vissza a főlapra

1138 Budapest, Népfürdő u. 38.

  fax: 45-24-515  

 e-mail:

honlap:

BOD PÉTER ÁKOS előadása

 

VITAESTEK ›     

KIADVÁNY ›     

A VASMINISZTER ›     

TAGFELVÉTEL ›     

SAJTÓSZEMLE ›     

látogatók száma:      


 
Dr. Bod Péter Ákos

Arra kaptam felkérést, hogy a jövőről beszéljek, és nem a múltunkról. Noha én is szívesen szólnék a XIX. század második feléről. Rossz nyelvek szerint az Antall-kormány minden tagja történész volt. Ez nem igaz. Volt benne valóban számos történész, de itt áll valaki, aki nem volt történész, csak szeretett volna az lenni, de aztán pályamódosítás következtében közgazdász lett. Nos, valóban szívesen összehasonlítanám a XIX. század gazdasági fejlődését a mai viszonyokkal, de a nekem kirótt téma a mi szempontunkból most roppant fontos időszerű kérdés: az Európai csatlakozással mi lesz a nemzeti tulajdonnal, az állami tulajdonnal, s általában a nemzeti gazdaságpolitikának a szektorokra vonatkozó mozgástere hogyan alakul akkor, ha Magyarország egy közös piacnak, sőt annál többnek lesz része, előbb-utóbb a közös pénz uniójának is.

Nos, kezdjük talán azzal, hogy ha valaki jó tankönyvből és jó tanárnál tanul közgazdaságtant, akkor az első hetekben megtanulja a tényt: a modern gazdaság vegyes gazdaság. Hallottuk itt a szektorok szerinti vegyesség statisztikai, számszerű formáiról. A magyar gazdaság is vegyes abban az értelemben, hogy létezik benne egy közösségi szektor és egy magánszektor, és ez a magánszektor a domináns, mint minden fejlett európai országban. Vannak benne, továbbá egyéb szektorok is: tradicionális szektorok, non–profit szektorok, léteznek szívességi tevékenységek, tehát a gazdasági tevékenységeknek nem kizárólag nyereségelvű jellemzője van, hanem megtalálhatók egyéb ágazatok is. Erre persze lehetne mondani, hogy a modernizáció előrehaladásával - s különösen ha ez egy világméretű modernizáció - ezek az egyéb szektorok el fognak olvadni, mint ahogy az állami szektor aránya vissza is esett. Ebben ugyan nem vagyok biztos, de mindenesetre az tény Magyarországon, és az összes rendszerváltó országban, hogy a megörökölt, hatalmas állami szektor (nem mondanám közösséginek) gyors fogyásnak indult, s ez a fogyás le is zajlott nagy sebességgel Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban, és az összes többi rendszerváltó országban.

Érdekes, hogy ehhez a folyamathoz szélsőséges ideológiák kapcsolódnak. Az egyik szélsőség az, hogy az állami szektortól mindenképpen meg kell szabadulni, mert az állam rossz tulajdonos. Ebben van némi igazság, mint minden ideológiában létezik egy megfigyelhető elem: amint hallottuk, az állami szektor jövedelemtermelő képessége kisebb, mint a vagyonból való részesedése. Magyarul az állami vállalatok - erre emlékszünk egyébként, és a mostani fejlemények sem igen cáfolják - kicsit nehézkesek, sok emberrel dolgoznak, többel, mint kellene; nagyobb területet vesznek igénybe; egy műszakban dolgoznak, nem törik magukat össze; a tisztviselők kezéből öt órakor kiesik a toll, akár a mondat közepén. A magánszektorban azért ilyesmi rendes országban nem fordulhat elő. Mégis ideológia az, amelyik azt mondja, hogy az állam mindenképpen rossz tulajdonos, és ezért meg kell szabadulni az állami tulajdontól.

Ideologikus nézet ez, mert azért fokozatok természetesen vannak az állami tulajdon hatékonyságát illetően. Éppen Baross Gábor példája mutatja, hogy az állam vállalatait lehet működtetni így, és lehet működtetni úgy; lehet kevésbé hatékonyan, és igen hatékonyan termelni. Lehet korrupt módon, és lehet becsületes módon termelni.

