám, de ők a kamatokat euróban fizetik. Abban pedig a kamatszint mondjuk 4 százalék. 100 százalékos GDP-arányos hitelállomány után 4 százalékos kamatszint mellett a GDP 4 százalékát kell leperkálni az államadósságra. És ez nem több, mint amennyit nekünk is, 60-70 százalékos GDP-arányos államadósság mellett, mert nálunk nagyobb a kamatszint. Először is a belgák gazdagabbak, kibírják. Másodszor a belga állam alapvetően a belga állampolgárok felé van eladósodva. Kifizeti a kamatokat, azok köszönik szépen, kamatjövedelemként megkapják. Adóznak utána az államnak, a többit megtartják és vígan élnek belőle. Nálunk azonban az adósság elég nagy és növekvő része külföld felé megy, tehát a kamatfizetés jövedelem-transzfer kifele. A folyó fizetési mérlegben az bizony a kifele áramló jövedelmek során a GDP másfél-két százalékára rúghat, ami kiszalad az ablakon. Harmadszor a belgák, olaszok már benne vannak az euró-klubban. Tehát ha valaki úgy sérti meg a szabályt, hogy már bent van, hát akkor bizonyos valami ejnye-bejnyében részesül, de most láttuk a litván példán, hogy aki klubbon kívül van, annak bizony megnézik a papírjait. Magyarországra nézve ezért az én kommentárom az, hogy nem olyan jó hír nekünk az, hogy a stabilitási és növekedési paktumot lazán tartják be, sőt fellazították tavaly márciusban, az mert abból nem következik, hogy velünk nem tartatják be a fellazítottat. Inkább gondolom, hogy azt bizony szigorúan betartatják. Való igaz, a görögök addig csűrték-csavarták, hogy két év késéssel ugyan, bizonyos adataikat így meg úgy becsomagolva, beslisszoltak az euró-zónába, és megszűnt a drachma. Most már nem lehet visszacsinálni, noha kiderültek az adat-manipulációik. Ez azonban ránk nézve nem jó hír, ebből nem az következik, hogy a mi kreatív könyvelésünket elnézik. Inkább az következik számomra, hogy még jobban fogják figyelni. És ha példát akarnak statuálni az új 10 tagország közül, akkor ez Lettország lesz? Lettország megbüntetésével Németország nem borzong bele. A franciák vagy az olaszok nem sápadnak el Litvánia megfegyelmezésétől. Lengyelország lesz az, akin példát statuálnak? Hát a lengyelekkel nem lehet példát statuálni, mert az 40 milliós ország. Azzal azért udvariasabban kell bánni. Hát Magyarország? Ideális méret. Ezért azt kell gondolnom, hogy ugyan eddig nem működött az Uniós fegyelmező erő deficit és adósság ügyében, ebből nem következik az, hogy nem haraphat ez a fog, ami eddig csak mosolygott ránk.



Cselovszky Zoltán


Építész vagyok, ezért minden félelem érzet nélkül szólok a közgazdasági témához. Auth Henriket kérném, hogy fejezzük be a számítást. Tehát ahogy ő számolt, ha jól értem én egy négytagú család tagjaként ugye 300.000 forintos jövedelemmel, 360.000 forintot költök havonta. És az állam jóvoltából ez a kiadás 60.000 forinttal növekszik havonta. Igen ám, de én nemcsak magyar állampolgár vagyok, hanem budapesti is. A Fővárosi Önkormányzatnál – nem fog kiderülni, csak ha a Demszkyt leváltjuk – nagyjából 100 milliárdos léptékben jövőre, vagy azután, amikor a különböző türelmi időszakok lejárnak, elindul egy nagyon nagy adósságállomány visszafizetése. Tehát, én mint budapesti, jól értem-e, hogy ez is engem terhel? Ezek után természetesen egy kerületi önkormányzat lakosa is vagyok, amelyik az előző ciklusban többször vett fel működésre hitelt. Még mindig jól értem, hogy az is engem terhel? Azon kívül ugye, én egy átlagos ember vagyok, aki elhiszi, amit a pártok mondanak, elhiszi, amit a reklámok mondanak, elhiszi, amit a felesége mond. Tehát ugye nem csak a lakásunk, hanem mondjuk az autónk is, meg valószínű a hűtőszekrényünk is hitelre működik. Akkor jól értem, hogy ezt össze kell adni? Akkor ezt adja össze Elnök Úr!



Papanek Gábor


Kétszeresen elnézést kérek. Egyrészt azért, mert elkéstem, de vidéki oktatási feladatom volt, és így sikerült megérkeznem. Másrészt azért, mert igaz, hogy vagy 20-25 éve elemzem időnként a makrogazdaságot, de e munka csak arról győzött meg, hogy vannak állami, meg nemzetközi pénzügyek, amelyekhez nem értek, és ezért elnézést kell kérnem, ha e témához hozzászólok. Ráadásul demagóg szöveget fogok mondani.

Az, hogy az adósságállományunk magas, nem is vitatható. Minden valamirevaló kutató számos olyan mutatót ismer, amellyel az adósságállomány minősíthető, s mind azt mutatja, hogy jelenleg a hazai adósság nagyon magas. Azt is tanúsítja továbbá, hogy növekedése is hihetetlenül gyors. Így nem meglepő, hogy most keressük a megoldásokat.

