vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


Vitaest a magyar vállalkozói és állami tulajdont érintő döntésekről (2004. 02. 02.)


dr. Bod Péter Ákos | egyetemi tanár, BKÁE



dr. Mészáros Tamás | ÁPV Rt. elnöke



dr. Bod Péter Ákos | egyetemi tanár, BKÁE



Székely Péter | Transelektro elnök



dr. Fónagy János | FIDESZ gazdasági munkacsoport vez.



dr. Dénes Ferenc | volt helyettes államtitkár



Subai József | OLAJTERV Rt. elnöke



dr. Pap Géza | OTF elnöke


Cselovszky Zoltán | volt Műemlékvédelmi Felügyelőség elnöke


dr. Balogh Ádám | klinikai igazgató, Szeged


Fodor István | Ericsson Magyaroszág elnöke

 

Válaszok:

dr. Mészáros Tamás | ÁPV Rt. elnöke


dr. Bod Péter Ákos | egyetemi tanár, BKÁE

 


• Az összejövetelen készült néhány kép itt megtekinthető.



dr. Bod Péter Ákos | egyetemi tanár, BKÁE


A mostani témaválasztást nem kell különösebben indokolni, de azt érdemes elmondani a bevezetőben, és ezzel indítanám útjára ezt a vitát, hogy ez az időpont, a 2004-es évnek az eleje, amelynek a közepén bekövetkezik a csatlakozás az Európai Unióhoz, azt is jelentheti, hogy a gazdasági döntési hatáskörök egy része elkerülhet a nemzeti kormányzattól.
Tehát érdemes végiggondolni, hogy miben is más most 2004 elején a privatizáció fogalomköre és nyilvánvaló gyakorlata a volt 5 és pláne 10 évvel ezelőtti vagy még inkább az 1990-es állapotokhoz képest.
És végül, ami még új a korábbihoz képest, az az, hogy már van tapasztalatunk, és van egy jelentős nemzetközi tapasztalat is.


dr. Mészáros Tamás | ÁPV Rt. elnöke

Én a vitában tulajdonképpen négy kérdésre keresném a választ.

Az egyik, hogy miért kell a privatizáció, milyen céljai vannak, és én lelkileg - és ezt nagyon fontosnak tartom -, miért tudtam azonosulni ezekkel a célokkal, mert teljesen világos, hogy a privatizációról nem mi döntünk, hogy mit kell eladni, milyen fókuszokkal, ez abszolút kormányzati döntés. A mi feladatunk az ÁPV Rt-ben az, hogy a legjobb szakmai tudás szerint, lehetőleg botrány nélkül transzparensen hajtsuk végre.
A másik kérdés, amire válaszolni szeretnék - gondolom ez érdekli önöket jobban - a rövidebb, és hosszabb távú tervek, ezek nem olyan hosszúak, már hiszen a privatizációs koncepció szerint 2005 végére lényegében egyfajta ciklus lezárul.
A harmadik kérdésben tenném fel, hogy mi marad, és a végén szeretnék kitérni arra, hogy akkor ki legyen a vásárló, és itt érdekes számomra a nemzeti tulajdon.

Amikor 2002-ben az új igazgatóságot kinevezték, akkor az első dolog volt áttekinteni a vállalatok helyzetét. Az állami vállalatok hatékonysága lefelé menő trendet mutatott. Nos, ez nem azért van (volt), mert valaki ezt elrontotta, hanem azért, mert az ÁPV Rt. portfoliójába a jók elkeltek, a rosszak maradnak, akkor természetesen csökken az összes nyereség, és a hatékonyság. De e mellett nyilván kormányzati politikától és filozófiától függően benne volt az is, hogy támogatásokra is felhasználhatók az állami vállalatok, és ez teljesen természetes. Még egyszer mondom, a kormány politikája dönti azt el, hogy egy MVM-nek odaadja egy összegben azt az árkiegészítést, ami miatt az árakat alacsonyan tartja, vagy pedig árat emel.
Például az MVM-nek a 2002 évi 50 milliárd forintos támogatása, ez vesztesége, ha úgy tetszik jelentős mértékben az ÁPV Rt. portfolióját abszolút mértékben mínuszba vitte.
Ha az MVM nyereséges tud lenni, akkor az egész portfolió pozitív, tehát ilyen egyszerűek a dolgok.
A harmadik, ami engem meggyőzött, hogy itt változtatni kell, hogy az állam nem tud, nem akar, nem képes tőkét emelni ezekben a társaságokban. Márpedig ezek a társaságok a piacon vannak, ha működni akarnak, akkor versenykörnyezetben kell működni, és mint bármelyik tulajdonos, aki ha jó üzletet lát, beteszi a pénzét, ezt az állam ritkán teheti meg. Ki hinné el, hogy ma ebből a költségvetésből mondjuk például a következő években a Dunaferrnek az állam a 100 milliárdot juttat? Mert ezt reméljük a befektetőktől.