A korrupcióval foglalkozó bécsi székhelyű nemzetközi intézménynek – a Transparency International - rangsorán Magyarország is szerepel. Bizony a mi helyezésünk a korrupció elterjedését illetően - nem meglepő módon – valamivel rosszabb, mint Olaszországé, és jobb, mint Görögországé. A nemzetközi felmérésekből látható, hogy a közszektorban, a köztisztviselők között a kontinensünkön eléggé eltérő kulturális szintek léteznek. Ennek is betudhatóan a közszektor hatékonysága nagyon is eltérő tud lenni; tessék csak a svájci vasutakra, és a román vasutakra gondolni. Mind a kettő közszektor, de elég nagy különbség van közöttük.

Megesik, hogy szervezetek és tevékenységek az egyik szektorból a másikba átkerülnek. Leginkább manapság a privatizáció jellemző; ez zajlott le nálunk is. Ezzel kapcsolatos egy másik zavaros ideológia, amellyel hozzám közel állók között is találkozom. Nemrégen a Magyar Nemzetben két teljes újságoldalt megtöltő cikk jelent meg, melyben sok személyes bántás és igazságtalanság mellett azt is kiolvasható, minthogyha nálunk a privatizációra nem lett volna szükség, azt történelmileg nem kellett volna ezt megtennünk. Érdemes ezért itt is kimondani: a modern gazdaság, versenyképes gazdasághoz az kell, hogy a magántulajdon többségbe kerüljön. És ha a folyamat zajos – akkor zajos; ha a folyamatban voltak hibák, akkor ezekről beszélni kell persze. De 13 évvel a rendszerváltozás megkezdése után már ismertnek kellene lenni az alaptételnek, amivel indultam: a vegyes gazdaság a magántulajdon uralmán, többségén nyugszik, noha a magántulajdon természetesen nem szoríthatja ki az összes többi szektorokat, amelyekre szükség van. Beleértve a karitászt, beleértve a tradicionális életviteleket, beleértve az állami szektort, és talán nem csak az állami, hanem a helyi közösségi szektort is. Vannak igenis jól működő közösségi intézmények, és vannak s lehetnek jól működő társaságok Nagyon szomorú vagyok, hogy le kell ezek szerint szögezni még a mi köreinkben is a tényt, hogy a privatizáció nem ránk kényszerített valami, hanem történelmileg egy korábbi teljesen fenntarthatatlan és indokolatlan állapotra (nevezetesen a túlzott államosításra) adott természetes reakció.

Megesik, hogy szervezetek és tevékenységek az egyik szektorból a másikba átkerülnek. Leginkább manapság a privatizáció jellemző; ez zajlott le nálunk is. Ezzel kapcsolatos egy másik zavaros ideológia, amellyel hozzám közel állók között is találkozom. Nemrégen a Magyar Nemzetben két teljes újságoldalt megtöltő cikk jelent meg, melyben sok személyes bántás és igazságtalanság mellett azt is kiolvasható, minthogyha nálunk a privatizációra nem lett volna szükség, azt történelmileg nem kellett volna ezt megtennünk. Érdemes ezért itt is kimondani: a modern gazdaság, versenyképes gazdasághoz az kell, hogy a magántulajdon többségbe kerüljön. És ha a folyamat zajos – akkor zajos; ha a folyamatban voltak hibák, akkor ezekről beszélni kell persze. De 13 évvel a rendszerváltozás megkezdése után már ismertnek kellene lenni az alaptételnek, amivel indultam: a vegyes gazdaság a magántulajdon uralmán, többségén nyugszik, noha a magántulajdon természetesen nem szoríthatja ki az összes többi szektorokat, amelyekre szükség van. Beleértve a karitászt, beleértve a tradicionális életviteleket, beleértve az állami szektort, és talán nem csak az állami, hanem a helyi közösségi szektort is. Vannak igenis jól működő közösségi intézmények, és vannak s lehetnek jól működő társaságok Nagyon szomorú vagyok, hogy le kell ezek szerint szögezni még a mi köreinkben is a tényt, hogy a privatizáció nem ránk kényszerített valami, hanem történelmileg egy korábbi teljesen fenntarthatatlan és indokolatlan állapotra (nevezetesen a túlzott államosításra) adott természetes reakció.