Az első megjegyzésem ehhez kapcsolódik. Nagyon nyugtalanít, hogy itt programok születnek anélkül, hogy tisztességes elemzés készült volna az okokról. Igazából nem pontosan tudjuk ugyanis, hogy miért van, s miért nő az adósságunk. Diagnózis nélkül teljesen szakszerűtlenek tűnik tehát a terápia keresés eljárása. Ajánlom a politikusok figyelmébe. Mondanék egy pár szót arról is, hogy mi az, amit hiányolok. Ugye nyilvánvaló, hogy az adósság két oldalról keletkezhet. Az egyik az, ha a bevétel kevés, a másik az, ha a kiadás sok. Az adóink volumene, hogyha a kifizetett adót summa összesen a GDP-hez viszonyítjuk, olyan jó közepes. Ha azt is figyelembe veszem azonban, hogy mennyit nem fizetnek ki a kirótt adóból, akkor arra kell következtetnem, hogy a kulcsok magasak, s a bevétel csak azért magas, mert a kötelezettségek jelentős részét nem fizetik ki. Ezért meglehetősen veszélyesnek tartom a további adóemelést, mert továbbra is az lesz, hogy még kevesebben fogják fizetni, és azok akik fizetik, tönkremennek, vagy legalábbis nem innoválnak.

S mielőtt még nagyon súlyos félreértések keletkeznek, mondom, hogy azzal sem értek egyet, amikor multiknak adnak nagyon nagy adókedvezményeket. Mert ott is mindig gyanús, hogy miért adják, nem okvetlen a versenyképességért. Ennél is kellemetlenebb, hogy a magyar lakosságnak egy része sem fizet adót. Persze nem a kis emberekre gondolok, mert azoknak a 20 fillér adójával nem megyünk semmire. Azoknak a magatartása zavar, akik milliárdokkal gazdagodtak, s nem fizették ki ennek az adóját. Javaslom, hogy ez a kérdés kerüljön napirendre. De persze tudom, hogy a legnagyobb adó nem fizetők ott ülnek a Parlamentbe, S ebből következően kicsi az esélye, hogy ez a téma szóba kerül. Mondtam, hogy demagóg leszek.

A másik oldala a dolognak a kiadások. Hangsúlyozom, hogy költségvetésünk teljesen áttekinthetetlen és ezért nem lehet igazán részletesen hozzászólni. De néhány csökkenthető tételt azért meg tudnék említeni. Először is Franciaországban van egy törvény, hogy az államtól mindenki csak egy címen vehet fel fizetést. Magyarországon pillanatnyilag azt mondják, hogy nagyon sok embert kellene elbocsátani. Ezeknek az átlagkeresete mondjuk 100.000 forint. Ugyanakkor vannak, akik évente több mint száz milliót keresnek az államból. És sokan vannak, akik sok tízmilliót. Ez azt mutatja, hogy viszonylag kevés, irreálisan magasan fizetett ember elbocsátása is elég lenne ahelyett, hogy kis keresetűek tömegét bocsássuk el. Ezt is ajánlom figyelmébe mindenkinek, kiemelten ezzel a francia szabállyal, hogy az államtól mindenki csak egy címen kap fizetést. Mivel én egy oktató intézménytől jövök, ott hallottam nem most, hanem néhánya hete, hogy van olyan professzor, aki öt helyről veszi fel a fizetését. Az állami tulajdonú cégek igazgató tanácsi tagsági helyekről felvehető összegek is korlátozhatók.

A második megjegyzésem. Az állam a költségei terén hihetetlenül pazarló. Az utolsó példa az orrom előtt zajlik, mert a hatos megállójánál lakom. A hatos megállóját, amit épp most vertek szét, 2000-ben építették, de a sínt talán két éve cserélték. Úgy gondolom, hogy mind a két részletnek a leírási időtartalma sokkal hosszabb volt, és csak arra tudok gondolni, hogy azért rendszeresen ezt újítják fel, mert elég nagy falat ahhoz, hogy érdemes legyen. Ennyi a második részhez.

A harmadik megjegyzésem. És mivel ezt már szó szerint is minősítették demagógnak, ezért hangsúlyozom, hogy a megjegyzésemet olyan „demagóg” szervezetek tanulmányai alapján teszem, mint a Világbank, az Európai Fejlesztési Bank, az Európai Unió, meg néhány ehhez hasonló. A magyar korrupció színvonala nemzetközi összehasonlításban közepes. Minden fejlett országénál magasabb. Azt mondják az ezzel foglalkozó szakértők, hogy azokban az országokban, ahol ilyen színvonalú a korrupció, a beruházás kétszer annyiba kerül, mint amennyibe korrupció nélkül kerülne. Érdekes módon autópálya beruházásaink is kétszer annyiba kerülnek, mint normál országban. Azt akarom mondani, hogy van néhány tétel, amiért talán nem kellene 100.000 embert kidobni a munkahelyéről, ámbár én abszolút nem hiányolom, ha néhány minisztériumból kidobnak néhányat. Nem panaszkodom, különösen nem, ha nem a takarítónő az.

Az utolsó ilyen, ismét demagóg megjegyzésem. Úgy gondolom, nagyon helyes, hogy elkezdték tárgyalni, hogy az államháztartási hiányt, meg a költségvetési hiányt szabályozni kellene. Jó, hogy a túllépés szankcionálásának a javaslata is felmerült, de kicsinek látom az összegeket. Javaslatom: 1 százalék költségvetés túllépés 1 havi börtön. Hiszen aki keres 100 milliót, gond nélkül kifizeti valaminek a néhány százalékát. Ez nem is tétel, amint tudjuk nagyon jól az építészeti bírságoknál.
Köszönöm ennyit akartam hozzátenni ehhez a nagyon érdekes másfél előadáshoz, amit hallottam.



