vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

MELLÁR TAMÁS előadása

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


 
Dr. Mellár Tamás

A Baross Gábor Társaság alakuló ülésére azzal a feladattal érkeztem, hogy röviden ismertessem a nemzeti vagyon fogalmát, valamint lehetséges mérési módszereit. Mivel ennek célja, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hol tart napjainkban, illetve hol tartott a két világháború között a magyar gazdaság, elöljáróban szeretnék utalni egy szokatlan megközelítésre. Svédországban roppant szemléletes módszert dolgoztak ki a vagyonnal összefüggésbe hozható folyamatok érzékeltetésére. Egy viszonylag egyszerű szoftver segítségével párba állították az egy főre jutó bruttó hazai terméket, a GDP-t (mégpedig vásárlóerő-paritáson), valamint a születéskor várható átlagos élettartam alakulását. A két kulcsváltozó révén kialakult kétdimenziós térben elhelyezték a világ országait. Így az 1860-as évektől kezdődően éves osztással kimutatható lett, hogy Európa, Ázsia, Amerika egyes országai miként változtak ebben a két dimenzióban, milyen mozgások jellemezték az egyes államokat az azóta eltelt évtizedek során. Tanulságos megfigyelni, hogyan alakult Magyarország relatív lemaradása a második világháborút követő években. A két dimenzió közül a születéskor várható élettartamban sokkal nagyobb lemaradást halmozott fel, mint az egy főre jutó GDP tekintetében.

A nemzeti vagyon vizsgálatának jelentősége abban rejlik, hogy e mutatószám képes a legjobban jellemezni a nemzetgazdaságban végbemenő változásokat, lévén, hogy a valóságos helyzetről a legteljesebb, legszélesebb körű leltárt nyújtja. De bár ez a mérce eszményi lenne, összeállítása oly nehéz, hogy helyette egy másik, kézenfekvő mutatót alkalmazunk, a GDP-t. A nemzeti vagyont Magyarországon utoljára 1972-ben mérték fel, s napjainkban zajlik egy hasonló vizsgálat a Központi Statisztikai Hivatal égisze alatt. Jelenleg a munkálatok háromnegyed része van már mögöttünk, s reményeink szerint számos új vonással tudjuk gazdagítani a kialakuló képet. Itt szeretném megemlíteni, hogy a téma magyar úttörője, a kiváló statisztikus, Fellner Frigyes a 19. század végén, a 20. század elején főként becslések révén készített számításokat a nemzeti vagyon alakulásáról. Próbálkozásai akkor a világ élvonalába tartoztak.

A szakirodalom az elmúlt évszázad folyamán egyezségre jutott afelől, mely területeket kell vizsgálni a nemzeti vagyon felmérése során. Az első kategóriát az újratermelhető javak képviselik, ezen belül is a legnagyobb csoportot az állóeszközök jelentik, méghozzá nem csupán a termelést szolgáló állóeszközöket sorolják ide, hanem a lakásokat is. Ide tartoznak továbbá a készletek – azzal a kérdéssel, vajon a lakosság fogyasztói vagyonát milyen módon tanácsos számításba venni. Ez ugyan sem az állóeszközök, sem a készletek közé nem sorolható be, de mivel a munkaerő újratermelésében igen jelentős szerepet játszik, kétségkívül fontos eleme a termelésnek. Az első kategória még egy elemét érdemes megemlíteni az immateriális javakat – ilyenek például a szoftverek.

A második kategóriát a nem termelt, vagy nem újratermelhető javak alkotják. Esetükben alapvetően a természeti erőforrásokról, a megkutatott ásványkincsekről van szó. A harmadik kategóriát a pénzügyi vagyon jelenti, ahova a különféle pénzügyi eszközök, devizatartalékok és hasonlók tartoznak.

A felsorolásból látható, jó néhány kérdés függőben van, ezek döntést igényelnek, hogy világossá váljék, milyen irányban lehetne kiteljesíteni a számbavételt. Közülük négy különösen fontos elemet szeretnék kiemelni. mindenekelőtt a humántőke kérdését, amely az elmúlt két évtizedben merült fel mind nagyobb erővel: vajon számításba kell-e venni az emberi tőkét? A válasz természetesen igen, hiszen a fejlett országokban a GDP egyharmadát a humántőke hozza létre. Mindinkább jellemző a háromszor egyharmados arány, vagyis a tanulatlan munka adja a hozzáadott érték egyharmadát, a tőke a következőt, a humántőke pedig a harmadikat. A statisztikusok között nincs viszont egyetértés abban, hogyan, mivel lehet a számbavételt elvégezni – az oktatás kétségkívül kiemelkedő szerepet játszik, de a költségek, a ráfordítások figyelembevételének módja nem tisztázott.