E bevezetőt követően térnék rá arra, hogy mi lesz velünk az Európai Uniós csatlakozás után. Azt látni kell, és érzékeljük is, hogy a nemzeti tulajdon fogalmát - és ettől kicsit függetlenül az állami tulajdont - az Európai Unión belül nem szeretik. Nem azért nem szeretik, feltételezem, mert nagyon erős volna a mai Unióban a jobb oldali pártoknak az uralma. Az európai politikai palettán általában a baloldali pártok szeretik az államot és az állami újraelosztást, ezzel szemben a jobboldali konzervatív, polgári pártok pártolják a kis államot, a privatizációt. Hogy ez nálunk nem így van, abba most ne menjünk bele. Az előbb utaltam arra, hogy itt téreszmék küzdenek egymással, és 13 év nem volt elegendő ahhoz, hogy itt az alapkérdésekben tisztán lássunk. Talán valóban nem lenne rossz újra elolvasni a tankönyveket.

De nem arról van igazából szó, hogy a mai Európában bal vagy jobb oldal szerint nem szeretik igazából az állami szektort. Inkább azt látják benne, és nem ok nélkül, hogy az állami tulajdon gátja lehet a versenynek. És ez igaz is. Ezek a nagy állami vállalatok, amelyek létrejöttéről a történész beszélt, nemzeti monopóliummá fejlődtek, és ilyen formában hosszú időkön keresztül nem is működtek rosszul. Amikor azonban a nemzeti határok megszűnnek, és az európai csatlakozásunk intézményesen is azt hozza, ami egyébként már bekövetkezett, hogy nincsen határ Magyarország, és Ausztria, és nem lesz Magyarország és Szlovákia között közgazdasági értelemben, ezek a nemzeti monopóliumok tulajdonképpen önmagukat túléltnek bizonyulnak, és valószínűleg nem tudnak sokáig nemzeti vállalatként megmaradni.

Az Unió tehát ezért nem pártolja az állami intézményeket. A multinacionális cégek más ok miatt nem kedvelik ezeket. Ők azért nem szeretik, mert nem tudnak bemenni oda, ahol már valami van. Tehát ők azt súgják, sugallják, üzenik, hogy a nemzeti vállalatokat meg kell szüntetni, fel kell darabolni, ki kell azokat tenni a versenynek; ennek feltehetően az lesz majd az eredménye, hogy közéjük is behatol a vállalkozói tőke. Ez olyan folyamat, amit nagyon nehéz elkerülni, a kettőt (vagyis egyfelől az európai kritikát, másfelől a multik piacszerzési vágyát) azonban nem mosnám egészen össze.

Az Uniós szempontokra nekünk valóban figyelnünk illik; ott nem érdemes az elhárítással kísérletezni, hanem tudomásul kell venni a fair játékszabályokat. Nyilvánvalóan velünk szemben is érvényesíteni akarják azt a szempontot, hogy egy nemzeti vállalat, nemzeti intézmény ne tudjon kiszorítani egy más országból jövő vállalkozót. Nekünk sem érdekünk hosszú távon, hogy a magyar vállalatok, vállalkozók ne jussanak be egy másik ország állami szektorába.
Itt azonban van egy kis gond, amiről talán majd a gyakorló vállalatvezetők beszélnek, és mindenki persze azonnal tudja, hogy mire gondolok: nem vagyunk versenyképesek. Tehát formálisan az a jog, hogy én bemenjek a német piacra, a német állam megrendelését megszerzendő, az ugyanúgy fenn fog állni, mint az, hogy a német vállalat (mondjuk a Siemens) bejön és megragadja a magyar állam, vagy a főváros által kiírt trendeket. Sajnos a valóságban nem azonos az esélyünk: nem ugyanakkora a valószínűsége annak, hogy mi megszerezzük a német piacot, mint annak, hogy ők megszerezzék a budapesti piacot.
Itt a közgazdasági teória beleütközik abba, hogy valóban a versenyhelyzetünk nem egyforma. De ezzel sokat nem lehet kezdeni az új helyzetben. A magyar kormány valószínűleg nem tudja érvényesíteni azokat a jogait, amelyeket korábban elvileg tudhatott volna, nevezetesen hogy az állami megrendeléseknél a magyar vállalkozóknak jusson a megrendelés. Ilyen szabályokat a csatlakozást követően nem lehet életben tartani. A valóság azonban persze az, hogy Hollandiában elég nagy arányban a hollandok, Németországban elég nagy arányban a németek nyernek az állami és az önkormányzati tendereken, tehát a pálya egy kicsit mindig lejt a hazaiaknak.