Subai József


Csak egy rövid kérdést tennék fel: Mit nevezünk államcsődnek, és fenyeget-e a veszély, hogy ez bekövetkezik?

Azt szeretném az előadóktól, ha lehet, hogy foglalják össze, ők hogyan látják, merre kellene tovább menni. Mert, ha nemzeti gazdaságpártoló társaság vagyunk, akkor mondjunk valami jót. Én nem tudok, mert nem ez a szakmám, hogy a gazdasági kérdésekben nagyon okosat tudjak mondani, de olyan jó volna hallani tőlük, most már láttuk, hogy hogyan rohan a kocsi a lejtőn, de valami fékről azért jó lenne tudni.



Auth Henrik - Válasz 1.


Igen, tehát a konkrét kérdésekkel kapcsolatosan. Az adósságszámok. Röviden úgy fogalmaznám, hogy az államháztartási, a szélesebb értelemben vett államháztartási hiányba és az azáltal felhalmozott költségvetési adósságállományban az önkormányzatok benne vannak. Ami nincs ebben a számban az a körülbelül 500 milliárd forint, ami már-már azt mondanám, hogy elenyésző. Tehát ez a BKV és a MÁV adósság állománya. A lakosság még megtakarító pozícióban van, sajnos egyre kevésbé. A lakosság egyik része nagymértékben eladósodik, másik része, vagy gyakran ugyanaz a személy eszközöket tart. - van beruházása, befektetése, meg hitele is. A lakosság nettó pozíciója alapvetően megtakarító, a vállalati pozíció hullámzó, de a vállalati pozíció természetes állapota hitelfelvevői. Tehát az eredeti és a származtatott jövedelem tulajdonosoknak a pozíciója úgy jön ki, hogy a lakosság nettó megtakarító, a vállalat nettó hitelfelvevő és az állam nettó hitelfelvevő. Ha a másik két jövedelem tulajdonosnak a pozíciója nem fedezi az államét, akkor a negyedik a külföld. Mivel a lakossági nettó megtakarítások tavalyelőtt történelmi minimumra, 2 %-ra estek a GDP %-ában. Most úgy tűnik, hogy ez a szint 4 %-on tud stabilizálni. A vállalati szféra hitelvevő, ezért alapvetően a külföld az, amely a költségvetést finanszírozza.



Válasz 2.


A dolog viszonylag egyszerű. Tehát kezdeném a deviza tartalékokkal. A deviza tartalékok valóban 11-ről – 15 milliárd körüli összegre nőttek. Ezt technikailag úgy történik, hogy az állam egyre nagyobb mértékben devizában adósodik el, de a kiadásai forintban vannak. Tehát átváltja a devizát forintra. Ezt két módon teheti meg. Vagy eladja a piacon, viszont ekkora összeg megjelenése egy szűk forint piacon megzavarná az árfolyam alakulást. Ezért a Magyar Nemzeti Bank váltja át, azaz veszi meg a devizát, és ad a költségvetésnek forintot.

Közbevetés:
Milyen árfolyamon? Ez megegyezéses?
Nem megegyezéses, piaci árfolyamon történik.

Közbevetés:
Ha az állam a piacon váltaná át a devizát, akkor megváltozna az árfolyam?
Persze, akkor megváltozna az árfolyam, de miután nem megy ki a piacra, ezért a piacon az ezen kívüli forint kereslet kínálat alapján kialakult árfolyam az irányadó. Tehát az átváltás, illetve a megvásárlás, az a napi piaci árfolyamon történik. …… A tartalék ilyen módon automatikusan nő, de mi figyeljük azokat az úgynevezett tartalék ráta mutatókat is amiket a piac értékel. Tehát amelyik azt mondja, hogy mit tekint az adott helyzetben szükséges, minimális vagy optimális tartaléknak. Van öt-hatféle ilyen szabály. Egyik kevésbé releváns, mások valamivel értelmesebbek. Az egyik legfontosabb az ország rövid lejáratú adósságához viszonyított tartalék mutató, az úgynevezett Guidotti-Greenspan szabály. Tehát körülbelül a rövidlejáratú adósságnak megfelelő tartalékot kell tartani ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. Az egésznek persze így semmi értelme nincsen, mert ha már a tartalékokhoz kell nyúlni, akkor senki nem boldog. Ha meg nem kell a tartalékokhoz nyúlni soha, akkor meg minek a tartalék? Na mindegy, de ez így alakult ki a világban. Ma a devizatartalékunk nagyjából 15 milliárd, mert a rövid lejáratú adósság állomány is jelentős mértékben nőtt, ezért mindenképpen növelni kellett volna a tartalékokat. Ha nem az államtól vesszük meg a devizát, akkor külföldről veszünk fel hitelt. Ez a tartalék helyzet.



Válasz 3.