A második elem a környezet. Nyilvánvaló, hogy a nettó gazdasági jólét vizsgálatakor nem tekinthetünk el attól, mekkora környezeti károk keletkeznek egy-egy gazdasági produktum létrehozásakor. A számbavétel rendezésére a nemzeti számlákat kísérő, úgynevezett szatellit számlák összeállítása ad módot, s a Központi Statisztikai Hivatal már megkezdte a környezeti szatellit számlák elkészítését. A következő elem az értékelés, vagyis, hogy a nemzeti vagyont milyen értéken tanácsos „leltárba venni”. Az állóeszközök esetében nyilvánvaló, hogy a termelés oldaláról ennek nettó értéken kell történnie, ám az összvagyon felől közelítve ez már korántsem ilyen egyértelmű. Ha lehet, még ennél is fontosabb, milyen árakon történik az értékelés, lévén, hogy a vagyonelemek egy része tíz-húsz, vagy akár ötven esztendőnél is idősebb, s el kell dönteni, miként tudjuk napi értékre hozni, valorizálni ezeket. Létezik ugyan olyan módszertan, amely előírja a vagyon folyamatos újraértékelését (ez a PIM módszer), de ez olyannyira költséges eljárás, hogy képtelenek vagyunk maradéktalanul érvényesíteni.

Végül az utolsó, a legizgalmasabb elem a tulajdonlás kérdése. Ez a vállalkozói vagyon, vagy a termelő javak (tehát az állóeszközök) vonatkozásában viszonylag egyszerű, de a többi, nem kevésbé fontos vagyontárgy vonatkozásában nagyon töredékes adatok állnak rendelkezésre. A termelő vagyonra vonatkozólag szeretném néhány számmal érzékeltetni a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt időszak jelentős privatizációjának következtében számottevően zsugorodott az állami tulajdon aránya (megjegyzendő, hogy itt közösségi tulajdon fogalmát használjuk, hiszen éppúgy tartalmazza az önkormányzati, mint az állami részt). A kettős könyvelést vezető vállalatoknál 2000-re az 1992-es esztendőhöz viszonyítva az összes jegyzett tőke esetében 65 százalékról 28 százalékra csökkent, miközben a külföldi tőke részesedése 10 százalékról 34-re emelkedett, a hazai magántőkéé pedig 24 százalékról 37,3 százalékra. Ha ezeket az arányokat, vagyis a közösségi 28, a külföldi 34 és a hazai magántőke 37 százalékos részesedését egybevetjük azzal, miként alakult a bruttó hozzáadott érték az egyes tulajdonosi szektorok szerint, nagyon érdekes képet kapunk. A közösségi tulajdon ugyanis 2000-ben a bruttó hozzáadott értékben csupán 18 százalékot képviselt, a külföldi 36 százalékot, míg a hazai magántőke 45,6 százalékot.

Első pillantásra ebből arra lehetne következtetni, hogy eszményi helyzet alakult ki, úgy tűnhetne, hogy a hazai magántulajdon roppant hatékonyan működő forma. Ám ha megnézzük, hogyan fest a működési eredményekhez történő hozzájárulás, akkor az eszményitől igencsak eltérő kép bontakozik ki. Ebben az esetben a közösségi tulajdon részesedése nem változik, vagyis 18,1 százalékot mutat, a külföldi tőkéé azonban 42,1 százalékra nő, a hazai magántőke pedig lecsökken 33.7 százalékra. Tehát az adatok alapján jól látható, milyen jelentős különbségek vannak az egyes formák között, ha a tulajdonosi kategóriákat a termelés, a hozzáadott érték, vagy a működési eredmény szerint csoportosítjuk.

Véleményem szerint ugyanakkor nincs szükség olyan irányú változásra, amelynek révén emelkedne a közösségi tulajdonnak a hozzáadott érték vagy a működési eredmény szerinti súlya. A közösségi vagy az állami szektornak ugyanis klasszikusan az a rendeltetése, hogy olyan feladatokat lásson el, amelyekben jelentős a külső (externális) hatások szerepe. Tehát miközben itt nem a jövedelmezőség elérése a legfőbb cél, az mindenképpen a szektor feladata, hogy olyan hátteret biztosítson a hazai vállalkozások számára, amelynek segítségével a jelenleginél sokkal magasabb lesz mind részesedésük mind a hozzáadott értékben, mind a működési eredményben. Ez a szerep 1992 és 2000 között korántsem valósult meg. Bízom benne, hogy tevékenységével a most alakuló társaság hozzájárul egyrészt a nemzeti vagyon hatékonyabb bővüléséhez, másrészt pedig annak jövedelemtermelő képességéhez.
 

vissza a lap tetejére