De mondhatnék más példákat is.
Magyarán föl kell tenni azt a kérdést, hogy működjenek-e ezek a cégek, versenyképesek legyenek, és akkor ki látja el többlet tőkével ezeket a cégeket, hogyan tudnak fejlődni, hogyan tudnak fejleszteni, ha nem az állam, akkor valaki másnak kell ezt megcsinálni.
Számomra ez volt a legmeggyőzőbb, hogy igenis, ezeknél a cégeknél bizony szükség van más tulajdonosra. Természetesen ezen túlmenően a privatizációs koncepció más célokat is megfogalmazott. Egyik a tőzsde élénkítése. Évek óta nem került bevezetésre a tőzsdén új társaság. Ez az elmúlt időszakban megtörtént, kettő is bevezetésre került.
Természetesen senki nem tagadja, hogy a költségvetés bevétele is egy fontos célkitűzés. Le kellett zárnunk a kárpótlást. Nem sikerült teljes mértékben, de azért volt több mint 14000 alanyi jogú kárpótolt, akiktől bevontuk a kárpótlási jegyeket. Ez siker még akkor is, ha nem mindenben jól mértük fel a kint lévő jegyek tulajdonosait. Mi az alanyi kárpótoltakra fókuszáltunk. A nyakunkon maradt egy elég sok osztalékelsőbbségi részvény, ami nem szavazó, ezzel a következő időszakban valamit kezdeni kell, de a fő cél, hogy a legtöbb alanyi jogú kárpótolttól most már tizenegynéhány év után sikerült bevonni a kárpótlási jegyeket.
Ha a jövőben a Forrás Rt. részvény árfolyama növekszik, akkor nem is érzik magukat becsapva, ez én azt hiszem mindenképpen egy nagy tett volt. És hát tegyük hozzá, hogy az Európai Uniós csatlakozás is bizonyos szorításokat visz be a dolgokba. Az acéliparban már 10 éve nem lehet semmilyen állami támogatást nyújtani, mert akkor büntetéssel kell számolni.
Olyan tornamutatványokat csináltunk, hogy megvettünk tőlük épületet, meg üzletrészt, meg nem tudom mit, hogy „átadhassuk” azt a 6 milliárdot is, ami átmenetileg fenntartotta a Dunaferr likviditását.
De gondoljunk az agrártársaságokra, akik ha május 1-e után 25% fölötti állami tulajdonban lesznek, nem jutnak hozzá alanyi jogon ahhoz a támogatáshoz, amely egyébként minden más agrár társaságnak fog járni. Gondoljuk el, hogy milyen versenyhelyzetben lesz ez a 14 agrártársaság, beleértve a Bábolnát is, ha nem sikerül ezt a problémát megoldani?
Én azt hiszem, hogy 2003 legnagyobb tranzakcióját mindenki ismeri. Ez volt a Postabank. Persze lehet így számolni, lehet úgy számolni, hogy a 170 milliárdhoz képest, amit az állam beletett, mit kaptunk vissza?
Úgy is minősíthetjük, hogy régió minden idők legjobban jövedelmező tranzakciója volt, ahol több mint 2,72 szoros saját tőkeértéken tudtuk értékesíteni úgy, hogy a vevő majd még csak ezután emel tőkét.
Tehát nem tőkét emelt, hanem kifizette az államnak az árat és a további fejlesztéseket még fölvállalta. Elmondható, hogy Magyarországon biztosan nem, de tudomásom szerint a régiókban sem volt ilyen magas árfolyamon eladás.
Ebben volt szerencse is minden bizonnyal, de minden bizonnyal benne volt az a nagyon jelentős verseny, ami a 3 végső befektetőnél azért fönt tudtunk tartani.
És én úgy gondolom, hogy ez az egyik eredmény, míg a másik az, hogy a vesztes fél is azt mondta, nagyon letörten, - mert 20 milliárdot ráemelt az első ajánlatára, és azt hitte, hogy ezzel mindent nyer, nem tudta, hogy a többiek még a húszon fölül is emeltek, és az eredeti ajánlatuk is magasabb volt, - hogy vesztettünk, de ő még ilyen tervszerűen végrehajtott és transzparens privatizációt nem látott. Ez volt én azt hiszem 2003 legnagyobb dicsérete az ÁPV Rt számára.
A Konzum Bank volt még az, ami elment. Sajnos itt nagy verseny nem volt, de saját tőkeértéken felül sikerült értékesíteni, ha nem is sokkal.
A Földhitel és Jelzálog Bank egy meglepetésszerű siker.
Ma már elárulhatom, hogy a 100%-ért terveztünk be 6 milliárdot hölgyeim és uraim, és a 49%-ért kaptunk 14 milliárdot.
Tehát óriási kereslet volt annak ellenére, hogy akkor kezdtek megjelenni a lakáshitelezéssel kapcsolatos kormány visszalépések. Ennek ellenére a befektetők láttak fantáziát benne. Én azt hiszem, hogy mi is nagyot tévedtünk a tervezésnél megmondom őszintén, de ez a sikerből nem von le semmit.
A Forrás Rt-ről beszéltem. Eladtuk a CW Bank székházat. Ez egy kényszerhelyzet volt. Azon lehet vitatkozni, hogy miért került magántulajdonba a Hajógyári sziget. Ott van ugyanis a Hadrianus palota. 8 éve minden ÁPV Rt igazgatóság kínlódik ezzel, hogy mit lehetne ezzel a szigettel kezdeni.
Tudjuk nagyon jól, hogy milyen ötletek és javaslatok voltak, én úgy gondolom, hogy egy olyan befektető vásárolta ezt meg, aki sokat most nem tud építeni, a rendezési terv most nem ad rá lehetőséget.
Mindenesetre azt megoldottuk, hogy a magyar műemlék a Hadrianus palota megóvása, és a tulajdoni viszonyok úgy fognak alakulni, hogy azzal semmi ne történjen, egyébként pedig a fejlesztési lehetőségeket e csodálatos szigeten megadtuk.
És természetesen nagy kérdés, hogy a Dunaferr hova sorolandó, még most sem írtuk alá a szerződést, nem is lesz egyszerű, én nem vagyok 100%-ban optimista, de azért nagyon bízom benne, hogy sikerül ötödikéig az ukrán-svájci konzorciummal megállapodni. Ez még nem fogja a végső döntést jelenteni, hiszen meg kell állapodni a hitelező bankokkal is. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a privatizáció 5 éven keresztül mintegy 100 milliárdos befektetést igényel attól, aki megvásárolta. Én nagyon bízom benne, hogy a Dunaferr tovább fog működni.
És itt a nagy kérdés, ami tavaly volt az utolsó, a MOL.
Én nagyon büszke vagyok tisztelt hölgyeim és uraim, hogy megálltunk, természetesen senki ne higgye el, hogy csak az ÁPV Rt igazgatóságának néhány tagja elmerte volna dönteni saját magától, hogy a keresett árfolyamon ne adjuk el.
De előzetesen mi magunknak megfogalmaztunk egy árfolyamot, ami alatt ígértek a befektetők. Nagyon sok pénz ment el ezzel, már úgy, hogy nem jött be a költségvetésbe, de mi úgy éreztük, hogy a MOL, amelynek részvényeit 1998-ban 6.200 Ft-os árfolyamon bocsátottuk ki, ma többet ér, mint 1998-ban, és ha valaki ez alá akar menni, akkor nem szabad eladni, és végül is ez történt.
Én bízom benne, hogy ebben az évben sikerül majd egy vagy kettő, vagy három lépcsőben a részvényeket eladni.
Így értékelném a célokat és 2003-at.

Mik a tervek?
Van egy áthúzódás, le kell zárnunk a Dunaferrt, nem térnék ki rá.
Minden bizonnyal Önöket rendkívül foglalkoztatja az agrárkérdés, Bábolna kérdése. Kérem szépen ez kőkemény politikai döntés. Mi tavaly márciusban letettük a kormány asztalára a privatizációs koncepciót, azóta nincs döntés, és nem véletlenül nincs döntés, mert nem egyszerű ellentmondásokat kell megoldani. Az első, amit nagyon szeretnénk, hogy többségi tulajdonhoz jusson a menedzsment, a dolgozók, és azok a beszállítók, akik az integrációban részt vesznek. Minimum 51%. Ez már azt jelenti, hogy a nemzeti tulajdon önmagában biztosított. 49% a pénzügyi befektető.
Igen ám, csak mi a döntés nagy kérdése?
Ezek a társaságok főleg a tavalyi aszályos év után újabb tőkét igényelnének. Honnan veszik a menedzsment, a dolgozók, meg a beszállítók ezt az összeget, amit ha értéken számítanék be, és értéken adnék el, akkor ez valószínűleg egy magas összeg lenne, hiszen Európa utolsó nagy összefüggő birtoktesteiről van szó – szakértők szerint – amelyek még ráadásul európai kvótákkal is rendelkeznek, ami óriási érték.

Adható, vehető.
Nem egyszerűen tehát egy agrárgazdasági részvényt adunk el, hanem bérbe adunk egy birtoktestet, és eladunk kvótákat is, és e mellett természetesen én azt hiszem, hogy 14 olyan agrárgazdaságot, amelyek természetesen nem egyformák.
Mi történhet, milyen szenárió van?
Vagy alacsony értéken, vagy nagy állami támogatással, nagy állami hitellel segítjük a menedzsmenteket, dolgozókat a hozzájutáshoz, de ha alacsonyabban tartom az értéket, akkor kénytelen vagyok a pénzügyi befektetőnek is ennyiért eladni.
Következő évben tőkét kéne emelni, a menedzsment kiköltekezett, eladja a másik tulajdonosnak, máris megfordult az 51%-os arány.
Ez most egy nagyon egyszerű logika, de én azt gondolom, hogy azért nem dönt a kormány, azért vizsgálja az összes lehetőséget, hogy hány évre, milyen kötelezettséget vállalhat, annak mi a következménye, mert ez a forgatókönyv bekövetkezhet. A fő cél, hogy jusson hozzá a dolgozó, mert ezekben a cégekben igenis az ő munkája van benne.
Mindegyiknél vagyonnövekedés volt, nem vitték ki a vagyont, megérdemlik, hogy megkapják.
De azért ezeknek a cégeknek versenyhelyzetben kell lenni Európai Uniós társaikkal, többlet tőkére lesz szükségük, amit nem biztos, hogy ugyanez a társaság biztosítani tud.
Ez a nagy kérdés.
Természetesen válasszuk külön Bábolnát, amelyiknek már negatív saját tőkéje van, és a mérleg zárásig rendezni kell ezt a tőkét, mert a társaság egyébként nem működhet.
Miért van negatív saját tőkéje?
Nyilván ki kéne ezt elemezni. Egy biztos, ha 3 év alatt 7, vagy nem tudom hány vezérigazgató van egy cégnél, az már semmi képpen jóra nem vezethet.