A monetáris rezsim, tehát az eszköztár, - elnézést ha ilyenekbe bele kell mennem – kétféle lehet. Európában is kétféle van, ami történetileg alakult ki A bankrendszer vagy többletlikviditással rendelkezik, vagy likviditás hiányos egy országban. Ha többletlikviditással rendelkezik, az azt jelenti, hogy mindig van fölös pénz és azt a Nemzeti Banknál korlátlanul elhelyezheti. A másik, amikor nincs fölös pénz a bankrendszerben, akkor viszont a Nemzeti Bank bizonyos feltételek mellett hiteleket nyújt. Mi a likviditás többlet oldalon vagyunk, azaz betétként helyezik el nálunk a bankok a pénzt. Ami bement a költségvetési kiadáson keresztül a gazdaságba, az per definíció nálunk rögtön megjelenik az alapeszközünkben a kéthetes betétben, amire forint kamatot fizetünk. És, ha forintkamatot fizetünk, miközben deviza tartalékunk van a mérleg túloldalán, akkor az azt jelenti, hogy fizetünk érte most éppen 6 százalék kamatot, miközben amit kihelyezünk euróban, azt mondjuk 2,85%. Világos, hogy ebből a pozícióból nem is jöhet ki más, mint veszteség a Magyar Nemzeti Banknál. Most a furcsaság az, hogy volt egy nyereséges év 2003-ban, amit nagyon helyesen jegyzett meg a kérdező. Igen, mert volt a forint erős oldala ellen egy támadás, ami azt jelentette, hogy mi két nap alatt ötmilliárd eurót vásároltunk. Pénzünk volt, - úgy ahogy a professzor úr mondta – még nyomdánk is van, tehát ha forint kell, akkor abból korlátlanul tudunk rendelkezésre állni ilyen esetben Semmi korlátja nincsen az intervenciónak. Mi megvettük forintért a felkínált eurót. Nagyon erős árfolyamon ugye 239,20-on. Ezután különböző okoknál fogva elkezdett a forint gyengülni, és amikor eladtuk, mert nem volt szükség ekkora devizatartalékra, akkor egy hatalmas árfolyam nyereség keletkezett. Ez egy egyedi dolog volt. Ezért szabályozza úgy a törvény, hogy a monetáris politikai eszköztár működtetésével kapcsolatban anyagi, azaz nyereség-veszteség felelőssége nincs a Jegybanknak, tehát nem szabad profitcélt követnie. Ezt kizárja a törvény. Ellenkező esetben 10-50 milliárdos plusz – mínuszokért a Nemzeti Bank kockára tenné az egész gazdaság működését. Bocsánat, hogy egy ilyen részletkérdésben ilyen hosszasan elidőztem.

Kérdés 3.

Államcsőd.

Azt szeretném hangsúlyozni, hogy az államcsőd kifejezés, egy nem definiált fogalom. Ez felbukkant 1994 őszén Békessy úr fegyvertárában, amikor a miniszterelnököt próbálta meg rávenni arra, hogy most már csináljon valamit. Ez a fegyver, kifejezetten éles, de kétélű fegyver, mert ugye sokat rontott a helyzeten, hogy sokszor mondták, hogy közeli az államcsőd. Anélkül, hogy pontosan definiálnám, mi az államcsőd, kijelenthetem, hogy ilyen helyzet ma nincs Magyarországon. Tehát amit úgy mondanak, hogy visszafizetési kockázat – mert körülbelül így tudnám lefordítani – tehát visszafizetési kockázata a magyar államnak nagyon alacsony. Az úgynevezett szuverén adósság besorolása viszonylag jó, bár rontottak rajta a hitelminősítő intézetek, de még mindig viszonylag megfelelő. Ez azt jelenti, hogy a kockázati felár devizában, tehát euróban, vagy jenben, vagy fontban felvett hiteleknek a prémiuma viszonylag alacsony, 22-26 bázispont, bár idővel valamivel romló, de még viszonylag mindig megfelelő. Ezzel szemben a forint adósság kockázata jóval nagyobb, de az nem visszafizetési kockázat, hanem az árfolyam kockázat. Mert amíg a magyar állam devizában vesz fel hitelt, addig a külföldi hitelnyújtó az árfolyam kockázatot nem vállal, hiszen devizában nyújtotta a hitelt, és devizában fogja visszakapni, ezért viszonylag alacsony a kockázati felár, ami gyakorlatilag a visszafizetési kockázatot mutatja, ekkor az árfolyam kockázat a magyar államé. Ha viszont a magyar állam forintban vesz fel hitelt, azaz magyar állampapírokat vásárol meg a külföldi, akkor abban az esetben már ő viseli az árfolyam kockázatot. Ezért van az, hogy a hosszú távú kamataink, tízéves és tizenöt éves kamataink 6,5 – 7,0 százalék körül vannak. Ami azt mutatja, hogy ha van konvergencia, akkor tíz év múlva talán az euró zóna tagjai vagyunk, és valószínűleg nálunk is az infláció 2 százalék körüli árstabilitás szintjén lesz. A kamatoknak le kell mennie, ennek ellenére addig bekövetkező árfolyam kockázatokra ezt a négyszáz százalékos felárat várják el a befektetők. Tehát ezért magasak a forintkamatok, mert ilyen mértékű kockázatot vállalnak a külföldiek, ami árfolyamkockázatba, de nem visszafizetési kockázatban jelentkezik. Végül van egy generális kérdés? „Merre menjünk tovább?” Hát sokat gondolkodtam, hogy megvárjam a professzor uraknak a válaszát.

Közbevetés

Erre mindenki válaszol külön – külön.

