vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

BOGÁR LÁSZLÓ előadása

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


 
Dr. Bogár László

Szeretnék nem nagyon visszaélni az idővel, igyekszem nagyon röviden összefoglalni mondandómat, ami nem más, mint egyfajta értelmezési keret, kegyes figyelmükbe ajánlása. Egy olyan értelmezési keret, amelyik megpróbálja a lehető legtágabban értelmezni azt a fogalmat, ami végül is a mai beszélgetésünk egyik központi témája, hogy mi is volna most már, hogy mit is értsünk most már egyrészt nemzeti vagyonon, illetve, hogyan is működjön egy olyan közösség, amely nemzeti gazdaságpártoló társaságként definiálja önmagát. Hogyha már a gazdaságnál tartunk, akkor azt gondolom, hogy nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt 300 évben uralkodó gazdasági ideológiai irányzat, a liberális, majd a neoliberális közgazdaságtan ma igen súlyos válságban van.

Rengeteg olyan közgazdasági, társadalomgazdasági iskola alakult ki az elmúlt évtizedek során, amelyik egyre inkább kétségbe vonja azokat az „igazságokat”, amelyek egyre inkább mítosznak bizonyulnak, amire Parragh elnök úr is célzott. Ilyesféle mítoszok azok, amelyeket a liberális közgazdaságtan atyja, Milton Friedmann, úgy fogalmazott meg, hogy „the business of the business is the business” vagyis a tőkének a világon semmivel nem kell foglalkoznia a profit termelésén kívül és hogy milyen mértékben rombolja le az ökológiai rendszert, hogy milyen mértékben sarcolja ki, és teszi tönkre a szociokultúrális szövetrendszerét az adott helyi társadalomnak, azzal nem kell foglalkoznia. Ha van igazán tanulsága ez elmúlt évtized rendszerváltozásának, akkor éppen az, hogy nem ismertük fel kellő időben ezeknek a hamis mítoszoknak a rendkívüli erejű romboló hatását. Azt gondolom azonban, hogy jobb később, mint soha, én bizonyos értelemben ennek a társaságnak a megalapítását, egy ilyen jobb később, mint soha reménykeltő epizódnak tekintem.

Tehát, hogy ha a nemzeti vagyont valóban óvni akarjuk gazdaságpártoló társaságként, akkor ehhez azt a három dimenziót, illetve annak a három dimenziónak az összekapcsolódását kell szem előtt tartanunk, amit ma a világban azzal a divatos kifejezéssel, hogy fenntartható fejlődés szoktak összefoglalni. És ez a három mozzanat a gazdaság, az ökológiai rendszer, tehát bizonyos értelemben a külső természet, és a szociokultúrális szövetrendszere az adott társadalomnak, amit bizonyos értelemben belső természetnek, emberi belső természetnek is nevezhetnénk.

Tehát úgy foghatjuk fel, hogy a gazdaság nem más, mint egy nagy történelmi ontoszociális szendvics közepe, de azért ez a szendvics két hatalmas, többnyire sajnos láthatatlan, legalábbis a liberális klasszikus közgazdaságtan számára szándékosan láthatatlanná tett óriási birodalom talapzatán nyugszik, hiszen azért elég nehéz volna gazdaságot természet, és emberi belső természet, vagy akkor egy kicsit deszakralizáltan leegyszerűsítve, nyersanyag, és munkaerő nélkül elképzelni. Márpedig ez a két féle természet több évszázados, nagyon brutális deszakralizálás után valójában így vált nyersanyaglelőhellyé, és ha úgy tetszik munkaerő - lelőhellyé. Erről majd még a későbbiekben szólnék.