Van -e olyan menedzsment, akinek megadjuk a kifutási lehetőséget? Tény ez a cég annak ellenére, hogy több 10 milliárd állami befektetést kapott, mégis veszteséges.
Talán most - és egy kicsit cinikus vagyok - a Hajdú BÉT megroppanása után pontosabban abból talpra tud állni. A valamikori szocialista óriás abszolút vadkapitalistaként teszi rá folyamatosan a kezét a Hajdú BÉT piacaira, használja ki fillérekért a Hajdú BÉT kapacitásait.
Nekünk, mint állami tulajdonosi képviselőnek ez pozitívum, miközben a másik oldalról természetesen mondhatnánk, hogy – és én szoktam is mondani a menedzsmentnek – farkasok vagytok.
De hát ilyen az élet a világban.
Hozzá kell tennem még egy dolgot. Agrárszakemberek, akadémikusok, mások, levelet is írtak, meg is jelent, hogy vannak olyan elemei ezeknek a társaságoknak, amelyek igenis nemzeti értéket képviselnek.
Én úgy gondolom, hogy ezeket az értékeket meg kell menteni.
Tokajban le kell választani a tarcali kutató intézetet, a muzeális értékű borokat és pincéket, nem tudom, hogy milyen dűlő van ott még ami szintén ezt képviseli.
Mezőhegyesről a ménes és kapcsolódó részeket ugyanúgy, mint Bábolnánál le kell választani, és nem kell eladni.
És valakinek majd természetesen ráfizetéssel, de ezekről gondoskodni kell.
Én úgy érzem, hogy ez a mi feladatunk, és ebben az irányban dolgozunk.
Antenna Hungária erre az évre húzódik át, sok törvényi módosítást kell megvalósítani.
Tipikus eset tisztelt hölgyeim és uraim.
Ott van egy 30%-os Vodafone részesedés, nem tud vele mit kezdeni, nem tud továbbmenni, nem tud tőkét emelni, a Vodafone tőkeemelésével nem tud lépést tartani az Antenna Hungária, mert nincs pénze. Folyamatosan leértékelődik a tulajdonosi hányada, itt is egy tipikusan olyan helyzetről van szó, hogy a tulajdonos nem tud befektetni.

Tv székház.
Évek óta kínlódunk, még nem találtuk meg a megoldást. Kérem szépen, ha hiszik, ha nem a TV nem fizet bérleti díjat. Mi most már eladjuk lakottan is, ha vevő lesz rá természetesen, mert egyszerűen úgy gondoljuk, hogy ilyen nincs. Majd egy magáncég be fogja hajtani a televíziónak az adósságát, de nem lehet így működni, hogy dolgozom egy abszolút gazdaságtalan épületben, miközben lehetne egy médiaparki fejlesztés, amit szintén nem mi találtunk ki, hanem elődeink, és egy jó gondolat.
Sokkal kisebb létszámban, technológiai fejlesztéssel oda lehetne vinni a TV-t. Azt hiszem, hogy ezt meg kell oldani, és szintén politikai döntés kérdése.
MOL Rt-ről beszéltem.
A MAHART még olyan, amelyet 3 részre választottunk szét. Az egyik a csepeli szabad kikötő – ez a legértékesebb része- itt azt szeretnénk, hogy ne ingatlan üzlet legyen, hanem szabad kikötő. Ez egy nagyon fontos momentum.
A MAHART székház, és még néhány ingatlan, ami értékes. A harmadik csomag a dunai teherhajózás és a dunai személyhajózás. Én bízom benne, hogy nagy versenyben magyar befektetők fogják nyerni, hiszen több magyar befektető is versenyzik ezekért, természetesen külföldivel együtt.
Nem véletlenül hagytam itt utolsó előttire a Nemzeti Tankönyvkiadót, mint nagy vitát kiváltó privatizációt.
Ha nagyon őszintén belegondolunk, akkor először 100%-ot lehetett volna eladni a törvény szerint.
Mindenki nagyon jól tudja, hogy visszamentünk 75-1-re, a parlamenti döntés szerint. Így a 25+1 állami tulajdonban marad, akkor a maradék részért nem adják ide a 100%-nak a 75%-t, mert nem ugyanaz a befolyásoló erő.
Magyarán a Nemzeti Tankönyvkiadó nem egy nagy üzlet az államnak sem, nem bevétel, ugyanakkor egy műhely –ezt mindenki nagyon jól tudja- talán egy utolsó kiadó, ahol még szerkesztők is vannak, nem úgy kell odaadni lemezen, és kinyomják hibástól, mindenestől, hanem még át is nézik a könyveket.
De mi az indok, hogy ugyanez nem mehet magánkézben?
Hát van egy nagyon jól működő Apáczai Kiadónk, Békéscsabán csodálatos tankönyveket hoznak magyar kiadók, és azt mondják, hogy azért hatékonyabban dolgoznak.
Ellenérv?
Meg fognak emelkedni a tankönyvárak. Kérem szépen a tankönyvárakat nem ez befolyásolja. Nagyon jól tudjuk, hogy egész más eszközei vannak az államnak. Olyan tankönyvek jelennek meg melyek nem biztos, hogy kellenek.
Mi a probléma?
Más szabályozási lehetőség van, én úgy gondolom, hogy tehát meg lehetne fontolni a tankönyvkiadót, pontosan azért, hogy érdemes-e ekkora vitákat gerjeszteni, de azok az érvek, amelyek miatt azt mondják, hogy maradjon állami tulajdonban, ezek nem állnak fenn, ezeket fogadjuk el, és én nagyon bízom benne, hogy nagy versenyben, de valamelyik magyar cég fogja ezt megnyerni. Természetesen, és ezt általában mondom törvény nem teszi azt lehetővé, hogy mi kizárjunk más befektetőket.

És hát utoljára mondom itt 2004-re a Richtert, ami egy gyöngyszemünk, nagyon nagy jövedelmezőséggel, rendkívül magas tőzsdei árfolyammal. Nem döntöttünk még, nagyon alaposan meg kell fontolnunk. A veszély az, hogy ha netán szakmai befektető kezébe kerül, akkor kiemelkedő kutatóbázis, az évenként 6-7 milliárd fejlesztési forrás veszélybe kerülhet.
Lehetőleg olyan szórt tulajdont, tulajdonosi struktúrát kell biztosítani, vagy valamit kitalálni, ami miatt ezek az értékei a Richternek megmaradnak. Szakmai befektető sokkal többet adna érte. Kétszeresét is, mert neki valószínű megérné.
Mégis én úgy gondolom, hogy maradunk a pénzügyi befektető mellett, éppen azért, hogy a Richter fennmaradjon, és majd hosszú távon fizesse az államnak az adót, és az osztalékot, meg az egyebeket.
Mi marad?
Kérem szépen nem beszéltem a Malévról, az Airportról, Volánról, MVM-Rt-ről, Magyar Postáról.
Nem sok időm van rá, majd a kérdéseknél rákérdeznek.
A Malév-nál nagyon jól tudjuk, hogy most tett be 7 milliárdot az állam. Én csak bízni tudok benne, hogy ezzel most már kifelé jut a gödörből.
Az Airport nagy üzlet, óriási fejlesztéseket kellene megvalósítani, szerintem olyan nagy üzlet, hogy a különböző lobbik ki is oltják egymást évről-évre. Legalábbis én nem tudok másban gondolkodni, hogy miért nem sikerült ezt már megcsinálni.
A Volán, MVM Rt., a Magyar Posta még nagyon sok munkát igényel, ahhoz, hogy egyáltalán privatizációról lehessen beszélni.
És végül ki legyen a vásárló?
Ugye az eddigi számításaink szerint körülbelül 56-57%-a külföldi tulajdon a privatizációban. És természetesen a maradék 44-45% magyar tulajdon.


dr. Bod Péter Ákos | egyetemi tanár, BKÁE

Ha végignézzük a tizenöt év történelmét, emlékezzünk vissza, hogy a magyar tulajdonkörről mennyi vita volt.
Amikor a magyar befektetők folyamatos társadalmi, politikai vita mellett 10 - 15%-os árfolyamon kaptak vállalkozásokat, senki nem nézett utána, hogy mekkora adósságállománnyal és, micsoda kötelezettségállománnyal kapták meg ezeket. Hál’ Istennek ma már bizonyítható – és ezt a kutatásaik is bizonyították – igenis érdemes volt még olyan alacsony árfolyamon is az összes teherrel a nyakukban eladni ezeket a cégeket a magyar tulajdonosoknak.
Ezek a tulajdonosok nem vitték ki a pénzt, és nem viszik ki az osztalékot sem az országból, foglalkoztatnak, stb.
A baj az, hogy valóban versenyhátrányban vannak a magyar tulajdonosok, különösen az utóbbi 5-7 évben.
Nem versenyelőnyt kell biztosítani, de legalább egyenlő feltételeket, ami nagyon fontos lenne.