Rendkívül komplex a kérdés. Már szinte unalomig ismert, hogy a költségvetés különböző alrendszerei egyenként is reformra szorulnak. Azt hiszem abban most nincs idő belemenni és én nem is vagyok a költségvetési alrendszereknek a szakértője, hogy elmondjam, hogy az oktatási rendszerbe én mit gondolok. Inkább makrogazdasági fundamentumokkal kapcsolatban tennék néhány megjegyzést. Azt gondolom, hogy kellenek szabályalapú költségvetési kiigazítások. A konvergencia programhoz kapcsolódóan garanciákat kell adni, hogy hogyan lehet elérni a nulla költségvetési egyenleget. Ez olyan minimális célkitűzés, amely megfordíthatja az adósságspirált. Ellenkező esetben olyan adósságspirálba keveredünk bele, amelyik hosszú távú következményekkel jár. A legfontosabb, hogy évekre előre kell pontosan felvázolni a költségvetési kiigazítás kereteit. A másik alapvetés, hogy a kiigazítást a lehetőség szerinti legegészségesebb szerkezetben kell végrehajtani, ami azt jelenti, hogy hosszútávon valóban az alacsony növekedés csapdájába kerülhet az ország, ha a bevételeket próbálja a kormány felsrófolni. A bevételeket persze növelni kell, tehát például az adókat be kell szedni. Én is egyetértenék azzal, hogy a adórendőrséget azt fel kell állítani. Ugyanakkor korábban véletlenül megszüntették, de valószínűleg csak véletlenül, hiszen mindenki azt mondta, hogy az adókat be kell szedni. A bevételi oldalon nagyon szigorúnak kell lenni, de a nominális kulcsokat nem szabad emelni, a kivételeket kell csökkenteni, és a kiadásokra kell nagyon pontos limiteket szabni. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a helyzet ennél sokkal komplexebb. Ez nem csodaszer, csak egyetlen szegmense, metszete a dolognak. Köszönöm szépen.