Ennek van egy teóriája, a hazai piac javára való elfogultság („home bias”). Ezt azonban nem a kormányzat, nem a miniszterelnök, és nem a gazdasági miniszter hirdeti meg: a hazai javát szolgáló elfogultságot gyakorolja a helyi társadalom. A magyar társadalom e vonatkoztatásban megbukott, mert a magyar ügyintézők, akik beszereznek, megvesznek, megrendelnek, legyen ők a honvédségi vagy vízügyi apparátusban 1990-t követően, nagyon is lelkesen fordultak az idegen áruk felé. Semmilyen patrióta piaci kedvezés nem mutatkozott Magyarországon; de nem volt az NDK- ban sem, Lengyelországban sem nagyon, máshol sem.

Az NDK volt a mintapéldája annak, hogy miként lehetett „übernacht” föladni a hazai piacot, és lelkesen importra berendezkedni. Amire persze két hét múlva az volt a gazdasági élet reakciója, hogy az illetők a saját munkahelyüket szüntették meg. Mert ahogy import árut veszek, egy idő múlva felmondanak nekem, mint termelőnek. Ez az összefüggés nem kapcsolódott össze a fejekben, és úgy látom nálunk sem sokan látják a logikai kapcsolatot.
Piacvédelemre, a hazai ipar védelmére tehát szükség lenne a jövőben, ám azt nem a kormánypolitika fogja ezentúl képviselni. Eddig se nagyon, vagy ha igen, nem mindig szerencsésen gyakorolta a hazai piac pártolását. Ezért kell a civil társadalom. Hogy persze kik a civilek: mi itt mindannyian most civilek vagyunk. Talán most már kezd összekapcsolódni lassan az emberek fejébe az, hogy a hazai termék, a hazai munkahely, a Made in Hungary, a hungaricumok: ezek nem közgazdasági jelentőség nélküli szívügyek. (Azok is.) Ezek komoly közgazdasági jelentőséggel bíró vonatkozások.

Nos, akkor legvégén arról is szóljunk: mi is a teendő. Egy ilyen társaságnak mi a teendője az Uniós csatlakozásig hátralevő rövid időben, és az után?
Miután a nemzeti tulajdon és az állam feladata témakörében létezik számos vitatandó ügy, így kell egy klub, ahol stratégiai ügyekről vitatkozhatunk. Például az is stratégiai ügy, hogy mi stratégiai ügy. Annak idején a vasútnak volt stratégiai jelentősége. Amikor – hallottuk - a vasúti koncesszió odaítéléséről volt szó a parlamentben, a képviselők mind betódultak a tisztelt házba. Valószínűleg a szakmai érdeklődésen kívül volt más oka is lehetett annak, hogy minden képviselőt izgatott: merre is megy majd a vaspálya. Ennek a mai megfelelője az autópálya, amely a politika világában roppant népszerűvé vált. A pártok ígérgetési versenyében is az a legfőbb terület: ha az egyik párt ígérek 400 kilométer új utat, akkor a másik ígér 800 kilométernyi autópályát. Ha valahol alkalom nyílik egy pályaszakasz megnyitására, ha valahol egy új híd elkészültével átguríthatnak egy a hordót, azonnal ott terem egy miniszter.
Ám az is látható: más volt a stratégiai ágazat akkor, és más most. A vasutat most már nem is minősíteném annak; alig valószínű, hogy az itt ülők fejében az stratégiai ágazat volna. Hozzáteszem, hogy ami 30 évvel ezelőtt stratégiai ág volt, már talán az sem az. Acélgyártás, valljuk be magunk között, nem sok maradt. Ami nem sok maradt belőle, az sem tekinthető stratégiai ágazatnak. A telefónia igen. A stratégiai ágazatok közé nem raknám be a textilipart, amin Anglia annak idején meggazdagodott; immár nincs jelentősége annak, hogy az alsónadrágot honnan vesszük. A biztosítási szektor, bankszektor azonban stratégiai ágazat.

De nemcsak az a szektor stratégiai, ami benne szerepel a nemzeti jövedelem nagy gazdasági ágazataiban, hanem az is, amire a „humán tőke” fogalmát alkalmazzák: az oktatásügy például stratégiai szektor. Az úgynevezett bolognai folyamat (mely igen tömören azt jelenti: amerikanizálni kell a felsőoktatást), súlyos stratégiai kérdés Európa számára, s persze nekünk is. A nemzeti vagyon és nemzeti örökség, s mindaz, ami a nemzeti jelleg megőrzéséhez, különlegességünk felmutatásához hozzátartozik, az mind stratégiai ágazat. Ilyen értelemben egy lovagvár, egy középkori épületrom az talán stratégiaibb abban, mint hogy hol nyomnak négy színnel egy trikót. Hogy Magyarország az Unión belül meg tudja-e magát mutatni, mint érdekes, versenyképes, modern, ugyanakkor hagyományokban gazdag ország – ezt bizony stratégiai ügynek gondolom.