Székely Péter | Transelektro elnök

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy a magyar magántulajdonú vállalatok szemszögéből fejtsek ki néhány gondolatot, kitérjek a hazai tulajdonosok által megvalósított privatizációra, s mondandómat a Transelektro vállalatcsoport példájával szemléltessem.

Amikor a ’90-es évek elején elindult a privatizáció, a Transelektróban mi is végiggondoltuk, hány út áll előttünk, s melyiket válasszuk. Az első döntést arról kellett hoznunk, hogy adjuk-e el magunkat egy vagy több külföldinek, vonjunk-e be magyar vagy külföldi szakmai befektetőt. A Transelektro akkor egy külkereskedelmi vállalat volt, különösebb vagyon nélkül.

Két lényeges vagyonelemünk volt, az egyik az irodaépületünk, amelyben a mai napig is működünk, a másik meg mi saját magunk. Az, hogy mi évtizedeken keresztül itt dolgoztunk, ismerjük a szakmát, a külföldet, a piacot, a termékeket; egyszóval, hogy hozzáértők vagyunk. Gondoltuk, talán mi is vagyunk elég okosak ahhoz, hogy meg tudjuk szervezni ezt a vállalatot.

A Transelektro privatizációja 1992 márciusában fejeződött be. A vásárlás vezetői kivásárlás (Management Buy Out) és MRP formájában zajlott le. A munkavállalói oldalt mi magunk szerveztük meg, mert abban az időben még nem volt MRP törvény. A Transelektro akkori menedzsmentje 12 emberből állt, összesen 320 év Transelektro múlttal. Mindannyiunknak 20-30 Transelektrónál eltöltött év állt a háta mögött, és külön előnyünk volt, hogy mi olyan területen dolgoztunk, ahol mindig több volt az export, mint a belföldi értékesítés, és exportunk zöme szabaddevizás viszonylatokba irányult. Tehát nekünk már a szocialista időkben is igazi piaci helyzetben kellett helytállnunk.

Én magam 1962 óta dolgozom a Transelektrónál, alapképzettségem villamosmérnök. Ez a cég életem egyetlen munkahelye, ahol a legalsó létrafokról indultam s haladtam szívós munkával előre, míg végül eljutottam odáig, hogy ma én vagyok a csoport elnöke és a fő tulajdonosa. De a többiek ugyanígy végigjárták a szamárlétrát. Erre a szaktudásra és tapasztalatra nagy szükség volt ahhoz, hogy a saját lábunkon meg tudjunk állni. Az energetikában volt a legnagyobb tapasztalatunk, erre koncentráltunk, és ma is ez a csoport súlyponti területe.

Az akkori kormánytól maximális támogatást kaptunk, különösen Kádár Bélától, a gazdasági minisztertől. Máig hálás vagyok neki. Azóta is nagyon jó barátságban vagyunk, ha szabad ezt mondanom, remélem, megengedi nekem.

Nem csak minket támogattak volna, támogattak volna nagyon sok más vállalatot, ha azok el mertek volna indulni ezen az úton. Én akkor egy kicsit hittérítőként végigjártam a külkereskedelmi vállalatokat, és megpróbáltam rábeszélni őket, hogy ők is értsék meg, hogy ők képezik cégeik legértékesebb tőkeelemét, és olyan kedvező hátszéllel, mint amilyent az akkori kormány biztosított, érdemes lenne megpróbálni.

Sajnos nagyon kevesen indultak el ezen az úton, mert vagy nem bíztak magukban, vagy nem bíztak a cégben, vagy nem bíztak egymásban.

Sokan voltak – és nem csak a külkereskedelmi vállalatoknál –, akik a privatizációt úgy fogták föl, hogy „fogd a pénzt és fuss”. Kétszemélyes Kft-t vagy Bt-t nyitottak s nagy, ütőképes cégeket vertek szét teljesen értelmetlenül, saját személyes érdekeik szolgálatában.

Óriási hiba volt – és itt nem ezeket az embereket hibáztatom elsősorban, hanem azt, hogy nem volt konzekvens iparpolitika, nem volt privatizációs stratégia. Így fordulhatott elő, hogy nagyon kevés hozzánk hasonló állami vállalatból lett magyar tulajdonú magánvállalat.

Jó lett volna, ha a 90-es években először végiggondoltunk, tisztáztunk volna dolgokat, és csak utána mentünk volna bele a privatizációba. Tisztáznunk kellett volna célokat, elvárásokat s piacot. De egy úgynevezett neoliberális elven működő szabadpiacot ráereszteni az országra, és közben az egész ipari struktúrát szétrombolni nem volt szerencsés. A neoliberalizmus ma már nem támadhatatlan világuralkodó közgazdasági elmélet; e téren ma már nagyon komoly viták vannak.

Hogyan tudtuk privatizálni a Transelektrót? Ma már nem titok, nyolcszáz valahány millióért vettük meg. Ennyiről szólt a Csepi Lajossal, az akkori ÁVÜ elnökkel aláírt megállapodás. Az első hír persze az volt, hogy ennyi pénzünk nincs.

Egzisztenciahitelt, és más kölcsönöket vettük fel, mert ami pénzt magunk össze tudtunk akkor szedni, ehhez a vásárláshoz édeskevés volt. De megszerveztük, megcsináltuk és már évekkel ezelőtt visszafizettük a privatizációhoz felvett kölcsönöket és hiteleket. De a kezdetektől fogva pénzhiánnyal küszködtünk. 1993-ban az ÁFI-tól halasztott fizetési konstrukcióban megvettük a Ganz-Danubius Kazángyárat. Ezt követően felszámolásból megvettük az Április 4. Gépipari Műveket, és 2000-ben az olasz Ansaldótól visszavásároltuk a Ganz Villamossági Rt-t. Ez utóbbiért kemény dollármilliókat fizettünk.

Egy kicsit megszállottak is voltunk, mert úgy éreztük, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező magyar energetikai ipart életben kell tartani. Az energetika egyike azon kisszámú hosszú távra is kalkulálható befektetési beruházási területeknek, ahol – ha a hatóságok nem követnek el nagy hibákat –, nagyon jól számolható a fejlődés.

A Transelektro Csoport vállalatai ma 2500 embernek biztosítanak munkahelyet a Duna-Tisza közén. Kiskunfélegyházának, Tápiószelének és Bajának mi vagyunk a legnagyobb munkaadója. Ezen túlmenően komplett projektjeinket magyar alvállalkozók beszállításával valósítjuk meg, tehát pótlólagos üzleti lehetőséget generálunk más cégek számára. Amikor például a Duna- Plaza-t, az első közép-európai kereskedelmi és szórakoztató központot építettük, magyar cégek dolgoztak ezen az építkezésen is.

Mészáros rektor úr említette, hogy egy ország gazdaságában nem lehet diszkriminációt alkalmazni a hazai cégekkel szemben. Sajnos Magyarországon gyakorlatilag a kezdet kezdetétől fogva fokozatosan erősödő, tudatos és hosszan tartó diszkrimináció volt tapasztalható, melynek során a külföldiek először azért jutottak kedvezményhez, mert külföldiek, majd azért jutottak kedvezményhez, mert az ő nagyságrendjükben állapították meg az államilag támogatható befektetések alsó határát.

Ez a határ – ha jól emlékszem – először 5 milliárd, majd 3 milliárd forint volt, noha nagyon sok olyan magyar cég szeretett volna támogatásra pályázni, melyeknek a befektetései csak pár százmillió, vagy mondjuk 1 milliárd forintot tettek ki, de a fenti kerethatár alatt beruházásuk támogatása szóba se jöhetett. Közgazdászaink kiszámították, hogy ha mi külföldi cég lettünk volna, akkor 5- 6-szor annyi kedvezményt kaphattunk volna, mint amennyit magyar magáncégként el tudtunk érni.