Csaba László


Azzal kell kezdeni, hogy olyan nincsen, hogy minden úgy marad, ahogy eddig volt , viszont a mutatók hirtelen javulásnak indulnak. Tehát szerintem, ha a hölgyek az itt jelenlévő többségű férfiaknak elmagyaráznák, hogy ha valaki le akar fogyni, akkor azt lehet, de az nincs ingyen. Aki jó karban legyen, karcsú, teljesítő képes, az ráfordításokkal jár és mindenféle kellemetlenséggel, hogy adott esetben az ember egy jó pacalpörkölt láttán, ami egyébként jól megy a borhoz, más ilyesminél, hát le kell hogy valamiről mondjon. Én azt hiszem, hogy az első és legfontosabb dolog az a tiszta, érthető, őszinte, nyílt beszédnek a helyreállítása lenne. Ez az elmúlt években hihetetlen mértékben leromlott. Normává vált olyan kijelentéseknek a hangoztatása, ami nyilvánvalóan tehát elemi, logikai szinten nem állhatja meg a szintjét, és ezt még bizonyos értelemben még elfogadottnak tekintjük. Mert hogy hát hol ezért kampányolunk, hol azért kampányolunk, a reklámot se hiszi el senki. Ez vált a normává, ezt valahogy meg kellene szüntetni anélkül nehéz változtatni. Hogyha tényleg úgy gondoljuk, hogy a fogyókúrához, a jó alakhoz vezető út az első négy Oroszkrém tortán keresztül vezet, akkor hát valóban csak ránézek a krémtortára, és ugye máris milyen jó színem van. Tehát első lépés, hogy erről őszintén kell beszélni. Ez nehezen megy, mert elszoktunk tőle. Én segítettem fiatal kutatóknak, akik kiadtak egy elemzést – és jellemző, hogy elfelejtettem elhozni – de rajta van a honlapon, ez a bizonyos Szemi kutatóintézet illetve hát ez inkább csak összeálltak egy páran. 140 oldal, van benne pár szám, vannak benne megoldási javaslatok, most nagyon mást mondanék, mint ami ott van, akkor az a kognitív dissonanciának a világába tartozna. Én meg nem vagyok politikus, én csak ugyanezt tudom mondani, még mindig ugyanazt gondolom, mint ezelőtt 6 héttel, vagy 8 héttel, amikor ezekről vitatkoztunk. Ott eléggé jól körbe van járva. Először mondok egy pár konkrétumot és utána, hogy hogyan lehetne ezt csinálni, mert ez volt a kérdés. Az első és talán a leglényegesebb az, amiről Bod Péter beszélt, hogy hát azért, ha rendbe teszik az államnak a pénzügyeit, akkor annak az a természete, hogy nem csinálunk új adósságot a jövő évre nézve, már eleve kisebb terhet jelent. Hát, már nem csinálta. Ezért jó a német kifejezés. Neuverschuldung. Ugye azt mondják a deficitre, hogy új adósság, hogy az a következő évre milyen terhet rak. Most akárcsak megközelítem azt, hogy egyensúly közeli helyzet legyen ebben az évben, akkor a jövő évben lehet, hogy nem kell négy százalékot az adósság törlesztésére költeni és pusztán amiatt, hogy az idén nem csináltam adósságot, jövőre kisebb lesz a deficit anélkül, hogy bármi történne. Most lehet, hogy én egy kicsit túl sok számot mondtam, de most utánanéztem a Belgiumot, s ezért Belgiumban 2005-ben az állam adósságállománya 93 százalék volt. S mindenki emlékszik arra, hogy hát ugye ez 108 volt 2000-ben, mindig ezt szoktuk, vagy különösen bizonyos banki körökben mindig ezt emlegetik. Hát ugye azóta eltelt öt év, öt év alatt 15 százalék pontot mentek le. Jelentem, ez azzal függ össze, hogy megtiltották a központi kormánynak, hogy új adósságot csináljon. Olyan alkotmányos elrendezéseket hoztak, nem eljárási szabályokat, amit hallottunk, hogy meglehetős nagyvonalúsággal át lehet értelmezni, hogy időközben megváltoztatjuk a bázist. Hát ugye azért fontos, hogy legyen a statisztikában járatos, lehetőleg egyetemi tanár a pénzügyminisztérium közelében, mert akkor minden kimutatást valamilyen más rendszerben mutatunk ki. Mindegyik jogos, mindegyik érthető, már annak aki ezt csinálta, külvilág számára tökéletesen áttekinthetetlen. Ezt bizonyos szempontból most panaszkodva mondom, mert nekem öt vagy hat doktoranduszom dolgozik ezen a kiegyensúlyozottan fenntartható államháztartásnak a témáján különféle egyetemeken. És az egyik gondjuk, ami miatt lassan haladnak, pedig én ugye inkvizitorikus eszközökkel próbálom őket rávenni, hogy védjetek már meg, mert az azért mégis csak jobb, hogy ha védenek, mintha nem védenek. Hogy hát nem találnak adatot és hogy hát főleg a legnagyobbra tartott országoknál gondba vannak, hogy a Baltiak egyáltalán meg sem jelennek egy csomó kimutatásban. A cseheknél ahány negyedév annyi kimutatás és nem akarom ezt mondani. Fontos dolog, hogy tudjuk, hogy a dolog hogyan halad, de ebben a kimutatásban az Európai Központi Bank statisztikája, amiből én vettem a számokat, azt látjuk, hogy ahol vannak szabályok és ezeket a szabályokat betartják, mert valamifajta politikai konszenzus van mögötte, tehát hogy ezzel foglalkozni kell, hogy ez közérdek, hogy kiegyensúlyozott legyen a költségvetés. Ott automatikusan megoldódik az adósság csapdának a problémája, mert ahogy megy lefelé, növekszik a gazdaság és beszedik az adókat és így szépen lemegy az adósságállomány. És ha nem csinálunk új adósságot, azt nem kell finanszírozni, így hát a dolog magától megoldódik. Ebben persze beleillik az, amit itt Papanek Gábor említett, hogy az Európai Unió sok mindent elvesz, de például hát egy dolog, amit elvett tőlünk, hogy nem adhatunk most már a nemzetközi vállalatoknak ilyen kedvezményeket. Nagy vita volt, hogy megerőszakolják a nemzeti szuverenitásunkat, de bizony azt mondták, hogy most már újakat nem adhatunk. Iszonyú nagy vívmány volt. Én nem értettem, hogy miért, valaki majd el fogja magyarázni, hogy akinek adtunk még az utolsó pillanatban, annak még tíz évig adhassunk, akinek már úgyis van, annak adatik, dehogy adóforintok adassanak neki, az azért nincs benne a Bibliában. Tehát inkább, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, tehát ez már nincsen. Adókerülés van és ebben a CEMI /Central European Management Initiative/ tanulmányban szerepel ez a szám, amit egyébként egy adópartner írt az Oszkó Péter, hogy ugye 4,3 tized millió személyi jövedelem adó bevallás készül, és hogy ugye a teljes adóösszegnek a ugye 90 százalékát 1,6 tized millióan fizetik ki, azaz fizetjük. Tehát azok, akik állami, vagyis nem állami, papíron kapunk pénz, és ezért nem tudjuk ezt a dolgot elkerülni. Nyilván az adókerülésnek a csökkentése az segítene valamit. Az hogy a kivételek megszüntetése? Abban én nem vagyok egészen biztos, hogyha az állam tényleg azt akarja, hogy a kutatás és fejlesztésre a vállalatok költsenek, akkor az egy lehetetlen helyzet, hogy 300-5000 eurókat lehet adományozni, vagy mit tudom én, hogy mennyit. Akkor hagyni kell, hogy jelentősebb összegekkel támogassák az oktatási és kutatási szférát, és azt az adóalapból leírhassák. Akkor a vállalkozói szféra jelentős összegeket fog például a természettudományos kutatásokra áldozni, de ahhoz meg kell teremteni a teret, és ez bizony, ha úgy tetszik, ez egy adókedvezmény. Ez nem a kedvezmények megszüntetése. Sok mást is lehet mondani. Tehát a lényeg: lehet előre haladni, viszonylag egyszerűen. Azzal is egyetértek ez a pazarló állam, meg többszöri kifizetések, ez abszolút így van. Ezen lehet jelentős összegeket keresni. Na most, mi lenne a kiút? A kiutat el lehet mondani hosszan és röviden. Egész röviden: egy konvergencia program, ami reformokkal és azonnali kiigazítással társul, de ebben a sorrendben. Először konvergencia program, utána reformok, és ehhez kötődően azonnali kiigazítások. Mert