Tehát, ha mi itt valóban nemzeti vagyont akarunk óvni, és azt gondolom, hogy több mint ideje van annak, hogy mi itt nemzeti vagyont kezdjünk el óvni, azt egy komplex számvetéssel kell kezdeni. Kicsit tragikomikus, hogy úgy mentünk át legújabb kori történelmünk egyik legbrutálisabb tulajdonváltozásán, hogy 1988 óta – az 1988-as statisztikai évkönyvben szerepelt utoljára egyáltalán az a címszó, hogy nemzeti vagyon ? gyakorlatilag se kép, se hang. Ahogy tehát a nemzeti vagyont ebben az értelmezési keretben talán célszerű volna megközelíteni, a pontosan erre a bizonyos fenntartható fejlődésre reflektál, vagyis figyelembe kéne venni a gazdaság szemléletében a nemzeti vagyon fogalmát, a nemzeti vagyontárgyakat, figyelembe kéne venni az ökológiai, tehát a külső természethez tartozó nemzeti vagyontárgyakat, és természetesen figyelembe kellene venni a belső természet szempontjából tételezhető vagyontárgyakat. Amit én szeretnék figyelmükbe ajánlani, a tulajdonképpen egy nagyon gyors és rövid leltár, hogy hogyan is kellene ezt az egész problémakört kezelni, még akkor is, ha tudom jól, hogy a döntő fontosságú kritika mindezzel szemben természetesen az lehet, hogy hihetetlenül nehéz mérni, ahogy az elnök úr mondta ezeket a folyamatokat, és ezeket a készleteket, és hát mértéktelenül kitágítaná az értelmezési keretet. Engem azonban az ilyen logika – noha természetesen elfogadom ennek a létjogosultságát – arra a klasszikus viccre emlékeztet, amikor valaki keresgél valamit, és megkérdezik tőle, hogy mit keres? Hát a pénztárcámat. És itt veszítetted el? Hát nem, ott a sötétben, a bozótban, de itt van fény, ezért itt keresem.

Tehát természetesen azt a pénztárcát, amit ott a sötét bozótban van, azt csak ott a sötét bozótban fogjuk megtalálni, még akkor is, ha egy kicsit macerás, és strapás a sötét bozótba bemenni azokért a tudásokért, amelyek segítségével összerakhatjuk magunkban ennek a világnak a képét. A gazdaságról kell talán a legkevésbé beszélnünk, Parragh elnök úr itt jó felütést bocsátott a rendelkezésemre. Hagy fogalmazzam meg egy kicsit érdesebben, amit ő mondott. Gyakorlatilag tudomásul kell venni, hogy a magyar gazdaság szerkezete egy brutálisan kemény hatalomszerkezet. Hatalomszerkezet, ahol egyfajta csúcsragadozóként ennek a táplálkozási láncnak a tetején, a hazánk területén ideiglenesen állomásozó globális multinacionális nagytőke áll.

Alatta hála a jó Istennek most már megszerveződőben van a magyar tulajdonú, nemzeti, és reméljük, ha Isten sokáig élteti – Parragh úr egészen biztosan ennek érdekében fog tevékenykedni a továbbiakban is, és mások is – akkor meg is fog legalább olyan mértékben izmosodni, ahogy örömmel hallottam, hogy legalább némi alku ereje legyen ezekben a táplálékláncszerű hatalmi osztozkodásokban. És akkor ugye az egésznek a bázisát képezi az a sok szempontból láthatatlan, de azért mégiscsak bíztatóan alakuló ún. kis – és középvállalkozói réteg, ahol formálisan több százezer vállalkozás van bár, jelentős részük mindnyájan tudjuk lényegében kényszervállalkozó. De valójában a lokális piacokon óriási jelentősége lehet annak, hogy ezt a hatalmi alkut a csúcsragadozó a nemzeti nagyburzsoázia és a kis – és középvállalkozások között hogyan rakjuk össze. Ilyen értelemben véve tehát teljesen természetes, hogy nekünk nagyon finom felbontású képpel kell rendelkezni azzal kapcsolatban, hogy az egyes vagyonelemek ezekben a hatalmi hiearchikus gazdaságokban hol és hogyan helyezkednek el.