A Transelektro 13 magánvállalati éve alatt kétszer kaptunk támogatást. 1998-ban kaptunk kamatmentes hitel formájában 200 millió forintot egy 1,6 milliárdos beruházáshoz egy, a Chikán Attila által vezetett GM-hez beadott pályázat keretében. Kiskunfélegyházára telepítettünk le egy gyárat, ezáltal egy, a foglalkoztatottság szempontjából elég kritikus helyen 500 embernek teremtettünk munkát. Ennek a hitelnek a törlesztése egyébként az idén lejár. Másodszor idén januárban kaptunk 100 millió forintot a Smart Hungary program keretében, ugyanehhez a kiskunfélegyházi gyárhoz, mert most fejleszteni szeretnénk, és egy 1 milliárd forintos beruházást valósítunk meg. Összegezve: a kapott hitelből és támogatásból munkahelyeket létesítettünk, munkahelyeket tartunk meg és egy hagyományokban gazdag gyártási kultúrát mentünk meg az enyészettől.

Sajnos kezdettől fogva nincs elegendő saját forrásunk a fejlesztésekre – és ez nem csak ránk jellemző, hanem a magyar tulajdonú vállalatok többségére is. Vállalataink alultőkésítettek, és gyakorlatilag az utóbbi években már eljutottunk egészen odáig, hogy fogható vagyontárgyaink teljesen be vannak táblázva, mert a kereskedelmi bankok csak úgy adtak hiteleket, hogy az ingatlan vagyonra jelzálogot tettek. Amikor azonban ezt a problémát különböző fórumokon feszegetni próbáltuk, szinte mindenütt abszolút értetlenséggel találkoztunk. Nem is értették, hogy mit akarunk mondani és miért. Egy felelős vállalati vezető szájából hangzott el egy ehhez hasonló fórumon, hogy bizony oda kellene figyelni a magyar tulajdonú cégek problémáira, mire a meghívott előadó, egy nagyon magas beosztású állami tisztviselő, azt mondta, hogy magyar tulajdon, mint ilyen, már nem létezik, ebben a globalizálódó nemzetközi világban ez a kategória nem értelmezhető.

Nem volt igaza, mert a nemzeti tőke valós fogalom, és nem csak nálunk, hanem Nyugat-Európában és általában a fejlett világban is. Egy dolog a globalizáció, és egy másik a hazai tulajdon, amely azért kap különböző előnyöket, mert stabilan otthon, az országban ténykedik. Egyetértek azzal, hogy a Magyarországra települő külföldi cégek, melyek részben itt adóznak, itt adnak munkalehetőséget az embereknek, azok is kapjanak előnyöket. De azok a magyar tulajdonú cégek, akik sok más hátrányos diszkriminációval néztek szembe, vagy ha finoman fogalmazom, nem megfelelő, nem egyenlő elbírálásban részesültek, indokolt, hogy még nagyobb előnyöket kapjanak. Persze úgy, hogy azok beleférjenek a játékszabályokba.

Minden országnak szüksége van nemzeti iparra, hosszú és rövid távon egyaránt. Ez alól Magyarország sem kivétel. A nemzeti ipar védelme azonban semmiképpen nem azonos a globalizáció-ellenességgel. A globalizációt nem lehet megállítani, ez korszerűtlen gondolat, de az, hogy a globalizáció hasznunkra és ne kárunkra legyen, igenis befolyásolható.

Sajnos nem egyszerű elfogadtatni ezeket a gondolatokat. Már sokszor előfordult velem, hogy – mondjuk az MGYOSZ-ban – az elnökségi ülésen elkezdtem beszélni a magyar tulajdonú vállalatok témájáról, elnökségi társaim – nagy multicégek menedzserei – sorra lehurrogtak; olyan emberek, akiket egyébként rendkívül nagyra becsülök. Ők a maguk szempontjából jól képzett, nagy tudású szakemberek, de fizetett menedzserek, én meg egy magyar cégnek a tulajdonosa vagyok, akinek mára már mintegy 2500 embernek kell munkát adnia, munkalehetőséget és természetesen fizetést.

A pénzt, amit megkerestünk, mert kicsit azért keresünk is, bent hagyjuk a cégben, és próbálunk fejleszteni, tovább haladni. És nagy valószínűséggel ma vagy holnap még nem fogunk olyan döntést hozni, hogy mivel most nem vagyunk megelégedve a kormány, vagy kormányoknak az adópolitikájával, adókedvezményeivel, vesszük a kalapunkat, és áttesszük a székhelyünket például Hollandiába, mert mondjuk ott sokkal kedvezőbbek az adózási feltételek.

Nem mondom, hogy ez örökké így lesz. Egy idő után azért a magyar tulajdonú cégek is nemzetköziesednek, regionalizálódnak, tehát ki fog nyílni világ. De egyelőre Magyarországtól mint munkaerő-exportőrtől fél Európa.. Ez oktalan félelem; Magyarországon a munkaerő bizonyos értelemben annyira immobil, hogy még az is problémát jelent, hogy az ország egyik végéből a másikba átvigyük.

Érvelésünk nem volt sikeres a különböző érdekképviseletekben, mert ezekben eltérő érdekszférák vannak képviselve, ezért elhatároztuk, hogy létrehozunk egy klubot, a Magyar Többségi Magántulajdonú Vállalatok Klubját, és mint húszegynéhány alapvetően azonos orientációjú és hasonló problémákkal küzdő cég társasága, megpróbáljuk megszervezni magunkat, hogy lássuk, miként lehet előremenni. Ekkor jöttek a képbe igen tisztelt közgazdász professzor barátaink, Mészáros Tamás, Bod Péter Ákos, Pitti Zoltán, Lóránt Károly, Török Ádám, Rácz Margit, s elnézést, ha valakit most kihagytam. Megkértük őket, mutassák be, milyen a hasonló nemzeti magánvállalatok helyzete a környező országokban és az Európai Unióban; hogyan oldják meg ott ezt a kérdést, és hogyan kellene ehhez nálunk nyúlni.

Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, hogy a FIDESZ-nél elindult valami, legalább is a frazeológia szintjén. Az szinte tökéletes volt, sajnos a gyakorlati végrehajtás már nem ennyire. Mondok egy példát: három vezető gazdaságpolitikusnak, a miniszterelnöknek, a gazdasági miniszternek és a pénzügyminiszternek egy beszélgetés során elmondtam, hogy itt van például a közbeszerzéseknél a hazai cégeknek adható 10%-os előny-lehetőség. Ha a hazai ajánlat 10%-kal drágább, mint a legjobb külföldi ajánlat, akkor a hazai szállító is megkaphatja a megrendelést. Ez egy dolog. De most közelítsük meg a másik oldalról. Ha egy magyar cég kapja a megrendelést, akkor abban a rendelésben a költségvetés számára mintegy 30-35%-os adótartalom keletkezik. A különböző adókon keresztül itthon ennyit fizet be a cég. Ha ugyanezt a terméket külföldről hozzuk be, akkor annak 1-2-3% importilleték és egyéb vonzata van, de adó-befizetés nincs. Mondtuk a miniszterelnök úrnak, és a két miniszternek, hogy ha ennyit ér egy magyar termék, akkor érdemes lenne egy 10%-os hidat biztosítani, hogy ne csak elvi dicsőség legyen magyar terméket venni, mert az attól a magyar beruházónak még 10%-kal többe kerül, hanem ez a különbség egy, abból a 30%-ból biztosítandó költségvetési híddal kompenzálható lenne. Süket fülekre találtam.

Trolikat adunk el Svédországba, Észtországba, Romániába. Róma városa most rendelt tőlünk 35 felső vezetékkel és akkumulátorral egyaránt működő vegyes üzemű trolibuszt. Ahhoz azonban úgy látszik, még nem vagyunk elég jók, hogy Magyarországra, Budapestre is szállítsunk. Magyarországon csak külföldi berendezések működhetnek. Reméljük, hogy az elkövetkező tömegközlekedési eszköz tenderek már másképp néznek majd ki.

Nem tartom indokoltnak, hogy Magyarországon csak külföldiek legyenek a fővállalkozók, és a magyarok – ha bekerülnek – rendre csak alvállalkozók. A külföldiek nem igazán vesznek be bennünket, még csak alvállalkozónak sem. Szeretik leszalámizni a dolgokat, és a legkisebb, legegyszerűbb megrendeléseket odaadni, a lehető legnyomottabb áron.

Helyes volt az előző kormánynak az a kezdeményezése, hogy az autópálya építésnél magyar fővállalkozót alkalmaztak. Sajnos nem eléggé terjedt el ez a gyakorlat. Lehet, hogy tovább is vitte volna a kormány, ha több ideje van.