hogy ha fordítva lenne, és most én látok erre esélyt, hogy már tudjuk, hogy az ingatlanadó számításnak mi lesz az alapja, de még nem tudjuk, hogy hova akarunk menni. Ugye, tehát hogy mi a cél? És ezt itt mindenki emlegette, és mintha egyetértés lenne itt a teremben, hogy most akkor igen, be akarjuk vezetni az eurót, mekkora is legyen az államadósság, meg a deficit, milyen ütemben történjenek ezek a dolgok? Tehát, ugye Jánosnak ebben igaza van, hogy akkor lehet, amikor már tudjuk ezeket, válaszolni arra a kérdésre, hogy mekkora kiigazítást is kellene csinálni ebben az évben. Én azt gondolom, hogy minden politikai tapasztalat azt mutatja, nemzetközi reformirodalom azt mutatja, észak-dél kelet-nyugat, hogy a választások után van közvetlenül ugye az a kegyelmi idő az a bizonyos 100 nap, akkor lehet, ha valakinek hirtelen nagy legitimációja van egy nagyot lépni. Mert hogy ő akkor mit lépett, akkor arra ugye már négy év múlva nem emlékeznek. Akkor lehet csinálni népszerűtlen dolgokat. De ha az ember az első 100 napot eltölti a második 100 napra való felkészüléssel, majd a harmadik 100 napra való felkészüléssel, akkor ugye hát az történik, ami hát szokott történni, hogy majd jövőre feleségül veszlek, vagy majd két év múlva, vagy talán öt év múlva, és aztán valaki mást veszünk feleségül. Tehát ez nem nagyon biztató, hogy ha az elején nem tudunk konkrét dolgokat, ami nem 15 évre szól, és általános, hanem ilyen számokra lefordítható valami. Na most röviden 10 pontban, de tényleg, csak mondom a lépéseket, és ezek összeállnak, mert bővebben benne vannak a CEMI tanulmányban. El kell felejteni az 5 éves adóprogramot, és általában ezeket a felelőtlen ígéreteket, aminek nincsen fedezete. A második, hogy emelni kell az áfa adót, és a jövedéki adókat, mert ezek azok amik befolynak, az összes többi más alapba megy. De mondom ilyen, hogy most nem mehet el parlamenti képviselő egyszer egy héten ebédelni, hát jó, le fog fogyni oké. Harmadik, hogy alkotmányos szinten kellene bevezetni ezt a bizonyos kiegyensúlyozott költségvetést, mert különben ha nincs az Alkotmányban, akkor mindig lesz valaki, aki megmagyarázza, hogy kibír-e az…. Idén, mondjuk változékony volt a tavasz, vagy meleg volt a nyár, vagy esős volt az ősz, és ezért most ez nem érvényes. Az Alkotmányt, az azért talán mégis csak egy picit nehezebb átértelmezni. Ehhez a kiegyensúlyozott költségvetéshez kiadási súlypontú kiigazítás kell. Tehát hogy ha 1000 milliárdot megtakarítunk, 750-et meg a kiadási oldalon, ott meg az a módszer, hogy azt mondjuk, hogy eddig adtunk, most nem adunk. Ez nem az állam feladata, mert különben visszajönnek a kiadási tételek, és nem lehet előre menni. Jó technikák vannak erre, hogy hogy lehet kiadási plafonoknak a meghatározásával több éves költségvetési, és egész sok minden egyébre van technika. A negyedik ilyen technika, hogy valószínűleg szükség van a nyugdíj korhatárnak az emelésére, ahogy tovább élünk, és egyre kevesebben fizetnek be a kasszába. Ez az egyetlen megoldás. A világon minden országban emelik a nyugdíj korhatárt, oly módon, hogy a tényleges nyugdíjba vonulási időpontot is a jelenlegi 57 évről magasabbra kell felvinni. Az ötödik témakör. Az állam leépítése, erről sok szó esett. Főleg az államigazgatásra és a funkciókra kell gondolni. A hatodik az állami cégek veszteségének egy nem nagyon radikális, de közép és hosszú távú, és számon kérhető, számokban megjelenő veszteség leépítési programja. Én azt nem tudom, hogy melyik vonalat kell, vagy nem kell megszüntetni, de azt tudom, hogy addig egy MÁV vezérigazgató szerintem se végkielégítést, se fizetést nem kaphat amíg ő neki nincs előírva, hogy egy évben mondjuk csak ő 50 milliárddal csökkenti a veszteséget. Hogy hogyan? Ha tudnám, akkor nyilván jelentkeznék a MÁV vezérigazgatójának. Nem jelentkezem, mert én egy csökött közgazdász vagyok, aki ehhez nem tud hozzászólni. Van, aki erre vállalkozik szerintem. Lehet ilyen szerződéseket kötni, és a dolog. Hihetetlen pazarlás folyik – és ezzel egyetértek – végig az állami szerveknél, és itt sok 10 milliárdot lehet úgy megtakarítani, hogy nem hagyjuk, hogy újratermeljék. Az attól függ, hogy milyen radikálisan haladnak. Egy-egy évben gondolom, ha elkezdődik így, ha minden évben csak 50 milliárddal csökkentenék a MÁV-nak az adósságát, a MÁV-nak a deficitjét, a reális, valós bevallott, - nem a parlamentit – hanem a ténylegeset, akkor azért nem biztos, hogy nekem nyugdíjba kellene vonulni ahhoz, megvárni a törvényes felemelt nyugdíj korhatár elérést, hogy ez megszűnjön. A hetedik ilyen témakör hosszú és kedves. Teljesítményelvű oktatási rendszer. Ez a több termeléses szocialista tervgazdaság helyett, hogy minél több a diák, minél tovább tanul bent, minél gyengébben oktatom annál több pénzt kapunk érte a fejkvótában. Ugye ezt nyilván meg kell szüntetni. Nagyon fontos a szegénység kezelése célzott programokkal. Tehát, főleg a szegényeknek az oktatásba való bevonása, vállalkozási készségek, számítástechnika, nyelv ismeret. Tehát mindaz, amit a jelenlegi – állítólag nagyon demokratikus rendszer – nyújtani hivatott volna ám, de nem nyújt a munkapiac tanulsága szerint hogy helyt tudjanak állni. Kutatásfejlesztés. Ezt már annyiszor elmondtuk, de azért el kell mondani, hogy 0,89 kutatás ráfordítással nem lehet. Nyilván legalább a háromszorosát kellene költeni persze áttekinthető módon, és nem hülye bürokratikus módon, ahogy ez volt az 1980-as években, mert kutatásfejlesztés nélkül nincs semmi. És hát végül egy átláthatósági törvény, ami egyszerre két feladatot oldana meg. Egyfelől, hogy kimondaná, hogy ki felelős mondjuk a mérleg valódiság elvének a teljes körűség, átláthatóság. Ezek olyan közismert számviteli elvek. Akinek van Bt-je, az tudja, hogy hogy kell ezt megcsinálni. Ezekért az állami pénzügyei tekintetében, és szankciókkal. És a másik oldalról ugyanez az átláthatósági törvény talán segíteni az ugyancsak említett korrupciónak a visszaszorításában is. Ezek izgalmas kérdések, hogy pontosan hogy lehet ezt megfogalmazni, de azért ha lenne egy ilyen törvény, akkor nem biztos, hogy egyik napról a másikra, de valamelyik irányba elindulhatna valami. Azért én úgy látom, hogy amióta a Versenyhivatal nem ejnemárkcváncig nagyságrendű bírságokat szab ki. Azért azóta jobban figyelnek a versenytorzító magatartásnak a kerülésére, vagy jobban leplezik, vagy kevésbé nyíltan lépnek fel. Tehát ezen a területen azt gondolom, hogy komoly eredményeket lehet elérni az elmondott módokon. Ha minden kilométer autópálya csak fele annyiba kerül, de az tisztességesen el van számolva, akkor ez lehet, – és nem biztos, hogy az államnak kell építenie – , hogy itt hirtelenjében az olasz közgazdászok által pareto optimum megoldást lehet találni. Tehát olcsóbb, jobb lesz a teljesítménye, és az egész valahogy átláthatóbb lesz, és valamiféle kibontakozás irányába halad. Ez egy minimum program. Tehát én nem állítom, hogy nem kellene még emellett egy csomó minden mást is csinálni. Mindenkinek van kedvenc területe. Bíróság, környezetvédelem, védelem politika. Tehát én nem állítom, hogy ez egy teljes körű. De első nekifutásra, ezeken biztos, hogy kell változtatni, és hát a 10 parancsolat óta, a 10 pont ugye a legjobb módja annak, hogy az ember a lényeget összefoglalja. Köszönöm szépen.