Ez tehát az első nagy vonulat, de én tulajdonképpen idesorolnám a már említett, lakossági, vagyis a háztartás és családgazdasági készleteket is. Gondoljunk bele, 4 millió lakás van Magyarországon, 280 millió négyzetméterrel. Még a legszerényebb számítások szerint is ez majdnem 1 teljes évi GDP értékének felel meg, nem is beszélve arról, hogy azért a háztartásokban, ha csak mondjuk az autók állományát, vesszük, – ami megint több ezermilliárd forint – és a tartós használati tárgyakat, gépeket. Hagy mondjak egy adatot, ma az USA család – és háztartásgazdaságainak álló eszközértéke, tehát a gépeknek, háztartási eszközöknek az értéke 2, 5 – szer akkora, mint az USA egész iparának az állóeszközértéke. Pedig aztán feltételezhetjük, hogy mondjuk az sem egy mikroméretű entitás. Tehát azt gondolom, hogy mindenféleképpen komoly jelentősége van a háztartási készletek vizsgálatának is. Ez bizonyos értelemben persze már átkötés a gazdaság dimenziója, és a szociokultúrális javak, társadalmi javak dimenziója között, ami a gazdasági vagyonok világát, az ökológiai vagyonok világához köti, - és azt gondolom, hogy döntő fontosságú történelmi elemről van szó – az a termőföld. A termőföld, amelyik egyik lábával a gazdaság világában, van. Bár Pollányi óta tudjuk, nem részletezem, hogy azért a termőföld olyan értelemben soha semmilyen körülmények között nem lehet tőke, mint ahogyan a mélyen tisztelt liberális közgazdász urak tételezni szokták volt. A másik lábával, pedig ez a bizonyos hatalmas birodalom, a termőföld már nem a gazdasági, hanem az ökológiai javak világába tartozik. Hiszen mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy az Európai Unió foggal és körömmel védi és nagyon helyes, és ezt nekünk nagyon kell támogatni, legyen akár kereskedelmi háború is, mint ahogy most van a dohai egyezmény kapcsán szinte az egész világ, és az Európai Unió között. Az Európai Uniónak igenis meg kell védeni, és nekünk újonnan belépőknek hatalmas erőfeszítést kell tenni annak érdekében, hogy az Európai Unió igenis meg tudja tartani azt az agrárpolitikáját, amelyről a liberális közgazdász urak persze egészen mást állítanak, de egy olyan közös agrárpolitika, amelyik igenis képes nem csak a szűken liberális gazdasági értelemben felfogni a termőföldet, hanem komplex ökoszociokultúrális értelemben, és e nélkül egész Európa pusztulásra van ítélve. Azt most, hagy ne részletezzem, hogy miért, szívesen elmondom, hogyha még másfél órát kapok az elnök úrtól, de ennek kicsi az esélye. Az ökológiai vagyonnál tartva csak tényleg nagyon röviden végigfutva, tehát a termőföld után az egyik döntő elem a víz. Vízkészlet, mint olyan. Azon belül termál, gyógyvíz, stb. nem kell részleteznem.