A korábbi szocialista-liberális kormánnyal is voltak vitáink; ezek egyikén hangzott el egy nagyon magas beosztású vezető részéről, hogy olyan, mint magyar nemzeti vállalat, nincs is. Mi persze elkezdtük győzködni őket, hogy Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, és másutt is, mindenütt az az ország érdeke, hogy nemzeti iparát a játékszabályok adta lehetőségek figyelembe vételével támogassa. Az EU-ban nagyon kifinomult technikák vannak erre, és a kormányok bátran élnek is a lehetőségekkel. Eddig a legegyszerűbb volt azt mondani, hogy az Európai Unióban ilyet nem lehet csinálni, ne is foglalkozzunk vele, ne találjunk ki technikákat, mert ez egy tiltott terület, ilyesmit legálisan nem lehet megtenni.

Most már a jelenlegi szocialista-liberális kormány sem tekinti szentségtörésnek, hogy ilyen dologról beszéljünk Sőt, már talált áthidaló megoldásokat is. Ilyenek például az MFB fejlesztéshitel-konstrukciója, bizonyos adózási kedvezmények, stb. Ezt nagyon lényeges kérdésnek tartom, mert május elsején az Európai Unió tagjává válunk.

Európában a gazdasági kérdésekbe komoly beleszólásuk van a különböző gyáriparos szövetségeknek, munkaadói szövetségeknek, ott – ha szabad azt mondani – egy picit más a kapcsolata a gazdaságnak és a politikának.

A rendszerváltás idején Magyarország volt a legjobb helyzetben az összes most csatlakozó ország közül. Nos eljutottunk odáig, hogy ma már bizony valahol hátulsó harmadban vagyunk. Ha nem figyelünk oda, akkor még rosszabb helyzetbe kerülhetünk. A csatlakozás és még sok más miatt is, itt a legfőbb ideje, hogy a különböző erők a politikán kívül, vagy a politika eljussanak az elengedhetetlenül szükséges nemzeti minimumok kialakításához. Teljesen függetlenül attól, hogy közöttük politikai vita folyik. Egy ilyen nemzeti minimum lehet, hogy meghatározzuk a magyar tulajdonú cégeknek az ország gazdaságában játszott szerepét, különös tekintettel az Európai Uniós csatlakozás által létrehozott körülményekre. Sok egyéb ilyen téma is van, amit közös asztalnál történő megvitatásra ajánlunk.

Erre jó példa a Magyar Tulajdonú Nagyvállalatok Klubjának helyzete, hiszen nagyon nyitottak voltak a kormánypolitikusok mind az MSZP-ből, mind az SZDSZ-ből, és az ellenzéki politikusok is. A FIDESZ-től Varga Mihály volt többször a vendégünk, s az MDF-esek is. Az összes parlamenti párt azt mondta, hogy egyetért elképzeléseinkkel.

Köszönöm szépen a figyelmet!



dr. Fónagy János | FIDESZ gazdasági munkacsoport vez.

Hölgyeim és Uraim!

A szokásos bemutatkozást kiegészítve: Székely Péterhez hasonlóan én sem vagyok közgazdász, üzemi jogászként dolgoztam hosszú éveken át. 1981-ben kerültem az Ózdi Kohászati Üzemekhez, amelynek előbb vezető jogtanácsosa, majd éveken át gazdasági igazgatója voltam. A nyolcvanas évek második felétől a kohászati és térségi szerkezetváltás elősegítése, majd a ma már közismerten foglalkoztatási feszültségek mérséklése volt a feladatom. Azok közé tartoztam tehát, akik a privatizációt alulnézetből látták, azok közé tartoztam, akiknek a társadalmi változásokkal együtt járó tulajdonváltást ott kellett végigélnie, ahol az mindmáig megoldatlan emberi tragédiák ezreit, tízezreit okozták.

Bevezetőmből remélhetően kiderült, hogy ebben a kérdésben nem tudok és nem is kívánok objektív lenni. Remélhetően megérthető belőle az is, hogy miért voltam és vagyok egyik szakmai szorgalmazója annak a Fidesz által képviselt álláspontnak, hogy a társadalmi változásokhoz szükséges tulajdonváltást a célzott társadalmi cél elérésekor le kell zárni és a demokratikus államrend visszavonhatatlan megvalósulását követően az állami vagyont csak valós értékén, esetenként egyéb társadalmi feladatok elősegítése érdekében lehet felhasználni, valamint az állami vagyon csökkentése mellett indokolt esetben annak gyarapítását is szorgalmazni kell.

Tudom, hogy az általam elmondottak egy furcsa magyar helyzetre vonatkoznak, nevezetesen arra, hogy a gazdaságtörténet tanúsága szerint a konzervatív kormányok általában privatizálnak, a baloldali kormányok pedig többnyire államosítanak – nálunk pedig, mint annyi más dolog ez is fordítva történik.

Rövid hozzászólásom nem ad lehetőséget arra, hogy a magyar privatizáció sokak által magasztalt, de nem kevesek által kárhoztatott lefolyásáról beszéljek – nem az általam is szükségesnek tartott céljáról, hanem jogi hátteréről és módszereiről – fogadjuk el, hogy az elmúlt 12-14 évben ez a folyamat lezajlott, ezt a folyamatot a magyar emberek, munkások és a gazdaság végigcsinálta. A társadalom jelentős része iszonyú árat fizetett ezért, százezrek élete, családja, jelen-, és jövőképe omlott össze. De ez legyen egy másik rendezvény témája.

A lényeg az, hogy a korábban 90-10 %-os állami tulajdon-magántulajdon arány a kilencvenes évek második felére lényegében megfordult a magántulajdon javára. Erre alapozva és ennek figyelembevételével – mint előbb említettem – az Orbán kormány 2000-ben deklarálta, hogy a társadalmi célú privatizációt befejezettnek tekinti és az állami tulajdont jövőben csak a nemzeti érdekek figyelembe vételével, csak piaci alapon ad el, illetve – amennyiben az ország érdeke megkívánja – vásárol.

Mindnyájan ismerjük azt a liberális közhelyet, hogy az állam rossz tulajdonos, az állam nem törődik a javaival, s az állami vállalatok vezetői általában szamarak.

Meggyőződésem, hogy ez nem így van. Mindnyájan ismerünk sikeres állami cégeket és tönkrement privát gazdaságokat. Azt nem vitatom, hogy egy jól működő piacgazdaságban a magánérdekek motívumai jól működnek, de meggyőződésem, hogy ilyen körülmények között is vannak olyan tevékenységek, amelyeket az állampolgári érdekek az ellátás biztonsága, nemzetstratégiai szempontok, vagy más a gyakorlat által méltányolt okokból állami érdekeltségben kell tartani. Meggyőződésem, hogy a tulajdonostól függetlenül vannak jól vezetett vállalatok és vannak rosszul vezetett vállalatok. Saját példát említve, az Ózdi Kohászati Üzemeket gyors egymásutánban, egymás után háromszor privatizálták és ugyanilyen gyors ütemben mindháromszor tönkrement.

Ismétlem, egy jól működő, a gazdaság viteléhez megfelelő forrásokkal rendelkező társadalomban a magántulajdon általában jól működik. De ezekben az országokban is szükség van az állam szabályozó szerepére, amelyet éppen a piaci viszonyok miatt elsősorban vállalatain keresztül tud érvényesíteni. Azt is el kell dönteni, – különösen egy vámhatárok nélküli Európában – hogy hol húzódnak a magáncégek piaci érdekeinek és a nemzeti prioritásoknak a határai.

Kérem, gondoljanak az angol vasút példájára, amelyet privatizáltak, majd látva a rendszer szétesését és az ezzel magyarázható tömegbaleseteket, az állam a visszavásárláson kénytelen gondolkodni.