Pakucs János


Azt hiszem, hogy a társaságunk vezetősége az elmúlt három évhez képest most van a legnehezebb helyzetben. Most, amikor a borozgatás, korkóstolás előtt fogom kérni Önöket, ismételten szokásunknak megfelelően, hogy hatalmazzanak fel bennünket, hogy a vezetőség állásfoglalásban fogalmazza meg az elhangzottakat.

Nehéz helyzetben vagyunk, mert az állásfoglalásunk nem csak tényhelyzetet, meg helyzetrögzítést szokott tartalmazni, hanem mindig valami javaslatot is, valami megoldást is. Nos, ezt szeretnénk.

Kérem bízzanak meg bennünket, vagy bízzatok meg bennünk! És azt, hogy körülbelül mit akarunk ebben az állásfoglalásban leírni, azt Péter megkérlek, próbáld meg összefoglalni.



Bod Péter Ákos


Én a sok kérdésből háromra reagálnék: egy: kell egy diagnózis; kettő: hol a terápia, és három: benne van-e az adatokban az a polgár, aki autót vitt devizahitelre. A terápia kérdését most kihagyom: az kormányprogram kérdése. Megfogadtam: én többet ebben az évben nem hirdetetek kormányprogramot…

A terápiáról azért sem, mert a diagnózisról fel vagyok kérve másokkal együtt. Készül egy fehér könyv a magyar gazdaság állapotáról. Sőt igazából, mivel Mellár Tamás, Vukovich Gabriella, és én - mi vagyunk a három személy, és ebből egy társadalomstatisztikával foglalkozó szakember, a társadalomról is szeretnénk valamit mondani. Az itteni vita is arra utalt, hogy míg az állam tartós deficitjéről beszélünk, akkor sem tudjuk megkerülni a mögötte lévő társadalmat, ami például nem fizeti be az adót, de ugyanakkor elvárja az állami szolgáltatást. Tehát van egy olyan társadalomszerkezeti nyomás, ami utána leképződik majd a rossz tényadatokban. Nem a statisztikát kell megmagyarázni, hanem a helyzethez elvezető okokat. Majd a jövő hét közepén olvasható lesz a Fehér könyvben az elemzésünk.

Így igazából csak egy kérdés maradt: „jól értelmezzük-e, hogy az államadósságon kívül minket terhelnek más adósságok?” A válasz az, hogy igen, jól értelmezi, sajnos. Mi azt szoktuk feltételezni, hogy a helyi önkormányzatok nem adósodtak el, mert nem nagyon tudnak, de valószínűleg ez a mondatunk nem teljesen igaz, mert van, amelyik el tud adósodni, és elképzelhető, hogy az önkormányzati adósság a GDP 1-2 százalékára rúg - ez azért 2-300 milliárd forint - , amit oda kell írni az államháztartási végeredményhez. Erről az adósságról azonban nem tud az illető, sem a ma született csecsemő, aki nem is tudhatja, meg a filosz sem, akit nem érdekelnek a nemzetgazdasági adatok. Benne vannak az idősek is, akik értik a dolgot, de úgy vannak, hogy „aranyoskám, ezt már oldjátok meg ti”.

Vannak azután magánadósságok: kocsit, hűtőszekrényt, lakást vesz a polgár hitelből. Tudja, meri, teszi. A polgárnak tudnia kell, hogy az ő jövedelme forintban keletkezik, és ha a forinttal valami baj történne, hát akkor majd gyengébb forintból kell majd visszavásárolnia neki a svájci frankot. Ez már nem államadósság, nem a büdzsének az adóssága. Ha az államadósságból reá eső részről nem tudott, és nem is ő csinálta az adósságot, ennél bizony tudnia kell, hogy betáblázza a következő éveket. Csak óvatosság ajánlható.


 
vissza a lap tetejére