Számos olyan kutató van ma a világon, aki azt mondja, hogy a XXI. század háborúi alapvetően ökológiai indíttatású háborúk lesznek és az egyik legszűkebb keresztmetszet, amiért ezek a háborúk – lehet, hogy a felszínen nem – ténylegesen zajlani fognak, a például éppen a vízelosztás kérdése lesz, óriási jelentősége van. A kyotói egyezmény óta, ahogy mondani szokták a tiszta levegő, pontosabban nem a tiszta levegő, hanem a tiszta levegő terhelhetősége, tehát ha úgy tetszik a negatív lenyomata a tiszta levegőnek kereskedelmi árucikké vált, tehát ezek után teljesen természetes, hogy valamilyen módon a nemzeti vagyon részeként kell tételeznünk, és megneveznünk azt a valamit, ami a tisztább levegőt jelenti. Egyes becslések szerint egyébként normális körülmények között mondjuk egy Magyarország esetében a teljes gazdasági vagyon, 1, 5-2 éves GDP-nek felel meg, ez az ökológiai vagyon pedig – beleértve a termőföldet, a vizet, a levegőt – még ennek is a kétszerese, tehát akár 4-5 évi GDP-nek felel meg. Tehát aránytévesztés volna leegyszerűsíteni ezt az egész problémát, úgy hogy ezt ne vegyük figyelembe. És legvégül, de abszolút nem utolsó sorban az a bizonyos, leegyszerűsítve talán humán vagyonnak is mondhatnánk, az a komplex szociokultúrális fiziológiai, morális, mentális, spirituális javakból álló hatalmas vagyonkészlet, amely részben például egészségvagyonból áll. Magyarország katasztrofális mortalitási és morbiditási mutatói nagyon jól jelzi, hogy milyen iszonyatos jelentősége van annak a valaminek, ami most még csak biológiai és fizológiai értelemben véve egy nemzet egészségvagyonát jelenti. Az a megdöbbentő adat, ami szerényen megbújt a statisztikákban most, hogy az első negyedévben Magyarországon 60%-kal több ember halt meg, mint amennyi született, azt gondolom, nem kíván semmiféle kommentárt. Ennek drámaiságát nehéz volna most már tovább fokozni, noha mindnyájan tudjuk, hogy lesz fokozva a drámaisága sajnos ennek, mert ráadásul most a Ratkó lányoknak kellene szülni, igen magasnak kellene lennie a születésszámnak, ehhez képest nem, hogy nem növekedett némileg, hanem még a visszazuhanása sem, az egyébként is katasztrofális szintről még csak nem is nagyon állt le, és legfeljebb csak lassult. Ide tartozik azoknak a tudásoknak, képességeknek, készségeknek, kreativitásnak a hatalmas tárháza, amelyet intellektuális vagyonként nevezhetnénk meg, és végül az a morális együttérzés, a szolidaritás – Lehet, hogy nagyon furcsán hangzik mindez, hiszen hogyan lehet ezt számszerűsíteni, de próbáljuk ki, amikor nincs egy társadalomban ez.

Nézzük meg azokat az afrikai országokat, Libériát, Szomáliát, stb., ahol totálisan leharcolódtak ezek az elemi színtű, az emberi társadalmakban kohézióként működő erők, hogy - hogy néznek ki, és hogy mi történhet egy olyan társadalommal, amely nemzeti szinten nem veszi számba, és nem gondozza azokat az értékeit, amelyekről hajlandó azt gondolni, hogy ezek nem is léteznek, vagy ha léteznek is, csak úgy maguktól vannak. Nos, ezek nem maguktól vannak, ezeket hihetetlenül bonyolult újratermelési folyamatokkal szokták megalapozni normális társadalmak. Ebből a szempontból sajnos a magyar társadalom már nem tartozik egészen a normális társadalmak sávjába. És legvégül szintén idetartozik az oktatási kulturális egészségügyi szociális rendszer, és ami most például ezen a téren ebben az országban történik, az lehet, hogy sokkal súlyosabb katasztrófákhoz vezethet, mint annak idején az anyagi javak privatizációja. Nézzük meg, Nyugat – Európában a nyugdíj terén a töredékét akarják elvenni azoktól a társadalmaktól, amelyeket itt zokszó nélkül, anélkül vett tudomásul a magyar társadalom – ez tragikomikus, kicsit röhejes – 1997-ben anélkül vette tudomásul, hogy fogalma sem volt, hogy mit vesz tudomásul. Nyugat – Európában a töredékét akarják elvenni ezektől a társadalmaktól, és Párizsban jártam a múlt héten, 300 000 – es tömegtüntetésektől bénul meg hetekre – hónapokra, Ausztriában útlezárások stb. Ezeken is el kell, hogy gondolkozzunk, ezek a társadalmak hála a jó Istennek még tudatában vannak annak, hogy mi is fenyegeti őket. Miféle készleteket, miféle vagyont akarnak tőlük elvenni, meglehetősen nehezen beazonosítható erők és struktúrák. Elnézést, hogy messze túlléptem a számomra kiszabott időt, és talán hevületesebb és fésületlenebb is volt az, amit szerettem volna itt kegyes figyelmükbe, és megértésükbe ajánlani. De azt gondolom, hogy valahol a lelke mélyén minden résztvevő – velem együtt természetesen – azt is érzi, hogy aligha lehet megkerülni ezeket a kérdéseket. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak.
 

vissza a lap tetejére