Tehát vitára javaslom annak megállapítást: mi számít stratégiának, mi az, aminek sérülése esetén fel kell emelni a szavunkat, és mi az, ahol jobb híján tudomásul kell venni azt, hogy bizonyos gazdasági tevékenységek az országból kimennek, más tevékenységek az országba bejönnek. A tevékenységek mozgásának folyamata nem lassulni, hanem gyorsulni fog. Vannak olyan hungarikumok, amelyeknek a megőrzése nem csak azért fontos - és hagy utaljak itt Herendi Porcelánmanufaktúra létére –, mert 1500 embernek munkájáról van szó, hanem azért is, mert a terméke az országképet formálja. Az országimázs (országkép) szót sikerült szitokszóvá silányítani nálunk az elmúlt időszakban, ám mégis lényegesnek tartom annak megértését: minden országnak el kell magát helyeznie az európai nemzetek közösségében. Mert akkor fizetik meg a termékét, ha az országhoz a minőség, a megbízhatóság, az érdekesség, a hozzáadott érték kapcsolódik. Nos, ezek a hungarikumok nem csak azért fontosak, mert az ilyen címen előállított termékek fontosak, hanem mert minőségi tanúsítványt tapasztanak egy országhoz, melyről sokat nem tud a nagyvilág.

Ne legyenek illúzióink: ez a 10 ország, ami most belép az Unióba vagy ismert, vagy nem ismert entitás az ott levőknek. Nem kell a nyugat-európaiakat lenézni tudatlanságuk okán: én megkértem a tanítványaimat – közgazdászhallgatókat, negyedévesek – hogy a vaktérképen rajzolják be Litvániát, mely európai uniós tagország lesz velünk együtt. Hát nagy bizonytalanság volt. Észtországot még csak-csak tudták, de hogy merre vannak a litvánok, és merre a lettek…? Így lehetnek velünk is mások határainkon kívül. Fel kell tehát kerülni erre a térképre, és már csak ezért is fontos az, ami a nemzeti sajátosságunk és a mi hungarikumunk.

Nos, néhány ilyen példával tudnám szaporítani a vizsgálandó témáknak a sokaságát. Tudnunk kell, hogy mi történik a nemzeti gazdaságok európai érdekérvényesítése téren. Tudnunk kell, hogy más országban finoman, kultúrált formában, ügyesen miként védik meg sajátosságaikat: az alpesi legelőt, az olasz kultúrkincset, az északi formakultúrát; és most nem megyek végig országonként, mert ez önmagában kutatási terület lehet. A privatizáció sem zárult le azokban az ágazatokban, amelyeket stratégiainak nyilváníthatunk. Ismernünk és értenünk kell: mi az, ami a mi szempontunkból fontos és megőrzendő, aminél zajt kell csapnunk, ha egy rossz, ügyetlen, vagy nemtörődöm kormányzat, vagy csak egy köztisztviselő ott valamit el akar herdálni. És mi az, ahol a gazdaság természetes folyamatai érvényesülnek, és így nem is érdemes szólnunk. Vallom: nem érdemes minden privatizációnál zajt csapni, mert a privatizáció (nevezetesen, hogy magántulajdonba kerül valami, amivel addig rosszabbul sáfárkodtak) természetes ügy. Ezzel szemben vannak területek, ahol, akár mert közgazdasági oka van (externáliáról van szó a mi saját nyelvünkön, tehát valami olyan sajátos helyzetről, amelyben a piac nem tud jó megoldást hozni), vagy monopólium-ellenes meggondolások miatt kerülendő a privatizáció. Azt is meg kell értenie a szűk horizontú pénzügyesnek, hogy talán kulturális okokból nem kívánja kiengedni a kezéből egy nemzet azt, amit megszerzett évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt.

Az ilyen tartalmi distinkciót meg kell tennünk. Gondolkoznunk kell tehát egy olyan országban, ahol úgy látom, az elmúlt időszakban a finom gondolkozásnak a kultúrája háttérbe szorult. Ehhez kell egy társaság.
 

vissza a lap tetejére