Az indokoltnak mondható, a társadalmi célokat elősegítő privatizációnál is kérdés marad, hogy az itt is hallott szép példák hordalékát ki takarítsa el? Ki fizesse meg a hatékonyság miatt joggal létszámot csökkentő magáncég elbocsátott munkásainak a segélyét? Ki fizesse az ország mindmáig depressziós térségeinek identitászavarát, ki vállalja az emberi lelkek és a tehetetlenség szülte agresszivitás által szétvert ipartelepek újjáépítését, vagy ha úgy tetszik, lebontását? Az államra vár a profit jegyében megszűntetett szociális intézményrendszer pótlása és a költségvetésen keresztül a bérből és fizetésből élő állampolgároknak kellett és kell a munkanélküliséget mérséklő korkedvezményes nyugdíjat finanszírozni. Kinek kell 150 év környezetvédelmi veszélyes hulladékát milliárdokért eltakarítani? Én még egyetlen egy jól működő magáncégtől sem hallottam ilyen szándékot. Igazuk van, egy „korszerű” szemléletű cégnek a tőzsdei bevezetést kell szorgalmaznia és nem a szemét eltakarítását.

Hol van tehát a nemzeti felelősség határa? Melyek azok az alapvető gazdasági feladatok, amiért az állam akár jogilag, akár erkölcsileg felel?

Mondható, hogy az ellátási felelősség piaci feladatokat terhel az államra, – amelynek köztudottan más a dolga – de azért egyikünk sem vitatja, hogy egy jól működő államnak feladata, hogy mindennap friss kenyér jusson a településekre. Gondolom, azon sem kell vitát kezdeni, hogy az energiaellátás zavartalansága nem csak piaci érdek. Biztosak vagyunk abban, hogy például az áramellátásban kulcsszerepet játszó MVM eladása, beleértve az áramtermelés 40%-át adó Paksot, vagy az elosztást biztosító MAVÍR privatizációja szolgálja a gazdaságot és a polgárok biztonságát?

Egy másik példa: emlékezetem szerint 2000-ben zakkant meg a MIZO, amelyik az utolsó magyar érdekeltségben tartozó tejipari vállalat volt. 20%-os piaci részesedésével befolyásolni tudja a tejtermékek belföldi árait, nem beszélve a több ezer tehéntartó gazda beszállítási biztonságáról.

Az állam beavatkozott, sikeres felszámolási eljárás során állami intervencióval talpra állítottuk a MIZO-t. Ebből természetesen nem az következik, hogy a MIZO-nak állami vállalatnak kell lennie, hanem annak, hogy az állam adott esetben nem rázhatja le magáról a gazdasági részvétel, a gazdasági felelősség kérdését. Ez a társadalom, a társadalmat alkotó emberek érdeke.

Köszönöm a figyelmüket.


dr. Dénes Ferenc | volt helyettes államtitkár

Székely Pétertől szeretném kérdezni, én nagy híve vagyok a gazdasági patriotizmusnak, ahogy Bod Péter Ákos mondta, ill. fogalmazott és a nemzeti érdekek védelmének és a magyar tulajdonosú vállalatoknak, és annak is, hogy az államtól kedvezményeket, támogatásokat lehessen begyűjteni.
Ez derék, ez helyes, az államtól minél több pénzt el kell venni.
De vajon mikro-szinten ez a gazdasági patriotizmus hogyan néz ki?
A magyar vállalatok, nagyvállalatok fejében amikor a beszállítókról döntenek, létezik-e ez a típusú gazdasági patriotizmus?

Létezik-e a magyar gazdaságban a mikroszféra szintjén ez a típusú védelem azoknál a vállalatoknál, amelyek döntenek arról, hogy kitől vásároljanak, vagy ott már a kőkemény racionalitás alapján döntenek?
Ugyanennek a kérdésnek a másik fele az, hogy ha már állami támogatásokról beszélünk, akárhogy is csűrjük csavarjuk, ezek közösségi pénzek. Ebben benne van az ózdi küszködő embernek, a helyi parasztembernek, a békéscsabai disznóvágónak a pénze, és így tovább. Ez tehát közösségi pénz.
Ezt kapják meg a gazdasági patriotizmus nevében a magyar vállalatok és ez helyes. De mit adtok vissza?
Mit adtok vissza annak a közösségnek ebből a pénzből például jótékony célra, és észrevettétek-e, hogy
az is egy lehetetlen állapot, hogy egyrészt hogy az állam eltartsa-e a magyar sportot, vagy mindenki éljen meg, ahogy tud.
A multinacionális cégek például nem tesznek bele egy fillért sem a magyar sportba, mert állítólag ők otthon támogatnak.
Tehát ha ti közösségi pénzt kaptok valamilyen módon, mit ad a cégetek vissza a közösségnek, akár a művészetnek, akár a sportnak?
A Parmalat ugye tönkrement, igaz, de azért csak fenntartott egy futballcsapatot, a helyi közösségnek a kulturális életét, és így tovább …


Subai József | OLAJTERV Rt. elnöke

Nekem csak annyi lenne az APV Rt felé a kérdésem, hogy amikor az MVM privatizációját végre kívánják hajtani, és amikor a tervek készülnek, hogy az energiapolitika működik-e, létezik – e, és tudják-e ehhez illeszteni a privatizációt, 10 év óta várjuk ugyanis, hogy egy deklarált, elfogadott nemzeti energiapolitika legyen, ami hosszú távon meghatározza, hogy mit miért csinálunk ezen a területen.
Létezik-e olyan stratégia, amihez igazodni kell, vagy ez csak olyan rövid távú elképzelés, amikor privatizálnak?


dr. Pap Géza | OTF elnöke

Nekem egy véleményem van és egy kérdésem.
Valaki azt mondta, hogy nem értelmezhető a magyar tulajdon.
Nem tudom ki volt az illető, de üzenem neki, hogy hatalmas tévedésben van.
Azok az országok, ahol nincs számottevő nemzeti-, gazdasági-, termelési fejlesztés, azok az országok gyarmatok.
Azok az országok pedig, ahol a nemzeti gazdaság erős, azokból lesznek a fejlett, minden szempontból erős nemzetek.

A másik dolog, hogy mindenütt van Európában, az Egyesült Államokban és az egész világon, minden fejlett országban nemzeti protekcionizmus.
Nagyon jól tudják, hogy hogyan kell csinálni, ezeknek meg van a technikája.
Tehát nekünk nem kell azt gondolni, hogy ha most bekerülünk az Európai Unióba, akkor onnantól kezdve nem lehet a nemzeti érdekeket képviselni, mert véleményem szerint nemcsak hogy lehet, hanem kell is.

Most nem akarok példát mondani, de képzelje el valaki, hogy például Angliában a franciák mit tudnak elnyerni, vagy fordítva.
Ezt tehát nekünk is meg kell tanulni, és élni vele.

A MOL-ról szeretnék még néhány szót szólni.
Az első rész privatizációja azt hiszem az egy tragédia volt. Olyan olcsón ment el ez az igazi nemzeti vagyon, hogy pillanatotokon belül a részvények értéke a többszörösére rúgott, tehát ennél nagyobb bizonyíték nem kell ahhoz, hogy ez elkótyavetyélése volt egy igen komoly nemzeti vagyon részének.
Most nagyon örültem, hogy nem adták el 6200-6300 Ft-ért a maradék 23 %-ot, és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy a 7000 Ft-on az értékén lett volna.
A MOL vagyona nagy és nagyon nagy az értéke.
Ebbe már nem kell befektetni, még a maradék rész is egy kincs, nem szabad eladni!

Tehát azt mondom, hogy vannak olyan vállalatok, amelyeket nem azért kell megtartani, mert én az állami tulajdon híve vagyok, hanem azért, mert hiszem, hogy tényleg ez a jobb módszer. A MOL értéke állítom nem 7-szeres, hanem meggyőződésem, hogy legalább a 10-szerese.


Cselovszky Zoltán | volt Műemlékvédelmi Felügyelőség elnöke

A bemutatkozáshoz csak annyit, hogy én már egyszer rá tudtam venni a magyar államot, hogy ne csak eladjon, hanem vegyen is.
Igaz, hogy ez a műemlékvédelem tárgyában történt, a Divatcsarnok megvásárlása az én „bűnöm”.

Amit szóba szeretnék hozni az az önkormányzati vagyon.
Tehát ha nem csak állami vagyonról, állami privatizációról, hanem a közvagyonról, és a közvagyon elidegenítéséről beszélünk, akkor a vagyon elidegenítésben az önkormányzatok, szerepe nem hagyható ki. Különösképpen, ha azt végiggondoljuk, hogy a társadalmi célú privatizáció közepette az önkormányzatoknak nem lehetett forrásokat adni, csak ingatlan vagyont lehetett adni.
Na, most ennek az ingatlan vagyonnak a felélése folyik, és nem tudom, hogy van-e képe róla a jelenlévőknek, hogy ez milyen óriási mértékű.
Ez ugyanolyan közvagyon, és az ingatlan ugyanolyan nemzeti vagyon, hogyha köztulajdonban van, mint azok a nagy cégek, vagy nagy ágazatok, amikről az ÁPV Rt. által végzett privatizáció kapcsán beszélünk.

Ez olyan mértékű vagyonfelélés az önkormányzati szférában, amiről nem beszélünk, csak az állami szférában történő vagyonfelélésről.
Ha már megszűnt a társadalmi célú privatizáció, akkor miért nem követeljük meg azt, hogy az állami ill. a közvagyon csak projektek keretében legyen elidegenítve.
Tehát valamit valamiért. Valamiért forrást szerzünk valamilyen cél érdekében, és nem az önkormányzati, és nem az állami költségvetésnek egyszerűen a működési célokra.
A vagyonnak az elidegenítését az államnak nem szabad felélni, hanem gazdálkodni kell vele.


dr. Balogh Ádám | klinikai igazgató, Szeged

Rövid kérdésem az, hogy vannak-e tervek és elvek az egészségügy privatizációját illetően, és ezek az elvek és tervek figyelembe veszik-e azt, hogy a magyar egészségügy legnagyobb értéke az orvosi kar és az egészségügyi szakszemélyzet.


Fodor István | Ericsson Magyaroszág elnöke

Fodor István, az Ericsson Magyaroszág elnöke mivel nem tud eljönni, küldött egy e-mailt, ennek rövid ismertetése:

A további privatizációs tervek szakmai és társadalmi kérdéseket, kétségeket, aggodalmakat keltenek.
Az ellenvélemény ezzel kapcsolatban, amit ki lehet fejteni akkor jó, ha az a megoldás javaslatokat is tartalmaz.
Azt írja, hogy a hazai privatizáció másfél évtizedének első felében hiányzott a megfelelő professzionális magyar menedzsertudás, a végére azonban ez a képesség már meg van, és ma már szervezett módon rendelkezére áll.
Azt javaslom, hogy az APV-Rt keretén belül hozzunk létre egy rehabilitációs programot, a privatizációra szánt potenciálisan értékes cégek versenyképessé tételére.
Ezek a cégek 1-2 éves program befejeztével szükség esetén lényegesen magasabb árfolyamon értékesíthetők.
A program keretében a garanciákat a végrehajtó menedzsment eredményvezérelt tulajdonosi opciója, vagy kudarc esetén a személyes felelősségvállalása jelentené.
Ne feledjük, ha egy privatizáció a vevőnek megéri, akkor a társadalomnak is lehet értékes.
Egy vállalat irányításának minősége csak a menedzsment, s a tulajdonosi jogokat gyakorlók profizmusától függ, és ez független a tulajdonosi viszonyoktól.
Tehát az állami tulajdonú cég is lehet profi.
Ez a javaslat elsősorban az APV Rt- nek szól.

 

Válaszok:

 


dr. Mészáros Tamás | ÁPV Rt. elnöke

Rövid megjegyzések az előadó kollegákhoz.

Székely Péter úr a diszkriminációt említette, ezt én erősnek tartom azért.
Nem azért mintha a multikat védeném, de látjuk most, hogy micsoda gáz, hogy nem jön a külföldi tőke. Szóval azért végül is valami egyensúlytartás az, ami kellene, és természetesen azokon a terülteken, ahol a magyar tőke nem tud belépni, oda nagyon kellene külföldi befektetés.
Én még egyszer mondom a diszkriminációt azért egy kicsit erősnek tartom.
Tény, hiszen megnéztük. Az állami adókedvezmények 90 %-a multikhoz ment 5 év alatt. A másik fennmaradó rész a kisvállalkozásoknak.
A magyar tulajdonú cégek, akik már valamennyire feljöttek, nem kaptak jelentős segítséget.
Miniszter úr, itt az ózdi privatizáció, én elhiszem, hogy sokkolt téged ez az ózdi privatizáció, csak ez az összekapcsolás erős. Ózd azért vált ilyenné, mert privatizálták, ezt én nyilván picit vitatom, te sem így gondolod. Az iparág maga került válságba, és én azt hiszem az állam minden áron meg akarta menteni például Diósgyőrt.
Azt mondom, ha a 40 milliárdot szétosztották volna az emberek között, már mindenki vállalkozó lenne.
Mi is úgy gondoltuk, hogy ha Kassának eladjuk, az jó lesz. Pontosan 1 márkáért nekiadtuk Kassának, hogy hátha tartják, de végül ott sem sikerült, tehát én azt hiszem, hogy itt az iparág került válságba, amit ugye Bod Péter Ákos úr is tapasztalt miniszterként. Többször elmesélte az élményeit a bányabezárásokkal kapcsolatban.

A Subai úrnak kérdésére muszáj vagyok őszinte lenni, mert tudom, hogy pillanatok alatt észrevenné, ha én igennel válaszolnék, hogy van-e energiapolitika a privatizációs elképzelés mögött.

Én speciel az ÁPV Rt-ben ezt nem nézem. Magyarán ki kell jelenteni, hogy a MOL Rt. eladásánál, vagy bármi másnál az igazgatóság nem ezzel foglalkozott, hanem a céggel, a cégértékkel. Mi magunk nem ez alapján lépegetünk. Úgy gondolom az a Kormány döntést alapozhatja meg, „A MOL-t 7000-ért sem adnák el”.
Ez egy nagyon érdekes kérdés, a piac, nekünk az ÁPV Rt-nek, soha nem fogja megfizetni a tényleges értéket, majd, amikor eladtuk, szépen felviszik az árfolyamot és ők kaszálnak. Ez teljesen világos.
Tessék kiszámolni, hogy mennyi osztalékot fizet az államnak a MOL évente, és mennyi lehet, ha privatizációból beszedni. Ez alapján kell dönteni.
Itt az a nagy kérdés, hogy most, vagy a közeljövőben az állam más területekre a bevételt jobban fel tudja-e használni.
Ebbe kell dönteni, a Richternél is.


dr. Bod Péter Ákos | egyetemi tanár, BKÁE

A magunknak előirányzott időt lényegében kitöltöttük, bár látható, hogy nagyon sok fontos gondolat még belénk szorult.

Az ülésnek legalább 5-6 olyan pontja van, amit érdemes elmondani a magyar közvélemény számára.

Ezeket a pontokat, ha kapunk felhatalmazást, összegyűjtenénk, átnéznénk, és a vita egymásba csengő pontjait egy rövid kommünikében néhány napon belül közzétennénk.
Nyílván ahol vita volt, vagy pedig ahol nem tudtuk megoldani a kérdést, ide tartozik például az utoljára említett egészségügyi privatizáció, ami valóban nem lett megvitatva, azzal most nem foglalkoznánk.
Ezeket a kérdéseket külön, pláne ha a kormányzatnak van már kiérlelt szándéka, kritikai vizsgálat alá vonjuk, és arra külön vitaestet szervezünk.

Még egyszer ajánlom a figyelmükbe, a figyelmetekbe a honlapot, és akinek van olyan közleménye, amit ott el lehet helyezni, véleménye, hozzászólása, azt kérem, tegye meg, és a honlapunkat keressék fel, mert ez a nagyon komoly, és nagyon szép részvétel.
Ami ezt az estét fontossá tette az is jó, de lényegében sokkal nagyobb kört is el lehet érni, mint azon keresztül, mármint az elektronikán, elektronikus, és egyéb modern médiumokon keresztül.


Az Elnök megköszöni a megjelenést, az előadóknak a részvételt, és ezzel az ülést bezárja.


A közgyűlésen az elmondott és egyhangúlag elfogadott tézisek alapján a Társaság állásfoglalása elkészült.
A telekommunikációs élet szereplőinek és ezen kívül több helyre szétküldtük.
Számos visszajelzés érkezett szóban, írásban, e-mailben, kivétel nélkül elfogadva, támogatva a leírtakat.
Az Állásfoglalás a „Hírek” rovatban olvasható, letölthető.

dr. Pakucs János s.k.

 

vissza a lap tetejére